fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Az ajtó négy sarka – A sarkalatos erényekről (2. rész): Okosság – Bölcsesség

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Pixabay

Sebestyén Péter atya Az ajtó négy sarka című sorozata elhangzott 2019. március 29-én, Csíkszeredában, A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében.


(prudentia-sapientia)

Az okosság az értelem erénye. Az erkölcsi ítélőképességet jelöli, mellyel adott pillanatban ki tudjuk választani a helyest, a lehetséges legjobb megoldást. Bölcs előrelátással felmérjük tetteink következményeit. Aquinói szent Tamás össze is kapcsolja a prudentiát a providentiával. Bibliai példák:

„Márta Márta, csak egy a szükséges.”

„Az okos ember házát sziklára építi.

„Legyetek okosak, mint a kígyók, szelídek, mint a galambok.

Az okos ember megfontolt, mérlegel, és meglátja a lényeget. Ahol okosság van, ott nincs helye a félénkségnek, a kétszínűségnek, a szimulálásnak. Az okosság az „erények kocsisa”, mondja találóan Szent Jeromos. Szabályt és mértéket szab a többi erénynek – vallja Aquinói Szent Tamás Arisztotelész nyomán.Vezérli a lelkiismeret ítéletét. Ezen ítéletre hagyatkozva alkalmazzuk az erkölcsi alapelveket, és győzhetjük le kétségeinket. Segítségével megválasztjuk a helyes módszert és utat, felismerjük és kikerüljük a káros folyamatokat, csapdákat, hatékonyabbá tesszük munkánkat, pontosan felmérjük a következményeket és a mellékhatásokat.

Az okosság egyszerre emlékezés-helyesen ítéli meg a múltat, körültekintően, értelmesen mérlegeli a jelen adottságait, és gondos előrelátással figyel a távlatokra. Óvatos és tanulékony. Rendszerező készsége segít a disztingválásban, a megkülönböztetésben, a mindent a helyén kezelésben. Átlátja a folyamatokat és az összefüggéseket. Az okosság nem taktikázás, nem ügyeskedés. Sőt a világ szemében balgaságnak tűnik. Amikor hanyagul összeállítunk egy projektet, egy közösségi akciótervet, amikor csak rövidlátó módon a haszonra koncentrálunk, amikor megfontolatlanok vagyunk, amikor ítéleteink nem következetesek, bűnt követtünk el az okosság erénye ellen.

Az okosság nem jelent agyafúrtságot, túlzásba vitt okoskodást, kimagyarázást, alattomos eszközöket a cél érdekében, nem a rossz szolgálatába állított „leleményesség”. Ezért nem jelent okosságot, ha becsapom, átverem a másikat, csalok, ügyeskedek, túlzottan aggodalmaskodok a részletek miatt, túlságosan be akarom minden ellen biztosítani magam. A túlzott gondolkodás megöli a cselekvést. Az okosság azt jelenti, hogy nem elégszem meg a rész-célokkal, hanem a hit által megismert legfőbb cél az örök üdvösségem, és minden törekvésemet ennek a nagy célnak a szolgálatába állítom. Az a jó, ami Istenhez vezet, ami neki tetszik. Ami Istentől eltávolít, lehet önmagában, pillanatnyilag jó, de-amúgy rossz. Az okosság így természetfölötti erénnyé is válhat, és akkor már szembemegy a világi propagandával, a nehezebb megoldást is vállalja. Nem a rövid távú, kellemes cél lebeg előtte, hanem az, amely hosszú távon áldozatot jelent.

Az okosság azt jelenti, hogy merünk kockáztatni. Nem a hasznosság alapján döntünk. Nem a kiskapukat keressük az Isten törvényeiben. Ma oktalan világ van, lásd: oktalan befektetések, arculatépítés, piaci értékítélet, fejlődni minden áron…

A felhők fölött… (Illusztráció) – Fotó: Pixabay

Az okosság a többi erény anyja. Joseph Pieper teológus szerint az egész keresztény nyugat emberképének a rendszere nyugszik rajta. Hiszen a lét előbb volt, mint az igazság, az igazság előbb volt, mint a jó. Tehát az ok-okozati különbség eredményeképp is, – hisz mindennek oka van – az okosság által ismerjük ezt fel: jó az, ami ok-os. Ez is szembemegy a haszonelvű etikával: jó az, ami jó nekem… Az igazságosság és a többi erény is az okosságon alapul. Ezt fölismerni már bölcsesség. A gonosz a világban szereti okosnak eladni magát ravasz taktikázással, ügyeskedéssel, kerülve a kockázatos helyzeteket, ne kelljen bátran kiállnia, elköteleződnie, kockáztatnia. Gyakran mondják okosságnak, ha elhárítottad, másra toltad a felelősséget, ha hazudtál, ha gyáva voltál, és ostobaságnak tartják az őszinteséget, a bátorságot. Az okosság a többi erény oka. Bizonyos szinten minden bűnt az okosság ellen követünk el. Valójában mindenki ostoba, aki bűnt követ el. Az okos ember tisztában van a valósággal. Ismeri és helyesen fogja fel.

Az okosság egyszerre értelmi és erkölcsi erény. Egyszerre tartja helyes irányban értelmünket és szabad akaratunkat. Az okosság erénye nem azonos az intelligenciaszinttel, az általános műveltséggel, sem a tudásmennyiséggel. Tudás, végzettség, szakértelem nélkül is lehetünk erényesek, de az okosság erénye nélkül nem. Az okosság segítségével belátom, mi az erkölcsi jó, mi a követendő, és mit kell elutasítanom. Az ókor etikája nem véletlenül tette az első helyre.

Az okos ember a dolgok mögé lát, felfedezi az okokat, feltárja a mozgatórugókat, látja tetteinek okát és célját. Ilyen szempontból több mint hétköznapi tudás. A keresztény ember ezért a Szentlélek ajándékának vallja a bölcsességet. Hétköznapi értelemben az okos az konkrét, a bölcs, inkább elvont, nagyívű gondolkodó.(értelmiségi? ki az?)

  • Mit jelent okosnak lenni: tudást, információt, jól értesültséget?
  • Mitől értelmiségi valaki?
  • Attól, hogy okos vagyok, már jó is vagyok?
  • Mi köze a tudásnak a bölcsességhez?
  • Okos-e az, aki ismeri a létezés okát?
  • Okosabbak leszünk az okos-gépektől?
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Elitista nárcizmus – Korunk nagy betegsége

Közzétéve

Szerző:

Miért tűnik úgy, hogy politizálok? Mert valóban azt teszem. Úgy hívják ezt, hogy „működöm a rendszerben”. És a rendszer, amelytől országunk helyzete függ, az nagyrészt a politika. Ha a politika nem szól bele a hitembe, akkor majd én is távol tartom magam a politikától. Önök törvényessé akarják tenni a gyermekgyilkosságot? Akkor „Kezdődjék a műsor!”

Nos, ne értsenek félre. Természetesen Isten hatalma és mély hitünk az egyedüli hatalom, hogy legyőzzük a gonoszt. És én mindent megteszek, amit tudok, hogy szoros kapcsolatban maradjak Istennel, és mindent megteszek azért, hogy segítsek másoknak is ugyanígy tenni. IGEN, az imádsággal kell kezdenünk. De nem ám akármilyennel, hanem olyan imával, amely azt kiáltja Istennek: „Mi nagyon komolyan gondoljuk ezt!”

Nagy Szent Vazul így írt:

„Ha néha kértél és nem kaptál, az azért van, mert rosszul kértél, következetlenül, vagy túl könnyedén, vagy olyasmit kértél, ami nem lett volna neked jó, vagy azért, mert felhagytál a kéréssel.”

Ezért hiszek az Egyesült Államokban működő “Ima Hadtestben” és segédkezem annak vezetésében. Egyszerűen szólni kell Istenhez a lehető legnagyobb buzgósággal, hogy gyógyítsa meg országunkat (lásd Jónás és Ninive történetét).

Az imádságon kívül azonban van komoly „munka” itt a földön is, mégpedig a rendszeren belül. Számomra ez nem azt jelenti, hogy a választási irodákban dolgozom, vagy reklámtáblákat állítok. Számomra, úgy hiszem, azt jelenti, hogy kihívom a gonoszt, és mindent megteszek azért, hogy mindannyiunkat arra motiváljam, hogy „szavazzuk ki a gonoszt a hatalomból”.

Ezért akarok nagy erővel rávilágítani arra a legnagyobb gonoszságra, amellyel korunkban szembenézünk. Ez a gonosz minden gonoszak közül a legrégebbi, és a leginkább jellemző magára a Sátánra: a zavaros büszkeség, az önelégültség, vagy más szóval az elitista nárcizmus.

Elitista nárcizmus – önelégültség

Már kisgyermekkorban felfedezi az ember azt, amit én „játszótéri politikának” nevezek. Gyakran viccelődöm ezzel, amikor egy társadalmi eseményen csatlakozom a felnőttek egy csoportjához. Valami ilyesmit mondok: „a laza srácokkal akarok lógni”. Gyakorlatilag nincs olyan játszótér vagy iskolai aula, amely immunis lenne azoknak a fiataloknak a csoportjától, akik a „laza srácok” közé vágynak tartozni. És melyik gyermek ne tapasztalta volna meg egyszer-egyszer a kirekesztettség érzését, vagy azt, hogy kilóg a népszerűek csoportjából? Talán csak a népszerű gyerekek nem élték ezt át.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a „játszótéri politika” annyira mindennapi, hogy sokan már természetesnek veszik, valami olyasminek, mint az „erősebbek fennmaradása”. Ez a fajta kirekesztés azonban sokaknál neurózishoz vezet.

Ugorjunk a gyerekkorból a felnőttkorba. Mindannyian tudjuk, hogy ugyanaz a játszma zajlik a felnőttek körében is, mint ami a gyermekkorban kialakult – csak másképp hívjuk: „elitista nárcizmus”. Túl sokan akarnak a népszerűek, a „bennfentesek” csoportjába tartozni.

Az ALPF Medical Research honlapja az „elitista nárcizmust” így írja le:

„ … ezek az egyének hamis képet alakítanak ki magukról, olyat, amely még tovább erősíti amúgy is felsőbbrendű énképüket, nem pedig olyat, amely kompenzálná a komoly kisebbségi érzésüket. A félelmük nem az, hogy alkalmatlannak találják őket, hanem hogy átlagosnak. Sokan annyira lenézik a hétköznapi embereket, hogy az már a szadista ember személyiségjegyeire utal. Míg az elitista nárcisztikus személy azt is élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja, durván és exhibicionista módon kérkedhet intellektuális képességeivel is, vagy a felhalmozott javaiból adódó előjogaival. Sokféleképpen lehet agresszív magabiztosságtól felfuvalkodni. Ezek az egyének a legnevesebb iskolákba és egyetemekre járnak, exkluzív klubok tagjai, és csak a saját társadalmi osztályukkal barátkoznak.”

Én „Kennedy-katolikusként” nőttem fel. Abban az időben ez azt jelentette, hogy együtt éltünk a „munkásosztállyal”, lojálisak voltunk az országgal, hűségesek voltunk vallásgyakorlásunkban, figyeltünk a körülöttük élők szükségleteire, különösen a szegényekére. Nem sokkal később úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. A Demokraták teljesen beleszerelmesedtek a „mi tudjuk, mi a legjobb mindenkinek” gondolatába, üldözték a háborúból visszatért katonákat, gonosznak állították be a rendőrséget: valami olyan szocializmust erőltettek, amelyben a „kormány a főnök”, és ahogy az évek múltak, észrevettem, hogyan manipulálják a szegényeket – főleg úgy, hogy teljes függőségben tartják őket – azért, hogy az elitista Demokraták hatalomban maradhassanak. Ez undorító!

Ez lassan átalakult az „öntelt elit ideológiájává”, amely kidobta a keresztény értékeket és az Alkotmányt, valahányszor csak ebből előnye származott. Igazságügyi ideológusok, akik „jobban tudják, mint mi, szánalmas kisemberek”, annyira „haladó” gondolkodásúak lettek, hogy elhitték, hogy haladnunk kell, és az elmúlt 49 évben 60 millió ártatlant meg kell ölnünk. Most pedig újra kell értelmeznünk a házasságot a civilizáció során először, sőt, felnőtt férfiak közösen használhatnák a mosdót kislányokkal. Mi pedig, a „köznép”, csak üljünk nyugodtan, és fogjuk be a szánkat, mert az elit „jobban tudja”, mert ők ugyebár „haladók”.

Ami nekik a „haladás”, azt mi „megtérésnek” nevezzük. A különbség annyi, hogy ők – elitista nárcizmusukban, önelégültségükben, magukat felsőbbrendűnek gondolva – túllépnek az Alkotmányon, sőt még Istenen is. Amikor mi „új életre emelkedünk”, meghajolunk Teremtőnk előtt… ezt hívjuk „megtérésnek”.

A Navarrai Biblia így kommentálja a Korintusiaknak írt első levelet:

„A lelki ember Isten kegyelméből újjászületett keresztény; a kegyelem növeli képességeit, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek természetfölötti értékkel bírnak – a hit, a remény és a szeretet cselekedeteit. Az az ember, aki a kegyelem állapotában van, képes érzékelni az Isteni dolgokat, mert vele van a Lélek, a krisztusi értelem és a krisztusi magatartás „Nincs választásunk,” – tanítja Szent Josemaria Escriva – „csak két lehetséges módja van a földi életnek: vagy a természetfölötti szerint élünk, vagy úgy, ahogy az állatok. Ti és én csak Isten életét élhetjük, a természetfölöttit.” (Friends of God- Isten barátai) (Részlet a Church Militant Field Manual c. könyvből – Kézikönyv terepen dolgozó egyházi aktivistáknak)

A Sátán taktikája az, hogy belénk tölti a büszkeséget; ifjúkorunk játszótéri „nárcisztikus elitizmusát”. Vannak, akik képesek eljutni a „megtéréshez”, míg mások egész életen át beleragadnak ebbe a felsőbbrendű, fennhéjázó viselkedésbe.

Mindez pedig megfertőzte a valaha (jó értelemben vett) büszke „Kennedy katolikus” pártot. Ezt a harcot vívjuk ma. Ez a kígyó feje, amiért Miasszonyunkhoz könyörgünk, hogy eltapossa.

Írta: Richard Heilman atya
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Roman Catholic Man

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

A nőt, aki letörölte Jézus arcát, nem Veronikának hívták

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A február 4-én ünnepelt Veronika alakja nem szerepel a bibliai szövegekben. Pedig ma Veronika szerves részét képezi Krisztus szenvedéstörténetének, hiszen megjelenik a keresztút hatodik állomásánál. De akkor kicsoda ő?

A hagyomány szerint egy jámbor, fiatal jeruzsálemi nő, telve együttérzéssel, aki dacolt a tömeggel, hogy letörölje Jézus arcát, ahogyan ment a Golgotára. Kendőjére mentette így a «Szent Arc» képét. Valójában az evangéliumok nem említik ezt az epizódot. Veronika alakja csak a VII. században jelent meg az Újszövetséggel és az azt körülvevő időszakkal kapcsolatos beszámolókban. Gyakran összekeverték a Nikodémosz (5.század) apokrif evangéliumában idézett másik szereplővel is, Berenikével, akit Krisztus vérzéseiből gyógyított meg, és akinek a neve etimológiailag ugyanaz, mint Veronikáé.

«Igaz ikon»

A 15. századtól Veronika olyan népszerűvé vált, hogy a hívek elkezdték igazán tisztelni, olyannyira, hogy beépítették a szenvedéstörténetbe, és ezáltal természetes módon a keresztút hagyományos alakjává vált. Legendás a története, legendás a neve is. Eredetileg csak «jeruzsálemi jámbor asszony» megnevezéssel említik, majd pedig «Veronikaként», hogy megkönnyítsék megnevezését. Ez a keresztnév természetesen a kendő epizódjára emlékeztet, hiszen Veronika «igaz ikont» jelent (vera icona).

A keresztény ikonográfiában Szent Veronikát általában a kendőt kezében tartva ábrázolják, amelyen Krisztus arcának lenyomata van. A világon már sokan állították, hogy ennek a kendőnek egy ereklyedarabja a birtokukban van, de a leghitelesebbnek tartott ereklyét a római Szent Péter bazilikában őrzik. IV. Szergiusz pápa említette 1011-ben, majd 1200-ban III. Ince pápa ismét megemlítette. Egyes történészek ezzel szemben a manopellói (Olaszország) kendőt látják Veronika valódi kendőjének. Ezt 1506-ban hozta volna Manoppellóba egy zarándok, aki átadta egy Leonelli nevű embernek, majd eltűnt. A kendő ezután egy évszázadig a leszármazottai kezében maradt, aztán eladták egy közjegyzőnek, majd 1638-ban átengedték a kapucinusok kolostorának, ahol még mindig őrzik.

Példakép a keresztények számára

Noha Szent Veronika létezése nem is bizonyított, minden év február 4-én ünnepelt alakja erősen szimbolikus üzenetet hordoz. Ő az, aki Krisztus létének legnehezebb pillanataiban került közel hozzá. A keresztényeket ezért arra hívják, hogy példaképet lássanak benne, hogy napról napra közelebb kerüljünk mi is a gyengékhez és a szerencsétlenekhez. Mert ahogy az Evangélium mondja:

„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.”

(Mt 25, 35-36)

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű