Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

100 éves a trianoni trauma

Közzétéve

A Hatvanban található trianoni emlékmű - Fotó: Tóth Dávid

Száz éve megnyilvánult az, hogy Magyarország nem tudja saját testét egybe tartani. A veszteségélmény azóta kibeszéletlen. Száz év óta visszafelé mutogatunk, mintha nem tudnánk fölkelni, a ruhánkat leporolni és előre nézve tovább menni. Szent Pál írja: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm. 8,28) Mentálhigienés tapasztalat – van közösségi mentálhigiené is! –, hogy aki elfogadja azt, amin nem tud változtatni, annak a trauma kiindulási alappá lesz ahonnan fölemelkedhet, de aki nem fogadja el a megváltoztathatatlant, azt lenyomja a teher.

Márton Áron a majdani erdélyi katolikus püspök 1932. tavaszán, még mint püspöki titkár, fiatal pap, tanulmányt küldött a felvidéki Prohászka-körök ifjú katolikusainak folyóiratába, a kassai Új Életbe. Az erdélyi magyarság szellemi életéről írt a fiatal felvidéki katolikusoknak, máig a csakazértis-összetartozás példáját mutatva. A szétszakítottságot semmibe véve, a maga természetességével, a dél-erdélyi Gyulafehérvárról, Csehszlovákia keleti végeire, Kassára írta Márton Áron:

„A halállal nagyon rokon ájultság elég hosszan tartó ideje, mi a 918-as eseményekre következett. S aztán az eszmélés. A lassú magunkhoz térés, mikor Erdély fogta még szédülő fejét, de már erőlködött, két kézre markolta a gondolkozását, hogy az új helyzetet öntudatába szedje s számoljon vele mint nagy valósággal, és belefúrta szemeit a horizontba, hogy a ködön keresztül is, és a jövő felé futó utak kusza táncával is az igaz irányt kivegye.”

(Új Élet, 1932. 4. sz.)

Három mondat ez, melyekben rögzíti, hogy magunkra vagyunk utalva, de föl kell állni, az új helyzetet realitásként elfogadva, kiindulási alappá kell tenni azt, ne mutogassunk visszafelé – akkor még csak tizenkét évvel az 1920-as Trianonig! – hanem nézzünk előre és induljunk el a bizonytalan jövő felé. Felismerte, hogy ha elfogadjuk azt, amin nem tudunk változtatni, akkor felhajtóerővé lesz az, és fölemel. Márton Áron arról tudósít, hogy az „ájultság elég hosszan tartó ideje” számára, és Erdélyben sokak számára – ha a szövegírás dátumáig számolunk – mindössze tizenkét évig tartott!

Márton Áron Trianon után mindössze tizenkét évvel fordulatot hajtott végre, és azt kereste, hogy az új helyzetből miképpen lehet erkölcsi-szellemi nyereséget kihozni. Meg kell találni a kisebbségi létben a hatalmi köröktől távoli életben rejlő értékeket, melyek értelem szerint nem lehetnek immanens, materiális értékek.

Szalatnai Rezső felvidéki magyar író 1970-ben Pozsonyban, majd 1982-ben Budapesten is közzé tette az 1938 és 1948 közötti publicisztikáját, szépírói igénnyel írt tanulmányait. (Kisebbségben és igazságban. Pozsony, 1970.; Két hazában egy igazsággal. Budapest, 1982.) Írásai a Tiso-féle fasiszta Szlovákiában, olykor csempészett ceruzával születtek, mert írt a börtönben is, majd pedig 1945-től, amit a Benes-féle Csehszlovákiában leírt, azok Budapesten jelentek meg, mert akkor négy évig tilos volt a magyar szó Csehszlovákiában. A hatalmi köröktől távol élő kisebbségi erkölcs különleges értékét jeleníti meg, mert amit a kisebbség tesz, azt nem számításból, hanem meggyőződésből teszi! Szalatnai Rezső vallja:

„Gúzsba kötve írtam, kisebbségben és igazságban.”

Két példa, két tiszta személyiség máris jelzi, hogy Trianonról beszélve kevés a sérelem hangoztatása, hiszen az elszakított nemzetrészek hatalmas, vitathatatlan értékeket izzadtak ki magukból. Trianonról a diktátum által kikényszerített értékek felől is lehet, és kell beszélni. Éppen Szalatnai Rezső hozza elő az Aradon született, Budapesten klasszika filológiát végzett, a francia kultúra bűvöletében élő Kuncz Aladár példáját. Kuncz imádta Párizst, járt oda, és ott érte az első világháború kitörése. Mint ellenséges állampolgárt internálták és egy elhagyott, nyirkos, dohos, kolostorból kialakított koncentrációs táborba hurcolták őt az általa csodált franciák. Betegen, rokkantan szabadult öt év után, visszajött Budapestre, ahol volt állása. De az öt év átalakította a gondolkodását – maradhatott volna Budapesten, de nem maradt. Ahogy a felvidéki magyar Szalatnai Rezső írja az erdélyi magyarrá lett – eredendően jórészt budapesti – világpolgárról:

„elment kisebbségi magyarnak Kolozsvárra”.

Kuncz Aladár tudta, öt év alatt átelmélkedte és végigszenvedte, hogy amit addig értéknek gondolt, az látszat, a valódi értékek mélyebben, a számítást mellőző meggyőződésben vannak, a valódi értékek nem a hatalom és nem is a kicsikart társadalmi tekintély környékén keresendők. Kuncz Aladár a maga választotta életmódjában, kisebbségben és igazságban megírta a Fekete kolostor című én-regényét (kevés lenne önéletírásnak nevezni, sokkal mélyebbre, a legbensőbb személyiségbe hatol!) – és aztán meghalt. A Fekete kolostort olvasva az volt a benyomásom, hogy a náci koncentrációs táborok előképét írja a fogoly szemszögéből – Franciaországból, az első világháború idejéből. Illyés más helyzetből, a szegény sorból fölemelkedett, de népével nem szakító, sőt erősebben azonosuló értelmiségi látószögéből írja a másféle kisebbség alapvető tapasztalatát: Nem menekülhetsz! Németh László hasonlóról beszélt 1943-ban az akkor éppen újra Magyarországhoz tartozó Nagyváradon:

„Ne feledjék el, hogy kisebbségből kisebbségbe jönnek.”

Azt jelentette ez akkor, hogy erkölcsös, szellemileg igényes ember nem törekedhet uralmi helyzetekre, ha romlott a korszellem, akkor tisztességes ember nem igazodhat arra. A lent maradó, sorsvállaló ember bármely helyzetben kisebbségi!

Közhely, hogy a trianoni diktátum következtében öt részre esett szét Magyarország – majd pedig ennél is több részre. Arról azonban nem hangzanak nemzetféltő beszédek, hogy a magyarság mentálisan, szellemileg, érzésvilágában hány részre szakadt – ez pedig nem lehet állami hovatartozás kérdése! Teljes felmenő és oldalági rokonságom a Csallóközbe, tehát Trianonban elszakított területre való. És az első bécsi döntéssel, 1938 novemberében teljes rokonságom – Csallóközben élve – visszakerült Magyarországhoz. Valamikor 1939 elején dédanyám átvitte unokáját, az akkor kilenc éves édesanyámat Győrbe, hiszen már – és még öt évig – nem volt arra országhatár. Édesanyám akkor látott életében először várost. Elmentek dédanyám egy régi ismerőséhez, akit még akkor ismert, amikor – 1918 előtt – szintén nem volt országhatár Győr és Medve között. Győr és Medve között 15 kilométer a távolság. Ez a győri ismerős buta kérdést tett föl a kilenc éves édesanyámnak: „No hallám (hadd lássam) milyen tótok lettetek, tudtok-e magyarul?” Édesanyám nem értette a kérdést – mert csak magyarul tudott, és mintha a buta magyarországi magyar szavakkal, de valahogy másképp beszélt volna. Ilyen buta kérdést csak egy eme jelzővel illethető „anyaországi” tehet fel, s jó, ha ezt ma is tudjuk! De nem kell félteni a trianoni Magyarországról a bécsi döntések után Felvidékre és Erdélybe küldött tisztviselőket és kiképző őrmestereket se! A magyar hadseregben 1940-től katonaviselt rokontól tudom, hogy a magyar kiképző őrmesterek „demokratácska” jelzővel is illetett Benes-fiókáknak nevezték a csallóközi magyar bakát – nemcsak azért, mert magas volt nekik a két háború közötti mérsékelt csehszlovák demokrácia, más probléma is volt e mentalitás mögött. A 70-es évek közepétől húsz évig jártam Erdélyt: több székely férfival is találkoztam, akik szintén magyar katonák voltak ugyanekkor. Őket a magyar kiképző őrmesterek könnyedén leoláhozták. A Felvidék és Erdély visszatért területeire, a bécsi döntések után, a trianoni Magyarország területéről kiküldött tisztviselőket Felvidéken és Erdélyben egyaránt ejtőernyősöknek, vagy épp „anyásoknak” nevezték. A visszatérést követő napok eufóriája hamar elmúlt, és keserű tapasztalatokkal gazdagodott az átmenetileg visszatért magyarság arról, hogy a magyarság lelkileg, érzésében szétszakadt, a seb akkora, amit nem gyógyítottak be a diadalkapuk.

Janics Kálmán, a kommunista Csehszlovákia üldözöttje, még fiatal korában Új felvidékiség címmel kritikát írt az Új Élet 1939. május-júniusi számában. Már ekkor az elkeseredettség szólt belőle, új felvidékiségnek azt nevezte, amit akkor Budapesten fogalmaztak meg olyan személyek, akik kisebbségi sorsot nem tapasztaltak meg. Anyaországi karrierista típusról szól, aki számára érvényesüléssé lett a visszatért Felvidék, és akik által megjelent a korrupció. Janics Kálmán a csehszlovákiai magyarok 1945 és 1949 közötti jogfosztásáról írt könyvével lett ismert, ami csak Nyugaton jelenhetett meg, és amihez Illyés Gyula írt bevezetést. 1982 elején sok mindenről beszélgettünk vele vágkirályfai otthonában, többek között erről is. Dobossy László pedig az Új Életnek ugyanebben számában, Változások sodrában címmel megpróbál konfliktust kezelni a kisebbségi helyzetet megtapasztalt felvidéki magyarok és az „ejtőernyősök” között, az utóbbiakkal megpróbálja megértetni, hogy a kisebbségi lét küldetés, akik megtapasztalták a kisebbséget, azok végvári magyarok, akik értik az ott élő szlovákoknak nemcsak nyelvét, de gondolatvilágát is. Dobossy gondolatmenete szerint a kisebbségi küldetés nem más, mint közép-európai misszió az egymásba ékelten élő kis népek között. Nélkülözhetetlen misszió ez a nagyhatalmi malomkövek között őrlődő kis népek számára, a kisebbségi élettapasztalat olyan tőke, ami nem maradhat kihasználatlanul!

„A végvidéki magyar nemcsak ugyanazt akarja, mint az anyaországi, hanem többet is akar. … Feladata tehát elsősorban kifelé irányul: a határokon túlra, vagy a határokon belül a nem-magyarok felé”.

A kisebbségi magyar a szóértés mestere lehet, olyan tudás birtokosa, ami nélkül a nagyhatalmak egyenként falják föl a kis népeket! A decentralizáció igényéről is szól Dobossy László, arról, hogy a merőben budapesti szemlélet a végvidékeken, az érintkezési zónákban érthetetlen és arrogáns.

Márton Áron püspök
Márton Áron püspök

A második bécsi döntés után Márton Áron püspöki székhelye, Gyulafehérvár, az Antonescu-féle Románia területén maradt. Márton Áronnak lett volna indoka arra, hogy a Magyarországhoz visszakerülő Észak-Erdély és Székelyföld területére költözzön, hiszen ott élt az erdélyi római katolikusok négyötöde. Ő tudatosan Gyulafehérváron, román területen maradt, mert vállalta a teljes sorsközösséget a pária-sorsra jutott dél-erdélyi magyarokkal. De 1940. Szent Mihály napján a már magyar fennhatóság alatt lévő Kolozsvárra jött és elmondta:

„Ne higgyétek, hogy most akkor boldogultok, ha mindenki külön fut a saját célja felé.”

(Ellenzék c. napilap, Kolozsvár, 1940. szeptember 30.)

Márton Áron a kisebbségben kimunkált értékeket féltette, amikor az individualizmus kísértésétől óvta az anyaországhoz visszakerült népét, az erdélyi magyarok négyötödét. Tamási Áron pedig a Magyar Rádió kolozsvári megjelenésekor nyilatkozott az állásokért marakodó középosztályról, kimondva, hogy ami történik, az nem erdélyi szellem. (Újság c. napilap 1941. augusztus 7.) Néhány nappal később zajlott a debreceni nyári egyetem. A Tiso-féle Szlovákiában maradt maroknyi, pária-sorsba jutott felvidéki magyarsággal teljes sorsközösséget vállaló Esterházy János – akinek szintén lett volna oka 1938-ban „átkerülni” Magyarországhoz, hiszen a prágai parlamentben Kassa város képviselője volt, de Márton Áronhoz hasonlóan ő is a nehezebb utat választotta – eljött ekkor Debrecenbe és előadást tartott. Esterházy sem volt kritikátlan a kisebbségekkel kapcsolatos anyaországi mentalitás iránt.

„Különösen hat néha azoknak a fölényeskedő kisebbségi szakférfiaknak (Budapesten!; V.L.) a megnyilatkozása, akik a kisebbségi életben részt nem vettek, a kisebbségek nyelvét nem ismerik, életviszonyaikról fogalmuk sincs.”

(Esterházy János: Cselekedjünk mindannyian egyetértésben és szeretetben. Pozsony, 1992.)

A kisebbségek nyelve e fogalmazásban a nyelvezetet jelenti, mert a nyelvezet az élettapasztalatok szerinti gondolkodások eltéréséből adódik. Eszerint – s ezt gyakran tapasztaljuk – két magyar anyanyelvű elbeszélhet egymás mellett, anélkül hogy értenék egymást. Reményik Sándor egyik utolsó versét alig ismeri a közvélemény, 1941. május 15-én írta, a címe: Egymás mellett soha? Elkeseredés olvasható ki belőle – „Fölül az egyik, s a másik alul?” – mert látnia kellett a hatalmat kapott ember elvadulását. (A verset közli: Az építész fia c. kötet, Kriterion Kiadó, 1983.)

Már száz éve annak, hogy akár olcsó szónoki fogással, akár kocsmai hőzöngéssel a románt, a szlovákot, a szerbet, a franciát, az antantot teszik felelőssé azért, ami száz éve történt. Márton Áron 1945-ben fellépett annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyalások etnikai határokat húzzanak, mert az hozza meg a lelkek békéjét. (Éppen így gondolkodott ugyanakkor Bibó István is.) Munkatársaival és legitim erdélyi magyar vezetőkkel készítettek egy memorandumot térképpel együtt. Tervezetük szerint kisebb terület maradt volna Magyarországnál, mint amit a második bécsi döntés ítélt nekünk, mert Márton Áronék a román többségű Máramaros és Beszterce-Naszód megyéket Romániának javasolták ítélni. Amikor elvitték hozzá aláírásra a lefordított példányt és a térképet, így szólt:

„A püspökség könyvtárában van egy térkép, amelyet a pápa adószedői rajzoltak 1320 körül. … A pápa kiküldöttei 920 olyan magyar és katolikus közösséget rajzoltak fel a térképre, amelyben ma már nagy részben, vagy teljesen románok laknak. Földesuraink örvendtek, ha szorgalmas és igénytelen jobbágyok telepedtek a birtokaikra. Mindig katasztrófához vezetett az, ha egy nemzet élére felelőtlen vagy ostoba emberek kerültek.

(Lakatos Istvánnak, a Márton Áron per negyedrendű vádlottjának az emlékirata. Kézirat. Teleki László Intézet Könyvtára, jelzet: 368/1987.)

Márton Áron a 30-as években írt esszéiben többször is keményen bírálja a magyar úri mentalitást, mellyel „uraink” Trianon miatt sajnáltatják magukat és nincs önérzetük felkelni az út széléről, hogy cél felé elinduljanak. Buta urizálással ma is találkozhatunk – és az ma is kontraproduktív! Ekkoriban, 1938-ban írta Bözödi György a Székely bánja című szociográfiáját. Könyvében több helyen ír a magyar urak felelősségéről, ami Erdély etnikai összetételének változását okozta, történeti statisztikákkal mutatja ki népesedési válságunkat. 1989 júliusában Vácon találkoztam az élete utolsó hónapjait élő Bözödi Györggyel, akit Magyarországon gyógykezeltek. Az általa megélt korról, az erdélyi magyar irodalomról beszélgettünk, de könyvével kapcsolatban erről is beszélt az utolsó idejét élő Bözödi György. Márton Áron 1934 és 1938 között erdélyi városokban többször beszélt a keresztény házasságról. Előadásainak szövege fennmaradt a Gyulafehérvári Érseki Levéltárban. Ekkor mondta:,

„Erdélyt nem a román hadsereg és nem az Antant, hanem a termékeny román anyák vették el és a meddő magyar anyák veszítették el. A döntő nem a győzelmek sora, hanem a népesedési statisztika volt. … Mutassanak egy nemzetet a történelemben, mutassanak egy családot itt az életben, amelyiket a sok gyermek tönkre tett volna.”

Összegzésképpen: álláspontom szerint soha nem érthetjük meg saját magyarságunkat, mert fel sem fogjuk a magunk által okozott lelki-szellemi-érzületi szétszabdaltságot, ha nem értjük meg a szomszéd országokba szabdalt magyarok saját tapasztalatból, a saját társadalomfejlődésük által is ihletett, saját látásmódját. El kell kerülni az anyaországi civilizátornak a lekezelő gőgjét, és el kell kerülni a kisebbségi magyart atyáskodó módon vállba veregető, szintén lekezelő és sértő, anyaországi paternalizmust is. A kisebbségi magyar önérzetes! Ha viszont megismerjük a szomszéd országokba szabdalt magyarok saját tapasztalatból eredő saját látásmódját, és képesek vagyunk egyenrangú, mellérendelt kapcsolatra velük, akkor ez abban is segíthet bennünket – tehát segíthet bennünket, magyarországi magyarokat! –, hogy kialakítsuk a valóságnak megfelelő viszonyunkat a szomszéd népekhez. A szomszéd országokban élő magyaroknak van erről tapasztalatuk, tanulhatunk tőlük!

Olyan szoros kötelékekre van szükség a közép-európai kis népek között, amivel Berlinnek, Párizsnak, Brüsszelnek számolnia kell. Az elmúlt tíz évben sok fontos lépés történt ennek érdekében.

Virt László

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Élő szentmise közvetítések

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű