Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

5 ok, amiért a katolikusok nem evangelizálnak

Közzétéve

2013-ban az amerikai Barna Csoport egy átfogó felmérést készített, melyben a keresztények hitük átadását vagy megosztását, egyszóval az evangelizációs hajlamát vizsgálták. Valószínű nem meglepő, ám beigazolódott, hogy a katolikusok azok, akik legkevésbé osztják meg hitüket, megtérésük élményét másokkal. A felmérésben csak olyan embereket céloztak meg, akik azt nyilatkozták, hogy „személyesen elkötelezettek Jézus Krisztus iránt, aki még ma is fontos az életükben”, és akik azt is jelezték, hogy azt hiszik, „hogy amikor meghalnak, a Mennybe fognak menni, mert bűneiket megvallották és elfogadták Jézus Krisztust megváltójuknak.” Ez azt jelenti, hogy a hívő és gyakorló katolikusokat kérdeztek meg, akiknek személyes kapcsolatuk van Jézussal.

Megállapították, hogy 3 katolikusból csak 1 ért egyet a következő kijelentéssel „nekem személyes felelősségem megosztanom embertársaimmal a vallási meggyőződésemet”. Továbbá a katolikusok csak egyharmada számolt be arról, hogy „az elmúlt 12 hónapban, megosztotta vallási meggyőződését valakivel, akinek más a hite azzal a reménnyel, hogy elfogadja Jézus Krisztust megváltójának.”

A felmérés tükrében kijelenthetjük, hogy az Amerikai Egyesült Államokban élő katolikusok nagyon gyengék az evangelizációban, ami egyébként az egyház legfontosabb missziója.

Nem csoda, hogy oly kevés katolikus egyházközség gyarapodik új hívőkkel. A statisztikák nem hazudnak, elvesztettük az utat.

Mielőtt túlságosan elcsüggednék, arra gondoltam, hogy az oldal átlagos olvasója nagyobb valószínűséggel evangelizál. De ez is nagyobb terhet jelent számunkra – nem egyszerűen az evangelizációra törekszünk. Célunk, hogy lelkileg sokszorozzuk és bátorítsuk az evangelizáló tanítványokat! De először meg kell értenünk, hogy a katolikusok miért nem evangelizálnak, azért, hogy jó stratégiát tervezhessünk a problémák leküzdésére.

Forrás: Shutterstock

OKOK

1. Soha nem evangelizálták őket – ezért soha nem döntöttek igenlően egy életet megváltoztató esemény mellett, nem fogadták el tudatosan Jézust életük megváltójának.

Hitünk valójában változó életekről szól, melyek a feltámadt Jézussal való találkozás eredményeként alakulnak át. Miután találkoztunk Jézussal, válaszolhatunk azokra a kegyelmekre, amelyeket nekünk ad és melyek által életünk megváltozik. A statisztikák azt mutatják, hogy a legtöbb ember az USA-ban aki „katolikusnak” vallja magát, soha nem mondott „igent” az életében egy ilyen Jézussal való találkozás után. Következésképpen a szívükben nem fogadták be azt a kegyelmet, mely a megtérést eredményezi és mindazt, ami utána következik.

Sherry Weddell írja: Több száz megyéspüspöktől és plébánia vezetőtől kérdeztük hatvan egyházmegyéből az angol nyelvű világból ezt a kérdést: Mennyire becsülöd híveid között a tudatosan tanítványok arányát? Megdöbbenésünkre ugyanazt a választ kaptuk újra és újra: “Öt százalék”. VI. Pál pápa a következőt mondja: “Az evangelizált ember másokat is evangelizál, ebben rejlik az igazság próbája, az evangelizáció tapintása: elképzelhetetlen, hogy valaki elfogadja az Igét és átadja magát az Igének, anélkül, hogy olyan személyé válna, aki tanúja lehet Neki és hirdeti azt a maga módján (EN 24). Hogyan várhatjuk el a meg nem evangelizálttól az evangelizációt? Nem tudjuk!

2. A plébániák jelenlegi kultúrája valójában elriasztja a katolikusokat az aktív személyes evangelizációtól, nem pedig támogatja és képezi őket erre.

Ezzel a témával korábban is foglalkoztunk, az Ügyfélszolgálati szeretet – Miért hagyják el a katolikusok az egyházat? című cikkünkben.

Olyan rendszert építettünk, amely osztályokat tanít, programokat és eseményeket kínál (melyek mind lehetnek jó dolgok). De ha önkéntes munkát vállalsz egy ügyért vagy katekétává válsz, akkor az nem felel meg a kötelességednek, hogy evangelizálj az életed más területein is. Továbbá tudjuk, hogy a kulturális katolicizmus a kényelemes és könnyű utat jelenti. Nem vagyunk eléggé kihívva a szent evangélistákká való válásra, hanem azt mondják nekünk, hogy gyermekinket vezessük szentségek elé és mutassuk meg egyszer nekik a templomot. Ez a fajta könnyű és kényelmes katolikus kultúra ellentétes az egyetemes hívással, miszerint mindannyiunknak a jó hír és az evangélium terjesztőivé kellene válnunk.

3. Hiányzik a valódi közösség, az elszámoltathatóság és a mély keresztény barátság a mi plébániáinkon, így senkinek sem jelent kihívást.

Megállapodtunk egy megengedő hozzáállás mellett a kereszténység számára, ami nem proaktív, nem jelent kihívást és nem akar növekedni. Igen, van egy időszakos konfliktus vagy visszavonulás az igazán elkötelezett katolikus számára. Egyre több kiscsoport is van. De ezeknek ellenére van néhány, amely tényleg tudja mit jelent az elszámoltathatóság, az igazság kimondása, a bűnök meggyónása és közösség elé tárása, a Szentlélekben való növekedés és a nyomulás a missziós területeken. Így kellene kinézzen egy igazi keresztény közösség.

4. Sok katolikus túlságosan fél az evangelizálástól, kifogásokat fogalmaz meg, hogy miért ne tegye, és elutasítja a komfort zónájából való kilépést.

A kifogások, ürügyek nem újak, láttuk őket a történelem során… Még Mózes is félt, hogy válaszoljon az Úr hívására, amikor a rabszolgaságban levő izraeliták felszabadítására hívta. Új rabszolgasággal küzdünk, a bűn rabszolgaságával. A Kivonulás 3-4-ben látjuk a hívást, hogy menjenek és győzzék le a fáraót, és látjuk a kifogásokat, amelyeket Mózes mondott: 1 kifogás: Nem vagyok méltó (Kiv 3:11); 2. kifogás: Nem tudok eleget (3:13); 3. kifogás: Ők nem fognak rám hallgatni. (4:1); 4. kifogás: Nem vagyok elég tehetséges (4,11-12); 5. kifogás: Nem akarom megtenni (4,13)

5. Gyakorlatilag sok katolikus univerzalista, vagy hiszi, hogy a hit különbségei nem igazán számítanak. Vagyis úgy vélik, hogy az emberek túlnyomó többsége a mennybe fog menni és / vagy nincs valódi pont arra, hogy segítsen valakinek abban, hogy megismerje Jézust, mert minden hit hagyomány alapvetően ugyanaz.

Ez a fajta elképzelés a vallási relativizmus. Kiválaszthatod, hogy mi igaz, és ez nem igazán számít. A pokol egy olyan társadalmi konstrukció, amely valójában nem létezik, vagy a legrosszabb, néhányan csak vége (tömeggyilkosok és terroristák). Szóval miért érdekelne? Ez ellentétes az Egyház világos tanításával. A pokol valóságos. Az ég igaz. Örök üdvösség van az élvonalban!

Mindezen okok (és még sok más) miatt láthatjuk, hogy egyáltalán nem pozitív dolgok miatt nem evangelizálnak a katolikusok. Most itt az ideje, hogy megragadjuk a szent munkánkat, hogy segítsünk másoknak megismerni Jézust, majd segítsünk nekik evangélistává válni.

Napjainkban, ebben a Jézus által parancsolt „menjetek”-ben jelen vannak az Egyház evangelizáló küldetésének mindig új helyszínei és kihívásai, és mi valamennyien meghívást kaptunk erre az új missziós „kilépésre”. Minden keresztény ember és minden közösség maga fogja felismeri, hogy melyik az az út, amelyet az Úr kér tőle. Ám valamennyien egyaránt arra kapunk indítást, hogy fogadjuk el ezt a hívást: lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára. Ferenc pápa, Evangelii Gaudium, 20

*

Ugyan az AEÁ-ra vonatkoztatva dolgoztuk fel a témát, ám érdemes lenne elgondolkodni az itthoni helyzeten is. Ehhez ajánlunk pár kérdést:

  • Tudatosan tértem-e meg?
  • Eleget teszek-e Krisztus hívásának? Evangelizálok-e?
  • Melyik az az út, módszer, ahol én ezt a szolgálatot végezni tudom?
  • Ismerjem fel és tudatosítsam ehhez a szolgálathoz az egyház hozzáállását. Nézzek szembe a valósággal.
  • Imádkozz, kérd a Szentlélek kegyelmeit és indulj el!

A cikk megosztásával is evangelizálhatsz. 😉 Ha médiamissziós területen tevékenykednél kattints ide.

A Catholic Missionary Disciples cikke nyomán

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Reflexió

Jöjjön Szentatya, várjuk! – Sebestyén Péter atya gondolatai a pápalátogatást ellenzőknek

Közzétéve

Sebestyén Péter atya a csíksomlyói búcsúban - Fotó: Sebestyén Péter személyes képtára - peterpater.com

Még meg sem száradt a festék a vatikáni Államtitkárság levelén, máris elkezdődtek a károgások szerte Erdélyországban. Az összetartó magyar szokása szerint, a vallásszabadság jegyében, a vérmes nemzetféltés és román-utálat ködébe burkolózva, attól elvakítva néhány embernek semmi sem jó. Az sem, ha a római pápa Erdélybe látogat, az sem, ha épp a csíksomlyói kegyhelyet keresi fel. Mert hát ’miért sárga, kék és piros’, ’miért menjünk együtt’…, miért nincs összecsapva a csíksomlyói búcsúval, ugye megint a ’csentenárt akarja ezzel legitimizálni’…, miért nem hagyja, hogy az erdélyi katolikusság is nemzeti egyház legyen, mint a kínai, meg ehhez hasonlók.

Pedig már közgazdász szakemberek is kiszámították, hogy egy olimpia rendezése, vagy egy világbajnokság szervezése mennyire előmozdítja a nemzetgazdaságot, a társadalmi kohéziót, micsoda többlet energiákat szabadít fel, mennyire összekovácsolhat egy országot, egy nemzetet. Hát akkor, amikor Jézus Krisztus földi helytartója, a római pápa látogat el személyesen, ahová még sosem járt. S ha arra gondolunk, hetente hány államfő, püspöki kar hívja meg őt hazájába, akkor döbbenünk rá: a lassú víz partot mos, Isten a mi imánkat is meghallgatta. Ezeréves ittlétünket, az apostoli királyságot egy római pápa a helyszínen áldja meg és szentesíti, ezzel mintegy evangéliumi távlatba helyezve és küldetésében is lelkesítve.

Sebestyén Péter atya híveivel Csíksomlyóra zarándokol – Fotó: Sebestyén Péter személyes képtára – peterpater.com

Még államfők is ritkán teszik nálunk tiszteletüket, hát akkor hogy ne értékelődne fel, amikor  a Vatikán államfője, Szent Péter  utóda tisztel meg bennünket. Micsoda lelki erőmű, micsoda felhajtó erő lehet és lesz is, ha nyitott szívvel, imádságos izgalommal, fegyelmezetten és örömmel állunk ill. megyünk elébe.

Nem ellenőrzésbe jön, nem azért kell készülnünk fogadására, hogy a szebbik arcunkat mutassuk. Inkább azért kell ünneplőbe öltöztessük magunkat, mint közösséget, mint Isten katolikus és magyar népét, mert általa a Szentlélek új kincsekkel akar megajándékozni. Többletenergiákat, rejtett tartalékokat akar felszabadítani, melyekkel életszagúbb, örömtelibb, termékenyebb lesz egyéni és társadalmi életünk egyaránt. A Szentatya jelenléte azt akarja kihozni belőlünk, amitől érdemeseb embernek, kereszténynek lenni, ami átíveli a különbözőségeket, átölei az egymásnak feszülőket,  ami Jézus egyetemes szeretetére utal. Hiszen a mennyországban is együtt leszünk: zsidók és arabok, magyarok és románok, fehérek és színesbőrúek egyaránt…

A kilencvenes évek elején  a Castel Gandolfói nyaralóból épp felszálló, az azóta szentté avatott II. János Pál pápa  helikopterét csak megmegpillantottam, néhány évre rá Benedek pápa épp a Vatikánvárost hagyta el autókonvojával, amikor  közelről megláttam fehér pápai öltözékét egy közeli utcasarokról. Évfolyamtársaimmal pedig huszadik szentelésünket köszöntük meg Istennek Ferenc pápa közelében, de néhány széksor elválasztott tőle a szerdai általános kihallgatáson. Teréz anyával életemben kétszer is szemközt ülhettem és beszélgethettem, – Roger testvérrel és Jean Vanier-el is –, ráadásul utóbbival épp Csíksomlyón.

Milyen  csodálatosa az Úr kegyelme: Most Ferenc pápa személyében a Szentatya jön el hozzánk, értünk, hogy velünk imádkozzék, megerősítsen kisebbségi, keresztény sorsunkban. Isten ilyen szelíd, de erőteljes jelekkel üzen, hogy úgy a legjobb, ahogy ő akarja. S ő azt akarja, hogy életünk legyen, és bőségben legyen.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Milyen üldözött kereszténynek lenni? – Husam Francis Banno, egy iraki keresztény vallomása

Közzétéve

Szerző:

Névjegy: Banno a magyar állam által meghirdetett keresztény fiataloknak szóló ösztöndíjprogram keretein belül érkezett Magyarországra. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Kar hallgatója. Tanúságot tett a 2017-ben Budapesten szervezett  keresztényüldözésről szóló konferencián, amelyen magas rangú politikusok mellett Orbán Viktor miniszterelnök úr is részt vett. (A konferenciáról a Magyar Kurír is írt, cikkük ide kattintva érhető el.) Itt Banno megismerkedett Hölvényi György európai parlamenti képviselővel, aki meghívta egy egy hónapos gyakornoki programra Brüsszelbe. A meghívásnak Banno 2018-ban eleget is tett.

A továbbiakban Husam Francis Banno tanúságtételét olvashatják:

Napjainkban senki sem akarja, hogy üldözött legyen és sok szervezet próbálja eltüntetni a világról a jelenséget, ám senki sem járt még sikerrel.

Más lenni, mint a többség a szülőföldeden nagy valószínűséggel üldöztetést fog maga után vonni, mert könnyen az állam ellenségévé válhatsz: pusztán azért, mert másként gondolkodsz.

Hogy milyen üldözöttnek lenni? Én mint keresztény teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy üldözött leszek mindig is, hiszen Jézus ezt előre megmondta nekünk. Emellett maga az üldözés volt az, amely hitemet erőssé tette. Paradox módon megértettem, hogy az üldözésen keresztül tapasztalhatom meg, hogy Isten mennyire megóv minket a rossztól, hiszen jómagam is több bombatámadást és az életem elleni merényletet  éltem túl.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy keresztény vagyok, és üldözött. Nem félek hitemet megmutatni másoknak. Látom a másik vallást, amelyben nagyon büszkék saját vallásukra, de amikor elkezdem olvasni a történelmüket, azt látom, hogy a próféta vallása tele van háborúval. Ennek ellenére a próféta követői büszkék, és nagyon örülnek neki.

Husam Francis Banno és társai Ferenc pápánál – Fotó: Husam Francis Banno Facebook oldala

Ahhoz képest, hogy Európa keresztény földrész, az itteni keresztények szégyellik önnön hitüket, és inkább elrejtik azt. A hazámban templomba megyünk, pedig mindig fennáll a veszélye, hogy netalán ezért megölnek. Európában nincs ilyen veszély, mégis üresek a templomok.

2005-ben történt, hogy édesanyámmal és testvéreimmel misére készültünk. Édesapám felhívta édesanyámat, hogy nem fog időben hazaérni, ezért menjünk egy közelebbi helyre, ahova biztosan elérünk. Később megtudtuk, hogy a templom ahova eredetileg mentünk volna, egy pokolgép áldozata lett. Sok más esetben is megmentett minket a Szűzanya, hiszen a háború alatt többször menekültünk meg bombázások elől. Az ember ilyenkor felteszi magának a kérdést, hogy miért is hagyta Isten, hogy túléljem? Nekem az a válaszom, hogy küldetésem van.

Engem az üldöztetés vitt rá arra, hogy az igazságról beszéljek. A nem keresztények sok embert meggyőztek arról, hogy új időket élünk, ahol nem számít a hit. Azonban az igazság szabaddá tesz (Jn. 8:32).

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

A betűk a helyükön vannak – Egy pap gondolatai az új évben, az új évről…

Közzétéve

Ködben a Széchenyi lánchíd Budapesten - Fotó: loveandroad.com
Sebestyén Péter atya egy évvel ezelőtt született cikkét közöljük. Az idők sokat nem változtak, Péter atya “betűi” most is aktuálisak.
Ismerőseim közül többen rám kérdeztek az elmúlt napokban: miért nem írsz, elfogytak a betűk? Nem jön az ihlet? Kifogytál a témából? Lemerült az akku?…

Valahol mindegyikben van részigazság, de megnyugtatom őket: nem a ceruza hegye törött ki, nem a billentyűk betűi fogytak el. Inkább amolyan ünnepek utáni regenerálódás, a „való világ” hétköznapi feladatainak elintézése, no meg a lelkipásztori kötelezettségek töltik ki mostanság napjaimat. Bár kétségtelen, jólesik az érdeklődes. Azt jelzi, fontos az olvasóknak, követik lelki/szellemi rezdüléseimet, már hiányzik a friss eligazítás, az evangélium mai üzenete. Mi tagadás, a tragumúrák és akasztásos elszólások, a migránsok, valamint a jeruzsálemi, meg washingtoni események éppúgy foglalkoztatnak most is, mint szűkebb hazám és egyházam gondjai/örömei, sőt, néha szét is feszítik lelkemet, gondolkodásomat egyaránt. Csak legyen elég időm az elcsendesedésre, az erjedésre, hogy a világ külső történéseiből, vagy a bennem zajló folyamatokból másokat is megpöccintő írások szülessenek…

Látom a diagnózist társadalmunkban, érzékelem a sok panaszt, betegséget, fájdalmat, letargiát és beletörődést, közönyt, de az óvatos optimizmust is. A házszentelések sora is jó alkalom volt arra, hogy érzékeljem, mi foglalkoztatja a híveket, mik az örömeik, hol apadt a lelkesedés, milyen kérdések gyötrik őket valójában. Házak épülnek, új autókkal, beltelkekkel gyarapodnak, többen engedhetnek meg – évente kétszer is  – külföldi kirándulást maguknak, nőnek a gyerekek, érdekli az embereket a saját sorsuk. Gyarapszik a zarándokok száma Rómába, Lourdesbe, Máriazellbe, autóbusszal és gyalogosan egyaránt. Élni akarunk: dolgozni, alkotni, jobb-szebb világot teremteni magunk körül, táplálni lelkünket, gazdagítani személyes ismereteinket, ápolni kultúránkat.

Látom a remény, a boldogság jeleit, a hit szikrájának tovaharapódzását is, ami ugyan nem látványos, de néha kitör, fellángol, megperzsel sokakat, máskor meg szelíden, diszkréten, csendesen adja az éltető erőt, és általa buzog, fejlődik az élet, mint a magzaté, az anyaméhben. Egyéni és közösségi kezdeményezések, kreatív ötletek, lelkiségi gyümölcsök érnek be, válnak sikerekké, lesznek mindenki javára fordítható, elérhető közös kincstárrá. Milyen jó erről hallani. Sok helyen várják-vállalják harmadik, negyedik gyermeküket, magasztosabb, nemesebb célokat tűznek ki maguk elé, és többet tesznek a közösbe, valósággá válik a közteherviselés.

Látom fiataljainkat, amint keresnek, kísérleteznek, aztán eltűnnek a jobb jövő reményében, hátha „odakinn”, ahol szerencsét próbálnak, többet fizetnek egy beteg megmosdatásáért, mint itthon maradt szüleik gondozásáért. Közben sokan elvesznek, lemorzsolódnak, meghúzódnak vagy leállnak félúton és begubóznak, várva a külső segítséget. Látom, ahogy szakadozik a társadalmi háló, a 4 kereszteléshez hogyan viszonyul a 27 temetés és az 5 esküvő, hogyan tűnnek el az ismerős arcok a templomból Karácsony harmadnapjára, hogyan veszi át az uralmat a kütyük és az elektromos-onlájn média eszköztára, mit sem ér a szülői szigor, nevelés, értékrend és elvhűség. A középnemzedéknek lassan az írmagja is kivesz a templomból. Aki húz, dolgozik, annak nincs ideje vallásosnak lenni, s így végleg leszakad a hitélettől, a nagy rohanásban stresszessé válik, kimerül, és már semmi sem boldogítja, csak a munkamánia, a pénz, a szerzés mohósága mindenáron…

Látom, hogyan nyílik a „csipája” a világnak a sok információtól, hogyan akar leválni, szabadulni, önállósulni az egyháztól, az anyától, az ún. civil társadalom példájára, ahol magunk között eldöntjük mi a jó. A kényelemindex, a komfortzóna mindenekfölött. Ez határozza meg az ingerküszöböt… Mi etikus, helyes, üdvözítő, mi erény és mi nem bűn, e szerint szavazzuk meg, demokratikus többséggel. Közben meg a kisebbségek kisebbségei is jogokkal, újabb jogkövetelésekkel állnak elő és törtetnek, egyenrangúak szeretnének lenni a többséggel. Legtöbbször csak azért, hogy devianciájuk normalitásnak tűnjék. Szekuláris világunkban már kormányokat is döntünk, miért ne lehetne egyházat is, vagy ha azt ma még nem is, akkor legalább a saját fejünk, ízlésünk szerint alakítani, mintegy dirigálva Jézusnak, itt segíts, itt ne segíts! Itt jó, ha velünk vagy, ebbe meg ne szólj bele, mi jobban tudjuk, ez a 21.- század. A te igéid már elavultak. Újra kell fordítani, mit fordítani: fogalmazni a Bibliát. Legyen nőiesebb, alkalmazkodjék a jelen kihívásaihoz és trendjeihez, ne legyen avítt, áporodott, elavult, tele a férfitársadalomra hajazó csökevényekkel.

Látom, amint a papokat kinézik maguk közül a felvilágosult nemzedékek, már skatulyába sem teszik, inkább úgy veszik, mintha nem is lenne szükség rájuk, hiszen a tudomány, a pszichológia, a pénz mindent megold. Nemrég, az izlandi fiatalok közül már senki sem hitte, hogy Isten teremtette a világot…

De azért, ha baj van, csak eljutunk a paphoz, csak kérünk lelki segélyt, vagy temetést. És mekkora botrány, ha nem dicséri fel a halottat temetéskor. Hálás szerep, igaz?

A Kossuth rádió múlt vasárnapi adásában (2018. január 14., szerk. megj.) megszólaltatták Székelyhidi László matematikust, az idei Leibniz-díjas magyar professzort, aki úgy fogalmazott, hogy az emberek a mai világban azt tartják fontosnak a tudományban is, ami azonnal hasznosítható a gyakorlatban, vagyis pénzben kifejezhető haszonnal kecsegtet. A matematika nem ilyen. A teológia sem. Mondanám én. De nélküle elvész életünk alapképlete. Megszűnik indítéka és célja. Ezért volna jó minden fenntartható fejlődésünk közepette, újra és újra visszatérnünk életünk ősforrásához. A létet adó Istenhez. S ezt nemcsak olvasóimnak, keresztényeknek ajánlom figyelmébe, így a víg farsangi napok közepette, hanem a kultúránk, értékrendünk, felfogásunk és köztudatunk alakítóinak, a média elkötelezett szakembereinek is. Ennek legyen hírértéke, ami ma is érvényes, igazi szenzáció. Ehhez viszonyítsanak minden hírt. Ehhez képest ne legyenek semlegesek, ők sem…

Mert a rossz, a bűn, a gonoszság jobboldalról is az, és baloldalról is…

Istennek pedig nincsenek politikai oldalai. Ő „csak” szeret.

Van-e még Örá érzékünk?

peterpater.com

Kövesd a Katolikus.mát a Facebookon is!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű