fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Múltidéző

65 éve, így szabadult fogságából Mindszenty József hercegprímás

Közzétéve

„Az Úr megoldotta az én darócomat…”

65 évvel ezelőtt, 1956. október 30-án szabadult ki sok-sok éves fogságából Mindszenty József hercegprímás. Az 1949 elején életfogytiglani fegyházra ítélt bíborost megromlott egészségi állapota miatt 1955 júliusában a börtönből Püspökszentlászlóra, egy régi püspöki nyaralóba szállították, itt tartották házi őrizetben. A prímás ismét reverendát viselhetett, s kapott maga mellé egy papot is Tóth János, az egykori Regnum Marianum templom plébánosa személyében. Ősszel ide hozták az 1951-ben elítélt Grősz József kalocsai érseket is, majd Mindenszentek ünnepén Felsőpeténybe szállították, s az Almásy-kastélyban helyezték el őket. A foglyokat természetesen az ÁVH őrizte.

1956. október 28-án a helybéliek a kastély előtt összegyűlve követelték a prímás szabadon bocsátását, ekkor az ávós őrség megpróbálta a prímást máshová szállítani (Grősz már áprilisban kegyelmet kapott és szabadult), de Mindszenty ellenállt. Másnap az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Horváth János jött Mindszentyhez, de a prímás közölte: csak Budára vagy Esztergomba hajlandó menni. Miután Horváth távozott, fölgyorsultak az események. Az ávéhás őrség parancsnoka október 30-án közölte a prímással, hogy szabad, őrzését megszüntetik. A közeli rétsági, páncélos laktanyából jöttek érte, hogy az őrizetlenül maradt prímást biztonságba helyezzék. Tévedés tehát Mindszenty „kiszabadításáról” beszélni, hiszen az ávós őrség nyilvánította őt szabadnak.

Emlékirataiban természetesen Mindszenty is beszámol erről a napról. Elmeséli, hogy az ávós őrségből ezen az estén egy ötfős küldöttség jött hozzá a parancsnok vezetésével, aki közölte vele: forradalmi tanácsot alakítottak, amely kimondta, hogy

„az én fogvatartásom törvénytelen és jogtalan volt, nem őrzőim többé. Szabad vagyok.”

[Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, 1974, 417. p.]

Azután ezt írja a prímás:

„Az Úr megoldotta az én darócomat, kivezet a tág mezőre. Ő volt oltalmam nyolc éven át: csendüljön ajkamon a zsoltár.”

[Uo.]

Miután az őrség szabadnak nyilvánította a prímást, a rétsági laktanya néhány tisztje a laktanyába vitte, hogy ott töltse az éjszakát. Mindszentyt ezen a ponton megcsalta az emlékezete. Emlékirataiban azt olvassuk, hogy amikor szobájába léptek a rétségi tisztek, vezetőjük, Pallavicini őrnagy közölte vele, hogy szabad, s oda viszik, ahová óhajtja. Nem: Pallavicini Antal őrnagy nem volt jelen Felsőpetényben. Az 1951-től már Pálinkás nevet viselő volt őrgróf csak másnap reggel kapott szerepet a történetben.

Jöjjön a valóság néhány egyszerű szóval. 1956. október 30-án, este, a rétsági laktanya parancsnoka, Garami Lajos ezredes utasítására négy tiszt elment Felsőpeténybe, hogy elhozza a prímást. A négy tiszt neve: Galajda Béla hadnagy, Stifft Róbert, Tóth József és Vajtai Gyula főhadnagyok. Érdemes megjegyezni a nevüket, mert – egyikük kivételével – egészen november negyedikéig a prímás mellett maradtak, vigyáztak rá. Később börtön lett a „jutalmuk”.

E sorok írójának megadatott, hogy – a Honvédelmi Minisztérium segítségével – a három egykori főhadnaggyal találkozhatott, beszélhetett (Galajda Béla még a Kádár-korszakban elhunyt); az interjúkat tartalmazó kazettákat ma is őrzi. Ugyancsak hosszú beszélgetést rögzített Garami Lajos egykori parancsnokkal, akivel később ellátogatott Rétságra is, s megtekintette azt a szobát, ahol a nevezetes éjszakát töltötte Mindszenty bíboros. Most ezekből a beszélgetésekből idézünk fel néhány részletet.

Garami Lajos elmondta, hogy október 30-án zajlott a laktanyában a forradalmi tanács megválasztása. Majd így folytatta:

„Még tartott az ülés, amikor telefonon kerestek Felsőpetényből. A tanácselnök nem velem, hanem egyik beosztottammal beszélt, s elmondta, hogy Mindszenty a faluban van, de senki nem őrzi, ezért fegyverekre lenne szüksége. Ekkor tudtam meg, hogy a prímás a közelünkben volt házi őrizetben. Fegyvert persze nem adtam ki, hanem telefonáltam a páncélos parancsnokságra, de ott senki nem jelentkezett. Ezután az Állami Egyházügyi Hivatal egyik illetékesével beszéltem – aki később ezt letagadta -, s ő rövid tudakozódás után azt mondta: vigyük be a laktanyába Mindszentyt, majd érte fognak jönni. Így is történt. Négy önként jelentkező – Galajda Béla hadnagy, Stifft Róbert, Tóth József és Vajtai Gyula főhadnagy – ment ki egy parancsnoki gépkocsival Felsőpeténybe.”

Hogy mi történt Felsőpetényben, azt a még élő tisztek mesélték el. Részlet Stifft Róbert visszaemlékezéséből:

„Október 30-án éppen ügyeletes tiszt voltam. Amikor leadtam a szolgálatot, a parancsnok irodájában tudtam meg, milyen feladatról van szó. Társaimmal gépkocsiba ültünk, s hamarosan Felsőpeténybe értünk. Az egykori Almásy-kastélyban civil ruhás ávósok fogadtak minket. Parancsnokuk – Németh Hugó őrnagy – úgy mutatkozott be, mint ’az eminenciás úr titkára’. Így tudtam meg, hogyan kell megszólítani a prímást. Mindszenty éppen vacsorázott, este nyolc óra körül lehetett.”

Mindszentyvel Tóth József főhadnagy közölte jövetelük célját. Az ő emlékeiből idézünk:

„Németh Hugó őrnagy megkérdezte, megvárjuk-e, míg Mindszenty befejezi a vacsorát, vagy azonnal felmegyünk hozzá. Csak jóval később tudtam meg a prímás emlékiratából, hogy korábban szovjet páncélosok jöttek érte, de ő ellenszegült az erőszaknak. Bár erről akkor nem tudtam, mégis az volt az érzésem, ha várunk, csak üres szobát találunk majd. Hárman mentünk föl, Vajtai Gyula a földszinten maradt. Benyitottunk Mindszenty szobájába, balra volt egy asztal, ott vacsorázott a prímás. Elsőnek én léptem be a szobába, s azt mondtam: „A hercegprímás úrhoz jöttünk, elvisszük oda, ahová menni akar – Budapestre vagy Esztergomba.” Mindszenty emlékiratában úgy szerepel, hogy ezt Pálinkás Antal őrnagy mondta. Pálinkás azonban nem volt velünk, ő másnap hajnalban vezette azt a menetoszlopot, amely Mindszentyt Budára kísérte. Visszatérve ennek a napnak estéjére: Mindszenty fölállt, megáldott bennünket. Ettől a pillanattól kezdve november negyedikének hajnaláig a prímás mellett maradtam. Mindszentynek csak egy kérése volt: nem tudja mibe tenni a holmiját, segítsünk neki ebben. Rétságról hamarosan meg is érkezett két tiszt két-három bőrönddel.”

Érdemes Tóth emlékezését összevetni Mindszenty emlékirataival. Az áldást a prímás is említi:

„Drága magyar honvédek! Megáldottam őket. S nem tudom, ki volt megindultabb, ők vagy én magam, amikor áldásomat kapták.”

[Uo..]

Amíg a három tiszt Mindszenty szobájában tartózkodott, Vajtai Gyula főhadnagy a földszinten leltárba vette az ávósok fegyvereit. Részlet Vajtai emlékeiből:

„Németh Hugó őrnagy bemutatta az embereit. Volt köztük kertész, gondnok stb. Mivel egyenruhát egyet sem láttam, először nem tudtam, hogy ők ávósok. Csak akkor derült ez ki, amikor az őrnagy megmutatta, hová rejtették el a fegyvereiket. A lépcsőház alatti beugróban, a szén alá voltak eldugva. Valamennyit behordtuk az irodába, kivettük a tárakat. Az egész este folyamán egyetlen lövés dördült el, az is véletlenül: két ávós segített nekem, s egyikük kezében elsült egy pisztoly. Közben társaim lejöttek az emeletről, a fegyvereket felpakoltuk a kocsira, s Mindszentyvel együtt elindultunk Rétságra.”

Hogy útközben hány helyen álltak meg, arra a három tiszt különbözőképpen emlékezett. Egyikük azt állította: sehol sem álltak meg. Másikuk úgy emlékezett: az útba eső falvakban mindenütt sokan várakoztak, s a prímás mindenütt kiszállt, megáldotta az embereket. A prímás emlékiratai is az utóbbi verziót erősítik. [I.m. 419. p.] Amikor Rétságra értek, a parancsnoki épületbe kísérték a prímást. Garami Lajos parancsnok ekkor találkozott először és utoljára a prímással. Most az ő emlékeiből idézünk:

„Mikor a négy tiszt megérkezett s jelentették, hogy végrehajtották a feladatot, azt mondtam, kísérjék Pálinkás Antal szobájába Mindszentyt. Pálinkás a törzsfőnököm volt, szemközt velem volt az irodája. Nemsokára bejött hozzám s azt mondta: ’Tessék átjönni, mert Mindszenty meg van ijedve, nem tudja, mi lesz vele.’ Azt mondtam, nyugtassák meg, de Pálinkás kérlelt, hogy menjek át a szobájába. Átmentem, s Mindszenty azt kérdezte: ’Ezredes úr, mi lesz velem? Hová visznek? Budára vagy Esztergomba?’ ’Nézze elvtársam’ – válaszoltam ösztönösen, hiszen éveken át ez volt a megszólítás -, ’én azt a parancsot kaptam, hogy hozzam be a laktanyába. Majd önért fognak jönni.’ Megnyugtattam, hogy nem lesz bántódása. Ezután el is búcsúztam tőle, mert indulnom kellett a Honvédelmi Minisztériumba, a forradalmi tanács alakuló ülésére.”

Időközben Tildy Zoltán államminiszter titkárságáról megérkezett az utasítás: reggel hozzák föl a prímást a fővárosba, a budai prímási palotába. Október 31-én, hajnalban, Pálinkás Antal őrnagy vezetésével útnak indult a három harckocsiból, egy rohamlövegből, két katonai teherautóból és két Pobjeda személygépkocsiból álló menet. A Mindszentyt „kiszabadító” négy tiszt közül Stifft Róbert nem ment velük, mert – a rétsági forradalmi tanács frissen megválasztott elnökhelyetteseként – még előző nap késő este Garami Lajossal Budapestre utazott. Vajtai Gyula így emlékezett erre a napra:

„Hajnali öt órakor indultunk el Rétságról. Mindszenty ragaszkodott ahhoz, hogy azok a tisztek kísérjék fel, akik behozták a laktanyába. Meg is kaptuk a parancsot, hogy készüljünk. Ez az út valóságos diadalmenet volt. Velünk jöttek az újpesti forradalmárok is, akik Mindszentyt akarták kiszabadítani, de már elkéstek ezzel. Vác határában meg kellett állnunk. Volt ott egy kis kápolna, amely előtt mintegy kétezres tömeg várta a prímást. Ki kellett szállnunk a gépkocsiból, teleszórtak bennünket virággal. Budán, az Úri utcai prímási palota előtt is nagy tömeg fogadott minket. Elénekelték a pápai himnuszt, s utána mentünk be az épületbe.”

Galajda Béla, Tóth József és Vajtai Gyula a második szovjet beavatkozásig a prímás biztonságára vigyáztak. Részlet Tóth József emlékezéséből:

„Mi, hárman, mindvégig a prímás mellett voltunk. Galajda Béla általában az épület bejáratánál állt, mert meg kellett nézni, ki jön be az épületbe. Vajtai Gyula a prímás szobája melletti társalgóban tartózkodott, a látogatók itt vártak a bebocsátásra. Én közvetlenül Mindszenty mellett voltam: vagy az ajtón belül, vagy az ajtón kívül. Lényegében testőrök voltunk.”

Mindszenty bíboros csak egyszer hagyta el az épületet, amikor november harmadikán, este, elmondta híres beszédét a magyar rádió parlamenti stúdiójában. Ide is a három tiszt kísérte el. Néhány óra múlva azonban véget ért a „testőri” küldetés. November negyedikén, hajnalban, a tisztek ágyúzásra ébredtek. Tóth József emlékezése megrázóan szép; kint ágyúdörgés, az épületben a nyugodt prímás, breviáriummal a kezében:

„Amikor már nagyon közelről szóltak a fegyverek, a prímás felöltözött, s lementünk a pincébe. A pincében csak én voltam vele; mellettem ült könyvvel a kezében és imádkozott. Semmi félelem nem látszott rajta. Többször is üzentek neki, hogy menjen be a Parlamentbe, de ő ezt megtagadta. Emlékszem a szavaira is: határozottan megmondta, hogy ha el akarják őt fogni, akkor itt, az otthonában tartóztassák le. Végül engedett az unszolásnak, s bekísértük a Parlamentbe.”

Vajtai Gyula is élénken emlékezett ezekre az órákra:

„Többször is hívták a Parlamentbe, de csak akkor engedett, amikor személyesen Tildy Zoltán telefonált. A Parlament egyik oldalbejáróján mentünk be, s az egyik terembe kísértük a prímást. Nemsokára kijött, átsétáltunk az épületnek a Duna felé eső folyosójára, ott biztonságosabb volt. Körülbelül egy órát tölthettünk itt. Szótlanul ültünk, Mindszenty imádkozott. Az ijedtségnek semmi jele nem látszott rajta. Egyszer csak fölbukkant a folyosón két civil, újságolták, hogy a szovjetek kiengedik az épületből a civileket. Azt tanácsolták Mindszentynek, hogy menjen át az amerikai követségre. Ő erre hajlandó is volt. Hosszú télikabát volt rajta, a reverendáját felgyűrte, ne látszódjék, hogy pap. Amikor elbúcsúzott, tisztelegtünk. Később a bíróságon feltették nekem a kérdést: miért engedtük elmenni Mindszentyt, miért nem tartóztattuk le? Én azt válaszoltam a bírónak, hogy tévedésben van: éppen attól akartuk megóvni, hogy a szovjet csapatok kezére kerüljön.”

A három rétsági tiszt – Tóth József emlékei szerint – még négy napig a Parlamentben maradt, aztán gyalog indult útnak Rétság felé. A külső Váci úton egy autó felvette, s egy – Rétsághoz közeli faluig – vitte el őket, onnan telefonáltak a laktanyába, ahonnan autót küldtek értük. Egy év múlva már jogerős ítélettel a börtönben ültek: a per elsőrendű vádlottját, Pálinkás-Pallavicini Antalt kivégezték, a többiek – Galajda, Garami, Stifft, Tóth és Vajtai – hosszabb-rövidebb börtönbüntetést kaptak.

*

E sorok írója a cikkben említett tisztek közül közelebbi kapcsolatba került Tóth Józseffel, többször is meglátogatta őt piliscsabai otthonában, s egy mélyen hívő embert ismert meg személyében. Tóth Józsefre – akit 1990 után társaihoz hasonlóan rehabilitáltak s előléptettek – nagy hatást gyakorolt a prímás (aki név szerint is említi őt emlékirataiban), élete végéig emlegette azt a néhány napot, amelyet a prímás közelében tölthetett. A budai prímási palotában éjjelente Mindszenty szobája előtt, szinte a küszöbön aludt, úgy őrizte a bíborost, mint egy hűséges kutya a gazdáját. Élmény volt minden találkozás az 1956 után meghurcolt tiszttel. Mindszenty bíboros esztergomi újratemetésén alezredesi egyenruhában ült – díszhelyen, s könnyezett. Tóth Józsefet már magához hívta az Úr – a többiek sorsáról e sorok írója semmit nem tud. Hogy a „testőrök” közül valóban Tóth József volt mindig a legközelebb a prímáshoz, azt egy rövid filmfelvétel is bizonyítja. 1956. október 31-én, nem sokkal azután, hogy megérkezett a prímási palotába, Mindszenty bíboros rövid beszédet mondott a sajtó képviselői előtt. Ezen a felvételen látható Galajda Béla hadnagy és Tóth József is. A felvétel elején (0:33-tól) egy alacsonyabb tiszt jelenik meg a prímás mögött – ő Tóth József. Nem sokkal később Tóth háta mögött látható egy magasabb tiszt: Galajda Béla. Nyugodjanak békében.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, a pesti bölcsészkaron szereztem diplomát. Szeretek erős mondatokban megkapaszkodni. A Balaton nagy festője, Egry József írta: "Néha az az érzésem, mintha értékeink egy részét igényünkkel együtt zálogházba tettük volna." Az elzálogosítás ellenében áll a jézusi parancs: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem; ami ezeknél több, a gonosztól van." (Mt. 5,37)

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Múltidéző

Egy tudós beszámolója a fatimai napcsodáról

1917. október 13-án tömegek voltak tanúi annak a csodás eseménynek, amelyet újságírók, jogászok és tudósok is feljegyeztek.

Közzétéve

Szerző:

Ezrek gyűltek össze 1917. október 13-án a portugáliai Fatima közelében, hogy tanúi legyenek Miasszonyunk újabb jelenésének. A látottak, amiről annak idején széles körben beszámoltak, a „napcsodaként” váltak ismertté.

Különféle források szerint Dr. Gonçalo de Almeida Garrett, a Coimbrai Egyetem természettudós professzora is jelen volt, és később felidézte a történteket. (Megjegyzés: néhányan azt állítják, hogy a beszámolót valójában Dr. Garrett fia, Dr. José Almeida Garrett adta közre.)

Dr. Garrett a beszámolójában megemlítette, hogy kezdetben semmi rendkívüli nem történt.

Derűsen, de kissé távolságtartó várakozással nézegettem a jelenések helyszínét, vártam arra, hogy történjen valami, azonban kíváncsiságom alábbhagyott, mert hosszú idő telt el anélkül, hogy bármi is felkeltette volna a figyelmemet. Majd ezrek kiáltását hallottam meg és láttam, hogy a sokaság hirtelen hátat fordított attól a ponttól, amelyre eddig irányította tekintetét, hogy a szemközti égboltra nézzen.

Ami pedig következett, az minden tudományos érvelésnek ellentmondott.

A hivatalos idő szerint délután két óra lehetett, a Nap pedig a déli magasságában volt. A Nap – ami azelőtt pár pillanattal bukkant elő a vastag felhőréteg mögül, amely eddig elrejtette – ezután tisztán és erőteljesen ragyogott. Odafordultam felé – mely minden szemet mágnesként vonzott – és egy letisztult peremmel rendelkező korongot láttam, amely fénylett és csillogott, de a szemet nem bántotta. Nem értek egyet azzal az összehasonlítással, amit Fatimában hallottam, mely szerint egy fakó ezüst korong volt. Tisztább volt, gazdagabb és sziporkázóbb színű, mint valami fényes igazgyöngy. Egyáltalán nem hasonlított a tiszta éjszakában világító Holdra, mert aki látta, az élőnek érezte. Nem is volt gömbölyű, mint a Hold, valamint a színe, a tónusa vagy az árnyalata sem volt olyan. Inkább, mint egy gyöngyházból készült, üvegezett kerék. Még a ködön átszüremlő Nappal sem lehetett összetéveszteni (hiszen akkor nem volt köd), mert nem volt sem áttetsző, sem szűrt, sem fátyolos. Fatimában ez adott fényt és meleget, és tisztán látható volt a jól körülhatárolt peremével.

Eleinte félelem fogta el a történtektől és próbált elfordulni.

A Nap jelensége alatt – amelyet az imént részletesen leírtam – a légkör színe is megváltozott. A Napra tekintve azt vettem észre, hogy minden elsötétült körülöttem. Először a legközelebbi tárgyakra pillantottam, majd tekintetem a mezőre meredt egészen a látóhatár széléig. Minden ametiszt színben pompázott: a dolgok körülöttem, az ég és a légkör. Egy közeli tölgyfa árnyéka is ugyanolyan színű árnyékot vetett a földre.

Attól tartva, hogy valamilyen retinakárosodás ért engem – ami lehetetlen volt, mert akkor nem láthattam volna lilában mindent – elfordultam, becsuktam a szememet, kezeimmel pedig eltakartam, hogy kiszűrjem a fényt. Még háttal voltam, amikor kinyitottam a szememet és láttam, hogy a tájat még mindig ugyanaz a lila szín borítja, mint azelőtt.

A csoda végén Dr. Garrett megerősítette, hogy elméje ép és semmilyen hallucináció nem gyötörte.

Az igazság az, hogy közel s távol minden megváltozott, és régi damask sárga színben úszott. Mindenki úgy nézett ki, mintha sárgaságban szenvedett volna, és emlékszem, milyen szórakoztató érzés volt őket ilyen csúfnak és visszataszítónak látni. A saját kezem is olyan színű volt. Az egész általam lejegyzett jelenséget nyugodt és békés állapotban figyeltem meg, bármiféle zavarodottság nélkül. Mások majd értelmezik és megmagyarázzák az itt leírtakat.

A napcsoda a Miasszonyunk vallásos tiszteletének új hullámát indította el, ami mind a mai napig megmaradt.

Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

Szent István diákonus és Mindszenty József bíboros

Közzétéve

Szerző:

Urunk születése ünnepének másnapján Szent István első vértanúra emlékezünk. Mintha arra akarna figyelmeztetni az Egyház a két ünnep összekötésével, hogy Krisztus követésének útja a kereszthordozás, a vértanúság útja, így leszünk a betlehemi gyermek valódi követői. Mivel a Szent Család ünnepét mintegy öt évtizede a karácsony nyolcadába eső vasárnapon tartja az Egyház, s idén ez a vasárnap épp Szent István ünnepére esett, a tegnapi misében nem hallhattuk Szent Lukács szavait az első vértanú haláláról. Illő azonban, hogy röviden megemlékezzünk róla, illetve arról, milyen különös módon kapcsolódik Szent István diákonus története a hazai Katolikus Egyház egyik nagy alakjához.

Szent István első vértanú ünnepének miséjén az Apostolok Cselekedeteiből olvasnak fel néhány sort (ApCsel 6,8-10; 7,54-59). A kiválasztott hét diákonus egyikét, Istvánt – „akit eltöltött a hit és a Szentlélek” -, a főtanács előtt elmondott, korholástól sem visszarettenő beszéde után kihurcolták a városon kívülre és halálra kövezték. István, mielőtt „elszenderült az Úrban”, üldözőiért imádkozott, kérve Istent, „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Mintha a keresztfára szegzett Jézus szavait ismételné meg István. Ahogy Nüsszai Szent Gergely fogalmazott a Jézus-követő diákonusról: „Ő elvette a halált, emez azt vállalta holtan elterülve.”

Mindszenty József hercegprímást 1946. február 21-én kreálta bíborossá XII. Pius pápa. Mindszenty emlékirataiban olvassuk, hogy ekkor a „Pastor Angelicus” azt mondta neki: „A 32 közül te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!” A nagy pápa „jóslata”, tudjuk, beteljesült.

Mindszenty bíboros, ugyancsak emlékirataiban olvassuk, tituláris templomul a római Santo Stefano Rotondot-t kérte a pápától, aki „szívesen eleget tett” a kérésnek. Ezt a templomot Szent István első vértanú tiszteletére emelték. Annak a vértanúnak a tiszteletére, akiről egyik beszédében Mindszenty bíboros így szólt:

„Aki hittel és kegyelemmel teljes, az nem keresi magát, csak az Istent, az nem akar más lenni, mint eszköz az Isten kezében, és elveszti akaratát az Isten akaratában. Szent István nem kereste a vértanúságot. A vértanúság nem az ő szándékában volt, hanem az Istenében. A vértanú magának semmit se akar, még a vértanú dicsőségét sem.

/…/ Ne feledjétek el szavamat: van vértanúság vérontás nélkül is. Hittel és kegyelemmel teljes, igaz emberekről beszélek. Azok, akiket testükben kegyetlenül, embertelenül kínoznak, vagy azok, akiknek egyéniségét erőszakosan összetörik és mesterségesen megváltoztatják, vagy azok, akiket emberi méltóságuktól megfosztanak – bár vérüket nem ontották -, ezek mind vértanúk.”

Vértanú volt Esztergom érseke is. 73 évvel ezelőtt, 1948. december 26-án este a dr. Décsy Gyula alezredes vezette ávéhás „különítmény” az esztergomi prímási palotában letartóztatta Mindszenty József bíborost, a hazai katolikus egyház fejét. Letartóztatása napján írta meg a prímás utolsó üzenetét papjaihoz; az üzenet ezekkel a szavakkal zárul:

„Ébren legyetek tehát, minden időben imádkozván, hogy méltók lehessetek mindazoktól, amik bekövetkezendők, megmenekülni és az Emberfia elé állni. Imádkozzunk, pásztor és nyáj, szüntelen egymásért. Ragyogjon fel előttünk az örök élet reménye, amelyet az Úr megígért. Bízzatok, én meggyőztem a világot.”

Tudjuk, a prímás néhány héttel korábban írt, a hívekhez és a nemzethez intézett utolsó szózata a cenzúrának esett áldozatul. 1948. november 19-én Mindszenty aznap őrizetbe vett titkára erről a szózatról is beszélt ávéhás kihallgatójának. A kihallgatási jegyzőkönyv szerint 1948. november 16-án írta meg Mindszenty utolsó főpásztori szózatát, az anyagot másnap juttatta el a Magyar Kurír szerkesztőségébe titkára,  Zakar András. A Magyar Kurír ki is nyomtatta a szöveget, de az ÁVH éber volt, rögvest elkobozta a példányokat (az Országos Széchényi Könyvtárban sem lelhető fel ez a szám). Mindszenty szózatának azonban gyorsan híre terjedt, az elkobzás napján – november 18-án – többen is felkeresték a prímási palotát, hogy egy-egy példányt szerezzenek a betiltott szövegből. Zakar szerint kapott példányt Slachta Margit, Baranyay Jusztin (később a Mindszenty-per másodrendű vádlottja), aki az AFP hírügynökségnek juttatta el az anyagot, sőt éjjel megérkezett az amerikai követség titkára, természetesen ő is Mindszenty szózatáért jött. A betiltott Mindszenty-üzenetet aztán írógéppel sokszorosították, „szamizdatban” terjedt az országban (e sorok írója is őriz egy ilyen példányt). Ennek a főpásztori szózatnak utolsó bekezdésében ugyancsak üldözőiről beszél a prímás:

„Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megjáró igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek; szívből megbocsátok nekik.”

Az utolsó mondat Jézus és Szent István diákonus szavaira rímel.

Mindszenty bíboros elítéltetésének évében írta a jeles bencés szerzetes Párizsban megjelent könyvében (Szalay Jeromos: Mit üzen a vértanú prímás?):

„Mindszenty József Pápán, Szent István vértanúnak szentelt templomban bérmált, mikor hírül adják neki, hogy Magyarország prímásává nevezték ki…. Rómában bíborosi temploma Szent István vértanúnak van szentelve. Szent István első vértanú napján vetették börtönbe. Nagy kegyelem jele.”

Igen, nagy kegyelem jele. Mindszenty Józsefnek a fehér vértanúság kegyelme adatott meg.

Tegnap tehát nemcsak az első keresztény vértanúra, hanem a XX. század egyik nagy hitvallójára is emlékeztünk. Mindszenty bíboros követte Szent István diákonus példáját; olvashattuk fentebb, ő is imádkozott üldözőiért. S miután hosszú fogságából 1956 októberében kiszabadult, első nyilatkozatában ezt mondta: „Senkivel szemben nincs gyűlölet a szívemben.”

Zárásul egy rövid részletet idézünk XVI. Benedek pápa 2007. január 10-én elhangzott katekéziséből:

„Szent István Krisztusról, a keresztre feszített és feltámadott Krisztusról főleg mint a történelem és életünk középpontjáról beszél. Megérthetjük, hogy a kereszt mindig az Egyház életének központja marad, és ugyanígy a mi személyes életünké is. Az Egyház történelméből soha nem hiányzik a szenvedés, az üldözés. És Tertullianus híres mondata szerint pontosan az üldözés lesz az új keresztények számára a misszió forrása: ’Számosabban leszünk, valahányszor végigkaszáltok rajtunk: vetőmag a keresztények vére’. De a kereszt, mely sohasem hiányzik a mi életünkből sem, áldássá válik. És elfogadva a keresztet, tudva, hogy az áldás és áldássá is válik, megtanuljuk a keresztény örömöt is a legnehezebb pillanatokban. A tanúságtétel értéke pótolhatatlan, mert ehhez vezet az evangélium, és ebből táplálkozik az Egyház. Szent István tanítson meg minket arra, hogy ezekből az útmutatásokból gazdagodjunk, tanítson meg bennünket a kereszt szeretetére, mert ez az az út, melyen Krisztus újra és újra, mindig eljön közénk.”

Milyen érdekes, Mindszenty bíboros említett, letartóztatása napján fogalmazott, papjainak címzett utolsó üzenetében szintén Tertullianust idézte. Nem azokat a szavakat, amelyeket XVI. Benedek. A bíboros 73 éve született üzenetében ez áll: „/…/ nem felejtjük Tertullián szavait: bizonyos vádolók vádja nekünk dicsőségünk.”

*

A bíboros 1948 novemberében kapta azt a képet egyik ismeretlen tisztelőjétől, melyen nyomtatva ez áll: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” [Lk 23, 43] Alatta kézírással: „Devictus vincit…” [“Legyőzetve győz…”]

Mindszenty bíborost ez a kép nemcsak börtönévei alatt kísérte el; vele volt az amerikai követségen töltött “félrabság” idején és az emigrációban is.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

Költő és katolikus – 100 éve született Pilinszky János

Közzétéve

Szerző:

„Nem volt még magyar költő, aki ilyen kisszámú verssel így beírta volna magát igényes líránk legnagyobbjai közé” – írta Pilinszkyről az idősebb pályatárs és jóbarát, Németh László. A költő lírai életműve – verses meséit és műfordításait is beleértve – elfér egy harmadfélszáz oldalas kötetben. Halála után aztán kötetbe gyűjtötték publicisztikai írásait is, amelyek szerves részét képezik az életműnek: ma talán többet idéznek ezekből a jegyzetekből, mint a verseiből.

Pilinszky János 1921. november 27-én született Budapesten. „Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség ábráit mutatják” – olvassuk a halála után publikált, 1972-ben született önéletrajzi vázlatának elején. Az idézet jól rávilágít a költő belső kísértéseire, az embernek mint drámai lénynek Pilinszky által oly sokszor megfogalmazott kettősségére, s adalékot is nyújt vissza-visszatérő költői motívumainak (vesztőhely, hóhér stb.) magyarázatához is.

Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, diákkorában vesztette el édesapját. A kamasz Pilinszky édesanyja és nővérei között nőtt föl; sok időt töltött az egyik nagynénje által vezetett intézetben, ahol fiatalkorú prostituált lányokkal foglalkoztak az apácák. A nevelőintézet élményei a kései években jelennek meg költészetében (pl. B. I. kisasszony, Vázlat, Szabadulás); interjúiban, publicisztikai írásaiban többször is beszélt arról a nagynénjéről, aki gyerekkori sérülése miatt nem jutott túl a dadogáson: a vele való szoros kapcsolatból eredeztette költői nyelvének sokat emlegetett eszköztelenségét, szegénységét.

Első verse 1938-ban jelent meg az Élet című katolikus hetilapban, majd  a Vigilia, a Magyar Csillag, a Napkelet, a Diárium, az Ezüstkor és az Uj Idők közölte verseit – ezek többségét beválogatta első kötetébe.

1939-ben beiratkozott a jogtudományi karra, de hamarosan a bölcsészkar hallgatója lett. Művészettörténeti, irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott, s bár az abszolutóriumot megszerezte, diplomát nem szerzett.

1944 végén, az egyetemi tanulmányok befejezése után, behívták katonának. Alakulatával Németországba került, ott érte meg a háború végét. Hosszabb időt töltött Frankfurtban, csak 1945 végén tért haza; amit katonaként megtapasztalt, alapvetően meghatározta gondolkodását és költészetét.

Pilinszky nem volt lágerek lakója, csak szemtanú. A szemtanú tapasztalatai világszemléleti és ebből eredő esztétikai felismerésekkel jártak. A háború élménye kiszakította korábbi magányából: „Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába” – fogalmazott később. A háborús tapasztalatból ugyanakkor azt a felismerést is leszűrte, hogy „a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A múlt, a lezártság végleges közegében kell megtenni a művésznek az ’első, valódi, reménykeltő lépést’. Túl a humánumon s a legnemesebb szándékú pedagógián, ebben vélem fölfedezni a művészet eleve transzcendentális jellegét”. Sokszor idézték-idézik Adorno kijelentését: Auschwitz után nem lehet verset írni. Pilinszky épp az ellenkezőjét vallotta: számára a táborok megszűntével beállott csönd a legfőbb realitás. Ahogy Ars poetica helyett című írásában fogalmazott: ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és szent, amennyiben megtörtént. A művészetben a múlt is megváltódhat, vallja Pilinszky, s vitába szállva Albert Camus Dosztojevszkij-értelmezésével azzal haladja meg az abszurd gondolkodást, hogy a világ képtelenségének felismerésén túl annak vállalásában jelöli meg a művész igazi feladatát.

1946-ban jelenik meg első, vékony kötete: a Trapéz és korlát, amelyet a kritika elismeréssel fogad; a következő évben megkapja a Baumgarten-díjat. Aztán beköszönt a diktatúra, ő is kiszorult az irodalmi életből. 1957-ben került az Új Ember szerkesztőségébe, s élete végéig rendszeresen jelentek meg írásai a katolikus hetilapban. Ezekre az írásokra később még visszatérünk.

A hosszú, kényszerű hallgatás után 1957-ben jelent meg új kötete: az Aranymadár Pilinszky verses meséit tartalmazza. Aztán 1959-ben megjelenik Harmadnapon című kötete, amely nemcsak új verseit tartalmazta, hanem az első kötet anyagát is. 112 oldalon az addigi költői termés – a kötetben a híres, hosszú vers, az Apokrif. Újabb öt év, megjelenik a Rekviem című karcsú kötet: huszonegy vers (három új költemény kivételével mindegyik megjelent a Harmadnapon című kötetben), a címadó filmnovella, s a Sötét mennyország című költői oratórium (később KZ-oratórium néven jelenik meg újra). A hatvanas évek a lírai apály időszaka, az ezekből az évekből fennmaradt naplótöredékek, vázlatok a meditáció időszakának dokumentumai. Ebben az időszakban vált nyitottabbá a világra. Az elsők között tudósít a nagy lengyel rendező, Jerzy Grotowski színházáról, ekkor fedezi föl magának a huszadik század különös misztikusát, Simone Weil-t, akiről VI. Pál pápa is elragadtatással szólt. 1970-ben jelenik meg Nagyvárosi ikonok címmel összegyűjtött verseinek gyűjteménye: a vékony kötet közel egy tucat új verset tartalmaz, emellett két esztétikai írást, s a KZ-oratóriumot. Aztán megtörténik a fordulat a költő pályáján. Rövid idő alatt kötetnyi új vers születik – a Szálkák című könyv 1972-ben jelenik meg, majd két évvel később napvilágot lát a Végkifejlet című kötet. Élete utolsó évtizedében sokat és sokfélét ír, esszét, drámát, publicisztikát, az Önéletrajzaim címmel tervezett könyvből azonban csak részletek készülnek el. Az 1976-ban megjelent Kráter című gyűjteményes kötet után új verskötet már nem születik. Negyven évvel ezelőtt, 1981. május 27-én hunyt el szívrohamban.

*

Pilinszky költői pályáját alapvetően két korszakra lehet osztani. Az első kötet élménykörei: a József Attila-i világárvaság, az emberi kapcsolatok drámaisága, s az Isten hiányának, pontosabban: Isten megnyilatkozása hiányának keserű tapasztalata. „Én nem kívántam megszületni /a semmi szült és szoptatott, / szeress sötéten és kegyetlen, / mint halottját az itthagyott” – olvassuk a Tilos csillagon című versben. A Halak a hálóban az emberközti kapcsolatok drámai lenyomata, a Te győzz le című költemény végén pedig elsőként fogalmazódik meg a „komor, sötét mennyország” képe. Ebben a világban a negatívum uralkodik: a semmi, a hiány, az idegen partok, a „fakó panasz”. A kérdésekre nem érkezik válasz, a világméretűvé növesztett magány fölé sötét mennyország boltozódik.

A második, 1959-ben megjelent kötetben megjelenik a lágervilág élményköre, elég csak a Francia fogoly, a Frankfurt, a Ravensbrücki passió című versekre utalni. Bár a „sötét mennyország” uralja ezeket a verseket is, mégis érezhető elmozdulás a költői világképben. A kérdésekre ugyan nem érkezik válasz („idegen egeid alól / valaha is kiásol?” – kérdi a megszólított Istent a Panasz c. versben), mégis felbukkan a történelem végpontjának reménye, az egység az Atyában. Az Apokrif c. költemény végén olvassuk: „Látja Isten, hogy állok a napon”. Az Apokrif egyszerre Isten jelenlétének megtapasztalása, s a hazatalálás bizonyítéka. Ekkoriban fogalmazódik meg eltéveszthetetlen hangsúllyal Pilinszkyben a tények és a valóság közötti különbségtétel, ezért hivatkozik oly sokszor R. M. Rilke híres kijelentésére: Isten a valóság maga, de ezt a valóságot a tények eltakarják. Pilinszky költői világában a „sötét mennyország” lassan világosodni kezd, s bár egyre kevesebb verse születik, a meditáció évei új költői korszakot előlegeznek.

A hetvenes években megjelent Pilinszky-kötetek közel 150 verssel gyarapították az életművet. Az új költői korszakban azonban nem a mennyiségi gyarapodás a fontos („nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen” – válaszolta egyszer a költői termékenységet firtató kérdésre), hanem a poétikai változás. A hetvenes évek versei az élőbeszéd hangján szólalnak meg: töredékek benyomását keltő, sokszor egyszerű kijelentéseket sorjázó szabadversek. „Minden jó, amit megérdemeltünk” – olvassuk például a Marhabélyeg c. versben. Másfajta létszemlélet uralja ezeket a verseket, mint az első korszakban, s ennek a szemléletnek az alakulását jól nyomon lehet követni a szerző publicisztikai írásaiban. Pilinszky sokat foglalkozik Dosztojevszkijjel, A Karamazov testvérek c. regény kapcsán született írásaiból külön kötetet lehetne összeállítani. Ezek a szövegek, valamint S. Weil-kommentárjai rögzítik az versek szemléleti hátterét (nem véletlen, hogy egyes versek részletei szinte szó szerint fellelhetők a prózai írások szövetében). Pilinszky „mozdulatlan elkötelezettségről” beszél, Aljosa alakjában az alázat tökéletes megvalósulását fedezi fel; a világ képtelenségének elfogadásán és felvállalásán túl a „mindannyian egyek vagyunk” felismerését is hordozzák a második költői korszak versei. A hetvenes évek költészete tehát – talán suta megfogalmazással – költészeten túli költészet, a Szálkák c. kötettel kezdődő korszak versei a Pilinszky által megtapasztalt kegyelem rovásai.

*

Térjünk vissza néhány mondat erejéig a költő publicisztikai írásaira. Egykori jóbarátja, lelkiatyja és életművének talán legalaposabb ismerője, Jelenits István piarista atya mesélte el, hogyan lett a költő az ötvenes évek végén az Uj Ember című katolikus hetilap munkatársa. Mivel Pilinszkyt katolikus költőként könyvelték el, a kultúra irányítói úgy gondolták, katolikus lapnál a helye. A költő kezdetben a kiadóhivatalban dolgozott, majd idővel kiderült, hogy az elvontnak tartott lírikus a nagyközönség számára is „fogyasztható” írásokat is le tud tenni az asztalra – így kapcsolódott be lassan a szerkesztőség munkájába. Minden második héten kellett írást leadnia: a témát maga választhatta meg, s ezzel a szabadsággal, a kötetlen alkotás lehetőségével élve hozta létre Pilinszky azt a publicisztikai életművet, amely rövid jegyzetekből épülő folyamatos gyónásként, egy töprengő lélek vallomásaként is olvasható. Németh László „gyöngyszemek”-nek nevezte ezeket a szövegeket, s kérte a költőt, rendezze kötetbe az írásokat. Tény, az első cikkválogatás csak a költő halála után jelent meg a Vigília gondozásában, Jelenits atya szerkesztésében (Szög és olaj).

Akármiről írt Pilinszky – valamelyik bibliai passzusról, egy új filmről, az elsőáldozókról – mindig személyes jegyzet született a tolla alatt. Nyomon követte a világ történéseit, de nem a tárgy uralkodott rajta, hanem fordítva. Pilinszky jegyzetei egy lélek figyelmének tájait, egy misztikus lírikus és ember belső alakulását rajzolják elénk. Pilinszky – erről többször is vallott – irodalmunk egyik nagy hiányának nevezte, hogy alapjában nem vallomásirodalom. Ő pedig arra törekedett, hogy ebbe a hiányba belépjen, megteremtse azt az irodalmat, amely nem a tények világáról, nem a Másikról mond ítéletet, hanem az „evangéliumi esztétika” szellemében a szeretetet sugározza kifelé. Hiszen – ahogy fogalmazott – mindannyian egyek vagyunk. Pilinszky jegyzeteiből tehát egy figyelem naplója bontakozik ki, s ennek a naplónak van néhány kiemelendő csomópontja.

Több cikkében is foglalkozott művészetelmélettel, azzal, amit ő „evangéliumi esztétikának” keresztelt el. Egyik 1961-es írásában olvassuk:

„A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.”

[Pilinszky: Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”. Új Ember, 1961. december 3. 3. p.]

Az ítélkezés szellemét utasítja el ezekben a szavakban a költő, amikor a művészetbe belopja az alázat szellemét. Az alázat ugyanis „nemhogy az ítélkezést, de még a panaszt sem ismeri” – írta egyik kései jegyzetében [Levél az egységről. Új Ember, 1979. szeptember 2. 3. p.] Az „evangéliumi esztétika” a művészetben „a szeretet reneszánszát ígéri”, annak a tevékeny szeretetnek a reneszánszát, amely nem vár viszonzást, amely „kész akár a vereségre is, hisz helye és ideje az Istenben van”.

Pilinszky jegyzeteinek kulcsszavai ezek lehetnek: bűn, ítélkezés, szeretet. Akár művészetről van, szó, akár nem – a jegyzetíró Isten és ember kapcsolatát boncolgatja oly módon, hogy a valláson kívülálló olvasót is töprengésre késztethetik. A hatvanas évek elején született egyik írásában [Magány, Magányosan, Egyedül. Új Ember, 1962. május 6. 3. p.] például arról beszél, hogy az az ember, aki a külsőségeket, a „kinti ingereket” hajszolja, elveszti belső fogékonyságát, elmulasztja a befelé fordulást – s ezzel elveszti a világra való nyitottságát. Ez az ember az igazán magányos, mondja, ellentétben a szenttel, aki a befelé fordulásával éppen az emberek iránti tökéletes nyitottságot teremti meg. Ez utóbbi csak formálisan magány: teremtő magány ez, amely éppen abban a tapasztalatban nyeri el értelmét, hogy mindannyian egyek vagyunk. Az evangélium legfőbb törvénye a szeretet, mondja Pilinszky, s fölteszi a kérdést:

„Van-e súlyosabb annál, mint amikor valakinek az élő szeretet néz a szeme közé? És van-e tisztítóbb és nevelőbb a szeretet pillantásánál?”

[Pilinszky: Szeretet és gyűlölet. Új Ember, 1964. október 4. 1. p.]

A Könyörgés a csalókért című, már halála utána megjelent írásában olvassuk: „A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék.” Pilinszky sokszor írt-beszélt a tettét megszenvedő bűnösről, aki „bárány és győztes áldozat” – ellentétben azzal, aki a bűnét „sumákolva” követi el. Az a bűnös, aki szembesül a tettével, s megszenvedi azt, mint például Raszkolnyikov, bocsánatot nyer, így lesz győztes áldozat. Mert legyőzi magában a bűnt.

Pilinszky jegyzetei tanítanak: a szeretet apologétája volt ezekben a „gyöngyszemek”-ben. A figyelem naplója Isten jelenlétét és üzenetét nyomozza a világban, s a Szent Pál megénekelte önzetlen szeretetre figyelmeztet, de a szövegek megformáltsága, a tűpontos figyelem az írástudók felelősségére is ráeszméltet. Pilinszky számára a legfontosabb a tett a leplezetlen, mezítelen vallomás. A szóval nem lehet visszaélni. Korábban említett, halála után megjelent írásában így fogalmaz:

„A bűnt, a csalást értem. De a csalást a szavakban? /…/ Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimul, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.”

[Pilinszky: Könyörgés a csalókért. Élet és Irodalom, 1981. június 6. 5. p.]

*

Néhány óra, s belépünk az új egyházi évbe. Beköszön advent első vasárnapja. Prohászka püspök írta: „Míg meg nem halunk, életünk az Advent jegyében áll.” Aztán úgy folytatta, hogy az advent a homály, hiszen „az élet útjai a másik világba homályos utak”; az advent várakozás; s az advent az üdvözítő Istenbe vetett hit és remény. A nagy püspök szerint az advent lelke nem passzív, hanem „agilis, sürgető lélek, ’öltsétek fel Krisztust’, hirdeti”. Bízvást mondható, Pilinszky János – aki önmagát így határozta meg: „költő és katolikus” – „adventi költő” volt. Advent küszöbén a költő egyik ideillő írásának rövid részletét idézzük:

„Mi, keresztények, ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket, s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az evangélium beszél – s aki végül is nem más, mint a tiszta szeretet.”

[Pilinszky: Advent. Új Ember, 1967. november 26. 1. p.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű