Lépj kapcsolatba velünk

Család

7 idézet Márton Árontól házasságról és családról

Közzétéve

Isten szolgája, Márton Áron 1940-ben - Fotó: Wikipedia

A házasság két személynek egészen intim és felelős én-te-közössége.

Ez a közösség abban jellegzetes, hogy férfi és nő egymásra vannak utalva nem csak fiziológiailag, nem csak nemző vonatkozásban, hanem szellemi-erkölcsi területen is, az életfeladatok minden vonalán. Ez az a közösség, amikor személy adja át magát a személynek, fenntartás nélkül és örökre.

Mert tárgyakat lehet használhatóságuk tartamára birtokba venni, de személyt csak örökre. A szeretet nem ismerhet alkut.

A szeretet a sírig szól.

(Márton Áron: A keresztény házasságról)


A házasságról az emberek különféleképpen, és gyakran elég könnyelműen gondolkoznak.

A kereszténység tanítása szerint a házasságot Isten alapította. Isten akarata a férfi és nő törvényes együttélése. Isten akarja, hogy egyek legyenek, olyan egyek, mint az egy szív, egy lélek és egy test.

Az ember szabadon dönt, hogy a házaséletet választja-e, vagy lemond róla, de ha mellette döntött, olyan törvény alá hajtja a fejét, melyet az Isten állapított meg, s azon az ember nem változtathat.

Márton Áron: Előadás a házasságról (1935)


A férfit és a nőt a szerelem hozza össze, de a házasélet olyan életállapot, mely csak lassan az élettapasztalatok között bontakozik ki… A házastársak a valóságra csak a mindennapok egyformaságában ébrednek rá. Akkor, amikor szembekerülnek a nehézségekkel, kezdik felfedezni egymás hibáit, gyengeségeit, rossz szokásait. S ha ekkor, a mindennapi csalódás ellenére elfogadják egymást olyannak, amilyenek, s megtanulják a mindennapi bajokat együtt hordozni, és az élet élményeit egymással megosztani, akkor érik meg a házasság igazi kapcsa, maga a szeretet. Ez pedig abban áll, hogy megtanulták egymást tisztelni és becsülni, s felelősséget éreznek egymásért.

Márton Áron: Beszédsorozat a családról (1937)


Áldottak az anyák, akik vérük árán gyermeket szülnek és nevelnek.

Áldottak az apák, akik Isten szándéka szerint hűséggel vállalják a verejtékes munkát és a gondokat családjukért. De jaj a népnek, mely saját gonoszságával magára hívja az Isten bosszúját. Mert van-e valami értelme annak, ha tiltakozunk az atombomba ellen, s ugyanakkor békében évente százezer megfogamzott emberi életet pusztítanak el csírájában a törvény oltalma alatt és az orvostudomány közreműködésével. Amint veszteség az országnak, ha a vetést csírájában pusztítja el a féreg, vagy aratás előtt veri el a jég, ugyanígy veszteség az országnak, ha az állampolgárok ezreit az anyaméhben pusztítják el az élet védelmére berendezett kórházakban, vagy pedig gyilkos fegyverek ölik meg a harctéren. Mindkét esetben állampolgárok pusztulnak el. A különbség csak annyi, hogy az első esetben nem az ellenség öli meg őket, hanem azok, kiket a természeti törvény, az emberi élet védelmére kötelez.

Márton Áron: A gyermekáldásról


A gyermeki léleknek, hogy egészségesen fejlődjék,

olyan kimondhatatlanul finom dolgokra van szüksége, melyeket pénzen nem lehet megvenni, gyárilag előállítani nem lehet, s melyeket sem a tudomány, sem a tanulás, sem zseni nem tud pótolni, mert egészen személyes erők. Abból a szeretetből, jóságból, gyöngédségből és figyelmességből sugároznak ki, melyből a szülők felépítik a gyermek körül minden ember legkedvesebb emlékét: a szülői házat.

Márton Áron: Sorok a házasság feladatáról


Mennyire áldottak a szülők!

Ha valakinek nem volt gyermekszobája, megérzi és hiányolja azt is. De ha valakinek nem volt otthona, ha lelke a gyermekkor elején nem állott az apai és anyai szeretet sugárzásában, ha soha nem érezte a szülői szeretet komolyságát, bensőségét, felelős gyöngédségét, annak lelke bizonyos fokig mindig fejletlen, a szárnyalásra, nagy jóságokra és lelkesedésekre képtelen marad. Áldott a szülő, aki ezt megérti, s gyermekét szülői szeretettel bélelt otthonban neveli.

Márton Áron: Az apai és anyai szeretetről


A gyermek a szülőktől kapja első ismereteit, a kicsi lélekhez az apa és az anya viszik érthető közelségbe a világ nagy csodáit. Édesanyáinktól halljuk az első dallamokat, a legédesebb zenét, az anyanyelv első szavait, tőle értesülünk az élet nagy titkairól, lélekről, örökéletről, a Mennyei Atyáról, a gyermek Jézusról. Tőlük tanuljuk a szeretetet, a más ember megbecsülését, a nemes gondolkozást és becsületességet. Ők mesélnek először a nagyszülőkről s azok apáiról, az ősökről. Ekkor a szülői házban, a mesélő apa térdén ébred fel lelkünkben a lelkesedés azok iránt, akik a múltban dolgoztak, nagyokat alkottak, életünk alapjait lerakták s védelmezték, s az emberiség egén is a fénylő csillagok között vannak.

Márton Áron: Az apai és anyai szeretetről

Kövesd a Katolikus.mát a Facebookon is!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Család

Lagzi helyett szegény gyerekeknek terített asztalt egy katolikus házaspár

Közzétéve

A szóban forgó házaspár - Fotó: Rezacomigo | Instagram

„Úgy döntöttünk, hogy azokat etetjük, akiknek igazán szükségük van rá.”

Minden szép volt. Minden részlet úgy alakult, ahogy a menyasszony és a vőlegény megálmodta. Ana Paula Meriguete és Victor Ribeiro katolikus templomban esküdtek, a gratulációkat pedig az azt követő összejövetelen fogadták. Az igazi ünneplés ám nem ez volt, hanem ami a fogadás után következett: egy tipikus esküvői lagzi helyett a fiatal pár úgy döntött, hogy megvendégeli a környék szegény sorsú gyerekeit és azok családját Guarapari tengerparti városban, amely Brazília Espírito Santo megyéjében található. 160 vendég volt a partin.

„Mi úgy döntöttünk, hogy azokat etetjük, akik igazán rászorulnak, mert a mi családunk rendelkezik azzal, amire szüksége van,” mondta a vőlegény, akinek a hagyományos lagzi gondolata nem jelent nagy értelmet a sok szükséget szenvedő mellett. „Nincsen semmi baj az esküvői lagzival; méltó ünnep, de mi nem akartuk megtartani.” – nyilatkozta a brazil Estadão újságnak a férj, aki testnevelő tanár.

Az ifjú pár, akik a plébánia kórusában is énekelnek elmondták, hogy a szegények megvendégelésének ötletét egy népszerű brazil himnusz ihlette „A Királyságomnak sok mondanivalója van”, amely gyakran elhangzik az áldozás alatt. A második szakasz szövege így hangzik:

„Hogy ha meg akarod tartani a vacsorámat,

ne hívd meg barátaidat, testvéredet és másokat.

Menj ki az utcákra és keresd meg azokat,

Akik nem tudják neked visszafizetni,

És a te cselekedeteidről megemlékezik az Isten.”

Ezek a szavak természetesen egyenesen az Evangéliumból származnak (Lukács 14: 12-14).

Victor Ribeiro és Ana Paula Meriguete – Fotó: Rezacomigo | Instagram

A menyasszony és a vőlegény egyedül akarta finanszírozni az ünnepséget. A barátaik és a családjuk azonban segíteni akartak. Ez volt csak a kezdet; pénzbeli adományok és önkéntes munkafelajánlások özönlötték el őket. A szolidaritás hálózattá nőtt, és az étkezést egy professzionális vendéglátó cég ingyenesen felajánlotta.

A pár Instagram oldalán @rezacomigo, Victor a következőt írta: „Ez a fotó (szerk.: a címlapkép) összegzi a lényeget, partnerségünket, szeretetünket, és azt, hogy kik vagyunk valójában! Gyengék, bűnösök, akiknek szükségük van Istenre, de akik tisztában vannak az Isten irgalmával. Mi mindig jó barátok leszünk és vigyázni fogunk egymásra, különös tekintettel mindegyikünk lelki életére, és ma jobban, mint valaha partnerként, hűséges barátként, akik együtt járnak a szentség útján, az ég felé vezető úton! Egy dolog biztos: soha se add fel az álmaidat, de soha ne felejtsd el Istenre bízni Szűz Mária kezein keresztül. Egy anya soha nem hagyja védtelenül gyerekét!”

Forrás: Aleteia, Estadão

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Család

Azt hittem, hogy: pedig, dehogy! – szeretet két felvonásban

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: The Herald-Mail

Farsang farkán, a Házasság Hetének végén történeteket olvasok. Épp Bruno Ferrero[1] van soron. Beleolvasztva mindennapjainkba továbbpörgetem esszenciájukat, és meglepő következtetések, tanulságok szűrődnek le belőlük. Adva van egy család, két házastárs, vagy egy hivatásszerűen „összezárt” közösség, esetleg „csak” egy sima párkapcsolat, ahol évek telnek el együtt, egymásra utalva a közös fedél alatt. Már azt hinnénk, ki-(meg)ismertük egymás rigolyáit, kipuhatoltuk természetét, hazulról hozott szokásait, és megtanultunk elnézőnek lenni iránta. A kölcsönös bizalom, a megbocsátás, az ’egyfelé húzzuk a szekeret’-elv összecsiszolt, mert együtt könnyebb a család terhét cipelni, így több az örömünk, a bánat megosztható, a fájdalom elviselhetőbb, szeretni kötelesség, és egyébként is: így szép ez az életre szóló kaland. Közben évek, évtizedek telnek el, és a (meg)szokás hatalma is nagy úr lesz, a figyelem is csökken, kialakul a ’nekem jó így’ érzés, rutinossá válnak a mozdulatok, gesztusok, már egy pillantásból értjük egymást, minek változtatni, vagy erőltetni a változást, főleg magunkon. Hisz a másik így is elfogad, úgy jó ő is nekünk, ahogy van. És el kell jönnie jobb esetben az esüstlakodalomnak, vagy a boldoggáavatásnak, nemritkán pedig a mennykőnek kell belecsapnia, hogy észrevegyük: a szeretett társam egy titok. És nekem eszem ágában sem volt megfejteni őt. Még csak meg sem próbáltam. Talán egy nem várt helyzet, fájdalmas élmény deríti ki: bizony mekkora hős, szent mellett éltük ki a magunk laza természetességét, jottányit sem mozdítva, hogy talán neki is könnyebb legyen. Mekkora türelem kellett neki hozzám, fel sem fogni. Pedig sokszor elég lenne egy zsebkendőnyi figyelem, beleérzés, vagy a másik által nyújtott tükör, hogy észrevegyük magunkat, és jobban szeressünk.

Első felvonás: Jenő és Joli

Jenő és Joli lelkesen beszélgettek, amikor jenő egy pillanatra elhallgatott, elővett egy fehér zsebkendőt a nadrágzsebéből. Kihajtogatta, majd kifújta az orrát. Joli zavartalanul beszélt tovább. Néhány erőteljes fújás után, az élek mentén gondosan visszahajtogatta a zsebkendőt, míg végül eredeti formájába nem került, majd visszatette a zsebébe.

Mikor ismét Jolira nézett, az asszony elnémult. Tátott szájjal nézett Jenőre. Nem hitt a szemének, s ezt tekintete is elárulta.

  • Valami baj van? – pillantott oda kérdőn Jenő.
  • Mindig ugyanígy visszahajtod a zsebkendődet, miután kifújtad az orrod?
  • Igen, de mi a baj ezzel?
  • Hát csak az, hogy huszonöt éve vagyok a feleséged, de sosem vettem észre, hogy orrfújás után visszahajtogatod a zsebkendődet.
  • És?
  • Csak annyi, hogy mikor ruhát mosok, és megtalálom a zsebedben a szépen hajtogatott zsebkendőt, azt hiszem nem is használtad, ezért mosás nélkül visszateszem a fiókba.

Erre Jenőnek esett le az álla. Néhány perc múlva felkiáltott:

  • Most már értem, miért kellett annyit vesződnöm a szemüvegem törölgetésével!…

Második felvonás: Kis Szent Teréz „boldogsága”

Kis Szent Teréz nagyon ellenszenvesnek találta egyik nővértársát, akit anélkül, hogy megnevezett volna, ekképpen írt le: „Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám.” Ahelyett, hogy kerülte volna, Teréz állandóan kereste őt, és úgy bánt vele, mintha ő lenne az, akit a legjobban szeret. Ez olyan jól sikerült, hogy a nővér egy nap megkérdezte: „Lenne olyan szíves, és mondaná meg, hogy mi az, ami annyira vonzza énfelém? Valahányszor csak rám néz, mindig mosolyogni látom. „

Teréz halála után, mikor a boldoggáavatási eljárás során tanúskodni hívták az ellenszenves nővért, ő elégedetten így szólt: „Ami engem illet, annyit elmondhatok, hogy élete során igazán boldoggá tettem.”

Csak tizenhárom évvel később tudta meg, hogy ő volt az a legkevésbé rokonszenves nővér, akit Teréz az írásaiban megemlít.

A káplán vallotta be neki az igazságot, végső elkeseredettségében…

***

Szent az, aki átengedi magán a fényt.

***

Mennyi titok van még a másikban: testvér, rokon, barát, házastárs, munkatárs, – amire még nem leltünk rá. Legyünk kíváncsiak, mi rejtőzik még benne. Ne szokjuk meg a jót. Legyen az inkább ajándék. Legyen bennünk készség a gyermeki rácsodálkozásra, a folytonos meglepődésre. Megfordíthatjuk az ellenérzések irányát is: még jobban szerethetjük őt. Tehetünk azért, hogy előcsalogassuk belőle a rejtett jót. Feltörve a héjat, meg fogunk lepődni. Magunkon is. Érdemes hát keresni, megnyílni előtte, lehetőleg még most, hogy ne vigye a sírba titkait, hanem minket gazdagítson velük.

Kincs, amiért hálásabbak leszünk.

In. Bruno Ferrero: ELÉRKEZETT A HAJNAL, Don Bosco Kiadó, Bp. 2015.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Család

Ima Házasság hetére

Közzétéve

Mennyei Atyánk!

Könyörülj rajtunk, segítségedre szorulunk! Nem álltathatjuk magunkat tovább, be kell vallanunk, nem tudunk élni ajándékaiddal. Elrontjuk magunk körül a világot. Pusztítjuk a földet, mérgezzük vizeinket, szennyezzük a levegőt. De elrontjuk legdrágább, legszentebb kapcsolatunkat: a házasságot, /a családot/ is.

Pedig Te a férfi és nő szerelmét arra méltattad, hogy példázza Krisztus mindent felülmúló szeretetét.  – Mi viszont, bár ismerjük a férfi és nő vonzalmának édességét, megfosztjuk magunkat az életre szóló hűség boldogságától, az egymásra hangolódás harmóniájától, a halálnál erősebb kötelék biztonságától, a bizalom és ragaszkodás erejétől. Lemondtunk mindarról az áldásról, amelyek – akaratod szerint – teljessé teszik a szerelem ajándékát. Visszájára fordítjuk a jót. Szenvedünk, fájdalmat okozunk egymásnak, magunknak. Önzésünkkel eljátsszuk gyermekeink reménységét, hitüket a szépben, az emberhez méltó jövőben.

Megváltásod hatalmas erejére szorulunk. Bocsánatodat, irgalmadat kérjük. A Szentlélek újjá teremtő munkájával formálj minket igaz-ember képünkre – Krisztus hasonlatosságára.

Segíts, hisz rajtunk keresztül újulhat meg a világ: családunk, otthonunk, társadalmunk, hazánk.

Ámen

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Népszerű