fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

7 igazság, amit tudnod kell, ha egy egyházi kórus vagy zenekar tagja vagy

Közzétéve

Fotó: Cathopic

Néhány évvel ezelőtt egy kórushoz tartoztam, de különböző okok miatt ott kellett hagynom, és más dolgok mellett kellett elköteleznem magam az evangelizáció területén.

Azonban tovább képeztem magam, és ezért most szeretnék megosztani néhány dolgot, amin elgondolkodhatunk, és amivel jobban szolgálhatjuk az Urat.

A kórus a szentmisében nagyon fontos, de az is fontos, hogy ismerjük a mise teljes értelmét és helyesen vegyünk részt benne.

Ahhoz, hogy egy kórusban legyünk, nemcsak szépen kell énekelni, hanem liturgikus képzésben is kell részesülni. A misének megvan az útja és sorrendje, és az Egyház, amellett, hogy anya, bölcs tanító is, hiszen közel kétezer éve vezet bennünket megszentelődésünk helyes útja felé.

Az Egyház az, aki megtanítja, hogy milyen módon kell elvégezni egy liturgikus cselekményt. Itt megosztanék néhány gondolatot, amelyekről néha megfeledkeznek azok, akik egy plébániai kórus tagjai (vagy valamikor azok voltak).

1. A misének megvan a maga ideje, nem a miénk

A Római Misekönyv Általános Utasítása (GIRM, 37.) szerint vannak énekek, amelyek önmagukban is rítusok, mint például a “Gloria”, a válaszos zsoltár, az “Alleluja”, a “Sanctus” és néhány más ének. Ugyanez a szakasz magyarázza, hogy vannak énekek, amelyek egy rítust kísérnek, mint például a bevonulást, a felajánlást és az áldozást.

A kórusnak tiszteletben kell tartania ezeket a pillanatokat, és nem szabad az énekeket a szükségesnél hosszabbra nyújtani. A bevonulási éneknek például az a funkciója, hogy a ministránsok bevonulási körmenetét kísérje (vö. GIRM, 47). Ezért ki kell terjednie a ministránsok körmenetére és a tömjénezésre is (ha van ilyen).

Amint ez a rítus befejeződik, a bevonulási éneknek véget kell érnie, hogy elkerüljük a felesleges versszakok hozzáadását. Egy másik példa lehet az áldozási ének: ennek addig kell tartania, amíg  tart az áldoztatás, és nem szabad meghosszabbodnia a szent edények megtisztításáig.

2. Nem minden ének liturgikus

Vannak rendkívül szép énekek, amelyeket “ad hoc”, a helyzettől vagy akár az evangéliumtól függően adnak elő. A mi feladatunk azonban kórusként – különösen a tervezés során – az, hogy megvizsgáljuk, hogy amit énekelünk, az illik-e a liturgiához.

Az Egyház a Musicam Sacram dokumentumban ad nekünk iránymutatást ennek a megkülönböztetéséhez. A 4. szám azt mondja:

„Szent az a zene, melyet a liturgikus celebrációra alkottak és a formák szent tisztaságával  rendelkezik.” (MS, 4). Ebből arra következtethetünk, hogy ahhoz, hogy egy ének alkalmas legyen a liturgiához, az adott ünnephez illő zenével és szöveggel kellett megírni.

Ezért kerülnünk kell azokat az énekeket, amelyek bár katolikusok, de nem erre a célra vagy nem ezzel a szándékkal készültek. Nem is beszélve a kereszténység más felekezeteinek énekeiről. Ne csüggedjünk, mindenki számára elérhető énekek végtelen tárháza áll rendelkezésre, amelyekkel pótolhatjuk a repertoárunkban lévő nem liturgikus énekeket

3. Az éneklésnek hűnek kell lennie ahhoz a szöveghez, amit bemutat

Csak azért, mert egy énekben az szerepel, hogy “Dicsőség Istennek”, “Alleluja” vagy “Isten Báránya”, nem feltétlenül kell használni a szentmisében. Az éneknek hűnek kell lennie az általa előadott szöveghez. Nem módosíthatjuk az Egyház ősi imáit azért, hogy az ének jobban vagy szebben hangozzék (vö. Sacrosanctum Concilium, 121). Ismétlem: ne csüggedjünk, ha a repertoárunkban lévő ének nem követi hűen az ima eredeti szövegét, hanem próbáljuk meg egy olyan énekkel helyettesíteni, amelyik igen.

4. Nincs ének a béke jelére

2014 augusztusában az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció kiadott egy dokumentumot “A béke ajándékának rituális kifejezése a szentmisében” címmel. Ennek hatodik pontja kifejezetten leszögezi, hogy “minden esetben szükséges lesz a béke cseréje alkalmával határozottan elkerülni az olyan visszaéléseket, mint például a ’béke énekének’ a bevezetése, amely a római rítusban nem létezik”, mivel a békejelnek egy rövid pillanatnak kell lennie, amely nem vonja el a gyülekezetet attól az Egyetlentől, aki igazán fontos, és aki abban a pillanatban jelen van az oltáron.

5. Az „Isten báránya” akkor kezdődik, amikor a pap megtöri a kenyeret

Ez az ének nem a béke jelét kíséri, hanem a kenyér (a szentostya) megtörését. A GIRM 83. pontja így szól: “Ez az invokáció kíséri a kenyér megtörését, és ezért annyiszor ismételhető, ahányszor szükséges, amíg a szertartás a végére nem ér, az utolsó alkalommal a „Dona nobis pacem” (Adj nekünk békét) szavakkal zárul”.

6. Nem elég pusztán fizikailag jelen lenni

Néha mi, akik egy zenei szolgálat vagy egyházi kórus tagjai vagyunk, elfelejtjük, hogy mi is részt veszünk az Eucharisztián. Mivel a templom hátsó részében vagy az oltár mellett vagyunk, előfordulhat, hogy elterelődik a figyelmünk vagy valami mással foglalkozunk, holott a szeretet legnagyobb csodája éppen előttünk történik.

Emellett, ha vasárnap van, a parancsolat szerint minden vasárnap teljes mértékben részt kell venni a szentmisén, ez nem csak a jelenlétről szól. Ne csak az énekléssel vegyünk részt, hanem azzal is, hogy meghallgatjuk Istent az evangéliumban és a homíliában. Ha már megtesszük ezt, mutassunk jó példát, és segítsünk másoknak is, hogy így tegyenek.

7. Mi az Egyház szolgái vagyunk, nem pedig a sztárjai

Ezt már biztosan mindenki tudja, de úgy gondolom, hogy fontos és bölcs dolog megemlíteni. A kórusszolgálatot alázattal kell végezni, hiszen nem azért vagyunk ott, mert mi vagyunk a legjobbak, és nem is azért, mert ki akarunk tűnni. Ne feledjük, a mise középpontjában Krisztus áll, nem pedig a mi énekhangunk. Arra kell törekednünk, hogy szolgáljunk, nem pedig arra, hogy kitűnjünk vagy megtapsoljanak (legkevésbé a szentmise alatt), hiszen az ajándékainkat Isten ingyen adta nekünk, és azokat Isten dicsőségére kell mások szolgálatába állítanunk.

Bernardo Dueñas Moreno
Original artwork by Cris.
Fordította: Medgyessy László
Forrás: Catholic-Link

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Életmód

Gyümölcsöt hozó nők egy terméketlen világban

Közzétéve

Szerző:

Rebecca Piaget írása a 2017-ben elhunyt Simone Pacot címzetes ügyvéd, írónő, evangelizátor, a Bethesda Társulat tagjának gondolatairól. Simone Pacot egyik műve, A mélységek evangelizációja magyarul is megjelent a Sarutlan Kármelita Nővérek kiadásában 2003-ban.

Hasonlítottad már magadat egy fához? Próbáld ki, még ha kicsit őrülten is hangzik! Hogy néznél ki? Egy ígéretes gyümölcsökkel teli fához vagy inkább egy haldokló növényhez hasonlítanál?

Az emberi lény célja: gyümölcsöt teremni

Lelki fejlődésünk állapotától függetlenül Teremtőnk azt tartja célunknak, hogy gyümölcsöt teremjünk, mint a fák és a növények. Valójában Jézus többször is említi ezt a szükségszerűséget: „Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok.” (Jn 15, 8). Odébb: „Én választottalak benneteket és arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15, 16).

Az ember arra hívatott, hogy más embereket „alkosson”

Ez nem új keletű küldetés. Teremtésétől kezdve az ember gyümölcsöt terem: „Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: ‘Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá’.” (Ter 1, 28) A cikk ügyvédnő szerzője megjegyzi: „Ez egy nagyon különleges áldás, amit az emberek ily módon kapnak; hiszen képessé teszi a férfiakat és a nőket arra, hogy saját képmásukra „alkossanak” embereket.” Isten az embert a földből teremtette: ”Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.” (Ter 2, 7) Jolie Selemani szerint az emberben tehát benne van a „lehetőség a fejlődésre és a folytatódásra”.

A gyümölcsöző élet nem csak nemzést jelent…

Jézus új dimenziót visz a termékenység fogalmába: elmélyíti jelentését, és nem csupán a nemzéshez köti. Simone Pacot ezt így pontosítja: „Krisztusnak nem test szerinti; hanem lelki utódai vannak”.

Simone Pacot szerint így „minden élet meg tudja hozni gyümölcsét függetlenül attól, hogy van-e vagy nincs test szerinti leszármazott”.

Sőt, úgy véli, hogy még az élet megpróbáltatásaiban is benne van a termékenység csírája. Képesek fát növeszteni és elérni, hogy ez a fa gyümölcsöt teremjen.

„A termékenység nem a mennyiség szinonímája: az élet minőségét fejezi ki, az életünk során tapasztalható útról, a megélt nehézségekről, boldogságokról, a mindennapi élet legkisebb cselekedeteiről szól. Soha semmi sem vész el; minden, de teljességgel minden, gyümölcsöt teremhet.”

Fogadd be a szeretetet, hogy tovább add

De hol találjuk meg a motivációt a gyümölcsöző tevékenységhez? Hogyan lépjünk ki a rutinból, hogy ígéretes gyümölcsöt hozó fák legyünk? A szeretet a kulcs. A francia szerző számára ez a termékenység motorja: „A szeretet, mint egy mag, a lényünk középpontjába kerül. Tudatosan fogadjuk be, hogy aztán kívül nyilvánuljon meg és bontakozzon ki.” Az emberek valódi törekvése abban rejlik, hogy tudják, Isten szereti őket és ők is szeretnek. Ez a szeretetvágy az adakozásban és önmagunk átadásában valósul meg.

Gyümölcsözőnek lenni az adakozásban

Mihelyt tehát valaki gyümölcsöző életre törekszik, az adakozás és önmaga átadása kötelező szükségszerűséggé, imperatívusszá válik. Simone Pacot kijelenti:

„Egy termékeny élet az adásban bontakozik ki. A növények és a fák virágokat adnak és gyümölcsöt teremnek, ez törvényszerű. Ez az alaptörvénye az emberi lénynek is, de neki megvan a szabadsága arra, hogy adjon-e vagy megtartsa magának.”

Simone Pacot hangsúlyozza, hogy a gyümölcsöző élet gyümölcseit „széles körben osztogatni kell”. Ha egy sarokban gyűjtögetik őket, félő, hogy megrothadnak. Isten kegyelme és adománya ugyanis nem olyan ajándék, amelynek önmagunk elszigetelődéséhez kellene vezetnie.

„Azért adattak nekünk, hogy gyümölcsözőek legyenek.”

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”

Ahhoz, hogy az ember gyümölcsöző legyen, nem szabad kizárólag a saját erőfeszítéseire hagyatkoznia: „Én vagyok a szőlőtő; ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5)

Azért, hogy a kimerülést és a kiszáradást elkerüljük, arra van szükségünk, hogy Istenbe oltódjunk, miként az ágak is a törzshöz csatlakoznak, amely nedvvel látja el és megújítja őket, hogy gyümölcsöt hozzanak.

Simone Pacot így pontosítja:

„Ha Isten szívéből, a szeretet, az ajándék forrásából indulunk ki, akkor ez a kibontakozáshoz, a termékenység tartós megújulásához vezet. A forrás kiapadhatatlanná válik, nem szárad ki.”

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: infochretienne.com

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Barron püspök a Tízparancsolatról és a siralmas figyelemkoncentrációról

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Wikipedia

Most, amikor még az újévi fogadalmainknak van itt az ideje, gondolkodjunk el a következőkön.

Szeretem a régi filmeket. Az elmúlt hónapokban megnéztem (vagy újra megnéztem) egy csomó Alfred Hitchcock thrillert, néhány ütődött vígjátékot a harmincas és negyvenes évekből, meg egy pár klasszikus horrorfilmet. A múlt héten pedig, három estémet rászánva, végignéztem a Tízparancsolat 1956-os, Charlton Heston-féle, 3 óra 40 perces (igen, jól látták!) változatát. Gyönyörködtem a még mindig csodaszép színekben, a szebbnél szebb ruhákban, a csodálatosan giccses és hamis Shakespeare-dialógusokban és a színészi játékban, amely, hogy úgy mondjam, annyira rossz, hogy az már jó.

De ami különösen meghökkentett, az a film puszta hossza. Mivel tudom, hogy a nézőktől meglehetősen feszült figyelmet igénylő alkotás, meglepett, hogy milyen nagy népszerűségnek örvendett. Akár a kor legsikeresebb filmjének is nevezhetjük. Az inflációt is beszámítva, becslések szerint nagyjából kétmilliárd dollárnyi bevételt hozott. Elgondolkodtam azon, hogy vajon a mai mozilátogatóknak lenne-e annyi türelmük, hogy egy, a Tízparancsolathoz hasonló film ma is ilyen népszerűségre tegyen szert. Azt hiszem, a kérdésben benne rejlik a válasz.

Az ijesztő hosszúság és a népszerűség kombinációja eszembe juttatott több más kultúrtörténeti példát is. A 19. században Charles Dickens regényei annyira keresettek voltak, hogy a londoniak hosszú sorokban várakoztak a sorozatban megjelenő fejezetekre. Pedig lássuk be: Dickens regényeiben nem sok minden történik. Ezzel azt akarom mondani, hogy nagyon kevés dolog robban fel, a földönkívüliek nem özönlik el a Földet, nincsenek csattanós egysorosok, amelyeket a hősök mondanának, mielőtt szétlőnék a rosszfiúkat. Legtöbbször hosszadalmas beszélgetésekből állnak ezek a regények, amelyeket lenyűgöző és furcsa szereplők folytatnak egymással.

Lényegében ugyanezt mondhatjuk el Dosztojevszkij regényeiről és elbeszéléseiről is. Bár A Karamazov testvérek cselekményének középpontjában tényleg egy gyilkosság és egy rendőrségi nyomozás áll, a híres regény túlnyomó részében Dosztojevszkij szereplői szalonokban üldögélnek, és oldalakon keresztül politikai, kulturális és vallási kérdésekről beszélgetnek.

Ugyanebben az időszakban Abraham Lincoln és Stephen Douglas hosszú viták sorát folytatta az amerikai rabszolgaság kínos kérdéséről. Minden alkalommal órákon át beszéltek, mégpedig intellektuálisan igen magas szinten. Ha nem hiszik, keressék meg ezeket a szövegeket az interneten. Hallgatóságuk nem a kulturális elitből vagy politikai filozófiát hallgató egyetemistákból állt, hanem egyszerű illinois-i farmerekből, akik ott álldogáltak a sárban, és teljes figyelemmel hegyezték a fülüket, hogy hallják a szónokok kihangosítás nélküli szavait. El tudják képzelni, hogy ma egy amerikai sokaság hasonlóan hosszú ideig álldogáljon és hallgasson közpolitikáról szóló bonyolult előadásokat? És ha már itt tartunk, el tudnák képzelni, hogy akármelyik amerikai politikus hajlandó vagy képes lenne olyan hosszan és mélységben szónokolni, mint Lincoln? A kérdések ismét magukban hordják a választ.

Miért tekintek itt most vissza egy másik kor kommunikációs módozataira és stílusaira? Azért, mert vele szemben a mieink olyan szegényesnek, lepusztultnak tűnnek! Persze, értem én, hogy mik a közösségi média értékei, és magam is szívesen használom evangelizációs munkámban, de ugyanakkor nagyon is tudatában vagyok annak, hogy mennyire lecsökkentette azt az időtartamot, ameddig képesek vagyunk figyelni, ameddig képesek vagyunk bonyolultabb beszélgetésekre, valódi előrehaladásra az igazság felé. A Facebook, az Instagram, a YouTube és különösen a Twitter a villanásszerű, harsány főcímekre specializálódott, elsősorban a félrevezető címekre, az ellenfél álláspontjának leegyszerűsített jellemzésére, érvek helyett szólamokra és rosszindulatú retorikára építenek. Elég, ha belepillantanak bármelyik ilyen oldal kommentjeibe, és rögtön látni fogják, mire gondolok.

A közösségi média egyik kedvenc technikája az, hogy valakinek az érveléséből kiragad egy mondatot vagy akár egyetlen szót, kiszakítja a szövegkörnyezetből, a lehető legrosszabb értelmezést adja neki, majd aztán ráönti felháborodását az egész internetre. Minden legyen gyors, könnyen emészthető, könnyen érthető és fekete-fehér – mert kattintásokat kell szereznünk az oldalunknak, és ebben a világban az erősebb kutya győz.

Ami aggaszt engem, az az, hogy egy teljes nemzedék nőtt fel, amelyet ez a kommunikációs mód kondicionált, és ezért nagyrészt képtelen arra, hogy elegendő figyelme és türelme legyen bonyolult és összetett kérdések intelligens kezeléséhez. Ezt egyébként akkoriban vettem észre, amikor csaknem húsz éven át oktattam a szemináriumban. E két évtized alatt egyre nehezebbé vált rávenni a diákjaimat, hogy elolvassanak mondjuk száz oldalt Szent Ágoston Vallomásaiból vagy Platón Államából. Különösen az utóbbi években ezt mondták: “Atya, én egyszerűen nem tudok ennyi ideig koncentrálni”. Nos, a Lincoln-Douglas vitákon résztvevő hallgatók tudtak, ahogyan Dickens olvasói is, és képesek voltak még azok is, akik vagy 60 évvel ezelőtt végigülték a Tízparancsolatot.

Hogy mégse ilyen szomorú hangulatban fejezzük be elmélkedésünket, engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmüket valamire, amit én a remény valódi jelének tartok. Mostanában, éppen az elmúlt néhány évben elindult egy trend a hosszú formátumú podcastok irányába, amelyek a fiatalok nagy tömegeit vonzzák. Az ország egyik legnépszerűbb műsorának házigazdája, Joe Rogan több mint három órán keresztül beszélget vendégeivel, és milliós nézettséget ér el. Tavaly két podcastban is szerepeltem Jordan Petersonnal, mindkettő több mint két órán át tartott, és elég magas szintű diskurzusokat jelentettek. Az első nem egészen egymillió megtekintést ért el, a három héttel ezelőtt megjelent második megtekintéseinek a száma pedig már meghaladta az ötszázezret.

Talán fordulóponthoz érkeztünk. Talán már belefáradtak a fiatalok a gyalázkodó szólamokba és a felszínes ál-intellektualizmusba. Bátorítom ezt a tendenciát, és ezért arra szeretném kérni mindannyiukat, hogy sokkal kevesebbet használják a közösségi médiát – és talán vegyék kezükbe A Karamazov testvéreket.

Írta: Robert Barron püspök
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Miért tartalmaznak a papi tanulmányok mostantól egy “detoxikáló” évet?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Szent II. János Pál és Ferenc pápa is arra utasította a szemináriumokat, hogy a férfiak papi tanulmányainak megkezdése előtt egy méregtelenítő, “detox” évet biztosítsanak.

Az elmúlt 50 év fájdalmasan feltárta a katolikus egyházban a férfiak papi hivatásra felkészítő programjának számos gyenge pontját. Számtalan férfi végigjárta a szemináriumi képzést, pappá szentelték, majd meghajolt a világi kísértések hatása alatt.

Ez a felismerés késztette Szent II. János Pált arra, hogy a Pastores Dabo Vobis című apostoli buzdításában arról írjon, hogy szükség van egy további képzési évre.

Kérem, hogy a szemináriumi képzés előtt legyen elegendő felkészülési idő: “Jó dolog, hogy a nagyszemináriumba jelentkezők számára legyen egy emberi, keresztényi, intellektuális és lelki felkészülési időszak. Ezeknek a jelölteknek azonban rendelkezniük kell bizonyos tulajdonságokkal: helyes szándékkal, az emberi érettség kellő fokával, a hit tanításainak kellően széleskörű ismeretével, az imádság és a keresztény hagyománynak megfelelő viselkedés módszereibe való némi bevezetéssel. Rendelkezniük kell továbbá a régiójuknak megfelelő hozzáállással, amelyen keresztül kifejezhetik Isten és a hit megtalálására irányuló törekvésüket”.

Szent II. János Pál kérését a vatikáni Klérus Kongregációja egy 2016-ban kiadott dokumentumban fogalmazta meg, amelyet Ferenc pápa is támogatott.

A szemináriumi képzésnek ezt a szakaszát hivatalosan “propedeutikus szakasznak” nevezik, és az egyházmegyék és szemináriumok világszerte alkalmazzák.

A coloradói Denverben (USA) található Vianney Szent János Szeminárium például “Lelkiségi évet” kínál, amely teljes lelki “detoxikálást” foglal magában, hogy felkészítse a leendő szeminaristákat a lehetséges hivatásukra. A Catholic News Agencynek író Mary Farrow cikke röviden összefoglalja ezt a különleges képzési évet.

A telefon- és internetböjt mellett a szeminaristák kereskedelmi böjtöt is tartottak, azaz nem vásárolhattak. Az egyetlen nap, amikor a férfiaknak nem kellett betartaniuk ezeket az önmegtartóztatásokat, a szombat volt, amikor felhívhatták a barátaikat és a családtagjaikat, vagy megvásárolhatták a szükséges dolgokat.

Ezek az áldozatok arra szolgálnak, hogy megtisztítsák a szeminaristákat a negatív világi hatásoktól. A mai kultúrában sok férfi a pornográfia rabja, és ezt a szokást gyökerestől ki kell irtani, mielőtt a szeminarista továbbhaladhatna a papság felé vezető úton.

Ezen kívül a „Lelkiségi év” lehetőséget nyújt “lelki vezetésre és tanácsadásra, valamint lelkigyakorlatokra, amelyek egy 30 napos szentignáci lelkigyakorlatban csúcsosodnak ki. Voltak órák, de nem voltak osztályzatok. Könyv-feladatok, de nem voltak beszámolók”.

A minnesotai Szent Pál Szeminárum (St. Paul, Minnesota, USA) hasonló évet kínál, amely a tanítványi létre összpontosít. Jeff Cavins professzor az ebben az évben részt vevő tanárok között van, és segít ezeknek a férfiaknak kialakítani a Jézus Krisztussal való kapcsolatot, mielőtt továbblépnének a szemináriumi tanulmányok felé.

Reméljük, hogy ez az új “méregtelenítő” év elősegíti a jelöltek személyes szentségét, és biztosítja, hogy a múlt ne ismételje meg önmagát.

Fordította: Medgyessy László
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű