fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Bemutatjuk

74 évig volt püspök

Mi maradt fenn Szent Remigiusról Reimsben?

Közzétéve

74 évig volt püspök Reimsben Szent Remig, másképpen Remigius, akinek ünnepét január 15-én tartják. Hosszú püspöki működése és kitörölhetetlen emléke nyomot hagyott a város történetében, ő volt az, aki megkeresztelte Klodvig királyt.

Szent Remig élete különböző régi szövegekből ismert. Közülük a leghíresebb a Vita Sancti Remigii, amit Hincmar reimsi érsek írt 845 és 882 között. Remig 436-ban született, jómódú családban nőtt fel, apja, Emil, Laon grófja volt. Nagyon vallásos lelkületű lévén 20 éves korában úgy határozott, hogy egy Laon környéki kolostorba vonul, hogy életét az imának szentelje. Híre annyira elterjedt, hogy Bennadius reimsi érsek halálakor a város lakói őt keresték meg, hogy helyettesítse az elhunyt érseket. Ekkor még csak 22 éves volt!

Szaporodó csodák

Remigius erényes, példás érsek volt. De hírét főként a számtalan csodának köszönte, amiket neki tulajdonítottak és amik csak növelték szentségének hírét: vakok gyógyultak meg, tűzvészt állított meg, vizet borrá változtatott. De a leghíresebb közülük – amit Hincmar ír le – a Szent Ampulla csodája maradt.

Clovis megkeresztelése a francia katolikus történelem egyik kulcseseménye. Hincmar elmondja, hogy mivel nem volt szentelt olaj Clovis homlokának megkenésére, galamb formájában maga a Szentlélek hozott egy fiolányi olajat, és ez volna az a szent Ampulla, amit a későbbiekben a francia királyok koronázásakor a felszenteléshez használtak. Ezt a csodás Ampullát, amelyből az olaj nem fogy ki soha, a reimsi Saint-Rémi apátságban őrizték.

Állandóan növekvő hírnév

Szent Remig 97 éves korában halt meg, 533. január 13-án, 74 évi püspöki szolgálat után. A Saint-Christophe kápolnában temették el, ami hamarosan zarándokhellyé vált: számtalan hívő özönlött ide, hogy áhítatba merüljön a szent ember teste mellett. 1409-ben, a reimsi zsinat alkalmával, IX. Leo pápa kívánságára, Remigius földi maradványait átvitték a reimsi Saint-Rémi apátságba, amelyet 760 körül Jean Turpin abbé alapított, és amely egészen a Francia Forradalomig működött.

A reimsi Szent Rémi bazilika

Reims város híre akkor nőtt meg, amikor a francia királyok felszentelésének hivatalos helyévé vált. Az első francia uralkodó, akit a reimsi katedrálisban koronáztak meg és szenteltek fel, Jámbor Lajos volt 816-ban. I. Henriktől kezdve (1027) már minden francia királyt a reimsi katedrálisban koronáztak és szenteltek fel, VI. Lajos, IV. Henrik és XVIII. Lajos kivételével. (A katedrális nem azonos a Saint-Rémi bazilikával. A szerk.) A szertartás keretében felhasznált szent kenetbe általában belekevertek egy kicsit abból a szent olajból, amelyek Szent Remig kapott a Szent Ampullában.

Minden évben, az októberi első vasárnapi szentmise keretében egy különleges eseményre kerül sor a Saint-Rémi bazilikában. Az Evangélium felolvasása után az érsek meggyújtja a templom koronacsillárján elhelyezkedő 96 gyertyát, ami felidézi Szent Remig, Reims város patrónusa éveinek számát halálakor.

Ez a szertartás egyidejűleg szimbolikus és látványos: pár perc alatt gyúlnak ki a gyertyák a bazilika hajójában felfüggesztett koronacsilláron, amelyre a franciák a „fénykorona” szót használják. Az impozáns csillár hat méter átmérőjű és a Mennyei Jeruzsálemet jelképezi, Izrael tizenkét törzsét (tizenkét tornyát). A 96 gyertya Szent Remig évei számára emlékeztet. Ez az esemény minden évben nagy tömegeket vonz a misére. Hivatalos személyek is eljönnek, ott van a polgármester és a képviselők, akiket az érsek hív meg, hogy együtt ünnepeljék meg a város híres szentjét.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia 1, 2

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Bemutatjuk

10 alkalom, amikor az Egyházat az eltűnés fenyegette, és 10 alkalom, amikor feltámadt

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Antoine Mekary | ALETEIA

Az Egyháznak a századok folyamán rengeteg kihívással kellett szembenéznie, amelyek mind kívülről, mind saját köreiből érték. Didier Rance «Eltűnhet-e az Egyház?» (Mame kiadó) című legutóbbi könyvében az Egyház történetét a Feltámadás fényében tárgyalja.

A katolicizmus hamarosan várható eltűnéséről ismétlődően papírra vetett spekulációk számos emléket idéznek fel a történészekben, köztük bennem is, Diocletianusnak a «keresztény» szó kiirtásával kérkedő feliratától kezdve, a milánói ediktumot megelőző üldözéseken át egészen Sztálin tervéig, amely szerint 1937-re kiirtja a SZU területéről Isten nevét. Távoli utódai pedig a vallásba kapaszkodnak, hogy megkíséreljék megmenteni e rendszert.

Tisztázni kell a helyzetet. A századok folyamán az Egyháznak rengeteg támadással és kihívással kellett szembenéznie, amelyek mind kívülről, mind saját köreiből érték. Ezek számbavételéhez egy egész webhely sem lenne elegendő, mint ahogyan Boldog Carlo Acutis [1991-2006, tizenéves olasz informatikus – a ford.] dokumentálta az eucharisztikus csodákat. Nekem az Egyház — világegyház vagy egy adott régió egyháza — életének tíz időszaka jutott az eszembe, tíz vészterhes, a küszöbön álló eltűnés kockázatát hordozó korszak, amikoris csak a bolond fogadott volna egy szeszterciusban, egy fillérben, egy márkában vagy egy rubelben arra, hogy lesz jövője az Egyháznak. Őszintén szólva nem kellett mást tennem, mint kinyitnom a dossziéimat, hogy az ezekre vonatkozó anyagokat megtaláljam, mivel ezeket már feldolgoztam, egyiküket pedig magam is átéltem.

10 vészterhes időszak

Ezen időszakok közül az első egy bizonyos péntek volt Jeruzsálemben. A dolog, úgy tűnt, rosszul kezdődött. A következő századokban az üldözések adják az Egyház első századainak hátterét, különféle konkrét realitásokkal birodalmakon és régiókon keresztül. Ezt követően, még a vallásszabadság eljöttének évében, Áriusz lép a szószékre és kihirdeti a Fiú istenségét tagadó eretnek tanát. Hamarosan így kiált fel Szent Jeromos: «Az egész földkerekség nyög és megdöbbenve veszi észre, hogy ariánus lett». Atanáz [Alexandriai Szent Atanáz, az arianizmus harcos ellenfele] és a francia Poitiers-i Szent Hiláriusz [Szent Vidor] szinte az egyedüliek, akik kitartanak. Az arianizmus éppoly hirtelen el is tűnik, mint amilyen gyorsan megjelent, ám újra felbukkan a germánoknál, majd a 16. században, és mára csak nyomokban található meg, akár az Egyházban is.

A 13. században Assisi Szent Ferenc engedelmeskedik Krisztus parancsának: „Menj és állítsd helyre egyházamat!”, és megváltoztatja Európa korrupció és eretnekség által tönkretett spirituális arculatát. Meg kell említeni az iszlám 7. században kezdődött támadó megerősödését. Egykoron bizantinista időszak után következik a Konstantinápoly elestét közvetlenül követő időszak a 15. században, amikor Róma válik a célponttá, de a török szultán álmát ketten is megakadályozzák: néhány ezer albán délen és Kapisztrán Szent János ferences szerzetes Európa szívében. A 16. században a reformáció kihívása jelenik meg és győzedelmeskedni látszik Lengyelországban (amelyet akkoriban Paradisus Hereticorum [az eretnekek paradicsoma] névvel illettek) és Németországban. Stanisław Hosius [16. században élt lengyel érsek] teszi az országot a katolikus hitéhez mindig hűséges, „semper fidelis” országgá. Két és fél évszázaddal később még radikálisabb a kihívás Franciaország számára: a forradalom szélvésze és a dekrisztianizáció. Az, hogy az Egyház később újjáéled, nem annyira Bonapartének, majd a restaurációnak tudható be, hanem a mártírok vérének, a nép hitének és az elhívatásra adott válasznak számtalan férfi és nő részéről, különösen azokéról, akik számos kongregációt építettek újjá vagy hoztak létre. A három utolsó kihívás összekapcsolódik: a 19. században az „Isten halott, hamarosan az Egyház is követi.” elmélet, amelyet befolyásos gondolkodók hangoztattak, köztük Nietzsche, az ikonikus személy; a 20. században pedig a gyakorlatias, radikális munkák, Hitler és Sztálin műve, a történelem legvéresebb üldözései, emellett a mártírok és hitvallók győzedelmes ellenállása.

A húsvéti titok kulcsa

Mit tanít nekünk az Egyházról ez az utazás annak két évezredes történelmében? Először is azt, hogy «a kezdetektől fogva állandóan temették az Egyházat (néha saját bűnei súlyának okán), hogy azután Isten kegyelméből ismét felemelkedjék. Azt mondják, megreformálhatatlan és egy letűnt korszakból való – de mely emberi intézmény fejlődött ennyit kezdete óta, mely emberi intézmény volt képes ennyire újra kitalálni magát abbéli törekvésében, hogy mindig hű maradjon hivatásához?» (V. Morch) Továbbá egyetlen győzelem sem végleges a történelem folyamán, sőt magában hordozhatja más legyőzendő kihívások csíráját.

Mindenek előtt azonban ez a tíz halál, amelyet tíz feltámadás követett, arra sarkall, hogy tekintetünket a húsvéti titokra vessük, amely átíveli az időket és a benne való részvételként a megfejtést adja.  A hit adja meg ennek bizonyosságát, a történelem láttatja ezt, és a jó mag és a konkoly példabeszéde illusztrálja, amelyet Jézus magyarázott el, és amelyről sok keresztény gondolkodó elmélkedett, köztük Ágoston a maga idejében, napjainkban pedig Marrou [20. századi francia keresztény humanista történész] és Maritain [a 20. sz. egyik legmeghatározóbb francia katolikus filozófus-gondolkodója]. Három szabadság munkálkodik a történelemben éppúgy, mint a példabeszédben: az embereké, a sátáné és Istené, aki az akarata szerinti beteljesüléshez vezeti a történelmet. Ad az Egyházának, minket ad, hogy szabadon egybegyűljünk ott – a hit, remény és az irgalmasság teológiai erényei révén, amelyekről ez a tíz korszak tanúskodik. A szentek – volt belőlük mind a tíz időszakban – mutatják számunkra az utat.

Forrás: Aleteia
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Bemutatjuk

Robert Sarah – a bíboros, aki halállistán volt

Közzétéve

Szerző:

Szeptember 8-án a Budapest-Gazdagréti  Szent Angyalok plébániatemplomban misézik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson részt vevő  Robert Sarah guineai bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció nyugalmazott prefektusa.

Sarah bíboros hazáján kívül Elefántcsontparton, Franciaországban, Szenegálban, majd a római Gregoriana Pápai Egyetemen végezte tanulmányait. Majdnem jezsuita szerzetes lett, de Guinea égető paphiánya miatt hazatért országába, és egy tengerparti kisváros, Boké káplánja lett. 1969-ben, VI. Pál afrikai látogatásán mély benyomást gyakorolt rá a pápa néhány szava:

„Krisztus új hazája Afrika. Ti, afrikaiak, mostantól a magatok misszionáriusai vagytok!”

Sarah állandó kötelességének érezte, hogy Afrikát megvédje a nyugati elvilágiasodás és a globalizáció veszélyeitől. 34 évesen ő lett a katolikus Egyház legfiatalabb főpapja, amikor 1979-ben II. János Pál pápa kinevezte a guineai főváros, Conakry érsekévé. A következő években erőteljesen fellépett az országban kénye-kedve szerint uralkodó kommunista diktátorral, Sékou Touréval szemben. Touré ki akarta iktatni a fiatalokra nagy hatással levő fiatal papot, és halállistájára tette, de még mielőtt intézkedhetett volna, sztrókot kapott és amerikai kezelése során meghalt. „Isten gyorsabb volt, mint Sékou Touré. Azt akarta, hogy maradjak még egy kicsit” – emlékezett vissza Sarah bíboros.

2001 után a Vatikánba került, több tisztséget is viselt a Római Kúria hivatalaiban. Titkára volt a Népek Evangelizációjának Kongregációjának, elnöke a Szentszék karitatív tevékenységét koordináló „Cor Unum” Pápai Tanácsnak, prefektusa az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak, továbbá tagja a Szentek Ügyeinek Kongregációjának és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának. 2010-ben XVI. Benedek pápa kreálta bíborossá.

Sarah bíboros a katolikus egyházon belül konzervatív nézeteiről ismert. A hagyományos katolikus tanítás, a családi értékek és a papi cölibátus védelmezője. Nyilatkozataiban elítéli a lanyhuló morál megnyilvánulásait: a megkönnyített válásokat, a melegházasságot, a radikális feminizmust, az abortuszt és az eutanázia támogatását. Markáns véleménye van a német egyház különutas törekvéseiről. Úgy látja, hogy a nyugati egyházak némelyike olyan megoldásokat szeretne bevezetni, amelyek gyökeres ellentmondásban állnak Jézus és az egyházi tanítóhivatal tanításával.

2015-ben a családügyi püspöki szinóduson Sarah a gender ideológiát és az iszlám fanatizmust nevezte a mai kor két legnagyobb fenyegetésének. Az iszlám, véleménye szerint, mindenekelőtt Európa azon társadalmaira veszélyes, „amelyeknek már nincs igazi identitásuk és vallásuk. Azok, akik megtagadják a saját hagyományukból, kultúrájukból, vallásukból fakadó értékeket, el fognak tűnni, ugyanis elvesztették a motivációjukat, energiájukat és még magát az akaratot is, hogy megvédjék a saját identitásukat.” Véleménye szerint az iszlámmal lehetetlen teológiai párbeszédet folytatni, mert a két hit alapvetései erősen eltérnek, de praktikus együttműködés – például a gender-ideológiával szemben – elképzelhető.

Sarah bíboros szerint az egyház igazi, égető feladata az evangelizáció, nem pedig az, hogy politikai problémákra, például a migrációra vagy a szegénységre kínáljon megoldásokat.

 „Elképzelhetetlen, hogy egy keresztényt ne lehessen bevonni a hit átadásának munkájába. A klerikus azért van ezen a Földön, hogy Istenről beszéljen, Istent szolgálja, és semmi másért.”

A botrányokra éhes sajtó előszeretettel kutakodik a „konzervatív” Sarah és a „liberális” Ferenc pápa közötti konfliktusok után. 2020-ban, amikor betöltötte 75. életévét, Sarah benyújtotta lemondását, amit Ferenc pápa 2021. február 20-án el is fogadott. A kettejük közötti ellentétre különböző feltevések láttak napvilágot, köztük felmerült az is, hogy egész egyszerűen emberileg nem rokonszenveznek egymással. Komoly doktrinális ügyekben (cölibátus, női papság, válás) nem voltak valódi konfliktusaik. 2021. márciusi interjújának (“Io contro Francesco? Sciocchezze. Al Papa si obbedisce”. Intervista al cardinale Robert Sarah | Il Foglio) már a címe is sokatmondó: “Én Ferenc ellen? Képtelenség. A pápának engedelmeskedni kell.” Erről az interjúról bővebben már hírt adtunk („Soha nem szálltam szembe a pápával” – Sarah bíboros első interjúja távozása óta | Katolikus.ma). Ugyanakkor örömét és háláját fejezte ki, amiért lemondását a pápa elfogadta.

Sarah bíboros távolról sem ismeretlen a magyar hívő közösség körében. Barsi Balázs fordításában a Szent István Társulatnál négy könyve is megjelent. 2019-ben elnyerte a teológiai kategóriában a Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány által közösen alapított Stephanus díjat, amelyet akkor nem tudott átvenni.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Bemutatjuk

Szergej Averincev, a keresztény tudós, aki átverte a Szovjet Akadémiát

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Sergey Ptitsyn / Sputnik / Sputnik via AFP

Az ókori irodalom és a bizánci költészet szakavatott tudósának, Szergej Averincev orosz akadémikusnak sikerült titokban visszahoznia a keresztény igazságot a szovjet kultúra hivatalos kiadványainak szívébe. A hit pedagógiáját gyakorolta a hivatalos ateizmus szentélyében.

Szergej Averincev 1937-ben született. Édesapja moszkvai biológus volt, ő pedig klasszika-filológiát tanult. 1968-ban fordításaiért megkapta a Kommunista Ifjúsági Szövetség (Komszomol) Lenin-díját. 1971-ben, 50 évvel ezelőtt vették fel dolgozni a Maxim Gorkij Világirodalmi Intézetbe, amely a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának keretében működött, a szovjet kormány alapította 1932-ben, Sztálin idején.

Szergej Averincev 1991-ig, a kommunizmus bukásáig maradt ebben az intézetben, ahol sok éven át az ókori irodalom osztályát vezette. 1979-ben védte meg doktori disszertációját a bizánci költészetről. Az 1980-as évektől kezdve neve egyre ismertebb lett, érdeklődési köre kitágult az orosz költészet felé. 1987-ben a Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd 2003-ban rendes tagjává választották. 1989-ben kinevezték a moszkvai Lomonoszov Állami Egyetem Történeti és Kultúrelméleti Intézetének professzorává: előadásaira özönlöttek a moszkvai diákok. 1991-től az Academia Europaea, 1992-től az Egyetemes Kulturális Akadémia (Académie Universelle des Cultures) tagja is lett, 2004-től tíz éven át pedig a bécsi egyetem szlavisztikai intézetének professzora volt. 1994-ben, miután már többször találkozott II. János Pál pápával, beválasztották a Pápai Társadalomtudományi Akadémiába.

Keresztény gondolatok terjesztése a szovjet időszakban

1970-re már mintegy harminc cikket sikerült publikálnia a Szovjet Enciklopédiában különféle teológiai témákról, az üdvösségről, a bölcsességről, a teológiáról, az eszkatológiáról és a kereszténység egyéb témáiról. Ennek érdekében a hivatalos kultúra formáihoz idomult, ügyesen elegyítve a görög és a bibliai filozófia fogalmait. A vallási tartalmú cikkek terjesztése a hivatalos brezsnyevi cenzúra ellenőrzése alatt fordulópontot jelentett az ország ideológiai életében. Amikor néhány marxista-leninista oktató felháborodott ellenállásába ütközött, Averincev valóságos bürokratikus gerillaháborút vívott a Szovjetunió Tudományos Ateizmus Intézete és a hivatalos cenzúra ellen. Gyakran mondogatta, hogy “a “gondolat szabadsága” kifejezés igazából egy szerencsétlen szószaporítás, mert a gondolat csak annyiban létezik, amennyiben szabad.

Ügyesen haladt előre, leküzdötte az összes akadályt és kihasználta a Központi Bizottság tanulatlan hivatalnokainak ambícióját. Helyettük írt az ő nevük alatt megjelenő, a spiritualitás nyomait magukon viselő cikkeket, majd velük íratott ajánlásokat önmaga számára, hogy szabadabban írhasson. A Pravdában publikált egy cikket az igazságról, amelyet úgy mutatott be, mint a filozófiai osztály főszerkesztője “nagy munkájának a betetőzését”: ez aztán lehetetlenné tett bármiféle nyilvános támadást a végleges kiadás megjelenésekor… 1986-ban elkészítette az 1988-as oroszországi kereszténység ezeréves évfordulójára tervezett teológiai enciklopédikus szótárat, de a projektet a leningrádi (ma: Szentpétervár) metropolita, Antonij Melnyikov halála miatt leállították.

Az 1960-as évektől 1991-ig Averincev ötven cikket írt a Filozófiai Enciklopédia két kötetébe, hatvanat a hivatalos filozófiai szótárba, és több mint nyolcvanat a világ országainak mítoszairól. 1964-től kezdve a kereszténység történetéről írt egy cikksorozatot, sokatmondó címekkel: “Újszövetség”, “Patrisztika”, “Megtérés”, “Kinyilatkoztatás”, “Ortodoxia”, “Protestantizmus”, “Elrendeltetés”… Értekezett a házasságról és a családról, az irgalmasságról, az egyházi nyelvről, verseket írt, lefordította Máté, Márk és Lukács evangéliumát.

Botrányok és megvágások

Írásai a szovjet években természetesen összeütközéseket váltottak ki a hivatalos materializmus templomának éber őreivel. Záporoztak a feljelentések, és néhány cikkét törölték a jegyzékből, mint például a “Pál apostol leveleit” és “A megtérés fogalma” címűt. A Tudományos Ateizmus Intézetének igazgatója egyszerűen levágta az ortodoxiáról szóló cikk utolsó sorait. A “Kereszténység” című cikket belefojtották egy “vallásszociológus” jelentéktelen függelékébe. Az „Irgalmasság” erősen cenzúrázott és eltorzított formában egy japanisztikával és sinológiával foglalkozó tudós emlékkönyvében kapott helyet. Egyéb cikkeit szirupos világi anyagokba építették bele, minden értelmes vonatkozás nélkül. Ez néha egyenesen groteszk eredménnyel járt, mint például annak a tanulmánynak az esetében, amely “A türkmének filozófiai és társadalmi gondolkodásáról” címet viselte. De Averincevnek mégis csak sikerült néhány sort közölnie az emberi gondolkodás mérföldköveiként bemutatott Szent Ágostonról és Assisi Szent Ferencről, valamint Vlagyimir Szolovjov teológusról és filozófusról, a keresztény egység nagy orosz gondolkodójáról.

Averincev 2003 májusában – röviddel azelőtt, hogy az Orosz Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, s így erről az elismerésről már nem is szerzett tudomást – egy súlyos infarktus után kómába esett. Kilenc hónapig lebegett élet és halál között, míg 2004 februárjában el nem hunyt, egy lelki küzdelemmel teli élet után. A zsidó-keresztény kultúra darabkáit csempészte be a Szovjetunióba, mint egy kirakós játék darabjait, amelyek a hitet közvetítették az “istentelenek” felé.

Kis emlékezésünket zárjuk Averincev egyik költeményével.

Imádság az utolsó óráért

Amikor a halál gúnyosan fölém hajol,
s azt hiszi, ő az, aki utoljára nevet,
amikor izmaim végleg elernyednek,
Uram, a te erőd legyen velem!

Amikor gondolataim is elhagynak, és elmém kimerül,
amikor akaratom elvész,
s elfelejtem még a nevemet is,
a te Neved legyen velem!

Amikor a szó megszakad,
és az egykor sokat szóló nyelv többé nem mozdul,
és a sír szótlan világába száll,
Uram, a te Szavad legyen velem!

Amikor minden, amiről álmodtunk elmúlik,
s éber képzelőerőnk nem olt belénk új törekvést,
amikor a nem-lét rettenete tátja rám a száját,
töltsd be ürességemet önmagaddal, Uram!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű