fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Múltidéző

“A bajok oka nem a külső körülményekben van, hanem az emberi lélekben” – Márton Áron püspök újévi beszéde

Közzétéve

Márton Áron már a 30-as évektől folyamatosan jelezte, hogy ALAPVETŐ VÁLTOZÁSOK ELŐTT ÁLL A VILÁG, s olvashattuk tőle ezt még öreg korában is. A világ folyamatosan változik – most is küszöbén állunk valaminek. Hogy minek, az tőlünk, a gondolkodásunktól függ.

1947 újév napján – és az 1945 től kezdődő három évben – két diktatúra között állt a világ. Már addig is, a 30-as évektől, személyes, elkötelezett, a tömegsodrástól független hit igényével, autonóm gondolkodású emberekből álló társadalmat formált, melyben AZ EMBER NEM SODRÓDIK EGYÜTT AZ ÁRRAL.

Ekkor, 1947. január 1-én arról beszélt a gyulafehérvári székesegyházban, hogy “a bajok oka nem a külső körülményekben van, hanem az emberi lélekben”. Szembe ment az 1947-re már bukott nácizmussal – a második világháborúval már 1939 szeptemberében szembeállított, amikor még tartott a lengyelek élet-halál harca, és a zsidóság deportálásának kezdetekor megbélyegezte azt -, és szembe ment a kommunizmussal is: mindkét ideológia azt hirdette, hogy a világot kell megváltoztatni, fölforgatni, és akkor majd “rend” lesz. (Ha megnézzük a kommunista rendszer megbukása után 30 esztendeje “győztesként” felállt liberalizmust, akkor látjuk, hogy Márton Áron azzal is szembe ment, mert a liberalizmus is a – fasizmushoz és kommunizmushoz hasonlóan! – maga képére és hasonlatosságára akarja formálni a világot.) Márton Áron vallotta, hogy a “világmegváltoztató” ideológiák elfelejtik föltenni azt a kérdést, hogy a világ mitől rossz. Márton Áron vallotta, hogy a rossz gondolkodást kell megváltoztatni ahhoz, hogy a világ jobb legyen. “Az ember gondolkodásában ment végbe olyan változás, mely megrontotta a világ külső rendjét is. Az ember döntötte ki a társadalmi élet tartóoszlopait, és borította magára a házat” – mondta 1947. január 1-én, s hozzátette, hogy a folyamat századokkal előbb, önző, individualista gondolatokkal indult.

Arról beszélt, hogy régen kialakult egy törekvés, ami természettudományra hivatkozva elfordult, és sokakat elfordított Istentől – miközben épp a legnagyobb tudósok ismerték fel saját tudásuk korlátait. Az Istentől elfordult gondolkodást a francia felvilágosodástól, a majdani, XX. századi diktatúrákat előlegező francia forradalomtól származtatja, ha ezt írja: “Több, mint kétszáz éve tartja magát – ellentétben a keresztény tanítással – egy olyan felfogás, hogy az ember rossz hajlamok nélkül születik, s ha elromlik, ennek a kedvezőtlen körülmények, az úgynevezett környezet az oka. Hiába mondott ellene ennek a feltevésnek maga az élet, hiába cáfolta meg bűnökkel és gaztettekkel a mindennapi tapasztalat, felelőtlen társadalomtudósok és nevelők még hangosabban hirdették s a nyárspolgár … szívesen elhitte a színes hazugságot, hogy bűneit áttolhassa a körülményekre.”

Márton Áron azt vallotta, hogy ha felfordult a világ, akkor nem az ideológiák társadalommegváltói segítenek, hanem a gondolkodást kell helyreállítani, és akkor a világ, a “környezet” is megváltozik. A XX. század totalitárius ideológiákkal volt terhelt. Ezekhez hasonló kizárólagosságtudat vezérli a liberalizmus (materialista kapitalizmus) és az államszocializmus (materialista marxizmus) több évtizedes harcából győztesként kikerülő mai, szint az egész világ számára programot adni akaró liberalizmust is. Ezt a liberalizmust nem az emberi szabadság érdekli, hanem a világ feletti uralom, ahogy a nácizmus és a kommunizmus is ebben gondolkodott. Márton Áron ezt mondta a totalitárius eszmék XX. századi harcáról 1947. január 1-én: “Mindenik a teljes boldogságot ígérte, s ma örülnünk kell, hogy az emberi életnek és a kultúrának legalább egy részét megmentettük a történelem legvéresebb háborújától. Mindenik a szabadság varázslatos igéjével toborozta a TÖMEGEKET a maga táborába, s ma bilincsekben vergődik az emberi gondolat is.”

Újévkor sokan fogadkoznak. Márton Áron ezzel szemben feladatot jelölt ki ahhoz, hogy az ember kiállja a rá váró próbákat: “Az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők – ez az idők parancsa, és ez számunkra az újévi feladat.” Ma ehhez hozzátehetjük: most is embert próbáló idők előtt állunk.

Virt László

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Múltidéző

„…magamra vállalom életemnek talán legnehezebb keresztjét….”

50 éve ment emigrációba Mindszenty József.

Közzétéve

Szerző:

1971. szeptember 28-án, reggel 8 óra 28 perckor egy reverendás, idős férfi lépett ki a budapesti amerikai nagykövetség kapuján, s beszállt a bécsi pápai nuncius autójába. Az autóban Opilio Rossi nuncius és a Rómában élő Zágon József prelátus várta azt a férfiút, aki 1956. november negyedike óta a nagykövetségen élt belső száműzetésben. Rossi autója mögött másik autó állt, amelyben egy vatikáni diplomata és egy orvos foglalt helyet. A két autó – elől és hátul magyar kísérettel – elindult az osztrák-magyar határ felé, s 11 óra 23 perckor Hegyeshalomnál átlépték a határt. A végállomás a schwechati repülőtér volt. A reverendás férfiú életében egy korszak lezárult.

Mielőtt a posztókabátos, kalapot viselő, reverendás férfiú beszállt volna a nuncius autójába, kezét fölemelte, s keresztet rajzolt a levegőbe. „A főpap megáldja a fővárost és megáldja az országot” – írja Mindszenty József bíboros utolsó éveinek krónikása (Csonka Emil: A száműzött bíboros. San Francisco-München, 1976, 10. p.). Magyarország utolsó hercegprímása úgy kényszerült elhagyni hazáját, hogy még híveitől sem búcsúzhatott el. Ez az áldás volt a búcsúja.

Mindszenty József száműzetésének történetéről – önéletírása, levéltári és egyéb források alapján – ma már sokat tudunk. Az életének hetvenes éveiben járó főpap nagykövetségi tartózkodása lassan tehertétellé vált a házigazdának. Új szelek fújtak a világban, a két nagyhatalom közötti kapcsolat javult, az „enyhülési politika” a Mindszenty-kérdést is napirendre tűzte. De nemcsak az amerikai politika változott. A Szentszék külpolitikájában is fordulat állt be, az úgynevezett „Ostpolitik” jegyében a Vatikán megpróbálta normalizálni kapcsolatait a szovjet fennhatóság alá tartozó államokkal, mert úgy gondolták a vatikáni illetékesek, hogy a kommunizmussal hosszú távon kell számolni. A magyar-vatikáni kapcsolatok első eredménye az 1964-es részleges megállapodás volt, melynek kevéske eredményét élvezhette a hazai katolikus egyház. Természetesen Mindszenty bíboros helyzete is téma lett, hiszen ordináriusként nem kormányozhatta egyházmegyéjét. Megfeneklett tárgyalások után 1971 tavaszán gyorsultak föl az események. VI. Pál pápa ez év április 16-án fogadta Péter János magyar külügyminisztert. A külügyminiszternek a találkozóról készült jelentésében az olvasható, hogy VI. Pál pápa meglepetésszerűen állt elő azzal a javaslattal – amelyet a magyar fél már évek óta szorgalmazott -, hogy kihozzák Magyarországról Mindszentyt, „valahol kolostorban helyezik el, és megfelelő egyházi rendszabályokkal, kellő súllyal megtiltják neki a nyilvános szereplést”. (Balogh Margit: Mindszenty József. II. köt. Bp., 2015, 1248. o.) Mindszenty monográfusa hozzáteszi: hogy valójában ezt mondta a pápa, az vatikáni források hiányában nem állítható bizonyossággal. Az viszont kétségek nélkül állítható, hogy a pápa az idős Mindszenty száműzésében látta a probléma megoldását.

A kép forrása: Csonka Emil: A száműzött bíboros. San Francisco-München, 1976

Mindszenty bíboros, tudjuk, kezdetben nem óhajtott külföldre menni. Többször is hangoztatta, hogy kijön a követségről s föladja magát. Nem szabad elfelejteni, koncepciós perében született ítélete hatályos volt (a forradalom idején, 1956. október 30-án szabadult fogságából az életfogytiglani fegyházra ítélt főpap), ráadásul 1956 után újabb eljárás indult ellene. Mind a magyar államnak, mind a Vatikánnak érdeke volt, hogy a világraszóló „botrányt” elkerülendő diplomáciai úton oldják meg Mindszenty ügyét.

A pápa és Péter János találkozója után tehát fölpörögtek az események. Vatikáni küldöttek érkeztek hazánkba, tárgyaltak a kormány illetékeseivel és Mindszentyvel is. A feltételek egy részét a bíboros – joggal – nem volt hajlandó elfogadni. A vatikáni és a magyar fél végül megegyezett Mindszenty távozásának feltételeiben. Még a megállapodás aláírása előtt született a bíborosnak az a levele, amelynek néhány szavát írásunk címében idéztünk. 1971 júniusában érkezett meg Rómából Zágon József prelátus, aki közölte a bíborossal távozásának feltételeit. Az első feltétel: Mindszenty érseki, prímási minősége érintetlen marad, de Mindszenty ne foglalkozzék az egyházmegye ügyeivel. Ezt a bíboros elfogadta, egyetlen kifogással. A javaslatban az szerepelt, hogy az esztergomi egyházmegye – „sede plena” („betöltött szék”) – apostoli adminisztrátort kap. Mindszenty ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon a korábbi, 1948-tól használt megjelölés: „impeditus”. Ez utóbbi felelt meg a valóságnak: Mindszenty valóban „akadályoztatva” volt ordináriusi feladatai ellátásában. A második feltétel: a bíboros a követségről való távozása után ne tegyen nyilatkozatot, körlevelet se adjon ki. Mindszenty ezt is elfogadta. A harmadik feltétel Mindszentyből ellenkezést váltott ki: a Szentszék kérése az volt, hogy kényszerű száműzetésében ne tegyen olyan nyilatkozatot – se szóban, se írásban -, mely a Vatikán és Magyarország viszonyát zavarná vagy „a magyar kormányt és a Népköztársaságot sértené”. Mindszenty joggal vetette föl, hogy az őt meghurcoló kommunista rendszerről nyugodtan beszélhet, hiszen törvénytelenül ítélték el, nem rehabilitálták, folyamatosan támadták, s az egyház szabad működését is akadályozzák.  A negyedik feltétel: a bíboros tartsa titokban, ne publikálja emlékiratait, s intézkedjék arról, hogy halála esetén a kézirat a Szentszék birtokába kerüljön. Mindszenty ezt a feltételt is csodálkozva fogadta.

A Zágonnal való megbeszélések során fogalmazódott meg benne a pápához írott levele, amelynek kelte: 1971. június 28. Ebben olvassuk:

„Életem hátralevő részét magyar földön, szeretett népem között kívánom leélni, függetlenül a külső körülményektől, amelyek rám várnak. Ha az ellenem táplált szenvedélyek vagy az Egyház szempontjából súlyosan latba eső megfontolások ezt nem tennék lehetővé, magamra vállalom életemnek talán legnehezebb keresztjét: kész vagyok elhagyni hazámat is, hogy száműzetésben folytassam az engesztelést Egyházamért és népemért. Alázatosan teszem le ezt az áldozatomat is Szentséged lábaihoz, miután az a meggyőződésem, hogy a legnagyobb egyéni áldozat is kicsinnyé törpül, ha Isten és az Egyház ügyéről van szó.”

[Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, 1974, 476. p.]

1971. szeptember 9-én megszületett a magyar-vatikáni megállapodás. A magyar fél korábban ragaszkodott ahhoz, hogy a Szentszék mentse föl érseki tisztéből Mindszentyt, ez azonban a megállapodás szövegében nem szerepel, csak az érseki szék kérdésének „végleges megoldására” történik utalás a 4. pontban.

Ezt követően VI. Pál pápa táviratot küldött a bíborosnak, amelyben közölte: a szeptember 30-án kezdődő püspöki szinódus előtt várja Mindszentyt. A prímást szállító repülőgép szeptember 28-án, 15 óra körül landolt Rómában. Még aznap a Vatikánban fogadta őt VI. Pál pápa, s a Szent János-torony emeleti lakosztályát jelölte ki neki lakóhelyül. 1971. szeptember 30-án a szinódusi atyák jelenlétében VI. Pál együtt misézett a bíborossal a Sixtus-kápolnában, s méltatta Mindszenty érdemeit. A szinódus ülésein azonban a száműzetésbe kényszerült főpap nem vehetett részt, tehát föl sem szólalhatott, nyilvánosan nem misézhetett, így szentbeszédet sem mondhatott. Mindszenty nem sokáig tartózkodott Rómában. Nem akarta, hogy kalitkába zárják. Eredeti elhatározásához híven úgy döntött, hogy a bécsi Pázmáneumba teszi át székhelyét, amely az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott. 1971. október 23-án kora reggel a bíboros együtt misézett VI. Pállal a pápa magánkápolnájában, majd útnak indult Bécs felé, ahová késő este érkezett meg. A reggeli mise után hangzott el az a kijelentés VI. Pál pápa szájából, amelynek pontos jelentését máig vita övezi. Zágon József prelátus jelenlétében a pápa azt mondta a bíborosnak: „Te vagy az esztergomi érsek, Magyarország prímása.” Mindszenty ezt így jegyezte föl. Zágon prelátus szerint azonban a pontos szöveg így szólt: „Te vagy és maradsz….”; később a bíboros is így idézte a pápa szavait. Ennek a vitatott kijelentésnek két év múlva lett aktualitása.

Mindszenty kényszerű távozása valóban „nehéz kereszt”-nek bizonyult. 1971 végén megjelent adventi körlevelének egyik fordulatát egyesek kiforgatták. A bíboros, távozására visszaemlékezve, a magyar-osztrák határt ideiglenes, életirtó határnak nevezte – ezt sokan úgy értelmezték, hogy nem fogadja el a békeszerződésben rögzített határt. A bíboros válaszul kijelentette, hogy ő a vasfüggönyre célzott, mint „ideiglenes” és „életirtó” határra. Az osztrák kormányzat tudomásul vette a magyarázatot, a pápa viszont levélben kérte a bíborost, a jövőben minden tervezett beszédét, írásos nyilatkozatát küldje el előzetes jóváhagyásra a Vatikánba. Mindszenty sérelmezte a nem várt cenzúrát. Aztán jött az újabb csalódás: a Pápai évkönyv (Annuario Pontifico) 1971 végi s azt követő kiadásai Mindszenty neve mellett nem az addig szokásos „impeditus” (akadályoztatott), hanem a „fuori sede” (székhelyén kívül) megjelölést tartalmazta. Mindszenty ezt azért sérelmezte, mert valóban – önhibáján kívül – akadályoztatva volt érseki feladatai ellátásában. A vatikáni illetékesnek küldött levelét válaszra sem méltatták.

Újabb csalódás: Mindszenty arra kérte a Szentszéket, hogy a külhonba szakadt magyarok lelkipásztori gondozására szenteljenek föl két segédpüspököt. Kérését nem teljesítették. Ő azonban nem hátrált meg: nyolcvan évesen úgy döntött, maga keresi fel a magyar közösségeket Európában, az USÁ-ban, Latin-Amerikában, Kanadában stb. Útjait bizonyos vatikáni körök nem nézték jó szemmel, erről a Mindszenty-szakirodalomban is olvashatunk. Aztán eljött az utolsó, a legnagyobb csalódás: érseki tisztétől való megfosztása.

1973 nyarán VI. Pál pápa a bécsi érseknek írott levelében azt kérte, mondja meg Mindszentynek: fontolja meg emlékiratai kiadását, mert a magyar hatóságokból a megjelenés „negatív reakciót váltana ki”, a bíboros újabb támadások kereszttüzébe kerülne, s a magyar egyháznak „súlyos, talán helyrehozhatatlan következményeket kellene miatta elszenvednie”. (Balogh: i.m. 1339. p.) Mindszenty a pápa javaslatát nem fogadta el, mert úgy gondolta – s ezt jelen sorok írója is jogosnak tartja -, hogy az igazságot ki kell mondani. Ekkor már többen pedzegették, hogy Mindszentyt le kellene mondatni, az esztergomi érseki széket üresnek kellene nyilvánítani.

A magyar püspöki kar elnöke, Ijjas József egy 1973 szeptemberében kelt levelében már célzott erre, majd az októberi pápai magánkihallgatáson szóban is felvetette Mindszenty felmentésének lehetőségét. Miklós Imre államtitkár, az ÁEH elnöke novemberben a Vatikánban tárgyalt, ahol ígéretet kapott Agostino Casarolitól arra, hogy december 20-ig „a magyar kormány bizalmas értesítést kap a kérdés érdemi megoldásáról, azaz az esztergomi érseki szék megüresedéséről”. (Balogh: i. m. 1345. p.) A magyar tárgyalófél nem tudta, hogy VI. Pál pápa már 1973. november elsején kelt levelében fölszólította Mindszentyt, hogy mondjon le az esztergomi érseki székről. A megrendült bíboros több levelet is írt a pápának, s a fölszólításra nemet mondott. Indokait itt és most nem tudjuk részletezni, de a summázatot idézzük: „ha lemondanék, tettestárssá válnék”, tehát ezzel a gesztussal igazolná a magyarországi kommunista rezsimet. A pápa nemsokára döntött: „az egyház javára tekintettel” úgy határozott, hogy az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánítja, s ez kánonjogilag akkortól érvényes, amikor a döntést nyilvánosságra hozzák. Mindszenty 1973 december végén kapta meg a pápa döntését tartalmazó levelet. Letartóztatásának 25. évfordulóján.

A vatikáni illetékesek tájékoztatták a döntésről a magyar illetékeseket, valamint Ijjas József kalocsai érseket, a magyar püspöki kar elnökét is. Az esztergomi érseki szék megüresedését, valamint Lékai László esztergomi apostoli kormányzóvá való kinevezését 1974. február 5-én tette közzé a Vatikán. Mindszenty József koncepciós perének 25. évfordulóján. A Vatikánnak ez a tapintatlansága – sokan gondolják így, s ezt a véleményt jelen sorok írója is osztja – menthetetlen. Ráadásul Mindszenty üldözött kor- és sorstársaival másként bánt a Szentszék. Lássuk például Josef Beran bíboros, prágai érsek életútját. 1949-1963 között őrizetben tartottak, 1963 után sem gyakorolhatta ordináriusi jogait, 1965-ben Rómába engedték, s ott is halt meg – Prága érsekeként, életének 81. évében. De említhetnénk Joszif Szlipij lembergi bíboros-érseket is, aki szovjet munkatáborokban töltött sok-sok év után Rómába költözhetett, s ott halt meg 92 éves korában – szintén megtartva érseki székét haláláig. Harmadik példaként említhetünk egy nem üldözött, éppen ellenkezőleg: a kommunista hatalommal meglehetősen jó viszonyt ápoló magyarországi főpapot, Ijjas József kalocsai érseket, aki Mindszenty „kipenderítése” idején a püspöki kar elnöke volt. Ő közel 86 évesen vonult nyugállományba. Mindszenty a kommunista rendszer üldözöttje volt, Ijjas nem. Ráadásul a néhai kalocsai érsek a rendelkezésre álló adatok szerint az állambiztonság beszervezett ügynöke volt.

A győztes tehát a magyarországi kommunista rezsim lett, hiszen elérték, hogy – Kádár elhíresült szavával élve – „kipenderítsék” érseki székéből a száműzött bíborost. A döntést Mindszenty tudomásul vette, többé nem érsekként, nem prímásként írta alá a leveleit – s járta tovább a világot. Nemsokára megjelentek emlékiratai, a könyv nagy sikert aratott. Most már nem kellett figyelnie aggályoskodó figyelmeztetésekre, nem kötötték őt a magyar-vatikáni egyezmény különféleképpen értelmezett korlátozó kitételei, a Vatikán keleti politikájának sajátos szempontjai – szabad volt. Az Egyház bíborosaként, magyar főpapként kereste föl a világon szétszóródott magyarok közösségeit.

Utolsó útja 1975 áprilisában Venezuelába és Kolumbiába vezetett. Április 25-én, Bogotában, Szent Erzsébetről beszélt, akinek „lénye a szeretet és a keresztviselés”, majd beszéde végén ezekkel a szavakkal fordult hallgatóságához: „Emigránsok! Itt a ragyogó példa borús, keresztes éveitekben, magyarságotokban. Bogotaiak, őrizzétek kezdeti szereteteket Szent Erzsébet magyarjai iránt.” (Mindszenty József: Hirdettem az Igét. Vaduz, 1982, 299. p.)

*

Ötven évvel ezelőtt indult kényszerű száműzetésbe Mindszenty József. Közel nyolc év fogság és 15 évnyi belső száműzetés sem törte meg. Agg főpapként is hirdette az Igét, s ébresztgette a magyar öntudatot a világon szétszórt magyarságban. Ahogy utolsó, Caracasban kelt körlevelében fogalmazott: „Mennyi mindent kellene és lehetne itt tenni, ha több lenne bennünk a magyar lélek, magyar szív és öntudat!” (Mindszenty: i. m. 302. p.)

A Vatikán keleti politikájának megítélése máig vita tárgya. Az azonban tagadhatatlan, hogy Mindszenty József bíboros az „Ostpolitik” áldozata volt. A bíboros haláláról értesülve ezt írta a szintén emigrációba kényszerült magyar író, a Mindszentyt mindig kritikusan megítélő Márai Sándor:

„Szereplését lehet bírálni, de bizonyos, hogy nagy erővel és következetességgel helytállott a meggyőződése mellett, megvallotta, hogy a kommunista rendszer emberellenes, és minden erejével tiltakozott ellene. Egy ember, aki minden következménnyel tiltakozik az ellen, amit embertelennek ismer, többet ér és tartósabban hat, mint az utcákat döntögető alkalmi tömegek.”

(Márai Sándor: A teljes napló 1974-1977. Bp., 2016, 211. p.)

Mindszenty bíborost Mariazellben temették el – ideiglenesen. A bécsi pápai nuncius nem volt jelen. A magyar katolikus püspöki kar egyetlen tagja sem volt jelen. Érseki székhelyén s másutt sem mondtak misét lelki üdvéért. Stefan Wyszyński bíborost, Varsó egykori érsekét, nemrég avatták boldoggá. A kommunista hatalom őt is meghurcolta, ő is ellenezte a Vatikán keleti politikáját. Sok-sok magyar várja, hogy mielőbb a boldogok sorában tisztelhessük azt a magyar főpásztort, aki – Franz Kőnig bíboros, Bécs néhai érseke szavai szerint – „holtában is beszél”.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

„Mit viszek el a végén Őhozzá, Megváltónkhoz?” – 145 évvel ezelőtt született Ódry Árpád

Közzétéve

Szerző:

Ódry Árpádra emlékezünk.

145 évvel ezelőtt született Ódry Árpád, a huszadik század első harmadának egyik legnagyobb színésze. 1905-től haláláig a Nemzeti Színház társulatának tagja volt, több mint kétszáz szerepet játszott, s több tucat darabot rendezett. Az utókor elsősorban nagy Shakespeare-szerepeit említi (III. Richárd, Lear, Prospero stb.), de más klasszikus és kortárs szerzők darabjaiban is sikereket aratott.

Ódry Árpád pályája csúcsán nemcsak a Nemzeti Színház meghatározó művésze volt, hanem a színiakadémia tanára, majd igazgatója és a rádió főrendező-dramaturgja is. Művész volt, politikával soha nem foglalkozott. Három évvel halála előtt mégis politikai vita kereszttüzébe került. Liberális lapok támadták konzervativizmusa, vélelmezett „maradisága” miatt. A színiakadémia tanévzáróján elhangzott beszédében Ódry a támadásokra is reagált, s többek között ezt mondta:

„A stílus szó nagyon mindennapivá lett a színpadon és többé nem jelenti egy kor szükségszerű fejlődésének megnyilvánulását. A naponként változó stílusoknak javarészt nemzetközi érvényesülés a rejtett céljuk és éppen ezért nem verhetnek mély gyökeret sehol. Az igazi művészet sohasem nézi ellenséges szemmel az idegen fejlődést, de előbb-utóbb leveti magáról annak hatását, mert nemzetivé akar lenni, és valósággal borzad attól, ami nemzetközi. Mindenekfölött áll ez a magyar színészre, aki magyar jellemekből és magyar nemzeti problémákból fejlődött ki, és aki hosszú időn keresztül előbbvalónak találta küldetését, mint egyéni érvényesülését. Együtt fejlődött a magyar költészettel, és sohasem szakad el tőle.”

[Nemzeti Ujság, 1934. május 31. 17. o.]

Ódry tehát azt vallotta, hogy a művészet mindig nemzeti jellegű, s mindent levet magáról, ami nemzetközi. Ez nem azt jelenti, hogy „az idegen fejlődés”-ből semmi nem asszimilálható, csupán a külföld szolgai majmolását utasította el a nagy színész. S itt meg kell állnunk egy pillanatra.

1920 tavaszán az Uj Nemzedék című keresztény napilap körkérdést intézett a közélet több jeles személyiségéhez: „Kit tart Ön ma, 1920-ban, a legnagyobb magyarnak? – kérdeztük. Kiben sugárzik leghatalmasabban a külföld felé és mifelénk a magyarság bűvös ereje? Kicsoda ebben a végzetes korszakban jelképes vezetőnk, küldött emberünk?” Ódry Árpád egyetlen szóval válaszolt: „Prohászka!” (Uj Nemzedék, 1920. április 4. 5. o.]

Ódry tehát Székesfehérvár nagy püspökét, Prohászka Ottokárt tartotta kora legnagyobb magyarjának. Hogy miért, azt nem fejtette ki, ezért csak találgathatunk. Az viszont bizonyos, hogy Prohászka püspök gondolatai a nemzeti és az internacionális szellemről egybevágtak Ódry előbb idézett szavaival. 1924 tavaszán például ezt mondta a püspök:

„Ki kellene ábrándulnunk az úgynevezett Nyugatnak imádásából, abból a szégyenletes mániából, mely megbűvölve gabancodik össze a francia és az amerikai szellem előtt. Nem azt mondom én, hogy ne tanuljunk, akitől tanulhatunk, legyen akár Kelet, akár Nyugat, hanem azt, hogy ne felejtsük el az idegentől önmagunkat, s ne kicsinyeljük, annál kevésbé szégyelljük a magyar géniuszt, a magyar szót, a magyar dalt és táncot, a magyar történelmet és sajátos életet. Becsülhet-e valaki minket, ha látja, hogy magunkat nem becsüljük?”

[Prohászka Ottokár: Magyar nő – magyar hivatás. Keresztény Nő, 1924. április, 1. p.]

Kevéssé ismert, hogy Prohászka püspök színművészeti kérdésben is kifejtette a maga álláspontját. Nem sokkal az első világháború kirobbanása előtt mozgalom indult Fehér Színház Egyesület néven. A fővárosi színpadokon elharapódzó erkölcstelenség és az idegen divatok ellen lépett volna föl az alapítandó színház. Az egyesület által szervezett, a Zeneakadémián 1914. január 11-én megtartott estélyen Prohászka püspök mondott nagy beszédet, ebből idézünk egy rövid részletet:

„Épp azért, mert tiszteljük és szeretjük a művészetet, magas piedesztálon szeretnők látni alakját s fáj a szívünk, ha lecsúszik a szellemtelen életösztönösség mocsarába. Épp azért, mert lelkesülünk érte, szeretnők tiszta ragyogásban szemlélni az ideálokat, szeretnők, ha a színház templom volna; a művészet temploma és nem perverz emberek agyficamodásainak lerakódó helye; szeretnők, ha a színház a nemzeti szellemnek volna terjesztője és nem blazírt, dekadens nemzetközi lemondásnak.”

[Prohászka Ottokár: A színművészet hivatása. Kecskeméti Napló, 1914. január 16. 1. p.]

Székesfehérvár püspökének 1914-ben és Ódry Árpádnak több mint két évtized múltán elhangzott szavai egymásra rímelnek. Talán ez a gondolati rokonság is szerepet játszott abban, hogy Ódry kora legnagyobb magyarjának Prohászka Ottokárt tartotta.

*

Kétszer játszotta Jézus szerepét: előbb egy francia passiójátékban, évekkel később pedig Voinovich Géza Magyar Passió című művében.

1924 tavaszán mutatta be a Nemzeti Színház a 15. században élt francia szerző, Arnoul Greban A Jézus Krisztusról szóló Igazi Passió című művét. A címszerepet – egy másik színésszel, Abonyi Gézával felváltva – Ódry Árpád alakította. Az egyik napilap kritikusa (minden bizonnyal Harsányi Kálmán író, akinek Ellák című drámáját Ódry rendezte a Nemzeti Színházban) a bemutató után egy évvel ezt írta:

„Az ő Jézusának alapvonása az istenember, akinek lemondása és magamegadása a minden emberit felülmúló erőt, a Golgotát vállalt égi akaratot hirdeti. Szilárd és megingathatatlan, mint az igazsága. Lágyan rajzolódik az égre, de szikla, amelyen évezredek építenek. Válságos óráiban is törhetetlen lélek, ’csak a test erőtelen’. Gyönyörűen istenemberi volt az utolsó vacsora fenséges jelenetében /…/ és végzetesen tragikus leomlásakor a Getsemáné-kertben, mikor emberi teste gyöngeségének tudatával vívódik. /.,../ Bármily nagyvonalú volt is valamely mozdulata, vagy bármily csekély is egy-egy megrezzenése: elmaradhatatlanul benne volt az isteni fenség és az égiek tisztasága.”

[H. K.: A Jézus Krisztusról szóló Igazi Passió. Magyarság, 1925. április 7. 14. o.]

Ódry Árpád katolikus volt; 1937-ben Witz Béla plébános, a későbbi budapesti helynök temette (négy év múlva ugyanő temette a Horthy-korszak egyik legnagyobb katolikus politikusát, gróf Teleki Pált). Tíz évvel a temetés után a korszak egyik jelentős színház- és irodalomtörténésze felidézett egy apró részletet Witz temetési beszédéből. Ódry egyik tisztelője albumba gyűjtötte a nagy színész különböző szerepeiről készült fényképeket. Az utolsó képen a Jézust alakító Ódry volt látható. Amikor az illető megkérte, írjon valamit az albumba, Ódry ezeket a szavakat vetette papírra: „Ha úgy szétosztottam a lelkemet, ahogyan ez a könyv mutatja, mit viszek el a végén Őhozzá, Megváltónkhoz?” (Rédey Tivadar: Ódry Árpád és a színészi halhatatlanság. Új Idők, 1947. 14. sz. 325. o.)

A választ a Megváltó tudja. Csak Ő.

Az utókor ítéletét azonban az idézett emlékező írás szerzője, Rédey Tivadar fogalmazta meg talán a legpontosabban:

„Akik a színházi sajtóban hétről-hétre megdicsőülnek, ezzel még korántsem a valódi dicsőség csarnokában kapnak helyet, sokszor csak a múló sikerek átfutó szállásán. /…/ Színjátszásunk termőtalajának örök tenyészetét mindenkor csak a hivatásuk legnagyobb tehetségű és legtisztább becsvágyú magvetői biztosíthatják. Ódry Árpád egy emberöltőn át ezeknek a kiválasztottaknak magas küldetésével járt köztünk.”

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

230 éve született gróf Széchenyi István

Közzétéve

Szerző:

1791. szeptember 21-én született gróf Széchenyi István, akit politikai ellenfele, Kossuth Lajos, „a legnagyobb magyar”-nak nevezett. Kései művének – Ein Blick auf den anonymen „Rückblick” – egyik részletével emlékezünk rá.

A vallás az emberi társadalomnak kétségtelenül legbiztosabb és legerősebb alapja, s boldogok azok a népek, amelyeknek olyan férfiak a vezetői, akik minden tettükben elsősorban ebből az isteni alapból indulnak ki.

Hitem szilárd, becsületes katolikus vagyok, többször jártam Mariazellben, Rómában, őszinte áhítattal csókoltam meg a pápa kezét és teljes lelkemből követem a szeretet vallását. Vallásom minden szokását lelkiismeretesen megtartom azért, mert katolikus vagyok, még pedig nem véletlenségből, hanem minden bizonnyal Isten kegyelméből, és erre a kegyre méltó akarok lenni. Amit nem tudok megérteni, azon soha nem tépelődöm. Hódolattal fogadom mindazt, amit tanítanak, és nagy tisztelője vagyok azoknak, akik lelkünkről gondoskodnak, és üdvösségünkön közre munkálkodnak. E mellett azonban azt is hiszem, hogy együgyű emberekkel például meg lehet vétetni a szép piros almát akkor is, ha belül férges vagy rothadt. Istennel azonban, aki mindent lát, nem lehet ilyen fortélyokkal boldogulni. Minden vasárnap és ünnepnapon szentmisét hallgatok és tartózkodom a munkától; megtartom a parancsolt böjtöket, rendszeresen gyónok, és töredelmes szívvel végzem ájtatosságomat. Vallásomban mindent tiszteletre méltónak tartok, mert hiszen a minden ember iránt való szeretet ennek legfőbb alapja, s azt is tudom, hogy csak imádsággal, elmélkedéssel, az érzékiség leküzdésével, bűnbánó vezekléssel és kitartó gyakorlással válhatunk képessé az igazi szeretetre, csak így dicsőülhetünk meg. Mindezek mellett mégis azt hiszem, hogy az erkölcstan sokféle tanításából különösen kettőt kell megszívlelnünk és minden cselekedetünkben ezekhez kell szigorúan ragaszkodnunk. E két tanítás így szól: „Szeresd Istenedet mindenek felett és szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” – és „Amit nem kívánsz magadnak, azt te se tedd másnak”.

Mind a két tételt maga a Megváltó mondotta és ő ajánlotta azok követését. Ha ezeket nem tartjuk meg pontosan vagy legalább a lehetőségig annyira, amennyire ezt emberi gyarlóságunknál fogva tehetjük, vagy pedig mindig ezek ellenére cselekszünk, akkor a Mariazellbe való zarándoklás és a vallás titkaiba vetett föltétlen és megingathatatlan hit sem lenne elégséges jövőnk biztosítására. Természetesen kényelmesebb volna mindenben hinni, a vasárnapokat és ünnepnapokat, továbbá a böjtöket szigorúan megtartani, az egyházi dogmákat elismerni, a főtisztelendő klérust a legmélyebb alázattal tisztelni és időről-időre minden bűnünket letenni valamelyik barátságos gyóntató atya kezébe, semmint szigorúan a vallásnak a két említett alapelve szerint cselekedni, amelyeket Isten valláskülönbség nélkül minden ember számára kinyilatkoztatott. Véleményem szerint azonban inkább arra kellene ügyelni, hogy ne legyünk igazságtalanok semmiféle élő lény iránt, és minden tettünk alapja a szeretet legyen, szóval, hogy szigorúan erkölcsös, erényes életet éljünk.

Legjobbnak azt látnám, ha a mindennapi alkalmazásban egyesülne a kettő, mert igen távol vagyok attól a filozófiai felfuvalkodottságtól, amellyel sokan túlteszik magukat mindazon, amit századok megszenteltek. Az ilyen elbizakodottságot megvetem, vagy legalábbis szánalommal nézem, mert vallásosságom értékét az önmegtagadásban, alázatosságban és engedelmességben keresem.

[Széchenyi vallomásai és tanításai. Bp., 1943, 165-166. p.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű