fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

A bíborosjelölt, akinek meg kellett küzdenie a nyájával, hogy püspök legyen

Közzétéve

Peter Okpaleke bíborosjelölt - Fotó: Vatican News

Bemutatjuk Peter Okpaleke nigériai bíborosjelöltet

Peter Okpaleke, a szokatlan hátterű nigériai főpap egyike a nyár végén kreálandó új bíborosoknak. Nem volt egyszerű püspökké válnia, nemhogy bíborossá.

Amikor 2012-ben XVI. Benedek kinevezte püspöknek, leendő egyházmegyéjében a hívek nyája elutasította őt. Végül lemondott, majd két évvel később kinevezték a számára létrehozott egyházmegye püspökévé.

Az I.MEDIA bemutatja ennek a püspöknek az útját, akit nyája megalázott, és akit most Ferenc pápa elismert.

Május 29-én, vasárnap, amikor Ferenc pápa a vatikáni Apostoli Palota ablakából kimondta Peter Okpaleke püspök nevét – a 21 bíborosjelölt közül ötödikként -, kevesen értették meg a Szent Péter téren összegyűlt hívek közül, milyen erős üzenetet küldött az argentin pápa a nigériai egyháznak. Okpaleke püspök története nagyon sajátos, de a nagyközönség nem feltétlenül ismeri. És talán ezért is döntött úgy a 85 éves pápa, hogy bíborossá kreálja. Ezzel kívánta reflektorfénybe állítani azt a súlyos csapást, amit a törzsi rendszer jelent, a “belső, hazai idegengyűlölet” ezen formáját, amelyet már 2013-as pápává választása óta elítélt.

Peter Ebere Okpaleke 1963. március 1-jén született a dél-nigériai Anambra állam egyik falujában ikertestvérével, aki azóta már elhunyt. Őt és négy testvérét anyai nagyanyja nevelte fel. Hivatása 1972 egyik vasárnapján ébredt fel benne, amikor az eső miatt hiányzó ministránsok helyettesítésére beosztották őt a misére. Ez az első ministrálás jelölte meg őt.

Tíz évvel később belépett a szemináriumba, és 1992-ben szentelték pappá. A felszentelés után folytatta tanulmányait, éspedig Rómában (1999-2002), ahol a Szent Kereszt Egyetemen kitüntetéssel doktorált kánonjogból. Egyházi igazgatási diplomát is szerzett.

Az Awkai Egyházmegye (Awka Anambra állam fővárosa) püspökének volt a titkárhelyettese 1992-1995 között, később az egyházmegye pénzügyi vezetője, majd 2002 és 2011 között az egyházmegye kancellárja lett.

2012. december 7-én XVI. Benedek pápa Ahiara püspökévé nevezte ki. Ez az egyházmegye mindössze száz kilométerre délre fekszik Awkától, születési helyének egyházmegyéjétől, de a régió szociológiai összetétele teljesen más, és itt kezdődtek a 49 éves püspöknek a gondjai.

Lázadó bárányok

Mihelyt a kinevezést bejelentették, az ahiarai egyházmegye népe fellázadt, papok és világiak egyaránt. Egyesek szerint ennek az volt az oka, hogy Peter Ebere Okpaleke nem az ahiarai egyházmegyébe inkardinált pap volt. Ezzel ügyesen elhallgatták a fiatal prelátus etnikai származását. Elődjével ellentétben ugyanis, aki az egyházmegyében többségben lévő Mbai etnikumhoz tartozott, Okpaleke püspök – Francis Arinze nigériai bíboroshoz hasonlóan – a Délkelet-Nigériában többséget alkotó Ibo etnikum tagja.

A lázadással szembesülve Okpaleke püspök azt kérte, halasszák el néhány héttel püspökké szentelésének időpontját. Azt remélte, hogy a helyzet megnyugszik, de hiába. Végül nem is az ahiarai egyházmegyében, hanem azon kívül, az Owerri érsekséghez tartozó Ulakwo-ban, a “Bölcsesség Székhelye” szemináriumban szentelték fel.

Ferenc pápa ekkor az egyházmegye megszüntetésére gondolt

Hónapok teltek el anélkül, hogy a helyzet változott volna, noha más nigériai püspökök és Róma is megpróbált közbenjárni. Benedek időközben visszavonult, és végül Ferenc pápa vette kézbe az ügyet. 2017. június 8-án, immár több mint négy évvel a püspöki kinevezés után, Ferenc a lázadó egyházmegye delegációja előtt az ellenszegülő híveket az evangélium “gyilkos szőlősgazdáihoz” hasonlította, és azt mondta, hogy “azok, akik ellenzik Okpaleke püspök átvételét, el akarják pusztítani az egyházat”.

Ferenc pápa elmondta, hogy évek óta figyelemmel kíséri a helyzetet. Köszönetet mondott a püspöknek “szent türelméért”, majd ismertette szándékait. “Sok mindent meghallgattam, és sokat gondolkodtam, különösen azon, hogy megszüntetem az egyházmegyét. De aztán arra gondoltam, hogy az Egyház anya, és nem hagyhatja magára ennyi gyermekét, mint önök. Nagy szomorúságot érzek azok miatt a papok miatt, akiket manipulálnak, kétségtelenül külföldről és az egyházmegyén kívülről is”.

Ezután azt kívánta, hogy az ahiarai egyházmegye minden egyes papja vagy klerikusa egyénileg és személyesen írjon egy levelet, amelyben kifejti szándékát, és amelyben bocsánatot kér. A katolikus egyház feje 30 napot adott nekik arra, hogy megújítsák a pápának való engedelmességüket és elfogadják a püspököt. Azzal érvelt, hogy a botrány már túl hosszú ideje tart, és figyelmeztetett, hogy „aki ezt nem teszi meg, azt ipso facto, ebből a tényből kifolyólag a divinis felmentik, és elveszíti hivatalát”.

Ez komoly fenyegetés volt, a helyzet mégsem változott. A Fides ügynökség szerint 200 pap írt egyénileg a pápának, engedelmességet és hűséget ígérve. Néhányan azonban hangsúlyozták a levélben, hogy nehéz együttműködniük Okpaleke püspökkel az évek óta tartó konfliktus után. Néhány nappal a pápa kérését követően közel 3000 fős tüntetés szerveződött az ahiarai székesegyház elé, hogy ismét elutasítsák a püspököt.

Ez a helyzet “a lelkek üdvösségét fenyegette

A megmerevedett helyzettel szembesülő “egyházmegye nélküli püspök” végül 2018 elején benyújtotta lemondólevelét az argentin pápának. “Sajnos, az ahiarai egyházmegyében tudomásom szerint nem javult a helyzet. Ami még ennél is fontosabb, ez a lelki életemet is fenyegeti” – írta.

A főpap kifejezte meggyőződését, hogy ha továbbra is Ahiara püspöke marad, “az már nem hasznos az egyház számára”, és úgy érzi, ideje lemondania. „Katasztrofális lenne szolgálnom egy olyan egyházmegyében, ahol egymással, a világiakkal és velem, a főpásztorukkal háborúznak a papok, akiknek legközelebbi és közvetlen munkatársaimnak, testvéreimnek, barátaimnak és fiaimnak kellene lenniük. Ez veszélyezteti a lelkek üdvösségét – beleértve a saját lelkemet is.”

Okpaleke a lemondását látta „az egyetlen megfelelő lehetőségnek arra, hogy elősegítse az egyházmegye híveinek, elsősorban a papoknak az újraevangelizálását”.

Azt mondta a pápának, hogy ő és a Kúria most már számba veheti “azokat a papokat, akik valóban megerősítették hűségüket a Szentatyához, és azokat, akik úgy döntöttek, hogy engedetlenség okán kilépnek a katolikus egyházból”. Ferenc pápa pedig 2018. február 19-én elfogadta lemondását.

Két év telt el, mire Okpaleke érsek neve ismét felbukkant. 2020. március 5-én kinevezték Ekwulobia püspökévé, egy olyan egyházmegye élére, amelyet kifejezetten az 57 éves püspök számára alakítottak ki. A nigériai püspök beiktatására a székesegyházában ezt követően április 29-én került sor. Eztán vette át a 61%-ban katolikus lakosságú, egymillió főt és 250 papot számláló egyházmegye vezetését.

Amikor május 29-én a pápa Rómában ismertette az új bíborosok névsorát, a nigériai püspök éppen egy miséről jött ki, amelyen 138 hívőt részesített a bérmálás szentségében. Amikor meghallotta a hírt, azt hitte, hogy a titkára csak viccel vele.

A Vatican News-nak a bíborosjelölt elmondta, hogy nehéz évei alatt megérintette őt Isten békéje, az a béke, amelyet a Szűz Máriával és az Eucharisztiában rejlő Jézussal való különleges kapcsolatából, illetve a Szentlélekből merít. Püspöki jelmondatát is a Szentléleknek szentelte: “Veni sancte Spiritus”.

Egy pápa a törzsi rendszer ellen

Miközben Ferenc pápát minden bizonnyal megindította a nigériai püspök által átélt személyes megpróbáltatás, kétségtelen, hogy ezzel a kinevezéssel ismét helytelenítését fejezte ki a törzsi rendszerrel, ezzel az Afrikát sújtó csapással szemben. Amikor 2019-ben hazafelé tartott mozambiki, madagaszkári és mauritiusi útjáról, és a repülőgépen erről kérdezték, a pápa nagyon világosan beszélt erről a “kulturális problémáról”, amelyet a kontinensnek meg kell oldania.

„Nemrégiben emlékeztünk meg a ruandai tragédia 25. évfordulójáról: ez a törzsi rendszerből fakadt” – hangsúlyozta, és felidézte négy évvel korábbi kenyai útjának emlékeit is. “Emlékszem, hogy Kenyában a stadionban mindenkit arra kértem, hogy álljon fel, fogja meg a másik ember kezét, és mondjon nemet a törzsi rendszerre”.

Mostantól kezdve Okpaleke bíborosjelölt a jelképe lesz ennek a törzsi rendszer elleni küzdelemnek, amely része Ferenc pápa testvériségre való fáradhatatlan felhívásainak, és amely továbbra is összetett kihívás marad az egyház kebelén belül.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
1 Hozzászólás

1 Hozzászólás

  1. Csertő József

    2022-06-13 at 23:19

    Talán Péter Opkaleke lesz a következő pápa?8

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Életmód

Lehet-e hazugság nélkül élni?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A hazugság az eredeti bűn óta létezik. Mindenki hazudik, sokszor anélkül, hogy észrevenné. Azt kell gondolnunk, hogy az emberiség arra van ítélve, hogy az idők végezetéig hazudjunk magunknak és egymásnak? Lehetséges-e felhagyni ezzel a gyakorlattal?

Mindenki úgy hazudik, mint ahogy az elefánt trombitál: kicsit, nagyot, hatalmasat (Lefordíthatatlan szójáték: az elefánt ormánya (trompe) a ’megcsalni, becsapni’ ige ragozott alakjával (trompe) azonos). A hazugság beférkőzik a házastársak közé, a családba vagy az iskolába, az üzleti és a politikai ügyekbe, a médiába, az igazságszolgáltatásba. „A hazugság még a nevetésnél is jobban hozzátartozik az emberhez” – állította Alexandre Koyré filozófus. Hazudunk mind, de nem vagyunk azért megrögzött hazudozók. Ugyanúgy, mint ahogyan mindenki folyamodik manipulációhoz, anélkül, hogy okleveles manipulátor lenne. Néha nem is tehetünk másként.

Egyébként a Katolikus Egyház Katekizmusa felteszi a pontra az i-re: „A hazugság a legközvetlenebb vétség az igazság ellen. Hazudni annyi, mint az igazság ellen beszélni vagy cselekedni megtévesztő szándékkal. A hazugság, mivel az embernek az igazsághoz és a felebaráthoz fűződő kapcsolatát sérti, annak az alapvető kapcsolatnak árt, mely az embert és szavát az Úrhoz köti.” (KKK 2483)

Próbáljunk meg egy kis igazat mondani a hazugságról.

Társítsuk az igazságot a szeretettel

Ha a hazugság általános is, egyesek többet hazudnak, mint mások. Kinek higgyünk? Elérkezett a nagy gyanakvás időszaka. „Soha nem hazudtak annyit, mint napjainkban – állítja Alexandre Koyre. – Mégpedig ilyen szégyentelenül, módszeresen és állandóan.” Ne feledkezzünk meg a valótlan információkról sem, amelyek a közösségi hálózatokon keringenek és megalapozatlan híreszteléseket és vádakat terjesztenek. 2018 márciusában cambridge-i kutatók kiadtak egy tanulmányt, amely kimutatta, hogy a hamis információk gyorsabban terjednek, mint a megalapozottak, mert a pletykának és a híreszteléseknek nagyobb a vevőköre.

„Úgy tekintem a hazugságot, mint egy szükséges rosszat, ami hozzájárul a társadalmi harmóniához. De az erény mindenképpen az igazságban és a tisztességben rejlik” – állapítja meg Jean Gervais québec-i pszichológus. Hűha! Ez annyit jelent, hogy ugyan nem minden igazságot jó elmondani, de meg kell kísérelni igazat mondani, de nem akárhogyan és nem okvetlenül mindenkinek. Az óvatosság erénye nélkülözhetetlen: ha az igazságot megfosztják társától, a szeretettől, gyakran elviselhetetlen lesz. Az igazság szeretet nélkül megsebez.

Ha semmi sem igaz, akkor semminek sincs értelme

Égető ellentmondás áll fenn a hazugság normalizálása és az igazság szükségessége között, amit pedig mindenféle társadalmi, közösségi élet megkövetel. Kortársaink homályosan érzik, hogy nem lehetünk együtt boldogok, ha mindenki hazudik. Ha nem lehet egymásnak hinni, a közösség szétesik. Kapcsolataink boldogsága környezetünk őszinteségétől és becsületességétől függ, legyen az akár házastársunk, főnökünk, adószedőnk, bébiszitterünk, szívbéli jóbarátunk, hivatali munkatársunk, pénztárosunk, postásunk, káplánunk, vízvezetékszerelőnk vagy villanyszerelőnk.

A leginkább megsebző hazugság az, amely a hozzánk legközelebb állóktól jön: házastársunktól, gyermekünktől, szomszédunktól, szüleinktől. Minél közelebb áll hozzánk egy személy, annál inkább úgy érezzük, elárult az illető, amikor rájövünk, hogy hazudik nekünk”, hangoztatja Marie-Fance Cyr pszichológus, aki kétféle hazugságot különböztet meg szándékuknak megfelelően. Van a „védelmező hazugság, amellyel meg akarunk védeni valakit”, és amelyet a tapintat, a szeretet motivál. És van a „hazugság saját értékünk emelésére”, amit a gőg, az önzés, a hiúság, a gyávaság és a mohóság motivál. Természetesen mindkettő együttesen is előfordulhat.

Emberi mivoltunk a kezdetektől fogva ki van téve a Sátánnak, a „hazugság atyjának” ügyes manipulációjának. Ez óta a törés óta személyiségünk egyidejűleg darabjaira esett szét, mint egy puzzle és felfúvódott három dimenzióssá. Mindegyikünk igyekszik pozitív, felértékelő képet mutatni magáról, pontokat szerezni, hogy szeressék és elkerülhesse a szenvedést. Ez hazugságot eredményez. „Hazugság nélkül az igazság elpusztulna kétségbeesésében és unalmában” állítja Anatole France könnyedén, aki a hazugságokat házasságtörésekkel tetézte. Tévedés: rövid időre a hazugság ugyan megkönnyítheti a helyzetünket, de mindig átváltozik rabszolgaságba.

Amikor a hazugság mesterévé és rabszolgájává válunk

A hazugság nem csupán gyorsan felvehető szokásunkká válhat, hanem olyan fogaskerékké is, amely hamarosan oda ragad el minket, ahová nem is akarunk jutni. Ez az ördögi kör gyakran egész „kicsi” hazugsággal indul. Egészen kicsi és látszólag jelentéktelen, de hamarosan átváltozik hatalmas hazugsággá, aminek súlyos következményei lehetnek. A hazugság nagymestere attól tart, hogy élete összeomlik, mint egy kártyavár, ha felfedezik. Nem tudja elviselni annak gondolatát, hogy csalódnak benne és összeomlik az a hízelgő kép, amit sok éven keresztül önmagáról felépített. Ekkor bármire kész, bármit megtenne, hogy életben tartsa hazugságát, ameddig csak lehet.

A Katolikus Egyház Katekizmusa több élesen fogalmazó cikkelyében foglalkozik a „beszéd megszentségtelenítésével”, amiket érdemes elolvasni, különösen a 2484. paragrafust: „A hazugság súlyosságának mértéke függ az eltorzított igazság természetétől, a körülményektől, az elkövető szándékától, és a kártól, amit a hazugság áldozatai elszenvedtek. Ámbár a hazugság önmagában bocsánatos bűn, halálos bűnné válik, amikor súlyosan sérti az igazságosság és szeretet erényeit.”

Végezetül: mindenkinek ajánlatos venni a bátorságot, hogy helyreállítsa az igazságot „kis” hazugságaival kapcsolatban.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

11 mód a magány elűzésére

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Unsplash

Ezt a néhány egyszerű dolgot könnyen megteheted, hogy barátokat szerezz és értelmesebbé tedd az életedet.

Az ember hirtelen rádöbben, hogy magányos. Ezt az érzést Dr Mehmet Oz a kultúránkat sújtó, és egyre terjedő magányosság-járvány részeként írja le.

Lehet, hogy mostanában költöztél új helyre, és a vártnál nagyobb nehézséget okoz új emberekkel találkozni? Vagy talán észrevetted, hogy a közösségi médiabeli „barátaid” legtöbbjét alig ismered? Talán most váltál szülővé, és rájöttél, hogy szűkebb az a támogatói csoport, mint amire szükséged lenne? Nyomorultul érzed magad, magányosnak és elveszettnek? A jó hír az, hogy nem vagy egyedül.

Sovány vigasz azonban, ha tudjuk, hogy mások, akik épp ezt olvassák, éppen olyan magányosak, mint mi. Ezért mutatunk 11 olyan módot, amely segít megtörni a magányosság járványát.

1. Tölts kevesebb időt a közösségi médiával

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal. Fárasztó, időt rabló és nagyon gyakran csak a valódi, tartalmas emberi kapcsolatok helyettesítője. A közösségi médiának természetesen megvan a helye a kapcsolattartásban, de tanulmányokból tudjuk, hogy a túlzott használata a bizonytalanság érzéséhez, versengéshez és irigységhez vezethet. A tanulmányokból az is kiderül, hogy csak áltatjuk magunkat, ha azt gondoljuk, hogy velünk ez nem történhet meg.

A legfontosabb azonban az, hogy a közösségi média miatt érzelmileg becsapottnak érezhetjük magunkat, hiába van tucatnyi, vagy akár több száz „barátunk”.

Hol marad egy jó kávé mellett elmondott vicc, vagy egy jól időzített kacsintás, ami aztán kuncogásba fullad? A virtuális ölelések és a levélbeli hangulatjelek, az emojik nem pótolhatják a valóságot. Kimerít minket az illúzió, a látszat fenntartása, a szelfikkel megosztott önreklámozás és a státuszunk állandó frissítése.

2. A barátságban ne a mennyiséget, hanem a minőséget keresd

S. E. Hinton, fiatal felnőtteknek írt The Outsiders (A kívülállók) című könyvében azt írta: „Ha életed során két barátod van, szerencsés vagy. Ha egy jó barátod van, az még annál is nagyobb szerencse.” Kinyithatjuk a szívünket a család, a barátok, az ismerősök széles körének, de igazán hálásak akkor lehetünk, ha néhány valódi bizalmast találunk. A legjobb barát lehet egy szülő, egy testvér, vagy a házastárs. Lehet, hogy nincs széles baráti köröd, akikkel elmehetsz ebédelni vagy egy jót beszélgethetsz, és nincs olyan „legjobb barátod”, akit még az általános iskolában szereztél, de az igazság az, hogy ha van egyetlen olyan ember, akinek kiöntheted a szíved, vagy aki benned bízik, akkor szerencsés vagy. Ha nincs ilyen barátod, ne aggódj. Van valahol egy nagyszerű ember, akinek pont olyan barát társaságára van szüksége, mint amilyen te vagy. Ha eljön az ideje, megtalálod ezt a barátot.

3. Olvass minőségi klasszikusokat (keress jó műsorokat és zenét is)

C.S. Lewis azt mondta: “Azért olvasok, hogy tudjam, nem vagyok egyedül.” Ebben rejlik egy igazán jó könyv ereje. Az ember nem érezheti magát vacakul vagy magányosnak, ha a kandalló mellett egy csésze forró csokoládéval a kezében olyan klasszikusokat olvas, mint a Büszkeség és balítélet, vagy a Narnia Krónikái. Hirtelen az egyedül töltött idő élvezetessé válik: minden elolvasott oldallal elégedettebb leszel, akár egy hobbit a Megyében. Egyébként meg, ha magányos vagy, miért ne olvasnál nagyszerű magányos szereplőkről? Jane Eyre, Robinson Crusoe és Pip a Szép Remények című regényekből csak arra várnak, hogy a barátaid legyenek. Ez a jó tanács arra is vonatkozik, hogy mit nézel, vagy hallgatsz. A lehangoló, kemény műsorok vagy a bugyuta valóságshow-k nem táplálják a lelket, és ha véget érnek, nagy valószínűséggel ürességet érzel. Ha valami mélyebbre vágysz, nézd meg a Masterpiece Theatre (Színházi Remekművek) valamelyik adását, vagy olyan szórakoztató és optimista műsorokat, mint A farm, ahol élünk, esetleg valami csacskaságot, amin annyit nevethetsz, hogy megfájdul az oldalad. Hallgass csodálatos zenét, amely felemeli a lelked.

4. Foglalkozz azzal, ami érdekel

Ahogy a nagymamám szokta mondani: „Ki kell bírnod a saját társaságodat.” Tehát tudd, hogy mit szeretsz, és találj valami olyan tennivalót, amit szívesen csinálsz magadban! Bónusz pont jár azért, ha olyan hobbid vagy érdeklődési köröd van, amit egyedül is lehet csinálni, mert akkor van stratégiád arra, hogyan vigyél örömöt oda, ahova a magány belopódzna. Talán hangszeren játszhatsz, megtanulhatsz kötni, kézműveskedhetsz vagy fával dolgozhatsz.

5. Tégy szívességet idegeneknek

Ha előre engedsz valakit az ajtónál, ha azt mondod: „kérem”, „köszönöm”, esetleg – ha úgy érzed – egy bókkal is megtoldod, az emberibbé teheti a napot. Arra emlékeztet, hogy egy szélesebb közösséghez tartozol. Az őseink kimentek a piacra, beszélgettek, szóba álltak a szomszédaikkal, miközben az árut megvették vagy eladták. Nekünk is ugyanerre van szükségünk, és amikor a bankból kifelé jövet azt mondjuk „legyen szép napja”, vagy megdicsérjük egy anyuka aranyos kisbabáját, akkor ezt a jó érzést adjuk tovább, amit aztán talán ők is tovább adnak. Nehéz olyankor magányt érezni, amikor éppen néhány kedves szót váltottunk valakivel, akivel egyébként nem szoktunk.

6. Tegyél fel kérdéseket, hallgass többet, beszélj kevesebbet

Amikor egy barátoddal ebédelsz, vagy időt szakítasz egy telefonhívásra, figyelj és kérdezz, ne csak szónokolj. Ezzel két dolgot érsz el: kilépsz önmagadból (garantáltan elűzi a magányt), és segítesz a barátodnak, hogy kedve legyen újra felhívni téged.

7. Csatlakozz egy csapathoz

Lehet, hogy a hobbid kapcsán találsz barátokra. Én az esküvői tanúmat egy flamenco táncórán ismertem meg. Eszedbe jutott már, hogy főzőtanfolyamon vegyél részt, franciául vagy olaszul tanulj? Lehet, hogy ott rokonlélekre találsz. Még ha nem is találkozol olyannal, akivel életre szóló barátságot köthetsz, akkor is valami újat tanulsz, és kevésbé fogsz unatkozni. Boredom-busters beat back the blues. (Az unaloműzők elűzik a rosszkedvet. Ezt az angol nyelvtörőt most találtam ki, büszke is vagyok rá! Mondd ki gyorsan velem!)

8. Adakozz jótékony célra

Az időd, a tehetséged, az adományod valaki másnak sokat jelenthet. Lehetetlen magányosnak érezni magunkat akkor, amikor adakozunk. Vállalj önkéntességet egy közösségi központban vagy egy ingyenkonyhán, ürítsd ki a szekrényedből a ritkán használt ruhákat, és add egy hajléktalan szállónak, vagy adakozz arra érdemes célra, például valamely háborús áldozatokat vagy üldözötteket segítő szervezetnek.

9. Járj templomba

Hopp, azonnal a legjobb társaságba kerülsz! Ha rendszeresen jársz templomba, idővel „templomi családod” is lesz, akik imádkoznak érted, és akikért te is imádkozol a nehezebb időkben, olyanok, akik látják felnőni a családodat, és akikkel együtt jársz istentiszteletre éveken át.

10. Gyakorold az irgalmasság cselekedeteit

Ismerjük az Irgalmasság testi és lelki cselekedeteit https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=30. Gyakorold ezeket, és annyi – igazán kielégítő – teendőd lesz, hogy nem jut majd időd egyedül érezni magad. Jusson eszedbe, hogy a „látogasd a betegeket” alatt az időseket is értjük, akik lehet, hogy nem betegek, de túl gyengék ahhoz, hogy eljárjanak otthonról. Állandóan a magánnyal küzdenek, és azon töprengenek, hogy fontosak-e még valakinek is, van-e még helyük ebben a világban. Add tudtukra, hogy igen, van! Ahelyett, hogy online kutatnád a családfádat az interneten, látogasd meg családod idősebb tagjait, és kérd meg őket, hogy meséljenek. Ez megszépíti a napjukat, te pedig birtokába jutsz olyan történeteknek, amelyek révén jobban megérzed, ki is vagy, és hogy honnan jöttél.

11. Imádkozz…

… amikor egyedül érzed magad, bárhol legyél is. Ne feledd, Krisztus összes barátja elaludt, amikor Ő a legrémültebb és legszomorúbb volt. Legyél vele abban a magányos kertben az imáidon keresztül.

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Miért van az, hogy ha egy lépéssel előbb járunk, akkor hátrébb kerülünk?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Luigi Maria Epicopo atya, az olaszországi aquilai egyházmegye papja, a pápai Lateráni Egyetem filozófiatanára Máté Evangéliumának a gondviselésről szóló szövegéből indul ki ennél az elmélkedésnél.

„Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.”

(Mt 6, 25-34)

Jézus evangéliumi szavai annyira magától értetődőnek tűnnek, hogy egy kicsit ostobán érezzük magunkat, amiért annyira másként élünk. Tény, hogy a legelterjedtebb és legnépszerűbb egzisztenciális igénk az „aggódni”.

Amikor aggódunk, egy lépéssel az élet előtt vagyunk, ennélfogva nincs időnk örülni és élvezni azt. Amikor aggódunk, szorongunk az eljövendőtől, ahelyett, hogy hálásak lennénk azért, ami éppen történik. Meg kellene tanulnunk, hogyan fókuszáljunk a jelenre és ne aggódjunk a jövő miatt. Kicsit mindannyiunknak vissza kellene térni a valóságba, a jelenbe.

Akik aggódnak, azok többé nem a feleségük vagy a férjük arcát látják, nem a gyerekeiket, barátaikat, vagy a kék eget, esetleg a ragyogó nyári esőt. Akik aggódnak, azok csak a problémákat látják, amiket meg kell oldaniuk, és nem azokat a dolgokat, amelyekért a nap végén hálásak lehetünk, akármi egyéb is történik majd. Akik aggódnak, azoknak többé nincs idejük mosolyogni, mert „az élet nehéz”. Annyira nehéz, hogy vannak napok, amikor csodálkozunk, hogy végül is tényleg érdemes-e így élni.

Jézusnak igaza van, amikor erre az egyszerű dologra emlékeztet bennünket:

“Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.”

És minden napnak megvan a maga elégséges kegyelme is. Erre a kegyelemre való emlékezésnek az alapja egy nagyon is reális felismerés: a legtöbb olyan dolgot, ami fontos az életünkben, csendesen kapjuk, mint egy diszkrét gesztust, hogy Valaki valamilyen módon gondoskodik rólunk, hasonlóan a virágokhoz, amelyeket gyönyörű szépen felöltöztet és lehetővé teszi, hogy a madarak énekeljenek és repüljenek az égen.

„Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább?”

A gond pontosan a mi kicsinyke hitünk, bizalmunk abban, hogy ez valóban így van.

Fordította: Petrus Gabriella
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű