fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

A gondoskodás kultúrája mint a béke útja – Ferenc pápa üzenete a béke 54. világnapjára

Közzétéve

A Szentatya 2021. január 1-jére A gondoskodás kultúrája mint a béke útja címmel írt üzenetet, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közreadunk.

1. Béke kívánság

 Az új év hajnalán szívből szeretném köszönteni az állam- és kormányfőket, a nemzetközi szervezetek vezetőit, a különböző vallások szellemi vezetőit és híveit, valamint minden jóakaratú embert. A legjobbakat kívánom mindenkinek, hogy ez az esztendő az emberiség családját az egyes emberek, közösségek, nemzetek és országok közötti testvériség, igazságosság és békesség útján vezesse. A 2020-as évet a Covid-19 nagy egészségügyi válsága jellemezte, amely határokon átívelő globális jelenséggé vált, súlyosbítva az egymással szorosan összefüggő válságokat, nevezetesen az éghajlati, az élelmezési, a gazdasági és a migrációs kríziseket, súlyos szenvedéseket és szükséget okozva. Azokra gondolok különösen, akik elvesztették családtagjukat vagy számukra kedves embereket, és azokra is, akik elvesztették munkájukat. Különösen is gondolok az orvosokra és a nővérekre, a gyógyszerészekre, a kutatókra, az önkéntesekre, a lelkészekre, valamint a kórházak és egészségügyi központok személyzetére, akik nagy áldozatot hoznak, és sok erőfeszítést tesznek – sokszor életük árán is – azért, hogy a betegek között legyenek, szenvedéseiket enyhítsék és életüket megmentsék. Miközben tisztelettel adózom irántuk, megismétlem felhívásomat a politikai vezetők és a magánszektor képviselői felé, hogy tegyék meg a szükséges erőfeszítéseket a Covid-19 elleni vakcinákhoz való hozzáférés és az alapvető technikai eszközök biztosítása érdekében a betegek, a szegények és a legkiszolgáltatottabbak ellátására.[1]

Szomorúan állapítom meg, hogy a szeretet és a szolidaritás számtalan tanúságtétele mellett sajnos a nacionalizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet számos formájának, s ugyanígy a háborúknak és konfliktusoknak a felerősödését is tapasztalhattuk, amelyek halált és pusztulást hoznak.

Ezek és más események, amelyek az emberiség útját jellemezték az elmúlt évben, megtanítanak minket arra, hogy milyen fontos törődnünk egymással és a teremtéssel egy testvéribb társadalom felépítése érdekében. Ezért választottam az idei üzenet címének azt, hogy A gondoskodás kultúrája mint a béke útja. A gondoskodás kultúrájáról van szó, ami a korunkban olyannyira elterjedt közöny, pazarlás és konfliktusok kultúrájának leküzdését jelenti.

 2. A Teremtő Isten, a gondoskodásra irányuló emberi hivatásunk forrása

Számos vallási hagyományban található leírás az ember eredetéről és a Teremtővel, a természettel, valamint embertársaival való kapcsolatáról. A Bibliában a Teremtés könyve kezdettől fogva feltárja a gondoskodás vagy a védelem fontosságát Istennek az emberiségre vonatkozó tervében, kiemelve az ember (’adam) és a föld (’adamah), valamint az embertársak közötti kapcsolatot. A teremtés bibliai beszámolójában Isten „kertet ültetett az Édenbe” (vö. Ter 2,8), amelyet Ádámra bízott azzal, hogy „művelje és gondozza” (vö. Ter 2,15). Ez egyrészt jelenti a föld termelékennyé tételét, másrészt azt, hogy védje és őrizze meg a földnek azt a képességét, hogy táplálja az életet.[2] A „művelni” és a „gondozni” igék leírják Ádám kapcsolatát kertbéli otthonával, de jelzik azt a bizalmat is, amelyet Isten Ádám irányában tanúsított azzal, hogy az egész teremtés urává és őrzőjévé tette.

Káin és Ábel születése a testvérek történetével folytatódik, akiknek kapcsolatára – negatív módon – még Káin is a védelem vagy a gondoskodás kifejezését használja. Miután megölte testvérét, Ábelt, Káin így felel Isten kérdésére: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9).[3] Úgy bizony! Káin „őrzője” testvérének. „Ezekben az oly régi elbeszélésekben, melyek mély szimbolikus jelentésekkel vannak teli, már jelen van egy korszerű meggyőződés, mégpedig az, hogy minden összefügg mindennel, a saját életünk és a természethez fűződő kapcsolataink igazi gondozása pedig elválaszthatatlan a testvéri szeretettől, az igazságosságtól és a másokhoz való hűségtől.”[4]

 3. A Teremtő Isten, a gondoskodás példaképe

 A Szentírás nemcsak Teremtőként mutatja be Istent, hanem úgy is, mint aki törődik teremtményeivel, különösen Ádámmal, Évával és gyermekeikkel. Még Káin is, noha az elkövetett bűntettért átkozott lesz, védelmező jelet kap a Teremtőtől, hogy megkíméljék életét (vö. Ter 4,15). E tény, miközben megerősíti az Isten képmására és hasonlatosságára alkotott személy sérthetetlen méltóságát, egyben feltárja Isten tervét is, hogy megőrizze a teremtés harmóniáját, mivel „a béke és az erőszak nem élhetnek együtt.”[5]

A teremtés megóvása a sabbath, a szombatnap intézményének az alapja, amelynek célja az istentisztelet szabályozása mellett a társadalmi rend helyreállítása és a szegényekre fordított figyelem volt (vö. Ter 1,1-3; Lev 25,4). A jubileumi év minden hetedik, szombatévi ünneplése békét hozott a földnek, a rabszolgáknak és az eladósodottaknak. Ebben a kegyelmi évben gondoskodtak a leginkább szükséget szenvedőkről, új életesélyt ajánlva nekik, hogy „ne legyen szegény néped körében” (vö. MTörv 15,4).

Figyelemre méltó a prófétai hagyomány, amely az igazságosság bibliai értelmezésének a csúcsa, és amelyben az nyilvánul meg, hogy miként bánik egy közösség a leggyengébb tagjaival. Különösen Ámosz (2,6-8 és 8) és Izajás (58) emelik fel szavukat az igazságosságért a szegények érdekében, akik kiszolgáltatottságukban és tehetetlenségükben kiáltanak, és Isten az egyetlen, aki gondot visel rájuk és meghallgatja őket. (vö. Zsolt 34,7; 113,7-8).

4. A Jézus működésében megnyilvánuló gondoskodás

Jézus élete és szolgálata az Atya emberiség iránti szeretete kinyilatkoztatásának csúcspontját jelenti (Jn 3,16). A názáreti zsinagógában Jézus úgy mutatta meg magát, mint akit az Úr kent fel, és elküldött „hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak, látást a vakoknak, szabadon bocsássa az elnyomottakat.” (Lk 4,18). Ezek a jubileumi évre jellemző messiási cselekedetek ékesszólóan tanúskodnak az Atyától rábízott küldetéséről. Krisztus együttérzően közelít a testben és lélekben betegekhez és gyógyulást hoz számukra; megbocsát a bűnösöknek és új életet ad nekik. Jézus a jó pásztor, aki gondját viseli bárányainak (vö. Jn 10,11-18; Ez 34,1-31), Ő az irgalmas szamaritánus, aki lehajol, hogy segítsen a sebesültön, bekötözi sebeit és gondját viseli (vö. Lk 10,30-37).

Küldetésének végén Jézus végső bizonyítékát adta irántunk való szeretetének, amikor feláldozta magát a kereszten, hogy megszabadítson a bűn és a halál rabszolgaságától. Így élete ajándékával és áldozatával megnyitotta előttünk a szeretet útját, és mindannyiunknak ezt tanítja: „Kövess engem; menj és tégy te is hasonlóképpen” (vö. Lk 10,37).

5. A gondoskodás kultúrája Jézus követőinek életében

Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei alkották az Ősegyház szeretetszolgálatának magját. Az első keresztények megosztották egymással azt, amijük volt, hogy ne legyen köztük senki szűkölködő (vö. ApCsel 4,34-35), és arra törekedtek, hogy közösségüket befogadó otthonná tegyék, ami nyitva áll minden emberi élethelyzet előtt, és kész arra, hogy a leggyengébbeknek gondját viselje. Szokássá vált, hogy önkéntes felajánlásokat tesznek a szegények élelmezésére, a halottak eltemetésére, az árvák, az idősek és a katasztrófák, mint például a hajótörések áldozatainak gondozására. A későbbi időkben, amikor a keresztények nagylelkűsége kissé engedett kezdeti buzgalmából, néhány egyházatya sürgette a tulajdonnak mint a közjó céljának Isten szándéka szerinti értelmezését. Szent Ambrus így tanít: „a természet mindent az emberiség közös használatára adott […] és így a természet mindenkinek közös tulajdonjogot alkotott, viszont a kapzsiság ezt keveseknek járó joggá változtatta.”[6] Az Egyház az első évszázadok üldöztetései után új szabadságát felhasználva inspirálta a társadalmat és a kultúrát. „Az idők szükségletei új erőfeszítéseket igényeltek a keresztény szeretet szolgálatában. A történelem számtalan példája tanúskodik az irgalmasság számos cselekedetéről […] az emberi szükség enyhítésére számos intézmény jött létre: kórházak, szegényházak, árvaházak, lelencházak, szálláshelyek az utazók számára…”[7]

6. Az Egyház társadalmi tanának alapelvei, mint a gondoskodás kultúrájának alapja

Az eredeti diakónia, amelyet az egyházatyák reflexiója gazdagított, és amelyet az évszázadok során a hit számos ragyogó tanújának aktív felebaráti szeretete lelkesített, az Egyház társadalmi tanának dobogó szívévé vált. Ezt a tanítást minden jóakaratú ember figyelmébe ajánljuk, mint olyan elvek, kritériumok és javaslatok értékes örökségét, amelyek a gondoskodás „nyelvtanául” szolgálhatnak: elköteleződés minden emberi személy méltóságának előmozdítása iránt, szolidaritás a szegényekkel és kiszolgáltatottakkal, a közjó megvalósulására irányuló törekvés és a teremtés védelme.

* A gondoskodás, mint az emberi személy méltóságának és jogainak előmozdítása

„A kereszténység ölén megszületett és megérett személy fogalom segít minket a teljes emberi fejlődést követni, hiszen a személy, a persona mindig kapcsolatot, és nem individualizmust, odafordulást, és nem kizárást, az egyedülálló és sérthetetlen méltóságot, és nem kizsákmányolást jelent.”[8] Minden ember öncél, soha nem egyszerűen egy eszköz, amelyet csak a hasznossága miatt értékelnek. A személy közös életre teremtetett, arra, hogy olyan családban, közösségben és társadalomban éljen, ahol mindenki ugyanolyan méltósággal rendelkezik. E méltóságból fakadnak az emberi jogok, csakúgy, mint a kötelességek, például a felelősség a szegények, betegek, kirekesztettek iránt, minden „térben és időben közeli vagy távoli felebarátunk” befogadásának és megsegítésének felelőssége.[9]

* A közjóról való gondoskodás

A társadalmi, politikai és gazdasági élet minden részlete akkor éri el a beteljesedését, ha a közjó szolgálatába áll, más szavakkal a közjó „azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket.”[10] Következésképpen terveinknek és törekvéseinknek mindig szem előtt kell tartaniuk az egész emberi családra gyakorolt hatást, és figyelembe kell venniük a jelen és a jövendő generációkra gyakorolt következményeket. A Covid-19 járvány megmutatta nekünk, hogy ez mennyire igaz és időszerű, mellyel szembesülve „ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy evezzünk együtt”[11] mert „senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában”,[12] és egyetlen elszigetelt nemzetállam sem képes a közjót saját lakossága számára biztosítani.[13]

* Gondoskodás a szolidaritás által

A szolidaritás konkrét formában fejezi ki embertársaink iránti szeretetünket, amely nem valami homályos érzés, hanem „eltökélt akarat a közjó szolgálatára, állandó gondoskodás róla, azaz mindenkiről külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk egymásért.”[14] A szolidaritás segít abban, hogy másokra – akár egyes személyekre, akár tágabb értelemben népekre vagy nemzetekre – ne pusztán statisztikai adatként vagy olyan eszközként tekintsünk, amelyet használhatunk, aztán eldobunk, ha már nem hasznos; hanem felebarátainkként, útitársainkként, akik hozzánk hasonlóan arra kaptak meghívást, hogy részt vegyenek azon a vacsorán, amelyre Isten mindannyiunkat meghív.

* A teremtés gondozása és védelme

Laudato si’ enciklika teljes mértékben figyelembe veszi minden teremtett lény kapcsolatát, és rávilágít arra, hogy meg kell hallgatnunk a szegények és egyúttal a teremtés kiáltását is. Az állandó és figyelmes hallgatásból a föld, közös otthonunk, valamint a rászoruló testvéreink iránti hatékony gondoskodás születik. Ebben az összefüggésben még egyszer szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy „nem lehet valódi a természet többi létezőjével való szoros egység érzése, ha egyidejűleg nincs szívünkben gyengédség, együttérzés és aggódás az emberi lényekért.[15] „A béke, az igazságosság és a teremtés iránti gondoskodás három belsőleg összekapcsolódó kérdés, amelyek nem választhatók szét úgy, hogy egyesével kezeljék őket, anélkül, hogy redukcionizmusba ne esnénk.”[16]

7. Iránytű, amely közös utunkra mutat

Egy olyan időszakban, amelyet a selejtezés kultúrája, és amelyet mind a népeken belüli, mind pedig a nemzetek között egyre növekvő egyenlőtlenségek jellemeznek,[17] arra kérem a kormányok, a nemzetközi szervezetek, a gazdasági, az üzleti, a tudományos élet, a kommunikáció és az oktatási intézmények vezetőit, hogy vegyék kezükbe iránytűként ezeket az elveket, hogy a globalizáció folyamata egy közös irányt, „egy valóban emberi irányt”[18] mutasson. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy megbecsüljük az emberi személy értékét és méltóságát, szolidárisan tudjunk fellépni a közjó érdekében, és segítsünk a szegénységben, betegségekben, rabszolgaságban, fegyveres konfliktusokban és megkülönböztetésben szenvedőkön. Arra bátorítok mindenkit, hogy ennek az iránytűnek a segítségével a számos társadalmi egyenlőtlenség leküzdése céljából a gondoskodás kultúrájának prófétai tanújává váljon. Ez csak a nők széles körű és hatékony részvételével valósulhat meg, akik a családban, valamint minden társadalmi, politikai és intézményi szférában főszerepet játszanak.

E társadalmi elvek iránytűje, amely a gondoskodás kultúrájának növekedéséhez szükséges, utat mutat a nemzetek közötti kapcsolatok számára is, inspirálva a testvériséget, a kölcsönös tiszteletet, a szolidaritást és a nemzetközi jog betartását. Ebben az összefüggésben le kell szögeznünk az alapvető emberi jogok védelmének és előmozdításának szükségességét, amelyek elidegeníthetetlenek, egyetemesek és oszthatatlanok.[19]

Hasonlóképpen szükséges felhívni a figyelmet az emberi jogok tiszteletben tartására, különösen akkor, amikor a konfliktusok és háborúk zavartalanul folytatódnak. Tragikus, hogy sok régióban és közösségben már nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor biztonságban és békében éltek. Számos város a bizonytalanság epicentrumává vált: lakosaik a mindennapi életritmusuk fenntartásáért küzdenek, mivel állandóan ki vannak téve a robbanóanyagok, a bombák, a tüzérség vagy a kézifegyverek támadásainak. A gyermekek nem tanulhatnak. A szülők nem dolgozhatnak családjuk eltartásáért. Éhínség terjed olyan vidékeken, ahol korábban az ismeretlen volt. Az embereknek menekülniük kell, nemcsak otthonaikat, hanem múltjukat és kulturális gyökereiket is hátrahagyva.

Bár az ilyen konfliktusoknak számos oka lehet, az eredmény mindig ugyanaz: pusztítás és humanitárius válság. Meg kell állnunk és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi késztetett minket arra, hogy a világban a konfliktusokat megszokottnak tekintsük? És legfőképp: hogyan lehetne szívből megtérni és gondolkodásmódunkat megváltoztatni annak érdekében, hogy szolidaritásban és testvériségben a valódi békét keressük?

Mennyi erőforrást áldoznak fegyverekre, különösen nukleáris fegyverekre,[20] erőforrásokat, amelyeket fel lehetne használni olyan fontosabb célokra, mint a biztonság, a béke és az átfogó emberi fejlődés előmozdítása, a szegénység elleni küzdelem és az egészségbiztosítás megvalósítása. Az olyan globális problémák, mint a jelenlegi Covid-19 járvány és az éghajlatváltozás, csak még nyilvánvalóbbá tették ezeket a kihívásokat. „Milyen bátor döntés lenne a fegyverekre és egyéb katonai kiadásokra fordított pénzből »egy globális alap« létrehozása az éhínség végleges megszüntetése és a legszegényebb országok fejlődéséhez való hozzájárulás érdekében!”[21]

8. A gondoskodás kultúrájára való nevelésért

A gondoskodás kultúrájának előmozdítása nevelési folyamatot kíván meg. A társadalmi alapelvek „iránytűje” az egymással összefüggő területeken e célból is megbízható eszköznek bizonyulhat. Hadd szolgáljak néhány példával:

– A gondoskodásra való nevelés a családban, a társadalom természetes és alapvető sejtjében kezdődik, ahol megtanuljuk, hogyan kell egymással kapcsolatban és a kölcsönös tisztelet szellemében élni. Olyan helyzetbe kell hozni tehát a családokat, hogy képesek legyenek e létfontosságú és nélkülözhetetlen feladat végrehajtására.

– A családdal együttműködve az iskolák és az egyetemek – s hasonlóképpen bizonyos szempontból a társadalmi kommunikáció is – felelősek az oktatásért.[22] Egy olyan értékrend továbbadására vannak meghívva, amely minden emberi személy, minden nyelvi, etnikai és vallási közösség és nép méltóságának, valamint az ebből fakadó alapvető jogoknak az elismerésén alapul. Az oktatás az igazságosabb és testvéri társadalom egyik pillérét alkotja.

– A vallások általában, és különösen a vallási vezetők nélkülözhetetlen szerepet játszhatnak a hívek és az egész társadalom számára a szolidaritás, a különbözőségek tiszteletben tartásának és a rászoruló testvéreink iránti gondoskodás továbbadásában. Ebben az összefüggésben azokra a szavakra emlékezem, amelyeket VI. Pál pápa 1969-ben mondott az ugandai parlamentben: „Ne féljetek az Egyháztól; az Egyház tisztel titeket, becsületes és hűséges polgárokat nevel nektek, nem rivalizálást és megoszlást szít, hanem az egészséges szabadság, a társadalmi igazságosság és a béke előmozdítására törekszik. Ha mégis valakit előnyben részesít, akkor a szegényeket, a kicsinyek és a nép oktatását, a szenvedők és elhagyatottak gondozását.”[23]

– Még egyszer bátorítom mindazokat, akik közszolgálatban, a nemzetközi kormányzati vagy nem kormányzati szervezetekben tevékenykednek, és mindazokat, akik különféle módon foglalkoznak az oktatás és a kutatás területeivel, hogy egy olyan nevelést tűzzenek célul maguk elé „amely nyitottabb és integrálóbb, képes a türelmes hallgatásra, a konstruktív dialógusra, az építő párbeszédre és a kölcsönös megértésre.”[24] Remélem, hogy a Globális Nevelési Megállapodás keretében tett meghívás széles körben elterjed és elfogadják.

 9. A gondoskodás kultúrája nélkül nem lehet béke

gondoskodás kultúrája tehát közös, szolidáris és résztvevő elköteleződést kíván meg minden ember méltósága és java védelmének előmozdítása iránt, figyelmet szentelve az együttérzésre, a megbékélésre és a gyógyulásra, valamint a kölcsönös tiszteletre és elfogadásra, ami a békéhez vezető kiemelt utat jelenti. „A világ számos részén a béke útjára van szükség, amely a sebek gyógyulásához vezet, béketeremtőkre van szükség, akik készen állnak arra, hogy bátran és kreatívan dolgozzanak a gyógyulás és a megújult találkozás folyamatának elindításán.”[25]

Ebben az időben, amikor az emberiség bárkája, amelyet a válság vihara dobál, nehezen halad egy nyugodtabb és békésebb horizont felé, az emberi méltóság „hajókormánya” és az alapvető társadalmi elvek „iránytűje” lehetővé teszi számunkra, hogy egy biztos és közös irányba hajózzunk. Keresztényként mindig a Szűzanyára, a Tenger Csillagára és a Remény Édesanyjára tekintsünk. Dolgozzunk együtt a szeretet és a béke, a testvériség és a szolidaritás, a kölcsönös támogatás és elfogadás új horizontjának elérése érdekében. Soha ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy a többi emberrel, különösen a legkiszolgáltatottabbakkal szemben közönyösek legyünk, ne szokjunk hozzá ahhoz, hogy elfordítjuk tekintetünket,[26] ehelyett mindennap törekedjünk konkrét és gyakorlati módon „a testvérekkel való közösség létrehozására, akik elfogadják egymást és törődnek egymással.”[27]

Vatikán, 2020. december 8.

Ferenc

Forrás: Magyar Kurír


[1] Vö. Videoüzenet Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 75. ülése alkalmából, 2020. szeptember 25.

[2] Vö. Laudato si’ enciklika 67, (2015. május 24).

[3] Vö. A testvériség, mint a béke útja és alapjaÜzenet a béke 47. világnapjára, 2014. január 1, (2018. december 8)

[4] Vö. Laudato si’  70.

[5] Az Igazságosság és a Béke Pápai Tanácsa, Az Egyház szociális tanításának kompendiuma, 488.

[6] De officiis, 1,28, 132: PL 16, 67.

[7] Bihlmeyer, K., – Tüchle, H., Storia della Chiesa I., L’antichità cristiana, Morcelliana, Brescia 1994, 447-448.

[8] Beszéd az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumának a Popolorum progessio enciklika megjelenésének 50. évfordulójára rendezett konferencia résztvevőihez (2017. április 4).

[9] Üzenet a COP22 ülésére, 2016. november 22. Vö. Tavolo interdicasteriale della Santa Sede sull’ecologia integrale, In cammino per la cura della casa comune. A cinque anni dalla Laudato si’, LEV, 31 maggio 2020.

[10] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes 26.

[11] Az imádság különleges pillanata a járvány idején, 2020. március 27.

[12] Uo.

[13] Vö. Mindnyájan testvérek enciklika 8; 153 (2020. október 3).

[14] Szent II. János Pál pápa, Sollicitudo rei socialis enciklika 38 (1987. március 30).

[15] Laudato si’ 91.

[16] Conferenza dell’Episcopato Dominicano, Lett. past. Sobre la relación del hombre con la naturaleza (21 gennaio 1987); vö. Laudato si’  92 (24 maggio 2015).

[17] Vö. Mindnyájan testvérek 125.

[18] Uo. 29.

[19] Vö. Üzenet Az emberi jogok a mai világban: eredmények, kudarcok, akadályok nemzetközi konferencia résztvevőihez, Róma 2018. december 10-11.

[20] Vö. Üzenet az atomfegyverek lehetséges beszüntetéséről tárgyaló ENSZ konferencia résztvevőihez, 2017. március 23.

[21] Videoüzenet a 2020-as élelmezési világnapra, 2020. október 16.

[22] Vö. XVI. Benedek, „A fiatalok békére és igazságosságra nevelése”, Üzenet a béke 45. világnapjára, 2; 2012. január 1; „Győzd le a közömbösséget és szerezd meg a békét” Üzenet a béke 49. világnapjára, 6; 2016. január 1.

[23] Beszéd az ugandai képviselők és szenátorok előtt, Kampala, 1969. augusztus 1.

[24] Üzenet az Globális Nevelési Megállapodás alkalmából, 2019. szeptember 12, L’Osservatore Romano 8, 2019. szeptember 13.

[25] Mindnyájan testvérek 225.

[26] Vö. Mindnyájan testvérek 64.

[27] Uo. 96, vö. „A testvériség a béke alapja és útja” Üzenet a béke 47. világnapjára, 2014. január 1.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ferenc pápa

Az öregek bölcsessége és humora segít leküzdeni a fáradságot: Ferenc pápa szerdai katekézise

Közzétéve

Szerző:

Ne fáradjunk bele az élet értelmének keresésébe, az igazság, a jó és a rossz megkülönböztetése akkor is fontos, ha úgy érezzük, hogy nincs mindig hatásunk a világ folyására. Tanuljuk meg az idősektől az igazságosság iránti szenvedélyt, mert akkor van remény a szeretet és a hit számára is.

A Prédikátor könyvéből vett idézettel kezdődött a szerdai pápai audiencia, amelyen immár 11. alkalommal elmélkedett a Szentatya az öregkor tanulságairól.

„Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés! Meggyűlöltem minden művemet, amit létrehoztam a földön, hiszen az utódomra kell hagynom. (…) Vége a beszédnek. Mindent hallottál. Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége.  Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 2,17-18; 12,13-14)

Ferenc pápa felolvassa beszédét
Ferenc pápa felolvassa beszédét

A Biblia egyik ékkövének nevezte a pápa a Prédikátor könyvét, amelynek híres mondata: minden hiábavalóság. Minden csak köd és füst, üresség. Valójában ez a folytonos ingadozás az értelem és az értelmetlenség között egyfajta ironikus ábrázolása az élet ismeretének, mely elszakad az igazságosság iránti szenvedélytől, amelynek Isten ítélete ad biztosítékot. A Prédikátor könyve megmutatja a kiutat a próbatételből: Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége. Olykor úgy tűnhet nekünk, hogyegyedül a közöny óvhat meg minket a fájdalmas csalódásoktól. Fölmerül bennünk, hogy erőfeszítéseinkkel meg tudtuk-e változtatni a világot? Vagy sikerült-e valakinek a helyes és a helytelen közötti különbséget érvényre juttatni? Minden haszontalannak tűnik, akkor hát minek erőlködjünk?

Ez a fajta negatív érzés az élet bármely időszakában felütheti a fejét, de kétségtelenül az öregkorban jelentkezik legnyilvánvalóbban a kiábrándultság. Ebből adódóan döntő fontosságú az, hogy az idősek ellenálljanak a kiábrándultság demoralizáló hatásainak – figyelmeztetett a pápa. Ha az öregek, akik már szinte mindent láttak, épen megőrzik szenvedélyüket az igazságosság iránt, akkor van remény a szeretetre és a hitre is. A mai világ számára életbevágó kilábalni ebből a válságól, mert az a kultúra, amelyik mindent számszerűsít és manipulál, végül demoralizálja az értelem, a szeretet és a jó kollektív felfogását. A cinikus érvelés, mely egyesíti a tudást és a felelőtlenséget rendkívül veszélyes, mert az erkölcstől való elszakadás bár először nagy szabadságnak és energiaforrásnak tűnik, hamar megbénítja a lelket.

A pápa köszönti a híveket
A pápa köszönti a híveket

Nem szabad a restség bűnébe esnünk, ez mindenkit megkísért, az öregeket is. És itt nem pusztán lustaságról vagy depresszióról van szó, hanem a lélek tunyaságáról, amikor már nem érdekel minket az igazság, a hit és az erkölcs és az abból fakadó cselekedetek. Elveszi a jó erejét, és megnyitja a rossz erőinek kapuját. Az őrületig fokozott és a túlzott ideológia által cinikussá tett ész erejét szabadítja a világra. A végén pedig nagy fáradságot érzünk, az egész társadalom elfásul. Az érzelemmentes és felelőtlen ész diadala elveszi az energiánkat attól, hogy megismerjük az igazságot. Nem véletlen, hogy most éljük az álhírek, a kollektív babonák, az áltudományos igazságok korát. Az idősek a Prédikátorhoz hasonlóan megtaníthatják nekünk az ironikus bölcsességet, amivel megmentik a fiatalokat a szomorú és értelmetlen élet kísértésétől. „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6)

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Ferenc pápa

A Szentlélek erejével legyünk a béke munkásai – Ferenc pápa Regina Coeli imája

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Vatican Media

Húsvét hatodik vasárnapján, délben, a Regina Coeli elimádkozása előtt mondott beszédében Ferenc pápa Jézus békéjéről elmélkedett. Ha szívünkben nincs béke, mi sem tudunk másoknak békét ajándékozni – fejtette ki beszédében.

A pápa arra mutatott rá, hogy a békesség, amit Jézus ránk hagyott és amelyet a világ nem ismer, maga a Szentlélek. Minden nap kérjük az Úrtól a Szentlélek ajándékát, hiszen saját erőnkből nem vagyunk képesek a kísértések leküzdésére, a viszályok felszámolására, a megbocsátásra. Ferenc pápa arra buzdított, hogy felebarátaink és a nemzetek felelősei számára is kérjük a Szentlélek békéjének adományát.

A vasárnapi evangéliumi szakaszban Jézus, amikor búcsút vesz tanítványaitól az utolsó vacsorán, egyfajta végrendeletként mondja: „Békességet hagyok rátok” és azonnal hozzáteszi: „az én békémet adom nektek” (Jn 14,27) – kezdte beszédét Ferenc pápa, majd Jézus szavaihoz fűzte gondolatait.

Mindenekelőtt a „békességet hagyok rátok” mondatot elemezte. Jézus szeretetet és derűt kifejező szavakkal búcsúzik egy olyan pillanatban, amely egyáltalán nem békés. Júdás már eltávozott, hogy elárulja, Péter hamarosan megtagadja és csaknem minden tanítványa magára fogja hagyni: az Úr tudja ezt és mégsem tesz szemrehányást, nem használ szigorú szavakat, nem mond kemény beszédeket. Ahelyett, hogy felindultságot mutatna, a végsőkig kedves marad – mutatott rá Ferenc pápa majd idézett egy közmondást, miszerint úgy halunk meg, ahogy éltünk. Jézus utolsó órái valóban olyanok, mint egész életének esszenciája. Félelmet és fájdalmat érez, de nem ad teret a neheztelésnek, a tiltakozásnak. Nem adja át magát a keserűségnek, nem panaszkodik, nem nyugtalan. Béke honol benne és ez a béke szelíd szívéből fakad, amelyben bizalom lakozik. És innen fakad a béke, amelyet Jézus ránk hagy. Mert nem hagyhatunk békét másokra, ha bennünk nincs béke. Nem adhatunk békét, ha bennünk nincs béke – hangsúlyozta Ferenc pápa. 

Békességet hagyok rátok – mondja Jézus és megmutatja, hogy a szelídség lehetséges. Ő éppen a legnehezebb pillanatban testesítette ezt meg és azt kívánja, hogy viselkedjünk így mi is, akik békességének örökösei vagyunk. Azt kívánja, hogy legyünk szelídek, nyitottak, készségesek mások meghallgatására, képesek arra, hogy feloldjuk a viszályokat és szőjünk egyetértést. Ez jelenti azt, hogy tanúságot teszünk Jézusról és ez többet ér ezer szónál és olyan sok prédikációnál. Ez tanúskodás a békéről – fejtette ki a pápa, majd a következőket javasolta: tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi, Jézus tanítványai, ott, ahol élünk, így viselkedünk-e: enyhítjük-e a feszültségeket, feloldjuk-e a konfliktusokat? Vagy mi is villongunk valakivel, mindig készen arra, hogy visszaszóljunk, hogy felrobbanjunk vagy tudunk erőszak nélkül válaszolni, a béke gesztusaival és szavaival? Én hogyan reagálok? – mindenki tegye fel magának ezt a kérdést – buzdított rá Ferenc pápa.

Majd megállapította, hogy természetesen nem könnyű ez a szelídség. Utalt rá, hogy nagy fáradságba kerül minden szinten a konfliktusok semlegesítése. Itt segítségünkre jön Jézus mondatának második része: „az én békémet adom nektek”. Jézus ugyanis tudja, hogy egyedül nem vagyunk képesek a béke megőrzésére, szükségünk van segítségre, egy ajándékra. A béke, a mi elkötelezettségünk, mindenekelőtt Isten ajándéka. Jézus ugyanis ezt mondja: „Békességet hagyok rátok. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja”. A pápa most arra a kérdésre válaszolt, hogy mi ez a béke, amelyet a világ nem ismer és amelyet az Úr nekünk adományoz? Ez a béke a Szentlélek, magának Jézusnak a Lelke. Isten jelenléte bennünk, Isten „békességének az ereje”. Ő, a Szentlélek az, aki lefegyverzi és derűvel tölti el szívünket. Ő, a Szentlélek az, aki feloldja a merevségeket és kioltja a kísértéseket, hogy másokat megtámadjunk. Ő, a Szentlélek az, aki arra emlékeztet bennünket, hogy mellettünk sok fivérünk és nővérünk él, nem pedig akadályok és ellenségek. És Ő, a Szentlélek az, aki erőt ad, hogy megbocsássunk, hogy újra kezdjünk, hogy újra elinduljunk, mert saját erőnkből nem vagyunk rá képesek.

Ferenc pápa arra buzdított, hogy semmilyen bűn, semmilyen kudarc, semmilyen harag ne bátortalanítson el bennünket attól, hogy szüntelenül kérjük a Szentlélek ajándékát, aki békét ad nekünk. Minél jobban érezzük, hogy szívünk izgatott, minél inkább idegességet, szenvedést, mérget észlelünk szívünkben, annál inkább kérnünk kell az Úrtól a béke Lelkét. Tanuljuk meg, hogy minden nap elmondjuk: „Uram, add meg nekem a te békédet, add meg nekem a Szentlelket”. Ez egy szép ima – mondta a pápa, arra kérve a híveket, hogy vele együtt mondják el: „Uram, add meg nekem a békédet, add meg nekem a Szentlelket”. Majd hozzátette: nem jól hallottam, mondjuk el még egyszer: „Uram, add meg nekem a békédet, add meg nekem a Szentlelket” – ismételték a hívek Ferenc pápával, aki hozzátette: „És kérjük őt azoknak a számára is, akik mellettünk élnek, akikkel minden nap találkozunk, és a nemzetek felelőseiért is”, majd a következő fohásszal zárta beszédét:

„Szűz Mária segítsen bennünket, hogy befogadjuk a Szentlelket és a béke munkásai legyünk”.

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Ferenc pápa

Isten őszinteségünket értékeli, hagyjuk a képmutatást! – Ferenc pápa szerdai katekézise

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Vatican Media

Ne féljünk olykor megosztani az Úrral kételyeinket, haragunkat, Ő mindig gyöngéden meghallgat bennünket. A hideg szívvel mondott, képmutató szavak helyett válasszuk az őszinteséget, melyben sok idős ember példa lehet előttünk – buzdított katekézisében a pápa, immár tizedik alkalommal elmélkedve az öregkorról.

„Jób válaszolt az Úrnak, s így szólt: Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban! (…) Jób életének következő szakaszát az Úr jobban megáldotta, mint a korábbit. (…) Ezután Jób még száznegyven évig élt, és látta fiait és unokáit negyedíziglen.” (Jób 42,1-6.12.16)

A bibliai történetben az idős Jóbbal találkozunk, aki kitart a hitben, de tiltakozik az őt ért sok csapás miatt. Végül pedig Isten válaszol neki és fölfedi előtte arcát. Nem tapossa el, hanem gyöngéden felemeli őt. Előítéletek, közhelyek nélkül olvassuk el ezt a történetet, jót fog tenni nekünk: segít legyőzni a kísértést, hogy moralizálni kezdjünk, amikor csapások érnek minket. Jób valóban elveszített mindent, vagyont, családot, gyermeket, egészséget, és ott marad a barátaival beszélgetni. Isten megdicséri Jóbot, mert nem áll be a többi közé, aki azt hiszi, mindent tud Istenről, hanem nyitott marad, és valóban megérti a gyengédség misztériumát, mely hallgatása mögött rejlik. Isten mentsen minket a kegyes és öntelt képmutatástól, amivel Jóbot vigasztalják barátai, akik aztán végül ítélkeznek fölötte. Ez a moralizáló vallásosság, az előírások betartása miatt érzett beképzeltség farizeussá és képmutatóvá tesz – fűzte hozzá a Szentatya.

Ezzel szemben Jób helyesen cselekedett, amikor bár haragosan szólt Istenhez, nem volt hajlandó üldözőként tekinteni rá. Jutalomként Isten kétszeresen adja vissza Jóbnak elveszett vagyonát, miután megkéri, hogy imádkozzon gonosz barátaiért. A hit megtérésének fordulata, amikor Jób kifakad: Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent. Látni fogom, s ő a pártomon lesz, kit szemem lát, az nem lesz majd idegen. (19,25-27) Gyönyörű ez a szakasz, Händel Messiás oratóriumának vége jut eszembe róla, amikor az Alleluja ünnepe után a szoprán lassan, békésen így énekel: Tudom, hogy él az én Megváltóm – mondta a pápa. Vagyis tudom, Istenem, hogy te nem üldözöl engem, hanem igazságot szolgáltatsz nekem. Ez az Isten feltámadásába vetett hit, amikor hiszünk Jézus Krisztusban és abban, hogy az Úr mindig vár minket és el fog jönni.

Jób könyvének példája drámaian és példaértékűen megmutatja azt, ami a való életben történik. Amikor egy személyt, családot vagy népet túl nagy súlyok gyötörnek, aránytalanul nagy próbatételeket kell kiállniuk az emberi lét kicsinységéhez és törékenységéhez mérten. Ezt úgy mondjuk: még az ág is húzza szegényt. Van sok ember, akinek látszólag túlzott és igazságtalan mennyiségű rosszat kell kiállnia. Mindannyian ismerünk ilyeneket. Egyfelől megdöbbent minket kiáltásuk, másfelől csodáljuk állhatatos hitüket és szeretetüket, mellyel csöndben kitartanak. Gondoljunk a súlyos fogyatékkal élő gyermekek szüleire, vagy azokra, akiket állandó betegség gyötör, vagy ilyen családtagot ápolnak. Ezeket a helyzeteket gyakran tovább nehezítik a szűkös anyagiak. A történelem bizonyos korszakaiban úgy tűnik, hogy összeadódnak ezek a csapások: ilyen volt az elmúlt években a Covid-járvány, és ilyen a most Ukrajnában zajló háború.

Az áldozatnak joga van a tiltakozáshoz, a gonosz misztériumával szemben. Ferenc pápa hozzátette: olykor jönnek hozzám emberek, akik elmondják, hogy tiltakoztak Istennél ügyes-bajos dolgaik miatt. Erre én azt válaszolom: Tudod, barátom, a tiltakozás is az imádság egy formája ilyenkor. Mint a gyermekek, akik tiltakoznak a szüleikkel szemben, hogy felhívják magukra a figyelmet, hogy foglalkozzanak velük. Ha van egy seb a szívedben, valamilyen fájdalom és úgy érzed, tiltakoznod kell ellene akár Istennel szemben is, ő meghallgat téged. Isten Atya, ő nem ijed meg tiltakozó imánktól. Megért minket. Légy szabad, imádkozz szabadon, ne zárd előítéletek börtönébe az imádat. Fohászkodj spontán, mint gyermek az apjához, aki mindent elmond neki, ami eszébe jut, mert ő megérti.

Isten csöndje, hallgatása a dráma pillanatában ezt jelenti. Hagyja, hogy Jób kifakadjon, tiltakozzon, Isten meghallgatja őt. Ezt a tiszteletet és gyöngédséget meg kellene tanulnunk tőle. És Istennek nem tetszenek a mi végeláthatatlan magyarázkodásaink, mint ahogy Jób barátai beszéltek. Ez a fajta vallásosság, ami szóval mindent megmagyaráz, miközben a szív hidegen marad. Ezt nem szereti Isten. Inkább választja Jób tiltakozását vagy hallgatását – hangsúlyozta Ferenc pápa. Jób hitvallása végül egy szinte misztikus tapasztalásra jut el: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak.” (42,5) Hány emberrel történik ez, miután rossz élmények érték, hogy jobban megérti Istent. Időskorban ez a tanúságtétel még hitelesebb, mert az öregek már annyi mindent megértek életükben. Az esendőség, a veszteségek nőnek az idő előrehaladtával, megtapasztalják az emberi állhatatlanságot. A törvény, a tudomány, sőt a vallás emberei is olykor összekeverik az üldözőt az áldozattal, és őt hibáztatják fájdalmáért. Ez hiba! Tekintsünk az öregekre szeretettel, nézzük élettapasztalatukat. Tanuljuk meg tőlük, hogy Máriához hasonlóan egyesülve imádkozzunk, kitartóan várakozva Istenre. A hívők tekintete ez, mely a Feszületre szegeződik. Az idősek sokat szenvedtek, sokat tanultak életük során, de a végén meglelik ezt a szinte misztikus békét, mely az Istennel való találkozásból fakad, mint amikor Isten Fia a kereszten ráhagyatkozik Atyja akaratára.

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű