Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

A Gyermek érdeke

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Olvasom a sajtóban, hogy végre megkönnyítenék a hazai örökbefogadást, hogy az eldobott gyermek szeretetteljes környezetbe kerüljön. Minél előbb. Ha már az „édes” szülők eltaszították. Nos, valóban szép gesztus. Méltó és illő. Böjte Csaba vagy Pál atya regényeket írhatna, micsoda kálvária szülőhelyettes szülőként biztosítani a „gyermek jogait”.

És ezzel már meg is érkeztünk a karácsonyi Főszereplőhöz, ugyanis egyebet sem hallunk, látunk, olvasunk, minthogy mindent a gyermekért, mindent a gyermek érdekében kell cselekedni. Már akkor elkezdődik, amikor „megfogjuk”, lehalásszuk a férfit is a gyermek ürügyén. Már akkor, amikor az eszünkben a gyermek pajzán gondolatként megjelenik. Már akkor, amikor elkezdjük a családtervezést. És akkor, amikor a bíróságon, a válóperben ő lesz a ’casus belli’ vagy a zsákmány, akivel zsarolni tudjuk a másikat. De akkor is, amikor ő a központ, és az ő érdekei, kívánságai visznek mindent. Azt gondoljuk, csak így térül meg a befektetés… Mit meg nem teszünk a gyermekért, hogy megszülessék: temérdek pénz, drága kezelések, kölcsön-férfiak, béranyák etc. És mit meg nem teszünk, hogy ne legyen gyermekünk: fogamzásgátlás, abortusz, szingliség, karrier, emancipáció, etc.

Mert a gyerek a jövő. Benne folytatódunk. Benne éljük ki gyermeki énünket. Benne éljük túl magunkat. Benne oldódnak fel csalódásaink, valósulnak meg reményeink, teljesülnek be vágyaink.

Vagy nem.

Majomszeretettel szeretjük őt. (Lassan már csak kivételekként beszélhetünk Isten-központú családokról.) Mint egy játékszert, mint egy babát, úgy babusgatjuk… A széltől is óvni kell, nem szabad terhelni: menjen szegény terepjáróval egyik tömbháztól a másikig. Gyalogolni nem kihívás, de ötödikes korában már elhízott. Közben pedig saját ízlésünket, elképzelésünket erőltetjük rá. Beléje vetítjük rózsaszín elvárásainkat. Mindent megadunk neki, hiszen ő a központ. A gyermek szent és sérthetetlen. A dolgok pedig szép csendesen odáig fajulnak, hogy kis zsarnokot nevelünk, akit elkényeztettünk, s mi leszünk az alattvalók. Akik csak pénzelik őt, de akiknek szava, útmutatása számára már érdektelen. Nem szólhatunk bele a „magánéletébe”. Ha úgy alakul, késelje meg a pedagógust egy rossz jegyért,  vagy inkább jelentse fel a szülőt zaklatásárt és erőszakért, mert kapott egy nyaklevest, és számon merte kérni tőle: hol tekergett ilyen későig. A gyereknek végső soron mindent szabad: maroktelefonnal a nyakában kódoroghat, kábítószerezhet, szex-képeket készíthet, pornót nézhet, leszelfizheti magát, és majd ezzel fog szórakozni óra alatt. Lehet neki a pad tetetjén mászkálni, ablakot betörni, szülei pénzét elcsenni, szülei autójával vagánykodni, iskolából ellógni, hiszen nem érhet senki őhozzá. Teste-lelke érinthetetlen. Nem szabad beleszólni az életébe. Merthát bármi is megsértheti az ő személyi autonómiáját. Ő a kis felnőtt, aki mindent jobban tud szüleinél. Nem is tanítható, nevelni sem szabad, mert akkor befolyásolod… Azt is jóvá kell hagynia, hogy reggel felkeljen vagy ne…

Csak kompetenciákat adhatunk át. Nincs számonkérés, fegyelmezés, büntetés, mert sérül a lelke… Tetteinek nincsenek következményei, hisz még gyerek. Azt is mondhatjuk, ezért ő nem hibás: mi engedtük meg neki. Mi voltunk számára a rossz példa. Vagy, – szerinte -, ahogy tőlünk látta: ez a jó, ez a követendő.

Gyakorlatilag mi maradtunk infantilisek, gyerekesek, buták és felelőtlenek. No meg, tehetetlenek, miközben mindent érte tettünk-teszünk. Látástól Mikulásig. Régóta már nem hivatásból vagyunk szülők, hanem inkább csak számításból. És robotolunk a túlélésért. Még Karácsony estéjén is érte loholunk. Az adventjeink úgy telnek el, nehogy felköltsük szegényt a rórátéra, mert egész nap fáradt lesz, és jaj, nehogy közösségbe járjon, mert nincs hozzászokva. De kell a sokféle idegen nyelv, sportóra, fogszabályzók és keleti harcművészetek, tetkók és trendi kiegészítők, mindenféle úri huncutság, hogy ha már nekünk nem volt, ő  legalább ne szenvedjen hiányt semmiben. Nekünk nehéz gyerekkorunk volt, az ővé legyen könnyebb… Közben kimaradnak a családi élmények, a nagy beszélgetések, játékok, a fáradságos közös munka, a várakozni tudás izgalma. A fősodorban  Jézus „érdeke” meg végképp elsikkad.

Egy anekdota jut eszembe ezzel kapcsolatban: a plébános a hittanórán a jegyességről tanít. A gyermekek nem értik, mi az, hogy nem azonnal házasodnak össze, ha már szeretik egymást. A pap egy hasonlattal próbálkozik: Gyerekek, ez olyan, hogy  advent elején kapsz egy biciklit ajándékba, de csak karácsonykor ülhetsz fel rá. Mire Pistike megjegyzi: de azért csengetni lehet, ugye?… Az, hogy valamit elérni, hogy nem automatikus ’terülj-terülj asztalkám’ semmi sem, hogy azért meg kell szenvedni,  – ezt már nem tapasztalják, arra már nincsenek felkészülve/felkészítve. Holott a jogokkal kötelességek is járnak. És láss csodát: az élmények elmaradnak. Egyszerűen kimarad a gyerekkor. A nevelést elsikkasztottuk. S ha felnőtt lesz, nem biztos, hogy az összecsukhatós babakocsit szétnyithatóra cseréli… Pedig annak idején ő volt a család középpontja, szemünk fénye.

Nos, épp erről van szó.

Karácsony egy Másik Gyermeket állít a központba. Az Istengyermek modelljét. Azóta életünk, családunk szívébe Istent kellene állítanunk. Nem a gyermekünket, mint bálványt. Fogadjuk be közénk először, „elsőként” Istent. Akit annyira „érdekelt” az ember, hogy emberré lett. Aki, mint teremtő és megváltó, annyira „érdekesnek” tartotta az embersorsot, hogy magára vette azt, beletestesült. Karácsonykor ennek a ténynek kellene lázba hoznia úgy a gyermeket, mint a felnőttet. Minden egyéb mellékes. Őrá figyeljünk már Adventben, az előkészületek idején is. Ő irányítsa a tennivalókat. Ő legyen a hivatkozási alap és az ünnep célja. Neki illene először megfelelnünk. Az Istengyermek „elvárásai” számítsanak végre, ne a világé. S akkor az arányok is megváltoznak, helyreáll az egyensúly.

Milyen boldogok azok a gyermekek, akiknek ilyen gyermekkoruk van. Akik örülnek annak, s megelégszenek azzal, hogy szeretik őket. Az a legnagyobb ajándék. Isten már „kicsomagolta” nekünk Karácsony este.

Öleljük magunkhoz, hogy érezze szívünk dobbanását.

Vasadi Péter írja: 

„Az igazi öröm sohasem átsöpör valamin, valakin…, hanem megszületik. Beleszületik abba, ami éppen van. Nem kényeskedik, sem ami a helyet, sem ami az időt illeti. Az igazi öröm azonnali és kockáztat… Nem futó, nem átmeneti, nem vet lapos pillantást tartalékaira. Tetőtől talpig öröm, s egészen odaadja magát… És emberalakja van… Olyan, mint te, vagy én. Jászolban született, nem emeletes kiságyban, reszketett a hidegtől, de a jóságos állatok leheletükkel fölmelegítették… Végig kitartott abban, hogy a mi örömünk teljes legyen. Végig és azon túl. Ő maga az igazi öröm… Isten Fia, a betlehemi Ige…”

(Vigília folyóirat, 1985/12)

Az idei Karácsonyt – szűkebb környezetemben -, jó néhány család valóságos mennyei áldásként éli meg. Az angyal kisbabát hozott nekik. Nemsokára Isten gyermekei lesznek a keresztségben.

Nagyon drukkolok értük.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Élő szentmise közvetítések

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű