Lépj kapcsolatba velünk

Család

A házaspárrá válás időszaka: a négy alapigény

Közzétéve

Érték, élet, minta. Egy férfi és egy nő életre szóló kalandja, ajándéka, kihívása, örömeinek forrása, játéka, küzdelme. Egyszóval: élet.

Közreadjuk Szénégető Istvánnal a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség Családpasztorációs Központjának vezetőjével készített interjúnkat, melyben főleg házaspárokkal végzett szolgálata gyakorlati szempontjait osztja meg olvasóinkkal.

– A házaspárrá válás folyamatáról beszélve azt mondtad, hogy az új házasok be kell gyakorolják az egymás felé fordulást, az egymás elfogadását, vagyis minden nap újra és újra dönteniük kell a szeretet mellett. Körül tudnád írni, be tudnád mutatni, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Ahhoz, hogy két ember szeresse egymást, a gyakorlatban azt jelenti, hogy valamilyen rendszerességgel kölcsönösen be kell teljesíteniük személyiségük négy alapigényét. A négy alapigény: fontos vagyok, értékes vagyok, szabad vagyok, valakihez tartozok. Azt tapasztalom, hogy ha a házasságban megromlik a kapcsolat, mindig azt kell megvizsgálni, hogy ezek az alapigények részben vagy egészben nyertek-e kielégítést. Mivel a szeretet különféle megnyilvánulási formáiról van szó, az új házasoknak a házaspárrá válás folyamatában és a családi élet megalapozásakor mindenképpen meg kell ismerjék ezeket, és ami ennél fontosabb, tudatosan, önként, szabadon és szeretettel gyakorolniuk kell. De röviden vizsgáljuk meg őket.

Az első alapigénye az embernek, hogy érezze azt, hogy fontos. Fontosnak akkor érzem magam, ha házastársam megajándékoz a figyelmével, elegendő időt tölt velem, beszél hozzám, de meg is hallgat engem. Fontosnak érzem magam, ha a szokványostól és hétköznapitól eltérően néha (vagy gyakran) meglepetést szerez nekem, szerelmét képes új és újabb formákban kifejezni irántam, akár kicsit titokzatos, romantikus módon. Gyökössy Endre, pár évvel ezelőtt elhunyt neves budapesti református pszichológus, lelkész feleségével készítettek interjút. A műsorban felfigyeltem arra, hogy az idős nő mekkora örömmel és pátosszal emlékezett vissza, könnyekkel a szemében, hogy férjétől, aki lelki gondozói beszélgetéseit követően valahányszor sétálni ment délutánonként vagy este, mindig friss virágot kapott, és hogy azt mindig néhány szívből jövő szó kíséretében nyújtotta át neki, mintegy szerelmes vallomásként. Az új házasoknak is szükséges begyakorolni ennek fontosságát: mit tudok mondani vagy tenni ma annak érdekében, hogy párom érezze, hogy ő fontos számomra.

A második alapigénye az emberi személynek az, hogy érezhesse, hogy értékes teremtmény. Értékesnek akkor érezzük magunkat, ha a bennünk rejlő értékeket sikerül másoknak továbbadni, de ehhez hozzá tartozik az is (és megjegyzem: ez nem önzés), hogy mások észrevegyék és elismerjék. Pl. egy szoba kitakarításának vagy egy finom vasárnapi ebéd megkészítésének akkor lesz személyes értéke, ha észrevesszük, elismerjük és ki is fejezzük azt szavakban annak, aki mindazt megcsinálta. Ellenkezőleg is igaz, és sok esetben ez teheti tönkre a házastársi kapcsolatokat: én bevásárolok, főzök, sütök, takarítok, mosok és vasalok, de mivel nem kapok egy elismerő, dicsérő szót, lassan elfogy az erőm, lankad a lelkesedésem és már hinni is nehéz, hogy ennek bármi értelme is lenne. Egy feleség vagy férj szeretve fogja érezni magát, ha elismerjük és vissza is tükrözzük szavakkal és gesztusokkal az ő jóságát, szorgalmát és szolgálatát.

A harmadik ilyen alapigény bennünk, minden emberben a szabadság megtapasztalása. Valaki egyszer, aki házaséletük nehézségeit részletezte, azt mondta, hogy azt érzi, hogy férje a túlzott ragaszkodásával, olykor ellenőrizgető tekintetével, bizalmatlanságaival, máskor féltékenykedésével egyszerűen megfojtja őt. Én akkor érzem magam szabadnak melletted, ha világosan tapasztalom, hogy megbízol bennem, hogy mellettem állsz és támogatsz, de nem akarsz befolyásolni, adsz a szavamra és a véleményemre, ha nem manipulálsz, ha nem akarsz saját képedre és hasonlatosságodra átformálni. Szeretve érzem magam, ha elfogadsz, ha a jót mindenben erősíted bennem, éppen azért, hogy én én legyek, önmagammá váljak, és ez által különbözőségeinket egyformán értékelni tudjuk.

A negyedik alapigény a valakihez való tartozás élménye. Ez az alapigényünk akkor elégül ki, amikor együtt tapasztaljuk meg, hogy együvé tartozunk, és egymást kiegészítjük. De akkor is, amikor mások társaságában védelmet nyújtasz a számomra, befelé és kifelé egyaránt nyilvánvalóvá teszed a számomra, hogy egy testet alkotunk, hogy mindenben egymás első számú támaszai vagyunk és egymásban életre szóló szövetségest találtunk.

– Ha jól értem, akkor azt mondod, hogy a házaspárrá válás folyamatában a szeretet befogadása és nyújtása nem magától értetődő, nem spontánul működő esemény, hanem sokkal inkább olyan történés, ami figyelmet és tudatos cselekvést igényel mindkét fél részéről. Jól látom ezt?

– Szent János ezt írja első levelében: “Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal” (1 János 3, 18). Ez számomra azt is jelenti, hogy ha valakit igazán szeretni akarok, akkor nem elég, ha szeretgetem a magam módján, úgy ahogy én elképzelem, hogy az neki jó, hanem éppen ellenkezőleg: türelmesen figyelek rá, odaadóan és beleérzően azt fürkészem, hogy most éppen melyik alapigénye maradt kielégítetlen. A szeretet konkrét cselekvést vár tőlem. Nem szabadna félnünk, és egyre inkább mernünk kellene egymás előtt kimondani: szeretlek téged, fontos vagy a számomra, értékes a lényed és a munkád, aki vagy és amit teszel. Szabaddá teszlek, hogy önmagad lehess és örvendek, hogy összetartozunk, hogy egymás társai és szövetségesei lehetünk.

Befejezésül megosztom kedves olvasóinkkal Kahil Gibran: A Próféta című írásának egy részletét.

És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?
És o így válaszolt:
Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják
napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok.
És a mennyek szelloi táncoljanak kettotök között.
Szeressétek egymást, de a szeretetbol ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegbol.
Kínáljátok egymást kenyeretekbol, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak
egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne orizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.

 

Olvasás folytatása
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Család

Családként a plébánián (IV.)

Közzétéve

Családnap a Remeteszegi Plébánián, Marosvásárhely - Fotó: Facebook

– Családbarát templom és liturgia. A család együtt imádkozik. Az ima nemcsak komoly, csendes felnőttek privilégiuma. Lehet az ágyban egy beteg nagyszülő, és lehet a szobában szaladgáló kisgyermek is. Legalább néha, ha összekapcsolódunk közös imában, ez felmelegíti szívünket és titkos szálak ölelése kapcsol egybe minket. Ha a templomhoz és szentmiséhez szoknak a gyermekek, a maguk módján találkozni fognak az élő Istennel. Ezt pedig nem fogják elveszíteni soha! Ahol megoldható, az a járható út, hogy a lelkipásztorral közösen szülők és hitoktatók, beszéljenek arról, miként lehet a szentmiséhez közel hozni, abba belekapcsolni (nem mindig, de legalább néha, mondjuk havonta) a gyermekeket is. Család-e gyermek nélkül a család? Van-e jövője egy plébániának, ha nem látunk benne vidám lurkókat, játszadozó gyermekeket, nem hallunk benne zsivajt és lármát? Néha nehéz megtalálni a középutat és egyensúlyt: szentmisére hívni és bekapcsolni minél több gyermeket és szülőt, ugyanakkor méltósággal igét hirdetni, áldozatot bemutatni… Jó lenne megismerni, bemutatni megvalósult, konkrét példákat, ahol ezt egy-egy közösség már évek óta bevezette és gyakorolja… Tanuljunk egymástól!

– Megtalálni helyem a közösségben. A családban szerepeknek is kell lenniük. Apa, anya, gyermekek. Szülők, nagyszülők, testvérek, stb. A fennmaradáshoz, napi működéshez, jó hangulathoz és közérzethez mindenkinek jut egy-egy konkrét feladat, felelősség. Nem hárulhat minden mondjuk csak az apára… A plébánián ugyanígy. A „csecsemő” lelkületűek (ezek sokszor felnőttek is), azt várják, hogy gondoskodjanak róluk, „anya mindjárt jön és ad tejet”. Ezek az elvárások azonban sokszor nem teljesülnek be, így néha emberek kiábrándulnak saját lelkipásztorukból, plébániájukból… A „kamasz” lelkületűeknek szűk a tér, rugdalóznak, forradalmat, újításokat akarnak. Ötleteik vannak, ezeket általában mondják is. A „felnőtt” keresztények párbeszédben állnak lelki vezetőjükkel és egymással, párbeszédben szűrik le és tűzik ki a közös célokat, közösen munkálkodnak érte, tudván, hogy egységben az erő. Kezdeményeznek, de ha kell, türelmesen engedni tudnak a közös jó érdekében. Megérezték, meggyőződtek: „Jobb egy dolgot kevésbé tökéletesen véghezvinni együtt, mint azt megvalósítani, egyedül”.

– Házaspárok és családok pasztorációja. A család fennmaradásának és jó közérzetének feltétele, hogy gondozzuk és ápoljuk azt. Házasság- és család ápolás. Minél több egészséges, harmonikus családja van egy plébánia közösségnek, annál inkább válik családiassá a nagy közösség is. Ebben nagy segítséget nyújt a családlátogatás, a családok közösségei és csoportjainak támogatása egy plébánián. Sokszor egy-egy ilyen csoport megszervez egy plébániai családnapot, ahol az egész közösség egyetlen családként ünnepel.

Olvasás folytatása

Család

Családként a plébánián (III.)

Közzétéve

Remeteszegi Plébánia, Marosvásárhely, Fotó: Csatlós Ferenc Róbert

– Együtt-lenni. Az a családi közösség élhető, ahová jó hazamenni, benne lenni, mert együtt lenni jó. Megtanultuk a közeledés-távolódás dinamikáját. Ideje van a csendes magánynak, ideje van a családi együtt létnek. Ha egy plébánián lehetőséget teremtünk együtt lenni, ennek gyümölcsei hamar megmutatkoznak: az emberek megismerik egymást, közösbe teszik mindazt, amit a hétköznapokban élnek, kapcsolatok születnek, „identifikálódnak”, azaz azonosulnak saját plébániájukkal, felelősséget és feladatot vállalnak benne. A plébánia az „együtt lenni jó” élettere. Megtanuljuk egymás nyelvét, igazodunk és alkalmazkodunk egymáshoz, megsebezzük egymást, de kiengesztelődünk. Beszélgetünk, tanulunk, elmélyülünk a keresztény életben, dolgozunk, imádkozunk, játszunk, kirándulunk: együtt! Egyszóval: kapcsolatba kerülünk az élettel, egymással. Ha mindez nem képeződik le a plébániára, a plébánia nem lesz otthonos és családias. A család fennmaradásának titka: az együttlét, a közösség megtartó ereje.

– A testvéries kapcsolatok megélésétől. Nemrég egy plébánián járt egyik testvérünk, ő mesélte: ahogy a kapun belépett, meglepődött, mert kedvesen ráköszöntek. Látták, hogy idegen. Megszólították, behívták, hellyel kínálták. Mondta, hogy ő valamit intézni jött. „Ettől függetlenül –mondták- hozhatunk azért egy kávét, teát, nem?” – és rámosolyogtak. Ez egy alapvető emberi magatartás. A kereszténységgel való találkozás kapuja is. Tanítani kéne. Odafordulás… megszólítás… ráfigyelés… befogadás… megvendégelés… párbeszéd… Utána jöhet az „ügyintézés”. A templom, a plébánia lehet annak helye ezen a földön, ahol azért figyelnek rám, mert létezem, személy vagyok. És nem azért, mert valamit kérek/nyújtok/elintézek/”csinálok”. Ezt nevezhetjük nyugodtan a szeretet civilizációjának.

– Éltető kapcsolat lelkipásztorunkkal. A családban a szülőkre hárul a családi élet vezetése, a nevelés felelőssége. Ezen belül a férjnek, édesapának családfői tisztség jut. Családfő, de nem főnöke a családnak. Hanem az egésznek egy része, mégis gondoskodó fenntartója. Jelenlétével és munkájával szolgálja a rábízottakat, akiket szeret. Ugyanígy a plébánián. Szükséges a papságban kapott szentség méltóságának kijáró tisztelet, de még szükségesebb a lelkipásztorral, mint emberrel való kapcsolat. Minél közvetlenebb, őszintébb, annál családiasabbá válik plébániánk. Segíteni kell őt, mint vezetőt. Támogatni kell, mint érző lényt. Fontos a baráti, testvéri hang megtalálása. Fontos, hogy tudjuk, ő az egész családnak, az egész plébániának lelkipásztora, nemcsak miénk, nemcsak egyeseké, nem sajátíthatjuk ki. Ha kezdeményezünk valamit a közösség életében, legyünk folyamatos egységben és párbeszédben vele. Mint egy családban… Esetleg, adott ponton tudni kell, hogy ő dönt. Ferenc pápa szava: a pásztort segíteni kell, hogy haladjon nyája élén, hogy vezessen minket. Segíteni kell, hogy legyen nyája között, középen, hogy érezze a bárányok szagát, hallja hangjukat. Segíteni kell, hogy hátul is legyen, hogy biztatni tudja a leszakadókat, lemaradókat. Sokat segít, ha meglátogatjuk. Ha beteg, gondoskodunk róla. Ha elhívjuk sétára, közös sportra, egy családi ünnepre, közös étkezésre. Ha érzékeltetjük, hogy nincs egyedül. Együtt, közösen formáljuk plébániánk életét és ebben számíthatunk egymásra.

Olvasás folytatása

Család

Családként a plébánián (II.)

Közzétéve

Fotó: Boldog Özséb Római Katolikus Plébánia, Kézdivásárhely

VI. Pál pápa úgy látta, hogy a plébánia a hívek testvéri és családi közössége, találkozási helye. És elsősorban mindenkinek saját plébániáján kell otthonra lelnie: „A plébánia a hívek otthona, a lélek és reménység háza, ahol találkoznunk és egyesülnünk lehet a mi Urunk, Jézus Krisztussal. Ha valaki tehát kérdezi: hol vár rám az Úr, ahol rendszeresen találkozóra hív engem? A válasz egyszerű: az én plébániámon! Ez a kegyelem és isteni jelenlét biztos pontja. És ez érvényes minden korosztályra: a kisgyermek, a kamasz, a felnőtt, a házas vagy családos, egyedülálló, idős vagy beteg. Minden életállapot és hivatás itt találjon otthonra, itt találja meg az igazságot, az Üdvözítő megtestesült misztériumát és ez kell életre váljon mindnyájunkban” (1964. március 8-án elhangzott beszédéből). „A plébánia a testvérek igazi családja, a hitnek iskolája, az imádkozók egybehangzó kórusa, az egyetlen kenyér asztala, a keresztény élet erényeinek és a szeretet edzőszobája, az egység első és igazi megtapasztalásának színtere” (1972. január 30-i beszédéből).

Micsoda reményteljes szavak. De mitől lesz ilyen családias plébániánk? Attól, hogy kölcsönhatásba hozzuk a család és plébánia valóságát. A házasság adja az életet, növeli fel az életet, a család ölén tanulja meg az ember, mit jelent az elfogadás, a kibontakozás, a növekedés, az igazságosság, a becsületesség, a tisztesség. Ezen értékek nélkül, nem tud létezni a plébánia, az Egyház, se a társadalom. Aki a házasságot mellőzi, idejemúltnak tekinti, az a nemzet és a jövő ellen szól, a társadalmat lazítja fel és teszi életképtelenné. A házasság szentségére épülő keresztény család képe segíthet plébániáink családiassá formálásában.

Mitől lesz családbaráttá plébániánk?

Egy-két gondolat, ami most nekem eszembe jutott és fontosnak tartok.

– A családias környezettől. Ahogy a családi életben is az első lépés a lakásunk széppé, otthonossá tétele, ugyanígy a plébánián is. Meg van az ideje a csukott ajtóknak is, de lehet üzenete a nyitott kapuknak is. Ha már messziről látszik, hogy szép az udvar, kellemes a környezet, az emberek többsége szívesen lép be. Több plébánia udvara családbarát. Padok vannak, szép zöld sövény, virágok. Adott esetben játszótér. Könnyű így megérteni, hogy bizony igaz lehet a mondás: a gyermekek hozzák el szüleiket, a felnőtteket a templomba, az Egyházba. És maga az épület, az iroda is lehet barátságos elrendezésű, családias. Természetes fény, elegendő ülőhely.  Falon a képek: csak a múltból üzennek (szentek, itt szolgált lelkipásztorok) vagy e mellett más is? Esetleg egy mindenkit megszólító ige, természeti táj, virágok, arcok…

– Otthon lenni otthon. Egy családi ház sokszor az apa nevére van íratva. Hivatalosan az övé. Mégsem mondhatja, hogy a család többi része itt csak vendég. Valójában akkor működik jól a család lelki egészsége, ha benne mindenki igazán otthon van. Ugyanígy a plébánián. Többször érdemes tudatosítani, hogy a plébánia ugyan a lelkipásztor lakását is magába foglalja, és valóban meg kell lennie a saját személyes életterének, ahol teljesen otthonosan érzi magát. De a plébánia mindenki másé is, közös otthonunk. Jó, ha vannak kialakítva kis sarkok, szoba vagy terem, ahol minden korosztály otthonosan mozog, azonosul a hellyel és felelősséget is érez iránta. Nemcsak bejáró vendég, aki fogyaszt, fizet és hazamegy. Hanem családtag, aki ha kell épít, együtt dolgozik velünk, takarít vagy éppen havat seper. Hozzáadja a maga részét, tudását, karizmáját. Jelszó: együtt, közösen.

Olvasás folytatása

Népszerű