Lépj kapcsolatba velünk

Család

A házaspárrá válás időszaka: az elköteleződés alapelvei

Közzétéve

Érték, élet, minta. Egy férfi és egy nő életre szóló kalandja, ajándéka, kihívása, örömeinek forrása, játéka, küzdelme. Egyszóval: élet.

Közreadjuk Szénégető Istvánnal a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség Családpasztorációs Központjának vezetőjével készített interjúnkat, melyben főleg házaspárokkal végzett szolgálata gyakorlati szempontjait osztja meg olvasóinkkal.

 

– Az előző részben a házaspárrá válás folyamatáról kezdtél el beszélni. Házassággondozó és családpasztorációs munkád során, hogy tapasztalod, mik jellemzik az új házasok mindennapjait, milyen belső folyamatokon mennek át?

– Jellemzően három szakasza van a házaspárrá válás hosszú, olykor nem könnyű folyamatának.

Amit szinte minden házaspártól hallani lehet, az az, hogy házasságuk első periódusában új módon tapasztalják az egymáshoz tartozás örömét és felelősségét. A pozitív és intenzív érzések, a szerelem növekedésének vagy tovább erősödésének időszaka ez. Az együtt töltött idő tartalmas, büszkeséggel tölti el szívüket a „mi” tudat, jellemző az egymásra figyelés, az igények és elvárások kölcsönös és könnyed teljesítése. Aztán jellemzően egy új életciklus következik, amikor ez a szimbiotikus közösség, az egymás felé fordulás intenzitása kissé meglazul. A mézeshetek szükségszerűen véget érnek egyszer. Újra előtérbe kerülnek a különbözőségek, a differenciálódás periódusa kezdődik el. Kihangsúlyozódnak az otthonról hozott szokások, mindkét fél kiáll származási családjából eredő értékei mellett, és megpróbálja meggyőzni házastársát is annak helyességéről (pl. hogyan szervezni meg egy névnapot, miként ünnepelni meg a karácsonyt, minek hol legyen helye a lakásban, stb). Viták, veszekedések alakulnak ki, néha elhangzik egy-egy epés megjegyzés, gyanúsítgatás, haragot éreznek, a gondok megbeszélésének elnapolását vagy elutasítását, szexuális ridegséget, a hibák beismerésének képtelenségét élik meg.

A házaspárrá válás folyamatában ezt követi az újrakezdés, a továbbfejlődés szakasza, melyben a házastársak újra képesek lesznek egymás felé fordulni, megnyílni egymás előtt, elfogadni egymást erősségekkel és gyengeségekkel együtt, tanulni a saját és egymás hibáiból, közösen találni meg a kapcsolat megerősítését szolgáló erőforrásokat. Képessé válnak újra hibáik elismerésére, a bocsánatkérésre és megbocsátásra, a dolgok őszinte megbeszélésére, a közös imádkozásra, ezáltal a nehéz érzésekből való kilépésre és a szeretet melletti döntésre. Ezáltal gyakorolgatják férj-feleség szerepeiket és egymás mélyebb megismerésére és elfogadására törekednek és jutnak.

Megjegyzem, hogy az említett három szakasza a házaspárrá válásnak általánosítható, vagyis a legtöbb házasságban ebben a sorrendben fellelhető, abban azonban mindig eltérés lehet, hogy egy-egy szakasz kinél mennyi időt tart, miként sikerül egyik szakaszból a másikba átlépni, illetve az is, hogy milyen gyakorisággal ismétlődnek vagy váltakoznak.

– Egyre inkább világossá válik, hogy a házasságban élőknek tudatosan kell újra és újra egymás mellett dönteni. Ehhez azonban szükséges az, amit az imént említettél: a kapcsolat megerősítését szolgáló erőforrásokból való táplálkozás. De mik lehetnek ezek?

– Amit mondasz, nagyon igaz! Csak az él, ami táplálkozik. A házastársi szeretetnek is táplálékra van szüksége, a kapcsolatot szüntelenül ápolni és tudatosan építeni kell. Hadd mondjak újra egy tapasztalatot. Egy olyan keresztény, családos csoportban, ahol idősebb házaspárok is jelen voltak, megkértem, hogy írjanak össze olyan pontokat, melyek szerintük az új házasoknak segítség lehet a növekedésben. Hét pontot írtak össze. Azt a címet adták: Fogadalmunk. Ezt írták:

Elhatározzuk, hogy

1. Nem vetünk véget a kapcsolatunknak, hanem újraépítjük azt. Döntésünket arra alapozzuk, hogy tudjuk, Isten azt szeretné, hogy együtt maradjunk, és házasságunkat a Szentháromságban megvalósuló isteni egység tükröződésévé tegyük.

2. Türelemmel nézünk a jövő elé. Tudjuk, hogy a növekedés néha fájdalommal jár és apró konkrét döntések által következik be, de megígérjük, hogy a kegyelem segítségével türelmesek leszünk egymással szemben.

3. Itt és most, mindig megbocsátjuk egymásnak a múltbeli hibákat. Búcsút intünk a múlt rossz érzéseinek, emlékeinek, sebeinek és tiszta lapot kezdünk. Tudjuk, hogy meg kell bocsátanunk egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nekünk és Jézus nevében meg is tesszük ezt.

4. Betöltjük egymás szükségleteit, és inkább adni, mint kapni igyekszünk házasságunkban. Arra fogunk törekedni, hogy észrevegyük, mire van szüksége a másiknak, és mindennap megpróbálunk örömet szerezni egymásnak, attól függetlenül, hogy a mi kérésünket párunk teljesítette-e vagy sem. Különösen arra fogunk figyelni, hogy mindennap legalább egy olyan dolgot tegyünk, ami jólesik társunknak.

5. Vállaljuk a felelősséget megbántottságunkért, nem vonulunk némaságba, hanem mindig kimondjuk azt. Vagyis felelősséget vállalunk érzéseinkért és igyekszünk megosztani egymással azokat.  6. Minden este együtt imádkozunk és olvassuk a Bibliát. Belátjuk, hogy lelkiéletünk fejlődésével hozzájutunk azokhoz az erőforrásokhoz, amelyek által nagyobb belátással és megértéssel kezelhetjük problémáinkat, mélyebb kapcsolatra juthatunk Istennel és egymással.

7. Törekszünk a jó kommunikációra. Meghatározunk olyan időpontokat, amikor a fontos kérdéseket meg tudjuk beszélni. Minden problémával szembenézünk, nem hibáztatjuk társunkat, hanem saját érzéseinkről beszélünk, addig gondolkodunk, amíg kölcsönösen kielégítő megoldást nem találunk.

– Nevezhetjük ezeket az új házasok hét fogadalmának?

– Én nagyon sokat tanulok a házaspároktól. Ők azt mondják, nem feltétlenül fogadalmak ezek, de valóban nagyon sokat segíthetnek abban, hogy Isten és az oltár előtt kimondott valamikori fogadalmaikat hűséggel teljesíteni tudják. Én a házassági elköteleződés alapelveinek nevezném inkább.

Az egyes kérdéseknek a pontról pontra való átnézése, átbeszélgetése akár több órát is igénybe vehetne. Használni lehet házaspárok csoportjában is, hét alkalommal feldolgozni a hét pontot.

De fel lehet fogni játékként is. Az egyik házaspár, pl. felírta a fenti hét pontot egy-egy kis lapocskára, betették egy dobozkába, minden héten kihúztak belőle egyet. A következő héten próbálták azt az egyet szem előtt tartani és meg is valósítani, tettekre váltani. Aztán visszajeleztek egymásnak, hogy mit éreztek, hogyan növekedtek az elmúlt héten.

Olvasás folytatása
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Család

Családként a plébánián (IV.)

Közzétéve

Családnap a Remeteszegi Plébánián, Marosvásárhely - Fotó: Facebook

– Családbarát templom és liturgia. A család együtt imádkozik. Az ima nemcsak komoly, csendes felnőttek privilégiuma. Lehet az ágyban egy beteg nagyszülő, és lehet a szobában szaladgáló kisgyermek is. Legalább néha, ha összekapcsolódunk közös imában, ez felmelegíti szívünket és titkos szálak ölelése kapcsol egybe minket. Ha a templomhoz és szentmiséhez szoknak a gyermekek, a maguk módján találkozni fognak az élő Istennel. Ezt pedig nem fogják elveszíteni soha! Ahol megoldható, az a járható út, hogy a lelkipásztorral közösen szülők és hitoktatók, beszéljenek arról, miként lehet a szentmiséhez közel hozni, abba belekapcsolni (nem mindig, de legalább néha, mondjuk havonta) a gyermekeket is. Család-e gyermek nélkül a család? Van-e jövője egy plébániának, ha nem látunk benne vidám lurkókat, játszadozó gyermekeket, nem hallunk benne zsivajt és lármát? Néha nehéz megtalálni a középutat és egyensúlyt: szentmisére hívni és bekapcsolni minél több gyermeket és szülőt, ugyanakkor méltósággal igét hirdetni, áldozatot bemutatni… Jó lenne megismerni, bemutatni megvalósult, konkrét példákat, ahol ezt egy-egy közösség már évek óta bevezette és gyakorolja… Tanuljunk egymástól!

– Megtalálni helyem a közösségben. A családban szerepeknek is kell lenniük. Apa, anya, gyermekek. Szülők, nagyszülők, testvérek, stb. A fennmaradáshoz, napi működéshez, jó hangulathoz és közérzethez mindenkinek jut egy-egy konkrét feladat, felelősség. Nem hárulhat minden mondjuk csak az apára… A plébánián ugyanígy. A „csecsemő” lelkületűek (ezek sokszor felnőttek is), azt várják, hogy gondoskodjanak róluk, „anya mindjárt jön és ad tejet”. Ezek az elvárások azonban sokszor nem teljesülnek be, így néha emberek kiábrándulnak saját lelkipásztorukból, plébániájukból… A „kamasz” lelkületűeknek szűk a tér, rugdalóznak, forradalmat, újításokat akarnak. Ötleteik vannak, ezeket általában mondják is. A „felnőtt” keresztények párbeszédben állnak lelki vezetőjükkel és egymással, párbeszédben szűrik le és tűzik ki a közös célokat, közösen munkálkodnak érte, tudván, hogy egységben az erő. Kezdeményeznek, de ha kell, türelmesen engedni tudnak a közös jó érdekében. Megérezték, meggyőződtek: „Jobb egy dolgot kevésbé tökéletesen véghezvinni együtt, mint azt megvalósítani, egyedül”.

– Házaspárok és családok pasztorációja. A család fennmaradásának és jó közérzetének feltétele, hogy gondozzuk és ápoljuk azt. Házasság- és család ápolás. Minél több egészséges, harmonikus családja van egy plébánia közösségnek, annál inkább válik családiassá a nagy közösség is. Ebben nagy segítséget nyújt a családlátogatás, a családok közösségei és csoportjainak támogatása egy plébánián. Sokszor egy-egy ilyen csoport megszervez egy plébániai családnapot, ahol az egész közösség egyetlen családként ünnepel.

Olvasás folytatása

Család

Családként a plébánián (III.)

Közzétéve

Remeteszegi Plébánia, Marosvásárhely, Fotó: Csatlós Ferenc Róbert

– Együtt-lenni. Az a családi közösség élhető, ahová jó hazamenni, benne lenni, mert együtt lenni jó. Megtanultuk a közeledés-távolódás dinamikáját. Ideje van a csendes magánynak, ideje van a családi együtt létnek. Ha egy plébánián lehetőséget teremtünk együtt lenni, ennek gyümölcsei hamar megmutatkoznak: az emberek megismerik egymást, közösbe teszik mindazt, amit a hétköznapokban élnek, kapcsolatok születnek, „identifikálódnak”, azaz azonosulnak saját plébániájukkal, felelősséget és feladatot vállalnak benne. A plébánia az „együtt lenni jó” élettere. Megtanuljuk egymás nyelvét, igazodunk és alkalmazkodunk egymáshoz, megsebezzük egymást, de kiengesztelődünk. Beszélgetünk, tanulunk, elmélyülünk a keresztény életben, dolgozunk, imádkozunk, játszunk, kirándulunk: együtt! Egyszóval: kapcsolatba kerülünk az élettel, egymással. Ha mindez nem képeződik le a plébániára, a plébánia nem lesz otthonos és családias. A család fennmaradásának titka: az együttlét, a közösség megtartó ereje.

– A testvéries kapcsolatok megélésétől. Nemrég egy plébánián járt egyik testvérünk, ő mesélte: ahogy a kapun belépett, meglepődött, mert kedvesen ráköszöntek. Látták, hogy idegen. Megszólították, behívták, hellyel kínálták. Mondta, hogy ő valamit intézni jött. „Ettől függetlenül –mondták- hozhatunk azért egy kávét, teát, nem?” – és rámosolyogtak. Ez egy alapvető emberi magatartás. A kereszténységgel való találkozás kapuja is. Tanítani kéne. Odafordulás… megszólítás… ráfigyelés… befogadás… megvendégelés… párbeszéd… Utána jöhet az „ügyintézés”. A templom, a plébánia lehet annak helye ezen a földön, ahol azért figyelnek rám, mert létezem, személy vagyok. És nem azért, mert valamit kérek/nyújtok/elintézek/”csinálok”. Ezt nevezhetjük nyugodtan a szeretet civilizációjának.

– Éltető kapcsolat lelkipásztorunkkal. A családban a szülőkre hárul a családi élet vezetése, a nevelés felelőssége. Ezen belül a férjnek, édesapának családfői tisztség jut. Családfő, de nem főnöke a családnak. Hanem az egésznek egy része, mégis gondoskodó fenntartója. Jelenlétével és munkájával szolgálja a rábízottakat, akiket szeret. Ugyanígy a plébánián. Szükséges a papságban kapott szentség méltóságának kijáró tisztelet, de még szükségesebb a lelkipásztorral, mint emberrel való kapcsolat. Minél közvetlenebb, őszintébb, annál családiasabbá válik plébániánk. Segíteni kell őt, mint vezetőt. Támogatni kell, mint érző lényt. Fontos a baráti, testvéri hang megtalálása. Fontos, hogy tudjuk, ő az egész családnak, az egész plébániának lelkipásztora, nemcsak miénk, nemcsak egyeseké, nem sajátíthatjuk ki. Ha kezdeményezünk valamit a közösség életében, legyünk folyamatos egységben és párbeszédben vele. Mint egy családban… Esetleg, adott ponton tudni kell, hogy ő dönt. Ferenc pápa szava: a pásztort segíteni kell, hogy haladjon nyája élén, hogy vezessen minket. Segíteni kell, hogy legyen nyája között, középen, hogy érezze a bárányok szagát, hallja hangjukat. Segíteni kell, hogy hátul is legyen, hogy biztatni tudja a leszakadókat, lemaradókat. Sokat segít, ha meglátogatjuk. Ha beteg, gondoskodunk róla. Ha elhívjuk sétára, közös sportra, egy családi ünnepre, közös étkezésre. Ha érzékeltetjük, hogy nincs egyedül. Együtt, közösen formáljuk plébániánk életét és ebben számíthatunk egymásra.

Olvasás folytatása

Család

Családként a plébánián (II.)

Közzétéve

Fotó: Boldog Özséb Római Katolikus Plébánia, Kézdivásárhely

VI. Pál pápa úgy látta, hogy a plébánia a hívek testvéri és családi közössége, találkozási helye. És elsősorban mindenkinek saját plébániáján kell otthonra lelnie: „A plébánia a hívek otthona, a lélek és reménység háza, ahol találkoznunk és egyesülnünk lehet a mi Urunk, Jézus Krisztussal. Ha valaki tehát kérdezi: hol vár rám az Úr, ahol rendszeresen találkozóra hív engem? A válasz egyszerű: az én plébániámon! Ez a kegyelem és isteni jelenlét biztos pontja. És ez érvényes minden korosztályra: a kisgyermek, a kamasz, a felnőtt, a házas vagy családos, egyedülálló, idős vagy beteg. Minden életállapot és hivatás itt találjon otthonra, itt találja meg az igazságot, az Üdvözítő megtestesült misztériumát és ez kell életre váljon mindnyájunkban” (1964. március 8-án elhangzott beszédéből). „A plébánia a testvérek igazi családja, a hitnek iskolája, az imádkozók egybehangzó kórusa, az egyetlen kenyér asztala, a keresztény élet erényeinek és a szeretet edzőszobája, az egység első és igazi megtapasztalásának színtere” (1972. január 30-i beszédéből).

Micsoda reményteljes szavak. De mitől lesz ilyen családias plébániánk? Attól, hogy kölcsönhatásba hozzuk a család és plébánia valóságát. A házasság adja az életet, növeli fel az életet, a család ölén tanulja meg az ember, mit jelent az elfogadás, a kibontakozás, a növekedés, az igazságosság, a becsületesség, a tisztesség. Ezen értékek nélkül, nem tud létezni a plébánia, az Egyház, se a társadalom. Aki a házasságot mellőzi, idejemúltnak tekinti, az a nemzet és a jövő ellen szól, a társadalmat lazítja fel és teszi életképtelenné. A házasság szentségére épülő keresztény család képe segíthet plébániáink családiassá formálásában.

Mitől lesz családbaráttá plébániánk?

Egy-két gondolat, ami most nekem eszembe jutott és fontosnak tartok.

– A családias környezettől. Ahogy a családi életben is az első lépés a lakásunk széppé, otthonossá tétele, ugyanígy a plébánián is. Meg van az ideje a csukott ajtóknak is, de lehet üzenete a nyitott kapuknak is. Ha már messziről látszik, hogy szép az udvar, kellemes a környezet, az emberek többsége szívesen lép be. Több plébánia udvara családbarát. Padok vannak, szép zöld sövény, virágok. Adott esetben játszótér. Könnyű így megérteni, hogy bizony igaz lehet a mondás: a gyermekek hozzák el szüleiket, a felnőtteket a templomba, az Egyházba. És maga az épület, az iroda is lehet barátságos elrendezésű, családias. Természetes fény, elegendő ülőhely.  Falon a képek: csak a múltból üzennek (szentek, itt szolgált lelkipásztorok) vagy e mellett más is? Esetleg egy mindenkit megszólító ige, természeti táj, virágok, arcok…

– Otthon lenni otthon. Egy családi ház sokszor az apa nevére van íratva. Hivatalosan az övé. Mégsem mondhatja, hogy a család többi része itt csak vendég. Valójában akkor működik jól a család lelki egészsége, ha benne mindenki igazán otthon van. Ugyanígy a plébánián. Többször érdemes tudatosítani, hogy a plébánia ugyan a lelkipásztor lakását is magába foglalja, és valóban meg kell lennie a saját személyes életterének, ahol teljesen otthonosan érzi magát. De a plébánia mindenki másé is, közös otthonunk. Jó, ha vannak kialakítva kis sarkok, szoba vagy terem, ahol minden korosztály otthonosan mozog, azonosul a hellyel és felelősséget is érez iránta. Nemcsak bejáró vendég, aki fogyaszt, fizet és hazamegy. Hanem családtag, aki ha kell épít, együtt dolgozik velünk, takarít vagy éppen havat seper. Hozzáadja a maga részét, tudását, karizmáját. Jelszó: együtt, közösen.

Olvasás folytatása

Népszerű