Isten a legkiszámíthatatlanabb módon és a legváratlanabb időben viszi véghez, amit a szívünkbe helyezett.
„Heródesnek, Júdea királyának korában élt egy Abija osztályából való Zakariás nevű pap. Felesége Áron leányai közé tartozott, s Erzsébetnek hívták. Mindketten igazak voltak az Isten előtt, szentül éltek, az Úr parancsai és rendelkezései szerint. De nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt, és már mindketten életük alkonya felé jártak. Történt mégis, hogy amikor Zakariás osztályának sorrendjében papi szolgálatát teljesítette az Isten színe előtt, s a papság körében hagyományos szokás szerint rá esett a sor, hogy illatáldozatot mutasson be, bement az Úr templomának szentélyébe. Az illatáldozat órájában az egész nép kint várta, és közben imádkozott. Ám megjelent neki az Úr angyala az illatáldozat oltárának jobb oldalán. Amikor Zakariás meglátta, zavarba jött, és elfogta a félelem. Az angyal azonban így szólt hozzá: „Ne félj, Zakariás, mert imád meghallgatásra talált! Feleséged, Erzsébet, fiút szül neked, s te Jánosnak fogod nevezni. Örömödre lesz és ujjongani fogsz rajta, és sokan örülnek majd születésén. Mert nagy lesz az Úr előtt, bort és mámorító italt nem fog inni, hanem már anyja méhében a Szentlélek fogja eltölteni. Izrael fiai közül sokat megtérít Urukhoz, Istenükhöz. Ő maga Illés szellemével és erejével előtte fog járni az Úrnak, hogy az apák szívét fiaik felé fordítsa, az engedetleneket az igazak okosságára térítse, s így a népet előkészítse az Úrnak.” Zakariás megkérdezte az angyaltól: „Miből fogom a dolgot megtudni? Mert hisz öreg vagyok, és már feleségem is előrehaladt a korban.” „Én Gábor vagyok – felelte az angyal –, s az Úr színe előtt állok. Az a küldetésem, hogy ezt megmondjam neked, és adjam tudtodra ezt a jó hírt. Íme, most megnémulsz és nem fogsz tudni beszélni addig a napig, amíg ez be nem következik, mert nem hittél szavaimnak, amelyek majd, ha eljön az ideje, be fognak teljesedni.” A nép egyre várta Zakariást, és csodálkozott, hogy oly sokáig ott időzik a szentélyben. Ám amikor kijött, nem tudott hozzájuk szólni, s ebből megértették, hogy látomása volt a templomban. Ő intett nekik, de néma maradt, s amikor leteltek szolgálatának napjai, hazament. E napok után felesége, Erzsébet, gyermeket fogant, és öt hónapon át eltitkolta. „Ezt tette hát nekem az Úr – mondta – azokban a napokban, amikor rám tekintett, és ami az emberek előtt szégyenemre volt, attól megszabadított.”” (Lk 1,5-25)
Zakariás és Erzsébet az igaz emberek mintaképei, egyszersmind az olyan igaz emberek mintaképei is, akiknek tisztességességük és hűségük ellenére olyan nehézségekkel kell szembenézniük, amelyek végigkísérik egész életüket.
Életük drámája abban jelenik meg, hogy nincs gyermekük. Most, idős korukban hallják meg Gábor angyal szavát, aki hírül adja számukra Keresztelő János születését. Örömmel kellene fogadni egy ilyen jó hírt, Zakariás azonban váratlan hitetlenséggel reagál: „Miből fogom a dolgot megtudni? Mert hisz öreg vagyok, és már feleségem is előrehaladt a korban.” Erre a reakcióra válaszul az angyal megnémítja Zakariást, aki néma is marad mindaddig, amíg fia születésével vissza nem nyeri beszédkészségét.
Vannak olyan dolgok az életben, amelyek hatására mi is elnémulunk, vannak azonban olyan események is, amelyek megoldják a nyelvünket. Úgy tűnik, az evangélium arra int bennünket, hogy ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket az életünkkel kapcsolatban, akkor sem, ha úgy tűnik, túl késő már, hogy valami különleges dolog történjen. Sőt, töröljük szótárunkból a „túl késő” kifejezést, vessük inkább bizalmunkat Istenbe, aki a legkiszámíthatatlanabb módon és a legváratlanabb időben viszi véghez, amit a szívünkbe helyezett.
Ha nap mint nap felébredünk, az azt jelenti, hogy valamiért még élnünk kell, és van valami, amiben reménykedhetünk. Ha viszont már nem várunk semmit az élettől, az kicsit olyan, mintha meghalnánk. Isten az egyetlen, aki újra és újra feléleszti a reményt mindenkiben, még egy olyan idős emberben is, mint Zakariás. Csak meg kell értenünk, miként cselekszik, és milyen reakciót vár tőlünk.
Szerző: Fr. Luigi Maria Epicopo
Fordította: Forgács Hajnalka
Forrás: Aleteia
