A hitében jártas ember: Alfred Hitchcock katolicizmusa

Alfred Hitchcock katolikusnak született, nevelkedett, és egész életében gyakorolta katolikus vallását.

Alfred Hitchcock több mint 40 évvel ezelőtt, 1980. április 29-én halt meg. És több, mint 100 év telt el azóta, hogy 1920-ban elkezdett dolgozni a filmiparban.

Hitchcock pályafutása és élete Viktória királynő uralkodása idején kezdődött és Jimmy Carter elnökségének idején ért véget, Londontól Hollywoodig ívelt, amelynek során a némafilmek címrajzolójából a világ egyik leghíresebb filmrendezőjévé vált. Első filmje a némafilmes 13-as szám (Number 13, 1922) volt, utolsó rendezése a jóval zajosabb Családi összeesküvés (Family Plot, 1976).

Halála után igen sötét portrét festettek az angol Hitchcockról, akit zseniális, bár hidegvérű rendezőnek tekintettek: azoknak a színészeknek, akik szerencsétlenségükre kiváltották nemtetszését, mindenféle megaláztatásokat kellett elviselniük. Állítólag a rendező viszonya a színészekkel a legtöbbjük esetében távolságtartó, néhányukkal pedig túlzottan is irányító volt. Bár számos művész és technikus dolgozott mellette hosszú ideig, állításuk szerint soha nem adta meg egyiküknek sem a megérdemelt elismerést, amiért hozzájárultak a Hitchcock „márka” megteremtéséhez. Sokan – filmes kollégák és kritikusok egyaránt – csodálták a munkásságát, de kevesen voltak azok, vagy talán senki sem, akik igazán ismerték volna, és úgy tűnik, még kevesebben szerették.

A Hitchcockról a közelmúltban készült filmes portrék csak megerősítették ezt a képet a közvéleményben. Ezek szerint Hitchcock ugyanolyan vészjósló volt, mint az életművének témája; a közönség manipulációját a védjegyének tekinthető, akasztófahumorral fűszerezett rémisztgetésekkel ma már érzéketlennek és ízléstelennek tartják.

Végső soron Hitchcocknak, az embernek a talánya a filmjeiben szereplő lehetséges nyomok sokaságában rejlik, amelyeket a jövő nemzedékei vizsgálhatnak. Azonban a legérdekesebb mind közül Hitchcock katolicizmusának rejtélye.

Mint ismeretes, Hitchcock katolikusnak született és így is nevelkedett. Katolicizmusára nagy hatással voltak ír felmenői, és tovább mélyítették azt a londoni jezsuiták, akik tanították. Menyasszonya, Alma közvetlenül 1926-os házasságkötésük előtt tért át a hitre; egyetlen gyermeküket, Patriciát katolikusnak nevelték. A családot gyakran látták vasárnaponként a Beverly Hills-i Jó Pásztor templomban. Ezen túlmenően Hitchcock hite nagyrészt rejtély marad.

Az évek során egyesek megpróbálták Hitchcock katolicizmusát a műveiben feldolgozott eltorzult, ferde témák forrásaként feltüntetni. A filmkritikusok a bűntudat és a félelem visszatérő filmes motívumait katolikus érzékenységére vezették vissza, még akkor is, ha a tájékozott néző számára ezek kezelése inkább janzenistának[1], semmint katolikusnak tűnik. Hitchcock filmes univerzuma valójában nem felismerhetően keresztény. Ebben a két démon – a félelem és a bűntudat – által uralt celluloidvilágban ugyanis alig van megváltás. A legtöbb esetben hősei hamis vád súlya alatt, a lelepleződéstől rettegve élnek, vagy valamilyen sötét titkot rejtegetnek, amely minden lépésüket korlátozza, sorsukat pedig olyan látható és láthatatlan lények irányítják, amelyekből hiányzik az együttérzés, és akiknek ítélete kemény. Hitchcock művei az emberiség katolikus látásmódjának legfeljebb a felét ábrázolják: a bukott felét.

A hitchcocki filmvilágnak egy másik vonatkozása az, hogy ez az univerzum tele van trükkökkel és szemfényvesztéssel: a dolgok, emberek, helyek sosem egészen azok, aminek látszanak. Ha ez így van a filmjeiben, akkor még inkább így van a filmvásznon kívüli életében, ami a hitét illeti.

Hitchcock egész életében gyakorló katolikus volt. Soha nem mondott semmit az egyház ellen; nagyritkán megeresztett egy viccet, de sosem olyat, ami nyilvános botrányt okozott volna. A londoni Mária Szeplőtelen Szíve templomban (Brompton Oratory) házasodott meg 1926-ban, de csak azután, hogy Alma hitoktatáson vett részt és elsajátította a teljes katolikus hittant. Katolikusan nevelték egyetlen gyermeküket, Patriciát, aki később egyházi házasságot kötött, majd gyermekeit is katolikusan nevelte. Vannak kevésbé ismert, de sokatmondó tények is: például az 1920-as évek elején, első Anglián kívüli útja során, amikor Párizsba, az akkoriban a dekadencia szinonimájaként ismert városba utazott, az angol fiatalembernek megérkezése után az első dolga az volt, hogy részt vegyen egy hajnali misén.

A Hitchcock-filmekben a „MacGuffin” (a film cselekményét továbblendítő, megszerzendő tárgy, motiváló tényező) egy „vörös hering” [2] (a nézőt félrevezető információ vagy tény), egy hamis szag, délibáb, amelyet a nézők kergethetnek; lehet, hogy nem ő találta ki ezt a fogalmat, de azt nyugodtan állíthatjuk, hogy ő népszerűsítette a mozilátogatók körében. Alfred Hitchcock imádta az embereket zsákutcába vezetni, majd otthagyni őket – lehetőleg úgy, hogy sikoltozzanak és az egyik irányba nézzenek, miközben valami az ellenkező irányból közeledik feléjük. Vajon az illúziónak ebben a begyakorolt művészetében rejlik a kulcs Hitchcock hitének rejtélyéhez?

Hitchcock zárkózott ember volt, és egész életében oltalmazta a hitét a világ állandóan kíváncsiskodó szemei elől. Ami ennél több volt, mint egyik zseniális „MacGuffinja”, annak rejtve kellett maradnia, „off-screen”, a filmvásznon kívül. De, mint a legjobb filmekben, ez is csak az utolsó tekercsig.

Mark Henninger atya, egy jezsuita pap, aki ismerte Hitchcockot élete végén, 2012-ben megjelentetett egy cikket, amelyben azt vetette fel, hogy Hitchcock valamiféle végső békét talált élethosszig tartó hitében. A pap elmeséli, hogy a rendező utolsó éveiben a Hitchcock család otthonában rendszeresen tartottak szentmisét. Még beszédesebb, hogy egy ilyen alkalommal a pap felfigyelt arra, hogy Alfred Hitchcock, a szemfényvesztés nagyon is nyilvános mestere, a szentáldozáskor titokban könnyezett.

Írta: K.V. Turley
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: ncregister.com

[1] Janzenizmus: Katolikus mozgalom a 17–18. században, amely szerint az ember eredendően bűnös, és képtelen a jóra. Forrás: Wikiszótár.hu (Ford. megj.)

[2] A MacGuffin és a vörös hering is dramaturgiai eszköz, ám míg az előbbi mozgásba lendíti a cselekményt, addig utóbbi funkciója az, hogy megzavarja azt, mellékvágányra terelve a szereplőket. Forrás: Filmtekercs.hu