Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

A Nagyböjt megmutatja az élet szépségét

Közzétéve

Hamvazószerda nagyböjt kezdete - Fotó: Pixabay

Az élet és a halál finoman összefonódik.

A héten egy sportműsort hallgattam a rádióban, amikor eszembe jutott, hogy pont egy évvel ezelőtt láttam utoljára életben a nagyapámat. Furcsa, hogy az emberi agy hogyan kapcsol össze dolgokat.  Egy évvel ezelőtt anyámmal és a bátyámmal autóztunk az országúton a Missouri délkeleti csücskében lévő Sikeston városkába, ahol nagyapámat rohamosan gyengülő állapota miatt a kórházban kezelték. A hazafelé vezető úton mindhárman gondolatainkba merültünk. A rádió sportadója szólt háttérzajként.

Ritkán hallgatok sportműsorokat, de éppen odakapcsoltam a minap vezetés közben, és azonnal eszembe jutott minden. Olyan volt, mint egy időutazás, mintha ugyanazt a feketefenyőkkel és sombokrokkal szegélyezett utat látnám a végtelenbe nyúlva, aztán éreztem az édes Missouri-i levegőt, mielőtt bementünk a kórházba, és utoljára tartottam nagyapám kezét a kezemben. Nagy keze volt, olyan ember keze, aki korán kelt, hajnaltól sötétedésig dolgozott, nehéz terheket emelgetett. Ugyanez a kéz kedves, romantikus üzeneteket írt a feleségének. Soha nem beszélt a szeretetéről a családjának, de az sugárzott a lényéből.

Arra gondoltam, hogy a halál ugyanúgy sebet ejt rajtunk, mint a rózsa tüskéje. Személyes érzéseim ezzel kapcsolatban keserédesek, de nem vagyok vigasztalhatatlan. Teljesen világossá vált számomra, milyen megelégedettséggel tölt el az a puszta tény, hogy ismerhettem és szerethettem a nagyapámat. Az élete, ahogy Rainer Maria Rilke a költő írja (a gyászról), „sötétpirossá teszi a véremet”. Furcsa módon éppen a hiánya teszi a szeretetemet valóságosabbá, és könnyebbé, hogy nyíltan beszéljek erről. Korábban azt hiszem, természetesnek vettem ezt a szeretetet.

Hamvazószerdán a misén minden évben együtt vagyok a hívekkel. A kezemből várják a papi áldást. Az áldást, amely magában is ellentmondás – hamuval rajzolt kereszt ezekkel a szavakkal kísérve: „Emlékezz ember, porból vagy és porrá leszel”. Hogy lehet az, hogy a halál áldássá válik? Úgy tűnik nekem, van valamilyen kapcsolat aközött, ahogy a halál teljességében felfedi a szeretetünket azok iránt, akiket elvesztettünk, és ahogyan a saját halálunkról való gondolkodás felfedi annak az életnek a szeretetét, amit mindnyájan kaptunk.

Mielőtt katolikus lettem, egy olyan keresztény felekezethez tartoztam, amely nem tartja a Nagyböjtöt. Sosem tudtam, mit veszítettem, egészen addig, amíg az első hamvazószerdai misén részt nem vettem. Hatalmas pillanat az, amikor a pap hamuval keresztet rajzol a homlokunkra, és emlékeztet minket arra, hogy egy napon a sírba kerül a testünk. Ugyanabban az évben tapasztaltam meg először, hogyan emlékeznek Nagypéntekre. Teljesen készületlenül ért. A pap elhelyezte a feszületet az oltár előtt egy vörös bársonypárnán. A hívek felsorakoztak, térdet hajtottak, meghajoltak és egyenként megcsókolták a haldokló Isten lábát. A halál látványa és a kereszt közelsége rádöbbentett minket arra, hogy ez az az Isten, akit szeretünk, imádunk. A halál valóságosabbá tette a szeretetünket.

Van valami misztikus a halál és a szeretet közötti kapcsolatban. Rámutat arra, kik vagyunk, és mit jelent, hogy halhatatlan a lelkünk, ugyanakkor a testünk megöregszik, elhasználódik. Ursula Le Guin The Dispossessed (A kisemmizettek) című regényében van egy gyönyörű bekezdés arról, hogy egy tárgy vagy dolog igaz szépségét csak akkor látjuk, ha az egészet látjuk. Így szól:

„Ha egészben látsz valamit, úgy tűnik, az mindig gyönyörű… közelről a világ csak szikla és föld. Egyik nap után jön a másik, az élet kemény feladat, elfárad az ember és elveszíti a rálátását az egészre. Távolságra van szükség… Hogy lássuk, milyen csodálatos a föld, úgy kell rátekintenünk, mintha a Holdra néznénk. Ahhoz, hogy az élet szépségét meglássuk, a halál felől kell rátekintenünk.”

A Nagyböjt kihívásokkal teli időszak. A bűnbánatra és a böjtre, a hamura és a halandóságra összpontosít, olyan, mint amikor egy haláleset évfordulóján emlékezünk. Megéri azonban az erőfeszítést és az önmagunkba nézést. Halandóságunkról elmélkedni fontos feladat, mert felismerjük, hogy életünk egy egész – van kezdete, közepe és vége. Ez utóbbi nézőpontból nézve megértjük, milyen gyönyörű és becses az életünk. A szereteten keresztül az egészet látjuk. Az életben szeretünk. A halálban szeretünk. Mindegy, hogy élünk, vagy halunk, örökké egymáshoz tartozunk.

Michael Rennier atya

Forrás: Aleteia

Ezt a cikket Eiben Ingeborg önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Élő szentmise közvetítések

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű