fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

A NEK veszélyforrás vagy kegyelemözön?

Közzétéve

Fotó: Cathopic

Hallom a rádióban, hogy az aug. 20-i tűzijáték „tömegétől” és a szeptemberi Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszus nagytalálkozójától a szolgálatos virológusok féltik az országot. A járvány terjedését, a fertőzések számának megugrását emlegetik.A Kongresszus borzolja a szakemberek idegeit. Toporzékolnak, háborognak, a kórházba kerüléssel rémisztgetnek, mintegy okolva a lényeget: egyáltalán miért is kell megszervezni, mintegy kétségbe vonva a kongresszus létjogosultságát. Mintha Júdást hallanám: „nem jobb lett volna ezt a tömérdek pénzt – amit a szervezésre költöttetek… – a szegények megsegítésére fordítani? Lám veszélybe sodorjátok az országot…”

Ha 1938-ban a magyarok így gondolkoztak volna, nem így nézne ki a Lánchíd, a Városliget, a Hősök tere, a Gellért-hegy. Még ilyen sem lenne a magyarok Trianon utáni önbizalma.  

Pedig az áldásokat is ugyanarra a mérlegre kell tenni. Akkor derül ki az igazság. Hiszen amennyi tömegrendezvényt, fesztivált eddig maszkosan és „onlájn” is megoldottak „életre valóbb” szervezetek, társaságok, ahhoz képest az Eukarisztikus Világkongresszus más lapon említhető. Más léptékkel mérendő. Nem úgy nyom a latban, mint egy átlagos rendezvény. Aki hite szerint él, tudja miért.

Fecseg a felszín, s hallgat a mély, mondanám József Attilával. Mert a mély nem vitatkozik, hanem cselekszik. Pontosan, szépen, csendesen, ahogy a csillag meg az égen…

Nekünk, keresztény-katolikus magyaroknak is ezt kell tennünk. Mélyíteni vallásos meggyőződésünket, elkötelezettségünket Szent István népeként. Kiállni a világ porondjára, és tenni is azért, amiből élünk. Megerősíteni gyökereinket, hálát adva kincseinkért, értékeinkért, felfedezve újra a hitünk nyújtotta erőforrásokat.

Három, általam nagyrabecsült kortárs misztikus-gondolkodó lelki terméséből válogattam, mintegy segítve a ráhangolódást a Világkongresszus nemzet-megtermékenyítő munkájára. Hiszen ez az összmagyarság együttes kiállása, tanúságtétele is Krisztus Szentségi Jelenléte, a Benne való hit mellett.

Elsőként Jelenits István piarista szerzetest idézem: „Tévednénk akkor, ha azt hinnénk, az eukarisztia titkának legörvendetesebb része az, hogy Jézus jelen van a szentségi színek alatt. De nem ez az igazán lenyűgöző, hanem az, hogy táplálékunk lesz…” Ha Jézus pusztán azért akart volna jelen lenni köztünk, hogy leboruljunk előtte és órák hosszat fohászkodjunk hozzá, akkor talán egy kristályt változtatott volna át az ő testévé. De a kenyeret változtatta át, s a kenyeret nem nézni szoktuk. Amikor azt mondja, „vegyétek és egyétek, ez az én testem”, nem azt mondja, hogy tegyétek be az oltárszekrénybe és boruljatok le előtte. Sajnos a középkortól kezdve a kelleténél nagyobb hangsúlyt adtunk az imádásnak, nyilván azért mert akkor a valóságos jelenlét vált vitatottá. Akkor az Úrfelmutatáskor felemelték, mi leborultunk előtte, s ahogy Huizingánál olvassuk: az utcáról betódult a tömeg, és a „szemei által áldozott”, mert fölemelte tekintetét a kenyérre.. De a kenyér arra való, hogy megegyük. Lehet ünnepelni, csak ne felejtsük el, hogy kenyér.

„A jelenlét túlhangsúlyozása méltatlanságot váltott ki az emberekből.” Jelenits atya hozzáteszi: szerintem nemcsak azt kellene mondanunk, hogy a kenyér Krisztus testévé változik, hanem azt is lehetne mondani, hogy Krisztus teste kenyérré változik… Ugyanúgy, ahogy az Ige emberré lett. Ez a megtestesülés folytatása: „kenyerünk lett Jézus.” A szerzetes teológus úgy fogalmaz, hogy a rejtőzés (kenyér színe alatt…) inkább bújócska, „mintha próbára tenne, lám még mennyire vagyok képes elhinni a jelenlétét. Egyfajta vak beleugrás a mélységbe. De ha tudatosítjuk, hogy Jézus azért lett kenyér, hogy egészen közel férkőzzék hozzám, hogy megegyem, és általa életem legyen. Nos, ez a hit próbája. Egy külön feladat.” Ha nem eszem a kenyeret, nincs életem.

Barsi Balázs OFM, a ferences újoncok volt elöljárója a következőket mondja, mintegy Krisztus szócsöveként: „Ne olyan ételért fáradozz, amely megromlik és ízét veszti, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Nem az a baj, hogy éhezel, hanem hogy beéred a romlandó eledellel, a múlandó szeretettel. Az igazi szeretet nem romlik meg, és nem múlik el soha. Én vagyok az élet kenyere, mert az én szeretetem nem változik soha gyűlöletté, sem közömbösséggé. […] Amikor a szentáldozásban magadhoz veszel, a kenyérrel és borral testedet táplálom, előre hirdetve, hogy tested is az örökkévalóságra van rendelve és fel fog támadni. […] Íme, az oltáron végbemenő konszekrációnál is csodálatosabb és hatalmasabb átváltoztatás! Belépek a te emberi életedbe, hogy fölvegyelek az én isteni életembe. A szentáldozás nem egy percig tart csupán, hanem egész nap, egész héten át történik veled és benned, szakadatlanul, mint maga az élet. Míg a földi kenyérért dolgozol, viselve a nap terhét és hevét, ne feledd: a világ nagy átváltozása megkezdődött ott benn, lelked mélyén. […] Ne a környezetedtől várd, hogy megváltozzon, neked kell megváltoznod, s belülről átalakulva átalakítani mindeneket. Mert az tetszik az Atyának, ha engeded, hogy én működjem benned, s a te hited által a világban.”

P. Henri Boulad SJ, korunk nagy prófétája meséli egyik előadásában, hogy egy repülőtéri könyvárusnál megvett egy protestáns kiadónál megjelent zsebkönyvet. Volt idő a következő járatig, el is kezdte olvasni. A címe: Bocsáss meg, Natasa! Egy KGB-ügynök érdekfeszítő történetéről szól. A régi Szovjetunióban a 18-20 éves harcos ateista szenvedélyesen üldözi a keresztényeket. Egy nap váratlanul beront egy helyiségbe, ahol épp hívők imádkoznak. Meglát egy összetöpörödött anyókát, aki félelemtől reszketve ugyan, de szeretettel néz a szemébe. Az ügynök dühösen felemeli a karját és pofozni kezdi a nénit. Az öregasszony továbbra is szeretettel néz rá, mintha csak az anyja lenne. Ez a pillanat egyben az ügynök megtérésének is a pillanata. Ettől kezdve éjjel nappal ezt a tekintetet érzi magán, és furdalja a lelkiismeret. Érzi, hogy valami szentségtörést követett el.

Egyszer csak rádöbben, hogy az öregasszony arcáról Isten dicsősége sugárzik feléje, akit ő megcsúfolt. És rádöbben, hogy ez elől a tekintet elől nem menekülnie kell, hagynia, hogy kiszeresse belőled a gonoszt…

Boulad atya ezzel kapcsolatban a következőket mondja: Jézus ugyan tudta az ószövetségi szeretetparancs két arcát (Isten-és felebarát szeretete), de az utolsó vacsorán azt nyilatkozta: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. Nem beszélt már külön Isten szeretetéről. Aki látja felebarátjában Jézust, az Istent látja. „Az Eukarisztia és a Feltámadás óta Isten egyesül az emberrel a szeretetben. Korunk új misztikája a felebarátunk arca.” Isten arcát adta nekünk Krisztusban. Megnyilatkozott egy emberi arcban.

Ma is arcokat keres Isten országának megnyilvánulásához.

Adjuk-e az arcunkat hozzá?  Hiszen azzá kell lennünk, akiket Isten kinéz belőlünk.

Akikké lehetünk Őáltala, Ővele, és Őbenne.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
2 hozzászólás

2 Comments

  1. Egri-Pesti László

    2021-08-17 at 17:25

    A ‘vagy’ szócska nem jó ide talán. A kettő nem zárja ki egymást, az egyik “körte” a másik meg “alma”. Ugyanis két dologról van szó; a kegyelem transzcendens valóság, Isten jelenvalóvá lesz az életünkben, és az örök üdvösség feltétele; a vírus egy immanens anyagi valóság, fizikai veszélyforrás. Úgy kell megrendezni a NEK-et, hogy közben a fizikai veszélyeket minimalizáljuk.
    Amúgy meg ne gondoljuk pl. hogy ha valaki éppen meggyónt és megáldozott, s a kegyelem állapotában van, akkor pl. ebből fakadóan nem kell vigyáznia arra, hogy ne üsse el az autó, mert hogy majd a kegyelem megvédi; éppígy dőreség a kettőt egymás ellenében összevetni.

  2. sebestyén péter

    2021-08-23 at 04:47

    Kedves László, ismerni kell a műfajt, s akkor a vagyot is érti. A többi szócséplés. Erről szól a cikk…

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű