fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

A pap és a bohóc

Közzétéve

-gondolatok egy aranymisére-

Soren Kierkegaard filozófus egy alkalommal elmondott egy történetet egy cirkuszról, ami kigyulladt. A cirkuszról átterjedt a tűz a környező mezőkre is, és már a közeli falut is veszélyeztette.
A cirkuszigazgató, aki látta, hogy a falu elpusztulhat lakóival együtt, ha valaki nem figyelmezteti őket, megkérdezte, ki tudna elmenni, hogy figyelmeztesse őket. A bohóc felpattant a biciklijére, és úgy, ahogy volt, kifestve, jelmezben, lekarikázott a domb aljában levő faluba.
–  Mentsék az életüket! Mentsék az életüket! Tűz közeledik, és a falu le fog égni! – kiáltotta, ahogy végigkerekezett a falu utcáin. – A falu le fog égni! Mentsék az életüket!
Kíváncsi falusiak jöttek elő a házakból, boltokból, és a járdán gyülekeztek. Visszakiabáltak a bohócnak, nevettek, és megtapsolták az előadást. Minél kétségbeesettebben kiáltozott a bohóc, annál jobban tapsoltak a falusiak.
A falu leégett, és sokan odavesztek, mert senki nem vette komolyan a bohócot. Végül is ő csak egy bohóc volt.

A pap és a bohóc

A bohóc szokatlan, fura alak – az udvari bolondok utóda –, ijesztő, kényelmetlen, nem egyértelmű, bizonytalanságot kelt, szórakoztat, igazi arcát elrejti előlünk, kiismerhetetlen, furcsán viselkedik, kiszámíthatatlan, megnevettet és megsirat. Néha kicsit gonosz, kicsit pajzán, de mindenképpen nagyon jó társadalomkritikus, éles megfigyelő, hatásosan érvel, pengeéles logikával válaszol és vitára gerjeszt, kimondja a meztelen igazságot, önmagunkkal szembesít, szókimondó komédiás, aki sokszor jár a halál torkában. Látszólag csúfot űz a valóságból (grimaszokat vág, parodizál, szokatlanul kiöltözik és befesti magát…), mégis, így „kifordítva” hatásosabban arcunkba vágja az igazságot. Ezért kínos a szemébe nézni. Mivel „bohóckodik és cirkuszol”,  inkább szórakoztat, mintsem komolyan venné az ember. Egyfajta keserédes életérzést sugall, amiről az egykori sláger jut eszünkbe: a boldogságtól ordítani tudnék… Azt is észrevehetjük, hogy a bohócok általában szomorúak, magányosak, mint a beteg orvos vagy a lyukas cipőjű suszter… Tömegeket nevettetnek, hogy ezzel feledtessék magányukat. De bolondozásukkal azt is jelzik, milyen vékony jégen táncolunk, amikor a boldogság és a boldogtalanság közti határvonalat meg akarjuk húzni. Szellemi nagyjaink, a nagy zsenik közt is voltak vannak ilyen profetikus bolondok. Gondoljunk csak múlt rendszer által gyanúsnak tartott Hamvas Bélára, a filozófusra, aki raktárosként kereste kenyerét, Csontváryra, a festőre, akit őrültnek tartottak, Pilinszkyre, a magányos költőóriásra, Dsida Jenőre, a katolikus hite miatt mellőzött és fiatalon meghalt erdélyi költőre, vagy a közelmúltban elhunyt tragikus sorsú színészre, Robin Williamsra…

Talán kiráz a hideg tőlük, mégis 5000 éves történetük bizonyítja, mennyire fontos részei a társadalomnak. A bohócok már az egyiptomiaknál furcsa maszkokat hordtak, és leopárdbőrbe bújva, az isteneket utánozva táncoltak az emberek előtt. (5 bolond a faluban: pap, kántor, harangozó, focista, kéményseprő…)

Ilyen bolond-bohóc a pap is. Pontosan, mert elől jár a hitben, Úr-felmutató hivatása van. Prófétai módon éli meg az Isten-kapcsolatot, nem lehet beskatulyázni. Titokzatos bohóc ő. Sokszor ezért nem veszik komolyan az emberek, hiszen olyan, mint a bohóc: a ruhája, a szerepe, az életmódja – ezt kell mondania, furcsa dolgokat csinál… Köztünk él, mégsem átlagember. A pap is ember, s mégis… valami többről árulkodik jelenléte, valami többre kapunk meghívást általa, valami földön, világon túli világra mutat rá, és kíváncsivá teszi arra az embereket. Azt teszi, amire küldetést, megbízatást kapott.

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”

– mondja  az úr Jézus apostolainak. (Jn 15, 16-18) A pap nem saját maga „gyártotta” foglalkozását, nem nagyüzemi koncepció mentén szerzi a diplomáit, hogy karrierje egyre pénzesebb és hatékonyabb legyen. Ő inkább Isten kegyelmének „zöldmezős beruházására”  készül, rábízva magát a Mesterre, aki emberhalásznak hívta, és nem sürgősségi szervizbe. Munkája nem tűzoltás, nem dizájn, járulékos kellék, ahol ő dolgozik az nem munkahely, nem is szabadidős program, ott nincs senki, aki előnyt élvezne, hiszen Isten mindenkit egyformán szeret és megváltott. Ezért a pap nem a hívek birtoka, nem sajátíthatják ki, nem házasodott össze velük. Ő mindenkié. A bohócot sem választják, hanem a király, a cirkuszigazgató kéri fel. A pap Jézus Krisztus megbízásából közvetíti az üzenetet. Az életével, nemcsak a szavaival. Szeretjük néha hallgatni, igényeljük is a „szolgáltatásait”, de néha kényelmetlen. Mert átlát rajtunk, mert továbblát és szembesít önmagunkkal. Görbe tükröt tart. Az isteni világot képviseli és láttatja meg velünk. Talán azért is kényelmetlen, mert állandó jelként él köztünk, az égre mutat, mint a földelt antenna, mely segít befogni az éter hullámait. Isten kegyelmének ingyenességére figyelmeztet, valódi kontrasztként arra, amit  mi  úgy szoktunk megfogalmazni, hogy itt a földön ’mindennek ára van’.  Szemben mindazzal, ami ajándék, ingyenes, „csak úgy” van…, hogy belőle éljünk: az élet, a levegő, a kegyelem, és ez Isten végtelen szeretetéről tanúskodik.

„A kegyelem ingyenes, a szeretet ad vagy fizet, a bizalmatlanságtól a gyűlöletig terjedő mezőben égig érnek az árak.”  

Hadnagy József, költő

Az ember fájdalma és bűne is az égig ér. És onnan, az égből jön a megváltás, amit pénzzel nem lehet megfizetni.

Ki tartja el a papot?

Vagy a pap tartja el a híveit? Miért van szükség papra? (Relativizmus diktatúrája, a versengés és a farkastörvények világa, földi boldogság ábrándja…) A papot eltartani…, már a megfogalmazás is visszás és félreérthető… 8000 EUR-ba kerül egy évi fenntartása egy egyházközségnek, – protestánsok kiszámolták. A 80-100 lelket számláló falvak, szórványközösségek ennyit már nem tudnak „kitermelni”, és halálra vannak ítélve. Nagy a lelkészhiány, a pap családját is el kell tartani… Ahol ennyit nem tud összeadni egy év alatt a közösség, ott nem kell pap, templom, kántor…, az a közösség nem életképes…, legfeljebb ritkán, egy beszolgáló lelkész majd igét hirdet…[v.ö. Krónika, 2018. március 9.] –, holott valójában a pap tartja el a híveit. Ő látja el lelki munícióval, ő veri csapra az égi kegyelmek csatornáit. A pap osztja ki minden szentmisében az égi kenyeret, lelkünk táplálékát, ő hinti az Ige magját, hogy lelkünk jól művelt talajában szárba szökkenjen és termést hozzon. Magvető nélkül nincs termés. Ha nem hallunk a pap szájából Istenről, a hit kegyelmét is nehezebben érzékelnénk. Nem hihetünk nélküle, hiszen Jézus maga akarta, hogy tanítványai adják tovább az örömhírt és vezessenek be minket az isteni életbe már itt a földön. „A hit hallásból ered” – írja az apostol…(Róm 10, 17) „Pap vagy te mindörökké”. (Zsolt 109,4; Zsid  7)… Sem egészséges kultúra, sem civilizáció nem lenne a pap jelenléte nélkül. Ő a kegyelem kincstárnoka az egyházban. Nélküle nincs áldozatbemutatás ma sem. Nem lehet őt a partvonalra száműzni, hiszen helyettesíthetetlen. Király (pásztor), tanító és próféta. Vezet, tanít, megszentel. Ez a hármas küldetése. A pap Isten nagykövete, a hit embere. A hit fáklyáját tartja ébren lelkünkben. Fenntartja Isten helyét az ember lelkében, hogy azt más ne sajátítsa ki… Istennek lefoglalt ember ő,  lelki dzsípiesz, az ő jele nélkül nem tudnánk tájékozódni a bűn által összekuszált világban. Összezavarodnánk, eltévednénk. De a pap mindig figyelmeztet, észhez térít, ráirányítja életünket a legfontosabbra. Létével folyamatosan emlékeztet és magasan tartja a mércét, az eszményt. (Statisztikák szerint, amikor látnak, amikor viselkednünk kell, akkor jobbak vagyunk… Isten elől sem bújhatunk el… a magánélet árnyékába…)

*Egy fiú – a történet ezúttal amerikai – nagyon szerette világtalan apját, ám el kellett vesztenie. És míg korábban rosszul baseballozott, ezután valósággal megtáltosodott. Amikor az edző megkérdezte, mi lehet a változás oka, így válaszolt: „Apám miatt történt. Mert ez volt az első meccsem, amit odaföntről már láthatott. Neki játszottam.” Ha tudjuk, hogy van valaki, aki végtelen szeretettel figyeli az életünket, a tetteinket, nagyon fogunk igyekezni, hogy tetsszen neki). A pap több mint lelkipásztor – áldozatbemutató, közvetítő! Nélküle nem lenne szentmise, eucharisztia, szentségek, utóvégül egyház sem… A pap Krisztushoz odaszentelt, Isten által megbabonázott, elcsábított ember. Ettől sugárzik, ez a különcségének, hűségének a titka. Akkor ki tart el kit?…

Az aranymise, az 50 éves jubileum a hűség diadala

(Az állandóság, a biztos pont a szüntelen változás, kényszerfrissítés, a folytonos ide-oda ugrándozás az új, a divat széljárása szerinti világban…) Egy házasságban is hosszú idő. Visszanézve megbékélve pásztázod a megtett utat, szemed előtt pedig karnyújtásnyira az ígéret földje. Simeonként örülhetsz, hogy megtapasztaltad  Isten szeretetét s megérezted az Üdvözítő Krisztus jelenlétét. Örömmel jubilálsz.

Hálaadás mindenért… – ahogy Sík Sándor a Te Deum-ban fogalmaz

Hadd idézzek fel egy esetet abból az időből, amikor a katonaságnál voltunk, és minket kispapokat büntetett előéletű fiatalokkal együtt tettek egy laktanyába. Volt ott egy nagytermetű cigány fiú, aki rettenetesen rondán káromkodott, mindenkinek az anyját szidta, s ami a legmeglepőbb volt, a végén mindig a saját anyját is szép cirkalmasan mindennek elmondta. Csodálkoztunk rajta, és egyszer megkérdeztük tőle, hogy miért szidja a saját anyját is. Elmondta, hogy amikor ő megszületett, az édesanyja, amikor megszületett, úgy ahogyan volt, a szülés után egy rongyba betekerte és otthagyta egy kórház lépcsőjén. Soha életében azt sem tudta meg, hogy hogy hívták a szüleit. Vezetéknevet is az állam adott neki. Azt sem tudta meg, hogy vannak-e testvérei, egy szál egyedül nőtt fel a világban. Akkor megértettük, hogy miért beszél ő így. Nem tudta, hogy mit jelent az, hogy édesanya. Ahol nekünk az édesanyánk iránti szeretet és hála volt a szívünkben, ott neki egy nagy seb volt. A beszéde tükrözte az életének a megsebzettségét. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy így van ez a mi életünkben is. Az, hogy hogyan beszél valaki, az tükrözi azt, hogy milyen a lelke. Szavaink a szívünkből jönnek elő. A beszéd a lélek tükre. Ha valaki észreveszi azt, hogy sok csúnyaság is kijön a száján, az egy rossz jel. Jelzi, hogy talán valami belül is durvábbá vált, megváltozott. Volt ezzel a fiúval aztán egy nagyon szép élményünk karácsony előtt. Őt sem engedték haza, mert nagyon sok konfliktusa volt a tisztekkel, és minket kispapokat sem. Nem volt a laktanyában semmiféle karácsonyi ünnep, még karácsonyfát sem állítottak fel. Tudtunk azonban a fenyőfákról néhány gallyat törni, szereztünk egy-két gyertyát és volt néhány narancsunk, valaki kapott egy csomagot és abból maradt még néhány narancs, ez volt a teljes karácsonyi díszlet. Estefelé, ahogy a tisztek elmentek, a szobában énekeltünk néhány karácsonyi éneket, és utána elhatároztuk, hogy ezt a néhány narancsot odaadjuk ennek a fiúnak, akitől ahogy mondtam, elég sokat szenvedtünk. Döbbenetes volt, ahogy odaléptünk hozzá és a kezébe adtuk. Ez a hatalmas termetű fiatalember elkezdett sírni. Azt mondta, hogy ő még soha életében ilyen ajándékot nem kapott. Csak „egyforma” ajándékot kapott, amit mindenkinek adnak az intézetben. De, hogy neki személyesen bárki bármit adjon, ez most először fordult elő vele életében. (Székely János püspök.)

* Isten irgalmában áthidalja a szakadékot az ember felé, maga jön el hozzánk, ahogyan a próféták megjövendölték: „Lehajol az emberhez, hogy felemelje.” A kereszténység történetének legnagyobbjai az irgalmasság titkát élték. Kalkuttai Teréz anya a haldoklók házát Káli istennő hindu szentélye mellett működtette. A hinduk erőszakosan tiltakoztak ez ellen, s a rendőrfőnök a szavát adta nekik, hogy elküldi onnan a nővéreket. Ám amikor látta, hogy Teréz anya nővérei a haldoklók rothadó sebeit tisztítják nagy szeretettel, így szólt a kint köveket dobáló néphez: Ha anyáitok és nővéreitek megteszik, amit a nővérek tesznek, betartom a szavam. Majd hozzátette: A templomban fekete kőből kifaragva ott van Káli istennő szobra, de mondom nektek, az az asszony ott bent maga az élő Káli. (Székely János püspök.)

Kedves Dénes paptestvér! Sok mindent kaptál te is híveidtől az elmúlt évtizedekben: Gyergyóremetén, Atyhában, Bordoson. Talán sok csalódást, visszautasítást, értetlenséget, ellenállást, közömbösséget, de hiszem: legalább annyi szeretetet, elfogadást is… Szíved most csordultig tele van hálával.  Hiszen te magad is rengeteget adtál papi életed 50 esztendején keresztül híveidnek: székely szíved csordultig tele volt szeretettel. Megtiszteltetés, hogy Isten megadta ezt a nagy kegyelmét, a hosszú papi élet áldását. Nem tudom, észrevették-e a kedves hívek, de a papok különlegesen szépen öregszenek. S ez kiül az arcukra, a tekintetükre: sugárzik, letisztul. Kiül arcukra a megbékélt szeretet, tisztaság, a  kiegyensúlyozottság, a belső rend, a lelki élet, a harmonikus Isten-kapcsolat.

Neked is tengernyi kegyelmet adott, és ezzel fizette meg hűségedet. Ezért adsz hálát most te is. Mi is megköszönünk Neki téged. Köszönjük egyszerűségedet, önzetlen, becsületes emberségedet, gyermeki nyitottságodat, nagylelkűségedet, és mindazt a sok ajándékot, amellyel az Úr ezt a közösséget általad elhalmozta. Köszönjük érzékeny szívedet, amellyel megláttad híveid, paptestvéreid szükségét és irgalmas szamaritánusa, barátja, segítője, testvére, bizalmasa tudtál lenni mindnyájunknak. Rád lehetett, lehet számítani. Kimondott szavad többet ért minden szerződésnél. Te voltál a falu mentőse, falugazdásza, tanácsadója, lelkesítője, élő lelkiismerete, az utóbbi időben pedig a jóságos nagytata…. S ha valaki a hívek közül kihasznált, vagy bolondját járatta veled, te akkor is bíztál, megbocsátottál, nagylelkűen szerettél. Sosem önmagadat sirattad, hanem együtt szenvedtél a szenvedőkkel, igyekeztél mindig másokkal törődni. Fölfokozott szereteted, lelki érzékenységed mindig ösztönzés, biztatás volt azoknak, akik könnyen elhagyták volna magukat és elcsüggedtek volna. Életmódodban, életrevalóságodban az elpuhultaknak, a lustábbjának is példát mutattál. Az állatok, a föld szeretete és a kétkezi munka megbecsülése, a ránk bízott javak gondos kezelése igazi, a gondoskodó családapát testesíti meg benned. Ma azért imádkozunk, hogy legyen még erőd élvezni a földi élet csodáit, papi szolgálatod beért gyümölcseit, s hogy még sokáig légy példakép, a jó ember, a jó pap példaképe számunkra.

Deo gratias!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Reflexió

Ima vagy oltás?

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Azt a címet is adhattam volna: „amikor ég a ház,” „a tudomány csődje,” vagy „antivaxerek kíméljenek!”

Mert amikor ég a ház, akkor nem elég filozofálni, bűnbakot keresni, hanem menteni kell a menthetőt.

Már nem bizalmi kérdés ez, hanem közegészségügyi. Olthatod magad ötször is, ha a többség nem hajlandó. Mert a vírus pimasz. Csak azért is támad, pláne ott, ahol rést talál.  És te oltva is továbbadod, ha van kinek. Mert a szervezeted elkényelmesedett. A tápos városi életmódban nagy a nyüzsgés, sok az interakció, jobban terjednek a mérgek, a mérgezők is.

A falusi csendes idill esetleg hétvégére jó, de már zavar a harangszó, a kakaskukorékolás, a trágyaszag, a poros mellékutca, a kinti vécé, a csorda kolompja. Persze marha se lesz mihamarabb, mert már nem éri meg. De sebaj, majd lesz importból.  És majd a futár hozza a petrezselymet, mert se friss nincs a kertben, se szárított a kamrában. Minek?  Minek? Úgyis kapsz étrendkiegészítőt a patikában.

Mondják: bűnbak az egyház is, mert tudatlanságban tartja híveit. Bűnbakok az oltatlanok, mert ellehetetlenítik az „egészségesek” mozgását, jogait.  Hibásak az oltottak, mert nem voltak eléggé meggyőzőek a kommunikációban.

De a tudomány nem kér bocsánatot. S a gyógyszerbiznisz sem. Olvasom, hogy a mai felnőtt nemzedék megszületésének éveiben, úgy kb. 60 évvel ezelőtt történt meg az orvostudomány legmegrázóbb tévedése. 1958 és 1962 között egy németországi gyógyszergyártó mintegy 15 tonna gyógyszert adott el, hogy csökkentsék a várandós édesanyák émelygés-tüneteit. Ennek eredményeképpen több mint 10 ezer torzszülött látott napvilágot és mind a mai napig szenvednek tőle. A Contergan tablettát a gyártó mégsem vonta ki forgalomból csak átkeresztelte, és pozitív hatásait a lepra illetve a rákkezelésben hasznosítják. A gyártó  a botrány miatt ugyan nem tudta törzskönyveztetni a gyógyszert, de később, más néven, Amerikában azóta is gyártják. Sem bírósági döntés nem született, sem bocsánatot nem kért senki. A cég is csupán csak – holmi filantróp szándékkal – egy közös alapba csurgatott néhány millió dollárt. Az Egészségügyi Világszervezet meg finoman felhívta az Európai Gyógyszerügynökség figyelmét, hogy alkalmazáskor majd jól olvassák el az apróbetűs részeket a mellékhatásokról…

Az egyház többször bocsánatot kért a bűneiért, a „civil” társadalom, a politika soha. A „hivatalos” média úgy semleges, hogy mikor egyik, mikor másik álláspontot szajkózza. Mert nincs egyetértés. Nincs összhang, nincs konszenzus. Minek is – hiszen demokrácia van. Egyébként is mindenki azt olvas, amit akar. Majd eldönti, mi az igaz. A nyolc osztályos szakmunkás szavazata is annyit ér, mint a frissen doktorált filozófusé.

Közben ekkora nyomás alatt az egészségügyi rendszer a szemünk láttára omlik össze. Nyilván, ez fáj a hatalomnak, nem az egyén élete, helyettesíthetetlen méltósága, örök értéke.

Talán az utóbbi hetek legszimpatikusabb érve: azért nem oltatják magukat az emberek, mert előbb imádkoznak, mint orvoshoz menjenek. Pedig hát az orvosok is Isten gyermekei. Feladatuk, hivatásuk a gyógyítás. A baj az, ha ők is megbetegszenek. Főként, ha nincs annyi kórház, hogy a lakosságnak legalább a fele elférjen benne, ha a szükség úgy hozza. És pénz sincs erre, mert a biztosító sem fizeti ki a teljes autót, akármekkora a kár a balesetnél.

Vagyis eljutottunk a pénzhez.

Hogy mindent ki lehet számítani pénzben: megéri, vagy nem? Ráfizetős vagy nyereséges? Az élet pedig… Háát, ennyi volt. Meghaltál, eltemetnek, három napig tart a csoda. Ha nem támadtál fel, jön a következő hír, ember, esemény, cunámi, járvány, kormány, mozgalom, s megy az élet tovább, nélküled.

Te mennyit érsz? Mert annyit biztosan nem, mint amennyit a nagy focisták a nagy kluboknál. Mert nincs annyi nyereség utánad. Még az adód sem fedezi az egészséged, életed értékét.

Pénz vagy élet?

Úgy tűnik, inkább a pénz?! Hiszen azt lehet csak számszerűsíteni. A halálod, csak a pénzzel való rossz gazdálkodás mellékterméke. Sima biológia, így aztán simán mész a süllyesztőbe, csak majd talán a rokonaid, barátaid emlékeznek rád, amíg élnek, hiszen te is úgy vagy velük, mint ők veled.

Igen, az ember testbe zárt halhatatlan lélek. De ez az Isten Lelke által átlelkesített test is üdvösségre van teremtve. Felruházva értelemmel és szabad akarattal. S most kiderült, hogy a tudományt, civilizációt, gazdaságot istenítettük, és mégis milyen törékeny. Múlandó. Mert a testet elszakította a spiritualitástól. Elidegenítette az embert önmagától. Így aztán könnyebben lerongyolódott és sebezhetővé vált. A legjobb „szakit”, a sátánt kérte fel, hogy segítsen belerondítani Isten tervébe, segítsen meghekkelni a jó szándékot, segíteni akarást, hiszen csatolt áruként kapta vele a kapzsiságot, a hataloméhséget, a becsvágyat is.

Az evilág elért a saját határaihoz.

Ha kiölte az emberből a halhatatlan isteni csírát, már istenként viselkedne, de megállítja őt saját keze alkotása. A torzszülött fattyú, amit a tudás gőgjével produkált.

És akkor keresi a bűnbakot. Hirtelen áldozati pózban kezdi sajnáltatni magát, s mindenütt tolvajt kiált. Pedig egyszerűen csak hisztizik, mert saját magát fojtotta meg, levágta magáról az isteni lélegeztetést.

Önállóan akart lélegezni, s kiderült, hogy Isten lehelete nélkül csak remeg, s aztán összerogyik. Jó lenne, ha az Istenbe vetett személyes és közösségi hitünk-vallásosságunk segítene megtartani józan eszünket, hívő szívünket.

Jó lenne, ha az embernek, ebben a végső kapkodásban, még lenne ereje legalább az imában Isten után nyúlni és mélyet szippantani Belőle.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A fájdalmam – papként

Közzétéve

Szerző:

Egy pap számára nagy fájdalmat jelent az egyházon belül elkövetett szörnyű bűnök súlyosságának felfedezése – vallja az Aleteia cikkírója, Vivarès atya, a párizsi Saint-Paul templom plébánosa. Ha vállaljuk, hogy hordozzuk ezt a keresztet, az azt is jelenti, hogy hisszük: az egyház nem önmagában létezik.

Október 5-én, kedden időt szántam arra, hogy megnézzem a KTO televízióban a CIASE-bizottság jelentése (az előterjesztő elnök neve alapján másképpen Sauvé-jelentés) benyújtásáról szóló híradást. Aztán gondosan elolvastam magát a jelentést, mint ahogyan egy beteg felkészül egy fájdalmas, de szükséges műtétre, mint ahogy az ember elmegy a fogorvoshoz, hogy kihúzassa a korhadt fogát, de közben tudja, hogy milyen fájdalom fog rá várni. Ezt a fájdalmat már megéltem Írországban, amikor 1996-ban teológushallgató voltam, és lavinaként hetente követték egymást a médiában a különböző történetek, egyik borzalmasabb, mint a másik, anélkül, hogy el lehetett volna fordítani a tekintetünket.

Ezt a fájdalmat átéltem 2000-ben is, Pican püspök ügyében, aki épp akkor helyezett át egy papot, aki maga is beismerte, hogy éveken át pedofil bűncselekményeket követett el, s akit ezután tizennyolc évnyi börtönbüntetésre ítéltek. Ugyanezt a fájdalmat tapasztaltam meg a Preynat-ügy felpereseivel együtt 2016-tól 2020-ig, amikor megtudtuk, hogy három lyoni bíboros érsek – Barbarin atya kivételével – tizenöt éven át nem tett semmit. És ott voltak még a nemzetközi ügyek Chilében, a Krisztus Légiósainak ügyei és még sok minden más.

Hol van az én egyszerű helyem, mint emberé?

Egyesek talán nem találják helyénvalónak, hogy Krisztushoz hűséges papként megosztom a fájdalmamat, és úgy gondolják, csak az áldozatok fájdalmáról, az összetört életekről, a felnőtté vált gyerekek öngyilkosságairól kellene szólnom, ezekről a gyerekekről, akik olyan terhet cipelnek, amelyet senki sem tud levenni róluk. Nem kívánom azonban a politikailag korrekt vagy a médiában megkövetelt magatartást és beszédet követni, nem kívánom megítélni, hogy mit illik vagy mit nem illik mondani, és ma este szívesen vállalom, hogy ne az Aleteia rendszeres krónikásaként nyilvánuljak meg, hanem egyszerű emberként foglaljam el a helyemet.

A kitüntetésnél, csodálatnál, utánzásnál vagy jutalmazásnál is jobban, mindenekelőtt azt szeretnénk, ha tisztelnének bennünket. Akármi legyen is a foglalkozásunk, a társadalomban elfoglalt helyünk, családi vagy társadalmi funkciónk, mindenekelőtt arra a tiszteletre törekszünk, amelyet egyszerű emberi mivoltunknak köszönhetünk, arra a tiszteletre, amelyet mindennapi cselekedeteink egyszerű erkölcsisége kell kiváltson. Huszonöt éven keresztül féltem attól, és ma még inkább félek, hogy nem fognak majd emberként tisztelni, csupán annál az oknál fogva, hogy pap vagyok. Attól féltem, hogy papi állapotom lesz az erősebb ok a megítélésemben, nem pedig emberi méltóságom, egy olyan emberé, aki csak azért felelős, amit meg tudott tenni. „Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat. Ha meg jól, akkor miért ütsz?” (Jn 18, 23) Nos, a tanítvány nem nagyobb a mesterénél, és ha a Krisztusnak mint embernek kijáró tiszteletet sárba tiporták, noha ő Isten, akkor ugyan én, bűnös ember, milyen tiszteletet követelhetek?

Mindent elfogadni

Azonban az utcán a római galléromra vetett tekintet, a misén rám vetett tekintet, amikor papi kötelességeimet teljesítem, a gondolatok, amelyek akkor ébrednek bennem, amikor elolvasom az aláírásomat az e-mailjeim végén: “Pierre Vivarès atya, a Saint-Paul – Paris IV plébánosa” – mindez felkelti benne a tisztelet hiányától való félelmet. Igen, attól félek, hogy a szabadon elfogadott és megélt papi állapotom összemosódik azok jogos elítélésével, akik – hozzám hasonlóan, papi állapotban – bűnöket követtek el.

Ha értelmesen végiggondolom, könnyű lenne azzal győzködnöm magamat: “Dehát azok ők, és nem én vagyok”, – de ha az ember egy testhez tartozik, akkor az értelem nem tud az évtizedes azonosulás érzésének helyébe lépni. Könnyű lenne azt mondanom, hogy elöljáróink vallottak kudarcot, és olyan reformokat szorgalmaznom, amelyek végrehajtásához sem küldetést nem érzek, sem képességeim nincsenek. Gyáva dolog lenne letámadni és főbe lőni az egyházat, amely szintén emberi intézmény, de amely az anyám, és amelynek az életemet, növekedésemet és mai létemet köszönhetem. Mindent el kell fogadnom.

A keresztre feszítettség állapotában

Talán éppen ez az egyház misztériuma. Nincs olyan emberi intézmény, legyen az politikai, mint a köztársaság vagy a monarchia, filozófiai, mint a gondolkodás vagy a tudomány iskolái, legyen az családi intézmény vagy társulás, közülük egyetlen egy sem hordozza, nem foglalja magában az őt alkotók bűneinek súlyát és egyúttal a megszabadulást attól, ami bennünket terhel.

Könnyű elhagyni egy olyan emberi intézményt, amelynek csak önmaga jelenti létezésének az alapelvét. Nem így áll a helyzet az egyházzal, amely Istentől származik és Istenhez vezet. „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6, 68). Ez keresztre feszít minket, és mivel megfeszít, felismerem itt Annak az örök gesztusát, aki megmentett minket. Krisztusét, akit az emberek elárultak, és akit Isten megmentett. Mindez engem is a megfeszítettség állapotába helyez. De én a Reményben akarok élni és halni, hordozván ennek a keresztnek a súlyát, és ha ezzel a kereszttel enyhíthetem az áldozatok szenvedését, akkor szívesen felajánlom nekik.

Írta: Père Pierre Vivarès
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Áremelkedés! Útban a hiányok felé

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutteerstock

Gáz, villany, kőolaj, zöldségfélék, hús, gabonafélék … a nyersanyagok árai folyamatos inflációs emelkedést mutatnak, ami együtt jár hiányokkal is. Oka ennek a gazdaság újraindulása két évi lelassulás után, amit részben a lezárások, de bizonyos szektorokban a strukturális problémák is okoztak.

Senki nem ússza meg az inflációt, ami a világ összes nyersanyagára vonatkozik, és világméretekben jelentkezik. A tisztán konjunkturális tényezőkhöz járulnak a strukturális tényezők, köztük nem utolsó helyen az Európai Központi Bank pénzügyi politikája. A lezárások, amiket a föld csaknem minden országa elrendelt, 2020 márciusa óta búra alá helyezték és leállították a termelést. Most, hogy a kereskedelemre megint van mód, a gazdaság újraindul.

Ez jó dolog, de idő kell arra, hogy az üzemek és a világ logisztikája újra rátaláljon szokásos működésére. A kereslet nagyobb, mint a kínálat, a hiányok megmutatkoznak, ami az árak emelkedését okozza. Ez a túlfűtött állapot időleges kell legyen, amíg a gazdaság szereplői újra megtalálják a munka ritmusát, de addig is megakadályozza a világ kereskedelmének megfelelő újraindulását, és blokkolja egyes termelési láncok működését.

A sajtót például érinti a papírhiány, ez emeli ennek az elsődleges fontosságú cikknek árát, és egy már amúgy is sérülékeny iparág teherbíró képességének határait súrolja. Szűkösség mutatkozik az élelmiszerek terén, amit fokoz, hogy Európa-szerte nagyon esős volt a tavasz és a nyár. A gabonafélék hozama Franciaországban nem mutatkozik valami jónak, ami hátrányt jelent mindazok számára, akik a francia termelőktől vásárolnak gabonát.

Stratégiai zsákutca

Ehhez a konjunkturális áremelkedéshez hozzájárul még, erősen aggasztó módon, egy strukturális hiányosságok által okozott infláció is. Ez pedig az energia esete, különösen az áramé. Az egyes európai országok által választott megoldás – az atomenergiával termelt áram mennyiségének csökkentése – az áramtermelés visszaesését okozza, amit a szélkerekek képtelenek pótolni. Németország az orosz gázra számít, mint elsődleges energiaforrásra, amit részben szélenergiával akar kiegészíteni. Azonkívül, hogy ez magával hozza az Oroszországtól való függést, a nukleárisan termelt energia kiesését még nem pótolja a moszkvai gáz. Az Északi Áramlat 2 gázvezeték még nem működőképes, pedig a Gazprom a munkák befejezését szeptember 10-én már bejelentette. Olaszország is nagy hiányokkal néz szembe. Október 1-jével a gázárak 15 %-kal, az áramárak 30 %-kal fognak emelkedni. Rossz hír ez a magánszemélyek számára, de az egész termelői lánc, különösen az ipar számára is.

Franciaország ugyanezekkel a nehézségekkel szembesül. A fessenheimi erőmű bezárását még nem kompenzálták. Az országnak Németországtól kell majd gázt vásárolnia, hogy ezt a termeléskiesést ideiglenesen áthidalja, ami Moszkvától és Berlintől való függőséget eredményez. Még akkor is, ha az áramszüneteltetést éppen csak hogy sikerült elkerülni 2020-2021 telén, nem biztos, hogy ez sikerülni fog ebben az évben. A gazdasági tevékenység újraindítására vonatkozó összefogás, amelyhez az energiatermelés csökkentése társul, a téli időszak során zavarok fellépését vetíti előre. A zavarok annál is valószínűbbek, mivel a gázzal és szélerőművekkel termelt áram drágább, mint a nukleáris úton történő előállítás, annak ellenére, hogy a szélerőművek jelentős támogatásokat kapnak. Az energiahiányt viszont a gazdaság egész termelési láncolata megsínyli. A mezőgazdaság, az ipar, a kórházak, a szolgáltatások, mind érintettek. A generátorok telepítése csak növelni fogja az energiaszámlájukat.

Pénzügyi infláció

Hogy megkísérelje a gazdaságot lendületbe hozni, az Európai Központi Bank olyan monetáris politikába kezdett, amelyben a kamatlábak csökkentésével kívánja bátorítani a hitelfelvételt és növelni a forgalomban levő pénz mennyiségét. Jelenleg hatalmas mennyiségű pénz van forgalomban, ami rövid távon boldoggá teszi a beruházókat, akik készek olyan tervekbe belemenni, melyek egy része nem állja meg a helyét. De ez is hozzájárul az infláció emelkedéséhez. A könnyelmű komolytalan beruházási tervek, amelyek azonnali hozama magas, igen csábítóak, míg a komoly és költséges, távoli hozamot ígérő befektetések nehézségekkel küzdenek. Pedig ezek a komoly ipari beruházások, akár az energiatermelés vagy az informatika területén, nélkülözhetetlenek a jövő termelése számára.

A kamatlábak alacsony volta az ingatlanok árának érzékelhető emelkedését vonja maga után Franciaországban. Ez persze jó olyanok számára, akik el kívánják adni lakásukat, sokkal kellemetlenebb azoknak, akik be akarnak lépni az ingatlanpiacra. A világ nagyvárosai versenyben vannak a nagy befektetések tekintetében, ez a jelenség európai és nyugati viszonylatban egyaránt megfigyelhető. Jelenleg a hiányok és az áremelkedések még nem járnak komoly nehézségekkel a mindennapi életben és a gazdaság működésében, de nehézségekre lehet számítani egyrészt a téli hónapok érkeztével, másrészt a normális gazdasági működésre való visszatéréssel. A gazdaság távolról sem dematerializált és nem valami felhőben (cloud) létezik, hanem valóban valamiféle anyagi dolog, ami kézzelfogható dolgokon alapul, és olyan eseményektől függhet, amelyek más országokban történhetnek. Energia, élelmiszer, feldolgozóanyagok, mindezek nélkülözhetetlenek a társadalmak működéséhez.

Írta Jean-Baptiste Noé történész, geopolitikus
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű