A pápa két javaslata nagyböjtre: a Szentírás és a hétköznapi élet

Ferenc pápa 2023. évi nagyböjti üzenetét, amelyet január 25-én írt alá a pápa, február 17-én hozta nyilvánosságra a Vatikán. Az alábbiakban az üzenet teljes szövegének fordítását közöljük.

ŐSZENTSÉGE FERENC PÁPA ÜZENETE A 2023-AS NAGYBÖJTRE

A nagyböjti bűnbánat és a szinódusi utazás

Kedves Testvéreim!

Máté, Márk és Lukács evangéliuma egyaránt elbeszéli Jézus színeváltozásának epizódját. Itt látjuk az Úr válaszát arra, hogy tanítványai nem értették meg őt. Röviddel azelőtt valóságos összeütközés zajlott le a Mester és Simon Péter között, aki, miután hitet tett Jézus, mint Krisztus, az élő Isten Fia mellett, nem fogadta el a szenvedés és a kereszt megjövendölését. Jézus keményen megdorgálta őt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16,23). Ezt követően „hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre.” (Mt 17,1).

Urunk színeváltozásának evangéliumát minden évben nagyböjt második vasárnapján hirdetik. Ebben a liturgikus időszakban az Úr magával visz bennünket egy különálló helyre. Noha hétköznapi kötelezettségeink arra kényszerítenek bennünket, hogy megmaradjunk szokásos helyünkön és gyakran ismétlődő, néha bizony unalmas rutincselekvéseinknél, nagyböjt idején meghívást kapunk arra, hogy „egy magas hegyre” menjünk fel Jézus társaságában, és Isten szent népeként sajátos módon megtapasztaljuk a lelki fegyelmet, az aszkézist.

A nagyböjti bűnbánatban a kegyelem segítségével elköteleződünk arra, hogy legyőzzük hitbéli hiányosságainkat és ellenállásunkat Jézus követésével szemben a keresztúton. Pontosan ezt kellett megtennie Péternek és a többi tanítványnak is. Ahhoz, hogy mélyebben megismerjük a Mestert, és hogy teljesen megértsük és elfogadjuk megváltásának titkát, amely a szeretet ihlette teljes önátadásban valósult meg, meg kell engednünk, hogy félrevonjon bennünket és elszakadjunk a középszerűségtől és a hiúságtól. Neki kell indulnunk egy útnak, egy felfelé vezető útnak, amely, mint egy nehéz hegyi túra, erőfeszítést, áldozatot és összpontosítást követel. Ezek a követelmények a fontosak a szinódusi út esetében is, amelynek megtételére egyházként elköteleztük magunkat. Nagy hasznunkra válhat, ha elgondolkodunk a nagyböjti bűnbánat és a szinódusi tapasztalat közötti kapcsolaton.

A Tábor-hegyi „elvonulásnál” Jézus három tanítványt visz magával. Őket arra választotta ki, hogy egy egyedülálló eseménynek legyenek tanúi. Azt akarja, hogy a kegyelemnek ez a megtapasztalása közös legyen, ne magányosan éljék át, mint ahogyan egész hitéletünk is közös tapasztalat. Hiszen Jézust is az együttlétben követjük. Mi is, mint az időben zarándokoló Egyház, együtt éljük meg a liturgikus évet és benne a nagyböjtöt, együtt járva mindazokkal, akiket az Úr útitársként közénk helyezett. Ahhoz hasonlóan, ahogyan Jézus és a tanítványok felmentek a Tábor-hegyre, elmondhatjuk, hogy nagyböjti utunk „szinódusi”, mivel együtt tesszük meg ugyanazt az utat, mint az egy Mester tanítványai. Tudjuk, hogy Jézus maga az Út, ezért tehát mind a liturgikus úton, mind a szinódusi úton az Egyház nem tesz egyebet, mint hogy egyre mélyebben és egyre teljesebben behatol a Megváltó Krisztus misztériumába.

És így jutunk el a csúcsponthoz. Az evangélium elbeszéli, hogy Jézus „ott elváltozott előttük: arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény.” (Mt 17,2) Ez a csúcs, az utazás célja. Amikor felérkeztek, amikor Jézussal együtt ott állnak a hegy magaslatán, a három tanítványnak megadatik a kegyelem, hogy dicsőségében, természetfeletti fényben ragyogva láthatják őt. Ez a fény nem kívülről jött, hanem magából az Úrból sugárzott ki. A látomás isteni szépsége összehasonlíthatatlanul felülmúlta a tanítványoknak a Tábor-hegyre való felmászás során tett minden erőfeszítését. Egy akármilyen fárasztó hegyi túrán szemünket az ösvényre kell szegeznünk; de a végén elénk táruló kilátás lenyűgöz és megjutalmaz minket a maga nagyszerűségével. Ugyanígy a szinódusi folyamat is gyakran fáradságosnak tűnhet, és néha lehet, hogy elcsüggedünk. Ami azonban a végén reánk vár, az kétségtelenül valami döbbenetes és csodálatos, ami segít nekünk jobban megérteni Isten akaratát és saját küldetésünket az ő országának szolgálatában.

A tanítványok Tábor-hegyi élményét tovább gazdagította, amikor az átváltozott Jézus mellett a Törvény és a próféták jelképeként megjelent Mózes és Illés (vö. Mt 17,3). Krisztus újdonsága egyúttal az ősi szövetség és az ígéretek beteljesedése is; elválaszthatatlan Istennek a történetétől a népével, és annak mélyebb értelmét tárja fel. Hasonlóképpen a szinódusi út is az egyházi hagyományban gyökerezik, ugyanakkor nyitott az újdonság felé. A hagyomány az inspiráció forrását jelenti az új utak kereséséhez, valamint ahhoz, hogy elkerülhessük a mozdulatlanság, illetve az improvizáló kísérletezés egymással ellentétes kísértéseit.

A nagyböjti bűnbánati út és a szinódusi út célja egyaránt az átváltozás, mind személyes, mind egyházi szinten. Egy olyan átalakulás, amelynek a mintája mindkét esetben Jézus átváltozása, és amely az ő húsvéti misztériumának kegyelme révén valósul meg. Két „utat” szeretnék most javasolni azért, hogy ez az átváltozás bennünk ebben az évben valósággá válhasson. Kövessük ezt a két utat, hogy Jézussal együtt menjünk fel a hegyre, és vele együtt érjük el a célt.

Az első út ahhoz a parancshoz kapcsolódik, amelyet az Atyaisten intézett a Tábor-hegyen a tanítványokhoz, amikor az átváltozott Jézust szemlélték. A felhőből érkező hang azt mondta: „Őt hallgassátok!” (Mt 17,5). Az első javaslat tehát nagyon világos: Jézusra kell hallgatnunk. A nagyböjt akkor a kegyelem időszaka, amennyiben hallgatjuk őt, ahogyan hozzánk beszél. És hogyan szól hozzánk? Először is Isten igéjében, amelyet az Egyház a liturgiában kínál nekünk. Ez az ige ne süket fülekre találjon. Ha nem tudunk mindig részt venni a szentmisén, tanulmányozzuk a mindennapi bibliai olvasmányokat, akár az interneten is. A Szentíráson kívül az Úr testvéreinken keresztül is szól hozzánk, különösen a rászorulók arcában és történeteiken át. Hadd tegyek még hozzá valamit, ami igen fontos a szinódusi folyamat szempontjából: a Krisztusra figyelés gyakran az egyházban élő testvéreink meghallgatásával történik. Bizonyos fázisokban ez a kölcsönös meghallgatás jelenti az elsődleges célt, de a szinodális egyház módszerében és stílusában mindig is elengedhetetlen marad.

Az Atya hangjának hallatára a tanítványok „arcra borultak, s igen megrémültek. Jézus odalépett hozzájuk és megérintette őket: „Keljetek fel, ne féljetek!” Amikor tekintetüket fölemelték, nem láttak senkit, csak egyedül Jézust.” (Mt 17,6-8). Nos, ez a második javaslat erre a nagyböjtre: azért, mert félünk szembenézni a valósággal és a mindennapi küzdelmekkel, nehézségekkel és ellentmondásokkal, ne meneküljünk egy olyanfajta vallásosságba, amely csak rendkívüli eseményekből és drámai élményekből áll. A fény, amelyet Jézus mutat a tanítványoknak, megelőlegezi a húsvéti dicsőséget, és ez kell legyen a mi utunk célja is, midőn „egyedül őt” követjük. A nagyböjt a húsvéthoz vezet: az „elvonulás” nem öncélú, hanem segít nekünk felkészülni arra, hogy hittel, reménnyel és szeretettel éljük át az Úr szenvedését és keresztjét, és ezáltal eljussunk a feltámadáshoz. A szinódusi úton is, amikor Isten megadja nekünk a szentáldozás bizonyos erőteljes tapasztalatainak kegyelmét, nem szabad azt képzelnünk, hogy megérkeztünk – mert az Úr ott is azt ismétli nekünk: „Keljetek fel, ne féljetek!” Menjünk tehát le a síkságra, és erősítsen minket a megtapasztalt kegyelem abban, hogy a „szinodalitás iparosai” legyünk közösségeink mindennapos életében.

Kedves testvéreim, ebben a nagyböjtben lelkesítsen és támogasson bennünket a Szentlélek a Jézussal való felemelkedésben, hogy megtapasztalhassuk isteni ragyogását, és a hitben ezáltal megerősödve kitartsunk az úton vele, aki népének dicsősége és a nemzetek világossága.

Róma, Lateráni Keresztelő Szent János Főszékesegyház, január 25, Szent Pál apostol megtérésének ünnepén

Ferenc

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: vatican.va