fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

A remény tanúja – Gerhard Müller bíboros Szent II. János Pál pápáról

Közzétéve

Szent II. János Pál pápa Jeruzsálemi látogatásakor (2000 Márciusa)- Fotó: Paul Badde / EWTN

II. János Pál az egészen nagy szentek sorába tartozik. A kortársunk volt, szemtanúi lehettünk életszentségének és ismerhettük mint embert. Megérintette a lelkünket, ugyanakkor ő is nyitott volt a mi érintésünkre. Krisztus követésének hiteles példaképeként közvetlen meggyőző erővel hatott. Valóban a remény tanúja volt, amint azt George Weigel is megfogalmazta a II. János Pálról szóló életrajzi könyve címében, sőt még ennél is több: fényesen világító példakép korunk egyháza és pápasága számára.  

Többször is hivatalos voltam az általa celebrált reggeli szentmisére. Aztán ebédkor az asztalnál mindig lenyűgözött az a mély érdeklődés, amelyet a személyes beszélgetések során a modern teológia kérdései és a németországi egyház helyzete iránt tanúsított. De mindenekelőtt Isten jelenléte és kegyelme hatotta át teljes gondolkodását és egész létét.

Nekünk, papoknak apánk volt, akiben egyszersmind az inspiráció és megerősítés kiapadhatatlan forrására is lelhettünk. A papságról alkotott képe teljes mértékben a Szentíráson alapult. A papok, legyenek akár püspökök vagy áldozópapok, az apostolok nyomdokain járnak. A Krisztustól kapott felhatalmazás és küldetés birtokában tanítják Isten népét az evangéliumra, megszentelik a kegyelemben, s vezetik jó pásztorok módjára. A pap csak akkor szolgálja az emberek üdvét, ha minden cselekedetében és szenvedésében a főpap, Jézus Krisztus példáját követi, akinek szolgájává szegődött.

II. János Pál azt is igen jól tudta, hogy az egyén kudarcáért, elbukásáért nem szabad egy egész embercsoportot kollektíven felelősségre vonni. Miért is volna kivétel ez alól a papi rend, azaz a lelkészek, akik felszentelt személyek ugyan, de egyszersmind emberek is? A lengyel Karol Wojtyla a Varsói Szerződés korában fájdalmasan megtapasztalhatta a totalitárius rezsimek módszereit, amelyek boszorkányüldözést és kirakatpereket rendeztek “a kulákok”, “a katonatisztek”, “az orvosok” ellen – így történt ez a moszkvai koncepciós perekben és az osztályellenségnek nyilvánított lengyel foglyok esetében is, akik a katyni mészárlásban vesztették életüket. Ezeket a mértéktelen túlkapásokat is természetesen mindig megindokolták egy-egy kulák, katonatiszt vagy orvos tényszerű kihágásaival. II. János Pál a mai antiklerikalizmus láttán is biztosan felismerte és nevén nevezte volna ezt az eljárásmódot, amikor még az egyház pásztorai közül is sokan nem az egyéni személyes felelősséget keresve tekintenek egyes személyek hibáira, bűneire, sőt akár bűncselekményeire, hanem “rendszerszintű” problémaként igyekeznek feltüntetni azokat. II. János Pál sosem riadt vissza a destruktív propaganda nyílt kritizálásától. Ezért még bérgyilkost is uszítottak rá: az Ali Agca által elkövetett merénylet valóságos tény, nem holmi összeesküvés-elmélet része. II. János Pál végtelenül érzékeny volt bármily totalitárius kísértéssel szemben.

Ezért is támogatta és védelmezte kompromisszumok nélkül a keresztény családot és minden meg nem született életet – a fogantatás pillanatától kezdve. Mindörökre az ő nevéhez fűződik a “szeretet civilizációja”, mint erős bástya a halál civilizációjának minden erői ellen, amelyeket II. János Pál ugyanolyan élesen látott, mint a szovjet „üdvterv” hamis ígéreteit. Annyi mindent látott előre! Vajon mit tanácsolna ma nekünk és az egymással viszálykodó püspököknek? A kérdés megválaszolásához nincs szükség találgatásra, elég újra elolvasnunk útmutató írásait. Isten igaz prófétájaként arra hívott bennünket, hogy maradjunk hűek Isten akaratához, mert az üdvünkre válik. A negyedik parancsolatban az áll, hogy tiszteljük szüleinket, hogy jó sorunk legyen és sokáig élhessünk a földön. Ez az egyetlen a tíz parancsolat közül, amely jutalomként boldogságot helyez kilátásba Isten személyes ígéreteként azoknak, akik e parancsolatot megszívlelik és komolyan veszik. Ilyesmit még az ötödik és hatodik parancsolattal kapcsolatban sem ír a Biblia! A szülők tisztelete itt a saját lelki egészségünk előfeltételeként és alapjaként („conditio sine qua non”) jelenik meg. Hogyan tudnánk nem észrevenni, hogy minél kevésbé érvényesül a negyedik parancsolat a világban, annál többen kötnek ki végül a lélekgyógyászok rendelőiben? Ez a parancsolat ugyanakkor az életért való, sok nemzedéket átfogó felelősség összefüggésére is fényt vet. Sokan nagy vehemenciával szállnak síkra az állatok fajspecifikus élőhelyeinek biztosítása érdekében. Ám az embernek még inkább szüksége van a család jelentette természetes feltételekre ahhoz, hogy testben és szellemben, vallási, szociális és kulturális téren felnőhessen, érhessen. 

A nemzedékek e hálójában II. János Pál az ég ajándékának tekintette az emberi szexualitást. Tudatában volt, hogy a személyes szeretetet nélkülöző szexualitás egy világméretű járványhoz hasonló életveszélyt jelent az emberiség számára, ahogy azt „A test teológiája” című korszakalkotó művében be is mutatta. Ő már akkor sejtette és felismerte, milyen pusztító pandémiát okoz majd a digitális világban működő pornóipar, pedig nem volt birtokában az e járvánnyal kapcsolatban ma rendelkezésre álló ismereteknek és statisztikai adatoknak.

II. János Pál emberképe teljes egészében bibliai, isteni és mennyei alapokon nyugodott már itt a földön is, amelyet annak minden gyengeségével és kísértésével együtt valószínűleg bárki másnál jobban ismert. Áthatotta a hit, hogy Isten az embert mind testben, mind lélekben férfinak és nőnek teremtette, megáldva szerelmüket és termékennyé téve őket gyermekeikben. A szülők Isten üdvtervét szolgálják, aki örök gondviselésével elhatározta, hány embernek kell megszületnie a történelem folyamán, hogy ily módon létrejöjjön egyfajta nemzedékeket átfogó háló. Ezért nagy boldogság a szülők számára annak tudata, hogy nem valamely állati ösztön rabszolgáiként, hanem Isten által szeretett személyekként, egymás iránti kölcsönös szellemi és testi szeretetből nemzették, szülték és nevelték gyermekeiket, mint Isten örök üdvösségre kiválasztott fiait és leányait, hogy végül unokáik boldog szüleit is megláthassák bennük. Ugyanez érvényes a papok és a szerzetesek, szerzetesnők lelki atyaságára, ill. anyaságára is mindazok viszonylatában, akiket segítettek előbbre jutni az Istenhez vezető úton.

II. János Pál az egyházat nem folytonos szervezeti viták, hanem személyes életszentsége révén volt képes megváltoztatni, felélénkíteni, megfiatalítani és megerősíteni. Mintha csak testet öltött volna benne a jézusi intelem: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.

Mi mindent lehetne még felsorolni, amit véghezvitt a kelet-nyugati katonai és politikai szembenállás feloldásáért, a vasfüggöny lehullásáért, nem is beszélve azon alapvető impulzusokról, amelyekkel a valódi európai identitás keresésének nehézkes folyamatát segítette, amikor nyugaton ugyan már megszűntek a határok és létrejött a valutaunió, de a keresztény lelkülethez még nem sikerült Európának visszatalálnia. II. János Pálra emlékezve ma mégis valami más jelenik meg legmarkánsabban a szemem előtt.

Sokan megfogalmazták már, hogy mindenkire mély benyomást tett imádsága erejével. Ma azonban talán különösen azt kellene újra emlékezetünkbe idéznünk, hogy a rózsafüzért nagy hittel imádkozó pápa jámborságának középpontját az eucharisztikus imádás alkotta. Az Eucharisztia nem több, egymással felcserélhető istentiszteleti forma egyike, hanem az Atya egyetlen igaz imádása a kereszten függő Jézus által a Szentlélekben. Az Eucharisztia áll minden más imádság középpontjában. Mint forrásból a víz, úgy patakzik Isten kegyelme a szentmiséből. A szent pápa élete annak biztos tudatából táplálkozott, hogy az egyháznak a vasár- és ünnepnapi szentmise-részvételre vonatkozó parancsolata nem pusztán emberi jogalkotásból fakadó kötelezettség, amelyet az egyházi autoritás bármikor megszüntethetne. Az Úr napjának megszentelése a Tízparancsolat harmadik pontjában szerepel. Szombatról áttevődött vasárnapra, az Úr szombathoz csatlakozó valóságos ünnepére, Krisztusnak a halottak közül való feltámadása napjára, amely az új teremtés kezdetét jelenti keresztségünk és az Eucharisztia, az örök életre elvezető eledel révén. Ezért kaptuk Jézustól azt a parancsot, hogy vasárnap, amely nekünk, keresztényeknek a hét első napja, a szentmisében az Ő emlékezetére megünnepeljük a kereszten bemutatott életáldozatát mindaddig, „amíg újra el nem jön”.

Ezért ma nem csupán büszkék kívánunk lenni korunk nagy szülötteinek és szentjeinek egyikére, hanem törekednünk kell arra, hogy saját üdvösségünkért még inkább kövessük tanításait, hiszen Isten II. János Pál személyében egyháztanítót is ajándékozott nekünk. Mert biztosan beiktatják majd az egyháztanítók sorába, Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz, Lisieux-i Szent Teréz, Canisius Szent Péter, Bellarmin Szent Róbert és Nagy Szent Gergely mellé. Az imádságos lelkületű pápa bizonyára a mennyben is buzgón imádkozik tovább. Odafent velünk és értünk imádkozik, itt a földön pedig előttünk jár, mint emberi példa- és eszménykép, aki félelem nélkül és fáradhatatlanul tudott szentként élni közöttünk!

Írta: Gerhard Müller bíboros

Fordította: Vágyi Vata Mihály

Forrás: CNA

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Életmód

Milyen válaszokat adhatunk egy abortuszpárti embertársunkkal folytatott vitában?

Közzétéve

Szerző:

Abortuszpárti és életvédő tüntetők szemtől-szemben - Fotó: Gallup News

Érv:

Az életpártiak mindenki másra rá akarják erőltetni a maguk erkölcsét. Nem toleránsak. Mindenkinek joga van a maga erkölcsi meggyőződéseihez!

Cáfolat:

Ez butaság. Mindannyian úgy hisszük, hogy az erkölcs ráerőltethető másokra, és ezt minden nap meg is tesszük. Kritikus erkölcsi kérdésekben – mint például a nemi erőszak, a gyermekbántalmazás, a gyilkosság vagy a lopás – soha nem az egyes emberek személyes erkölcsi kódexére támaszkodunk, hogy azok irányítsák tetteinket a lehető legjobban. Hanem kijelentjük a világnak, hogy a nemi erőszak és a gyilkosság visszataszító, erkölcstelen és törvénytelen – téged pedig börtönbe zárunk, ha arra vetemedsz, hogy megerőszakolj vagy meggyilkolj valakit. Ezt jelenti az “erkölcs másokra kényszerítése”, és mi ezt tesszük minden egyes nap, amikor ráerőltetjük a társadalom minden egyes tagjára. Tehát ne tegyünk úgy, mintha nem hinnénk az erkölcs előírásában – mindegyikünk hisz benne.

Érv:

Én magam személyesen életpárti vagyok, de ugyan ki vagyok én, hogy másokra kényszerítsem a meggyőződésemet?

Cáfolat:

Kritikus erkölcsi kérdésekben – mint például a rabszolgaság, a gyermekbántalmazás, a nemi erőszak vagy a gyilkosság – mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, hogy ráerőltessük ezt az erkölcsöt a világ többi részére is. Az ilyen cselekedeteket minden embernek erkölcsileg visszataszítónak kell találnia. El tudod képzelni, hogy valaki így szóljon: “Én ugyan személy szerint ellene vagyok a rabszolgaságnak, de hát ki vagyok én, hogy másokra is rákényszerítsem a véleményemet? Én magam soha nem tartanék rabszolgát, de ha te akarsz egyet-kettőt, hát ahhoz semmi közöm.”

Egészen világos, hogy te is, én is, teljes mértékben tudjuk, hogy a rabszolgasággal kapcsolatos nézeteinket erkölcsi kötelességünk mindenkivel és mindenhol elfogadtatni. Őszintén szólva, igazából az az erkölcstelen, ha éppen hogy nem erőltetjük rá az erkölcsünket másokra az ilyen kritikus erkölcsi kérdésekben. Ja persze, mellesleg én személy szerint ellenzem, ha valaki veri a feleségét, de hát …

Érv:

Tartsátok távol a rózsafüzért a petefészkemtől!

Cáfolat:

Igaz, hogy a világ számos nagy vallása ellenzi az abortuszt, de az abortusz ellenzésének egyáltalán nem szükséges vallási alapokon állnia. Az én saját abortusz-ellenességem alapját a tudomány, a józan ész, az erkölcsiség, a társadalmi igazságosság és a látható bizonyítékok adják.

Érv:

Az a legjobb, ha az abortusszal kapcsolatos nagyon személyes döntést a nőre és az orvosára bízzuk.

Cáfolat:

Ha egy orvos tanácsot ad, vagy segít egy cselekedetet elkövetni, az nem változtatja meg a cselekedet erkölcsi jellegét. Egy önmagában erkölcstelen cselekedetet senkinek a segítsége sem tehet erkölcsössé. Hihetné-e akárki is, hogy egy háromnapos csecsemő vízbe fojtása rendben van, csak azért, mert az orvos ezt ajánlotta?

„Az abortusz azt a mélységesen hibás antropológiát tükrözi, amely szerint minden egyén szuverén lény, és mindenekelőtt e szuverenitást fenyegető veszélynek kell tekinteni mindenki mást, akivel csak találkozunk, még a saját gyermekeinket is… A gyengék kiszolgáltatottsága erkölcsi kötelezettségeket ró az erősekre – tulajdonképpen éppen ez a függőség és az egymás iránti kötelesség tesz minket igazán emberré.” (Carl R. Trueman)

Írta: Dr. Steven Christie orvos, USA
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic-link

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Claude, a hajléktalan pap, aki haláláig az utcán marad

Közzétéve

Szerző:

Az Arte csatorna „Fragmentumok” c. webes sorozatában különféle hátterű kanadaiak, franciák és németek beszélnek önmagukról a kamerába. Nézzük meg közülük a hajdan hajléktalan québec-i pap, Claude felkavaró tanúságtételét.

Az Arte által közzétett, „Fragmentumok” c. különleges, eredeti websorozatnak január végétől kezdődően három évszaknyi teljes anyaga érhető már el online. Az elképzelés meghökkentően egyszerű: egy mobil felvevő berendezést helyeztek el egy parkban, Kanadában, Németországban és Franciaországban, és aki akar, odamehet és elmesélheti a kamerába azt az eseményt vagy élményt, amely megváltoztatta az életét. A férfiak, nők, fiatalok és kevésbé fiatalok egyes szám első személyben elmondott élettöredékei megindító vagy elcsodálkoztató portrékat rajzolnak meg, fekete háttér előtt, összesen öt perces időkeretben.

13 éves korától alkoholista volt

Ezek között a gazdag, fájdalmas és megindító vallomások között találjuk Claude felkavaró tanúságtételét. Claude egy québec-i pap, aki teljes egészében a hajléktalanoknak szenteli magát, miután ő maga is éveket töltött az utcán, alkoholmámorban. Kerek öt percben Claude a maga jellegzetes akcentusával elmeséli életét, amely a szenvedéstől indult el a Krisztussal való találkozásig egy templomban. 13 évesen kezdett inni, nagyapja halálakor, és egészen 33 éves koráig hosszú keresztutat tett meg.

Hallgassuk meg, nézzük meg Claude vallomását, amelynek magyar fordítását alább olvashatjuk:

„A legnagyobb szegénység az, ha senki számára sem jelentesz semmit, ha senki vagy mindenkinek. Ez pedig előfordulhat mindenkivel, szegényekkel és gazdagokkal egyaránt.

Amikor először ittam, 13 éves voltam. Egy sört ittam, nagyapám halálakor. Ízlett és rögtön belejöttem. Olyan volt nekem, mint valami gyógyszer. Sokáig ittam. Legalább 33 éves koromig. Alkohol, erős drogok, mindent fogyasztottam, ami csak kapható volt. Már szúrtam magamat. Hajléktalan is voltam életemben. Egyáltalán nem volt semmi hitem, semmi kapcsolatom nem volt a hittel.

Nagyon hosszú volt az én keresztutam. Volt annak idején egy barátom, aki mélyen hívő volt. Yves-nek hívták. Gyakran járt misére, lelkigyakorlatokra. Mindig hívott, hogy menjek el vele, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Egy hétvégén mégis azt mondtam, na jó, elmegyek. Azért mentem, hogy neki örömet szerezzek. És olyan érzésem támadt, mint egy hirtelen megtérés. Történt valami ezen a hétvégén. Éreztem, hogy visszatért a hitem. A gyermekkori hitem visszajött. És amikor beléptem a szemináriumba, körülbelül a vállam aljáig ért a hajam, vadászingben voltam, igazán nem illettem bele a skatulyába. És a szeminárium idején, az első szemináriumi évek alatt, a jóbarátom, Yves, aki minden létező módon segített engem, képzeljék csak el, felakasztotta magát. Óriási sokk volt nekem. Nagyon közel állt hozzám. Talán ő volt az az ember, aki egész életemben a legtöbbet foglalkozott velem. Az ő öngyilkossága után, noha szeminarista voltam, újra inni kezdtem, mert annyira nehéz volt a szívem. Megvolt a papi hivatásom, de azon gondolkodtam: de milyen küldetésre?

Megismerkedtem egy fiatallal, aki egy napon felhívott, s elmondta, hogy egy montreali kórházban fekszik, rákos, utolsó napjait éli, és arra kért, menjek be a betegágyához. Bementem, és azt mondta nekem: „Soha senki nem nézett rám, senki nem figyelt rám, amíg éltem. Kérlek, figyelnél rám, amikor meghalok?”

18-19 éves lehetett akkoriban, 11-12 befogadó családban élt, rángatták ide-oda, mindenféle durva bánásmódban része volt. Ott maradtam vele, és a halála előtt azt mondta nekem: „Nekem most te segítesz, de ki fog segíteni az összes többinek, ott kinn az utcán?” És ebben a pillanatban megkaptam a hivatásomat. Ez az, ezt kell tennem – mondtam magamnak.

Fura dolog ez, évekbe tellett, mire kiszakadtam az utcán élésből, és most az utca tanít meg arra, mi az Egyház. Őrület, de így van. Ezek a fiatalok tanítottak meg az Egyházra. Nem rózsafüzérrel és Bibliával megyek ki az utcára, nem így közeledem hozzájuk. Nem egy irodában ülök, hanem ők fogadnak engem, ott, ahol élnek, a parkban vagy egy kis mellékutcában.

Nem igaz, hogy egyes emberek menthetetlenek. Ez a szó az én szótáramban nem létezik. Mindenkit meg lehet menteni. Én csak egy egyszerű pap vagyok, aki átélte azt, amit most ők is éppen átélnek. Nekik köszönhetem, hogy soha nem kezdtem el újra inni. Úgy is mondhatnám, hogy ők mentettek meg. 33 éves koromban hagytam abba az ivást, és most 33 éve vagyok az utcán, és itt is maradok az utcán egészen halálomig. Egész egyszerűen.”

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia, Arte.tv

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Az állatorvos azt mondta, el kéne altatni idős kutyánkat; kisfiunknak azonban más tervei voltak

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A fiam megtanulta, mit jelent feltétel nélkül szeretni: “Jó, hogy létezel, még akkor is, ha már nem okozol nekem örömet vagy hasznot.”

Nemrég elvittük Dogo kutyánkat az állatorvoshoz, aki azt mondta, ideje elaltatni – vagyis már nagyon öreg, és csak gondot okozna nekünk.

„Ezt sohasem teszem meg, és örökké vigyázni fogok rá!” – kiáltott fel 8 éves fiam nagy elszántsággal, hogy megmentse kedvencünket.

Az az igazság, hogy mindannyian szerettük Dogot, aki kölyökkorától kezdve egészen fénykoráig szórakoztató, vicces, játékos társunk volt. Mindemellett pedig otthonunk buzgó őrzőjeként komoly szolgálatot tett nekünk.

Mostanra azonban majdnem teljesen vak lett, több foga hiányzott, és alig volt ereje. Főleg csak feküdt egész nap, emiatt – az idős korból adódó egyéb különféle betegségek mellett -, fájdalmas sebei voltak.

De kisfiam…” – próbáltam meggyőzni, hogy fogadja el az állatorvos javaslatát.

A fiam hevesen tiltakozva rám szólt: „Nekem mindig öröm lesz, hogy Dogo létezik, és szüksége van rám!”

Azonnal megszólalt a lelkiismeretem, és megértettem.

A szeretet törődést is jelent

A fiam most tanulta a szeretetet úgy, azzal a nemes hozzáállással, amire csak egy ember képes: „Jó, hogy vagy, annak ellenére, hogy már nem okozol nekem örömet, és nem vagy hasznomra.”

Sőt, eltökélt hozzáállása így is értelmezhető: „Korlátoltságodban nemcsak hogy nem okozol nekem kényelmetlenséget, hanem miattad tudok túllépni önmagamon a te jóságod felé, ez által növekszem és boldog vagyok. Tudom azt is, hogy a szeretetem boldoggá tesz téged, és ez minden, amire szükséged van az élethez.”

Te az enyém vagy, és én a tiéd vagyok.

Fiam tapasztalata a jövőben arra szolgál majd, hogy hiteles, feltétel nélküli szeretetben éljen. – Fotó: Shutterstock

Így is történt. Szeretettel vigyázott kutyánkra, hogy a lehető legkényelmesebben érezze magát anélkül, hogy egyedül lenne. Szeretete jeléül Dogo igyekezett a farkát csóválni, a kapott szeretetet nyalogatással viszonozta, mígnem egy éjjel örökre elaludt.

Ezen a kiskutyán keresztül fiam egy magasztos dolgot ismert meg és gyakorolt, melynek később az emberekkel való kapcsolataiban is hasznát veszi majd – különösen akkor, amikor majd egyszer házastársat választ: ez pedig az igaz személyes szeretet igazsága.

Az önzetlen szeretet képessége emberi természetünk része. Lehetővé teszi számunkra, hogy a szeretett személy létéből fakadó élvezeten vagy hasznosságon túl is szerethessünk. Többet ad, mint az egyszerű érzékelés, mivel észrevehetjük mások legmélyebb értékeit és igazságát, amiért eleve megérdemlik, hogy szeressük őket önmagukban és önmagukért.

Ez egy olyan igazság, amelyet szavakkal úgy tudnánk kifejezni, mint például: „Nem azért szeretlek, mert a jelenléted örömet szerez nekem, nem azért, mert hasznos vagy számomra, nem azért szeretlek, mert szükségem van rád, hogy kielégítsd szükségleteimet és vágyaimat. Egyszerűen azért szeretlek, mert az vagy, aki vagy. Milyen jó, hogy önmagadban és önmagadban létezel! Felajánlom magam, hogy segítsek a teljességre hozni magadból a legjobbat.”

„Ezért szeretni foglak szépséged és képességeid teljében – és nem foglak kevésbé szeretni akkor, amikor létezésed alkonyán már mindezt nélkülözöd, az öregség vagy a betegség korlátjai között leszel, mindentől megfosztva, de még azzal a képességgel, hogy szeretetet adjál és kapjál akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá.”

Annyira mélyen gyökerezik bennünk a szeretet iránti vágy, hogy sok beteg és idős ember szenved a szeretet hiányától. Emiatt egészségi állapotuk leromlik, és idő előtt hagynak itt bennünket. Szeretettel tovább élhettek volna, hasonlóan a meggyújtott gyertya végéhez, amely árasztja magából a fényt, amíg el nem fogy és le nem ég.

A valódi személyes szeretet a lélek erejére támaszkodik, ami alapján mélyen és hitelesen képes szeretni. Ez által látunk és szeretünk valakit lényének és igazságának megfelelő mértékben.

Írta: Orfa Astorga
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű