Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

A számok nem visznek minket előre, ha nincs mögötte minőség – Interjú Csonta István teológussal

Közzétéve

Székelyföldről Leuvenbe, aztán Pécsre. Csonta István a Jézus Társaságának Magyarországi Rendtartománya által fenntartott leuveni Collegium Hungaricum rektora és újabban a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola egyháztörténelem tanszékének megbízott vezetője. Életéről, fiatalokról, hivatásról és az Egyházról kérdeztem.

– Leuven után hogy esett a választás Pécsre?

Nem tudom, hogy mi lehetne ennél gondviselésszerűbb. Ha arra gondolok, hogy teljesen kizártam a lehetőségek közül azt, hogy Magyarországon bekerülhetek az akadémiai világba, miután több, mint tíz évet a Kárpát-medencétől távol voltam, akkor ez egy gondviselésszerű véletlen. Ha konkrétabban nézem, akkor maga a találkozás Kovács Gusztáv rektor úrral három éve egy leuveni, majd egy strasbourgi konferencián volt az, ami elindított ezen az úton. Két évig nem hallottunk egymásról, aztán a feleségem fél év tanítást elvállalt itt a főiskolán és így kerültem képbe én is. De elképzelés sem volt róla, hogy én ide kerülhetek. A rektor úr kérésére jöttem, aki tavaly júliusban felhívott, hogy lenne-e kedvem egyháztörténelmet tanítani. Azzal a feltétellel vállaltam, hogy nekem még vannak Leuvenben kötelezettségeim, hiszen én 2011-től a Magyar Jezsuita Rendtartomány tulajdonában levő szakkollégiumot vezetem. Ebben a tanévben lényegében ingázom, havonta két hetet, vagy kéthavonta három hetet vagyok a főiskolán a hallgatók és a kollégák együttműködésével.

– Lehet a kettőt együtt csinálni?

Ez most egy rövidtávú megoldás, ami világosan arra mutat, hogy az egyik mellett döntenem kell. Viszont ebben a kihívást jelentő időszakban az egyetlen könnyűnek nevezhető az, hogy lényegében ugyanazzal a generációval foglalkozom itt Pécsen, mint Leuvenben. Ilyen szempontból lassan 7-8 éves rutinom van a munkában, bár ennek jellege teljesen más. Más tanítani őket teljes felelősséggel és mást jelent vezetni őket, megpróbálni jó közösséggé kovácsolni, minőségi lelki, szellemi, közösségi programokat felkínálni nekik. De azt hiszem, hogy ez a kettő nem teljesen szétválasztható egymástól, hiszen itt, amikor tanítok észreveszem, hogy akarva-akaratlan különböző olyan jellegű programokat szervezek, olyanokra próbálom őket motiválni, ami lényegében azonos azzal, amit Leuvenben csinálok. Ha a kollégiumvezetői feladatokat nézem, akkor ott sem kizárólag arról szól a munkám, hogy megszervezem az életüket, elvégzem az adminisztrációs munkát, hanem arról, hogy próbálok az érdeklődőknek extra ismereteket átadni kötetlen formában. Éjszakába menő morális vagy teológiai kérdéseket boncolgató viták teljesen más hangulatú és jellegű beszélgetéseket eredményeznek, mint a katedrától tanítani, megpróbálni a hallgatókkal dialógust folytatni. Mindkét munkakör bőven a hivatásgondozás kategóriájáról is szól. Lényegében a két munkakör sok helyen azonos. Az egyik kötött, a másik kötetlenebb, de a célcsoport ugyanaz. Magyar diákok itt is, ott is, csak Belgiumban kimozdítva komfortzónájukból.

– Mi győzött meg, hogy Magyarország mellett dönts Leuvennel szemben? Nagyon híres és régi katolikus akadémiai előmenetellel bír az ottani egyetem.

Nem tudnék egyetlen dologra rámutatni, de van egy olyan csoportnyi érv, ami minden józan embert meggyőzne. Az első és talán a legfontosabb a főiskola családias jellege, ugyanis méretei miatt nem egy több tízezres hallgatói létszámot magába foglaló egyetem. A főiskolán van egy százas nagyságrend, ami lehetőséget ad arra, hogy ne csak tanítsa az ember a hallgatókat, hanem ennél jóval többet tudjunk adni nekik. Tanítjuk őket és sokat vagyunk velük. Nagyon sokszor éreztem a családias hangulatot, mely az alapképzéses tanulmányaimra emlékeztet, amikor egy hasonló jellegű, méretű intézményben tanultam Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia karán. Azt éreztem diákként, amit a PPHF-es hallgatók is érezhetnek, hogy egy nagy családba tartozom, ahol figyeltek az emberek egymásra. Van ennek egy megtartó ereje. De megtapasztaltam már ennek az ellenkezőjét egy nagy intézményben. Ez persze nem az intézmény hibája, hanem egyszerűen jellegéből adódóan kevésbé személyes. Az, hogy a főiskolánkon a személyes jelleget meg lehet valósítani, nagyon vonzó volt számomra. Ehhez kapcsolódik az, hogy én ezt már kívülállóként is tapasztalhattam: amikor a feleségem egy évvel ezelőtt elvállalt egy fél év tanítást, az első két alkalommal itt voltam vele. Amikor beültünk a kápolnába a hallgatókkal együtt déli imákra, a családias hangulat nagyon megfogott.

A másik érv a nem mindennapi munkaközösség. 89 után sokan kezdtek teológiát tanulni, majd később kiváló kutatóvá, oktatóvá váltak és valamelyik teológiai intézményt erősítik a Kárpát-medencében. Amikor azt tapasztaltam, hogy a kollégáim kivétel nélkül olyan emberek, akik fejlődni akarnak, többre vágynak, segített abban, hogy ide jöjjek. Láttam, hogy döntésemmel egy olyan munkaközösségbe kerülnék, ahol folyamatosan fejlődni tudnék. Habár térbelileg elszakad az ember attól az intézménytől és kapcsolatrendszertől, ahol évekig tanulhatott, ezek tovább építésé a személyes motiváción túl lassan intézményivé válik, hiszen ezeken a kapcsolatokon keresztül segíthetünk a hallgatóknak külföldi tapasztalatot szerezni. Az, hogy valaki külföldön tanulhatott, önmagában ajándék, de ezt kamatoztatni kell. Valaki nem lesz több vagy kevesebb attól, hogy itthon vagy külföldön tanult. De hogy ebből mit hozunk ki, az teszi a különbséget. Meggyőző volt tehát fejlődés lehetősége, hogy nem kell bezárkózni, hanem tovább tudok dolgozni, kutatni, benne lenni abba a kutatói közegbe, ami értéket ad az aktuális és minőségi tudás oktatásához. Ezt látva úgy döntöttem, belevágok még akkor is, ha jelen pillanatban szinte már egy exodusnak lehetünk tanúi, mely Kelet-Európából Nyugat-Európa fele tart.

– Székelyföldről indultál Leuvenbe, Pécsen tulajdonképpen fél úton vagy Leuven és Székelyföld között.

Igen. Ha távolságban mérjük, akkor nagyjából fél úton vagyunk. Azt érzem, hogy közelebb vagyok és most így egy bő évtized után jól esik újra magyar környezetben lenni, még ha csak részidőszakokban is. Jól esik magyarul élni. Kosztolányi írja a Nyelv és lélek című könyvében, hogy ha idegen nyelven beszélek, „[M]eg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak.” Ezt mindig érzi az ember, hogy csak anyanyelvén tudja magát elengedni, minden más nyelven vigyázz állásban van. Amikor Pécsre jövök, akkor el tudom engedni magam és ez feltölt. Egyszerűen csak önmaga lehet az ember. Sorsom érdekes fintora, hogy 33 éves vagyok, de még sosem éltem száz százalékban magyar anyanyelvű környezetben, még akkor sem, ha Székelyföld legbelsőbb környezetében nő az ember fel, hiszen egy kétnyelvű országban él. Ha később tanuljuk is meg az állam nyelvét, akkor is egy kétnyelvű közeg ez számunkra. Az idegen nyelvű adminisztrációval biztosan találkozunk elég korán, amit meg kell fejteni. Ez elkísért engem egészen mostanáig. Idáig még sosem volt természetes, például adminisztrációs feladatokban egy formanyomtatvány kitöltésénél. Természetes volt mindig megfejteni az éppen adott kihívást. Ennek, egy idő után, van egy automatizmusa. Most, amikor itthon magyarul élek, az agyam még mindig azt figyeli, hogy milyen nyelvről kell az aktuális szöveget magyarra fordítani. Például hónapok óta a gyors helyett gíroszt olvasok, hisz ez áll legközelebb a szó idegen nyelvű helyesírásához…

Csonta István – Fotó: Harasztovics Arnold

– Értékek szempontjából, Egyház szempontjából hogy néz ki ez az origó?

Nagyon sok érték van Európában, ami csak ott, egy adott helyen található. Nekem a Kárpát-medence vonzó, de nem szeretem ezt a Kelet-Nyugat összehasonlítást. Egyszerűen nem tudom értelmezni, mitől érezzük mi magunkat jobbnak vagy értékesebbnek, sokszor jobb kereszténynek, mint egy spanyol, olasz vagy szír keresztény. Nem erény és nem szégyen az, hogy nálunk volt egy 45 éves átkos rendszer, amiben nagyon sok kérdést nem lehetett kibontakoztatni és megvitatni. És itt említhetem akár az Egyházban a világi krisztushívők szerepét is. Nagyon sokszor olyan köröket futunk, amik már külföldön lefutottak. Itt azonban a II. Vatikáni zsinat utáni időszakban, amikor a Katolikus Egyház nagyon mélyen átértelmezte a saját magáról alkotott képét, az egész küldetését, akkor nálunk nem lehetett ezeknek a döntéseknek egy részét életbe ültetni. Egyszerűen nem volt meg a közeg. Most pedig ahhoz viszonyítva, hogy a vasfüggöny nyugati oldalán sokkal több lehetőség volt erre, mi késésben vagyunk. Nálunk csak most, 1989 után kezdődhetett meg sok olyan folyamat, ami teljesen más időben és közegben történik. Így bizonyos szinten természetes, hogy nem lesznek ugyanazok az eredmények. Sem a pozitív, sem a negatív következményei nem lehetnek ugyanazok a különböző kérdésekre adott válaszainknak, mint korábban egy másik ország társadalmában. Mást jelent aktív katolikus Egyházról beszélni a 60-as években és mást manapság. Szerintem nekünk ebben az lenne a feladatunk, hogy észre tudjuk venni és beemeljük a saját közösségeinkbe, Egyházunk életébe azt, ami máshol jó és elkerüljük azokat a csapdákat, amelyekbe máshol már beleestek. Egyszerűen csak megtaláljuk a saját utunkat.

– Mi lenne szerinted a saját utunk? Mi segítene a rátalálásban?

Szerintem, ha tudnánk naponta 15 percet reflektálni, úgy, ahogy ezt Loyolai Szent Ignác javasolta, teljesen más lenne az életünk. Ignác szerint soha nem maradhat el, hogy visszatekintsünk a napunkra, hogy megvizsgáljuk mi volt jó, mi volt rossz, hol voltunk nyitottak Istenre, hol zárkóztunk el Tőle. Ezt az meditációs imát nevezik a jezsuiták examennek, mely során elhatározzuk, hogy ahol nem voltunk nyitottak Istenre, ott másnap különösen figyelünk erre, és ahol jól sikerült azt megköszönjük és igyekszünk, hogy ez rutinná váljon. Így azt hiszem, képessé tehetjük magunkat arra, hogy egy működő csatorna legyen Isten és köztünk. Folyamatosan fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit szeretne tőlünk, ma, most, 2019-ben, jelen helyzetünkben Isten. Milyennek szeretné látni a Katolikus Egyházat és mit tudunk mi ezért tenni. Szerintem ez egy kulcs lenne személyes, sőt közösségi szinten is. Minden egyes alkalommal újra és újra reflektálnunk kell, ránézni arra, hogy jó-e az irány. Nagyon sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy nem merünk változtatni.

– A társadalmunk nem elég érett ehhez?

Egy olyan társadalomnak vagyunk örökösei, melyben egy bizonyos mértékű hamis állandóság volt az uralkodó. Gondoljunk csak bele: az volt a jó, ha valaki bekerült egy munkahelyre és onnan nyugdíjba ment. Nem változott semmit az élete például munkahelyi szinten. Megszülettek emberek, felnőttek és ugyanabban a házban laktak és ugyanabban a közösségben voltak jelen életük jó részén keresztül. Persze volt ennek pozitív oldala is, de egy olyan jellegű statikus élet volt ez, ami részben ellentmond a fejlődésnek. Mindez arra sarkall még ma is, hogy ne változtassunk. A változtatás energiát vesz igénybe, félelemmel jár, bizonytalansággal. De nincs növekedés abban, ha megállunk. Az egész Egyháznak együtt kell élni, fejlődni a folyamatosan teremtő Istennel. Meg vagyok győződve, hogy ahogy a főiskolai képzésünkben, az akadémiai munkában vagy a lelki életben sincs stagnálás. Aki azt gondolja, hogy stagnál, az már megy lefele. Nekünk az lenne a küldetésünk, hogy folyamatosan fejlődjünk, ami egy nagy tanulási folyamat: megtanulni tudatosan haladni, értékelni és változtatni.

– Tudsz esetleg példát adni erre a folyamatra?

A változtatás kihívására jó példa, ha Nyugat-európai egyházi közösségeket szemléljük. Nagyon sokszor, országoktól vagy nyelvektől függetlenül tudatos hívőkkel, élő hittel találkozom. Ezek az emberek a világban élnek, és megtanulták értékelni a számbelileg kisebb közösségeket is. Ez egy óriási kihívása lesz a XXI. század európai egyházában, hogy ne a számokhoz ragaszkodjunk, és ne folyton azt nézzük, hányan követik Krisztust hitelesen. A tömeg-érzés hamis öntudatot táplálhat. Ez részben érthető, hisz a kereszténység európai társadalmaink meghatározó ereje volt évszázadokon át, ami a hívők vallásgyakorlásában is megmutatkozott. Ma viszont meg kell értenünk, hogy csupán a számok nem visznek minket előre, ha nincs mögötte minőség. Nekünk többen kell lennünk, nem sokan. Tudatosságra kell nevelnünk magunkat és azokat az embereket, akik velünk együtt követni akarják Krisztust. Ez a kis közösségek egyházmodellje lehetőséget fog adni a kisebb csoportokkal való jobb, mélyebb munkára ugyanúgy, ahogy ez a főiskolánkon ma is történik. XVI. Benedek emeritus pápa többször beszélt az úgynevezett mag-közösségekről, amelyre a mai Egyházának építkeznie kell. Ezt érdemes komolyan vennünk.

– Tapasztalatodból fakadóan milyen céllal, hivatással jöttél Pécsre? Mi az, amit adni kívánsz a diákoknak?

Számomra nagy érték az, hogy egyetemi éveim során nagy tudású emberektől tanultam. Ezt mindenképp szeretném továbbadni. A Pécsi Püspök Hittudományi Főiskola arra ad lehetőséget számomra, amit mindig is szerettem volna: tanítani. Az egyháztörténelem kutatása és továbbadása nyitott Istenre, motivál a folyamatos reflexióra, újratervezésre, tanulásra és fejlődésre. Természetesen a történelmi látásmód elsajátítása nagy kihívás a fiatalok számára, ahogy egykor nekem is az volt. Ehhez néhány olyan eszközre van szükségünk, mint nyitottság, objektivitásra törekvés a korábbi korok eseményeinek vizsgálatánál, idegen nyelvek ismerete, és sorolhatnám. Mi magyarok például híresen kevés idegen nyelvtudással rendelkezünk. Emiatt korábban gyakorlatilag elment mellettünk a világ. Ma viszont a fiatalabb generációknak egyre több lehetősége van anyanyelvi környezetben tanulni idegen nyelveket. A világhálón egyre több idegen nyelvű üzenet éri el őket. Ez önmagában motiváló lehet, de ebben nekünk is motiválnunk és segítenünk kell őket. Erre a tudásra hihetetlen nagy szükség van ahhoz, hogy legyen kapcsolatunk a világgal és merjünk tanulni azoktól a más nyelven beszélő emberektől, akik valamit jól csinálnak. Ez lenne talán az egyik fő cél: rávezetni a hallgatóinkat arra, hogy nyitottak legyenek a világ változására és tudják ennek fényében aktualizálni, hiteles emberként megélni Krisztus tanítását.

– Miért éri meg teológiát tanulnia egy fiatalnak?

Ez egy nagyon fontos kérdés. Amikor azt nézzük, hogy valahol megéri valamit csinálni, annak világunkban akaratlanul is anyagi vonzata van. Ami persze nem baj, hiszen a teológusnak vagy a hittanárnak is ki kell fizetnie a számlákat. De ha mellé teszem, hogy sokszor a legjobban fizetett állásokban égnek ki leghamarabb az emberek, máris érződik, hogy nem lehet csak az anyagi vonzaton a hangsúly. Szerintem ennek van egy hivatáshoz és egy racionálisabb, a megélhetéshez kapcsolódó szintje. Azt gondolom, hogy egy munkát csak megfelelő szeretettel, hivatással lehet jól végezni, s ez különösen igaz a teológia esetében. Nem hiszem, hogy ezt lehet hivatás nélkül jól csinálni. Márpedig, ha valakit Isten hívása késztet erre, akkor az emberi ellenállás nem vezet eredményre. Ezt Jónás példája nagyon jól mutatja, de Jeremiásé vagy Pálé is. Ahogy az ószövetségi példákból jól látszik, Istennel lehet küzdeni, menekülni előle, de nem érdemes. A megélhetés szintjén figyelnünk kell arra, hogy olyan képzése legyen például egy hallgatónak, amelyért méltányos juttatást kap. Itt nálunk a Pécsi Egyházmegyében nem egy olyan egyházi intézmény van, ahol a diplomás hallgatóink elhelyezkedhetnek. A szociális otthonoktól kezdve az oktatáson át egyre több hely van, ahol nagy szükség van rájuk. Lényegében magunknak képezzük a hallgatókat. Saját érdekünk kívánja, hogy az egyházmegye főiskolája minőségi hallgatókat képezzen, hisz ezt magunknak tesszük. Itt válik értelmessé és értékessé a képzési folyamat, a munka, amit a kollégáimmal végzünk. Azt hiszem, látható innen nézve, hogy miért kötelességünk minőségi lehetőséget biztosítanunk azoknak, akik elhívást éreznek a teológiai tudományok mélyebb ismeretére. Ezen túlmenően az is nagyon fontos, hogy egy ideje beindult a kettős képzés lehetősége főiskolánkon, ahol teológia mellett egy második szakot is tanulhat egy hallgató, s ez a paletta folyamatosan bővül. Ez sokaknak adhat még több motivációt arra, hogy nálunk tanuljanak, főiskolánkat válasszák.

– Te hogy látod, mi a mai fiatalok legnagyobb kihívása a XXI. században?

Talán leginkább az, hogy meg tudják találni azt, amire meg vannak hívva, ami a sajátjuk. Istennek mindannyiunkkal terve van. Azt érzékelem, hogy sokaknak egyre nehezebben megy felismerni ezt. Egyre nagyobb súly nehezedik rájuk azzal, hogy egyszerre több csatornából ömlik rájuk az információ. Nehezen tudják ezt kezelni. Nem könnyen találnak hiteles embereket, akikre érdemes figyelni, akiktől érdemes tanulni. Ez az óriási adatmennyiség és ennek az egyre növekvő sebessége, amivel meg kell küzdeniük nap mint nap, gyakorlatilag pont az ellenkező irányba tolja őket. Arra lenne szükségük, hogy tudjanak magukra és másokra figyelni, tudják megtanulni azt, hogy hogyan kell saját magukat értékelni és irányba helyezni. Mustó Péter jezsuita atya fogalmazza meg egyik könyvének alapgondolatában, hogy meg kell tanulnunk megszeretni, ami a miénk. Ez egy olyan kihívás, amivel sok fiatal nehezen tud megküzdeni. Van egy óriási igény bennük, hogy felfedezzék hivatásukat, de egyszerre félnek is tőle. Bár erősen igénylik az iránymutatást, ennek megtalálása után már az ő tudatos döntésük kell következzen, nekik kell elindulni az úton, ami a sajátjukká válik azáltal, hogy el is indulnak rajta. Ez a kihívás nem kizárólag a fiataloké, hisz minden őszinte embernek igénye van a példamutatására, emberekkel való kapcsolatra, s benne a jó visszajelzésekre, hogy megtalálva a jó irányt tudjunk szabadok lenni abban a munkában, amire hívva lettünk. Folyamatosan dolgozni és naponta megszeretni, ami a miénk.

via: Pécsi Egyházmegye

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Interjú

Merjük elmondani a fiataloknak, hogy szépek vagytok, örülünk nektek, veletek vagyunk! – Interjú Bíró László püspökkel

Közzétéve

Bíró László tábori püspök - Fotó: kapmegyer (flickr)

Kórházban, egy átlagos szobában fogadott Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke. Várnom kellett, amíg megérkezik, ugyanis 3 órát egy hideg műtőben vizsgálták és elhúzódott a vizsgálat. Nincsenek jó hírei. A püspök atya ennek ellenére vidáman és barátságosan köszöntött, egészségügyi állapotával ellentétes öröm és remény jellemzi. Kacag, viccelődik, őszintén beszél. A Házasság hete rendezvénysorozat kapcsán készítettem interjút a családreferens püspökünkkel fiatalokról, jegyességről, házasságról, családról, válásról és özvegységről.

– Sokan követték figyelemmel és kísérték imával kórházi kezelése idején, most hogy érzi magát?

Köszönöm szépen az imádságokat. Tulajdonképpen egy hosszú betegség elején vagyok még mindig, bár már 14. hete kórházban vagyok. Műtétek sorozata előtt állok. Egy nagyon sajátos szövődményét kaptam meg a diabétesznek, amire próbáltam mindig vigyázni. Nekem sosem volt cukrom tulajdonképpen, mert mindig vigyáztam rá, ennek ellenére egy sajátos szövődményét kaptam meg. Ez egy nagy misztérium, hogy miért kapja meg az is, aki vigyáz rá és miért nem kapja meg az, aki sosem vigyáz rá. Ezt nem tudja senki sem. Nálam a makro keringés, a nagy keringés, a fő keringés nagyon jó és ép, szép a lábam, nem sebes. Sosem volt az, bár ilyen rémhírek terjengnek rólam. A mikrokeringés az, ami elakasztotta a lábamat, a csontjaimat belül nagyon gyenge keringés éri és emiatt nagyon hosszadalmas ez a kezelés. Nagyon ritka betegség és kevés gyakorlata van a magyar egészségügynek ennek a kezelésére. Nagyon nagy szeretettel és igazából hozzáértéssel kezelnek itt Pécsett és bízom benne, hogy ennek a kezelésnek a gyümölcse az lesz, hogy szobán belül tudok saját lábamon közlekedni. Tehát ha odateszik a hűtőbe a vacsorámat, akkor ki tudom venni és nem kell valakit riasztani, hogy vacsoráztasson meg. Ennyi tulajdonképpen a távlat.

Az aktivitásom megszűnik. A régiek azt mondták, hogy per peedem apostolorum, azaz az apostolok lába által közlekedtem, magyarul gyalog. Hát most éppen az apostolok lába tűnt el a testem alól és így most egy eléggé helyhez kötött papi praxist fogok gyakorolni. A lényege az egésznek az, amit szeretnék mondani, hogy a pap az konszekrált, fölszentelt ember, a házas is az, ahogyan a pápák újra meg újra mondogatták. Most nekem a konszekrációt ebben a szobához kötöttségben kell hogy megélnem, hogyha a legpozitívabb kimenetele lesz ezeknek a kezelésimnek. Még egyszer köszönöm az imádságokat –ahogy mondtam az elején-, abból élek. A jó kedvem is abból van. Az imádságból fakad.

Bíró László püspök előadást tart – Fotó: YouTube

– Házasság Hetében olyan jó tapasztalni, hogy néhány napig írnak, cikkeznek, előadásokat tartanak a családi élet alapját képező házasság fontosságáról. Mire alkalom, püspök atya szerint, a Házasság Hete?

Ismerjük a fogalmat, pláne ahol ortodoxok is laknak: fényes hét. Én azt gondolom, hogy a Házasság Hete a jó Isten kegyelméből Magyarországon a házasok, a házasság ragyogó hetévé változott. Én kezdettől fogva részt veszek a Házasság Hetének a szervezésében és nagyon meglepett engem is az, hogy mint egy vákuum szívta be a magyar társadalom a házasság hetét. Társadalmi, felekezeti hovatartozáson, a különbözőségeken túllépve egy gyönyörű hete ez a házasságnak. A kormány, az egész társadalom rá van hangolva, hogy pozitívan szóljunk a házasságról. Az elején még nem volt ilyen erős ez a társadalmi és állami ráhatás a Házasság Hetére illetve a házasság szemléletére. Kezdettől fogva az írott média, az elektronikus média a társadalom ezen a héten pozitívan szól a házasságról, a családról, az életről. Ez nagyon nagy ajándék. A társadalomban valamikor arról cikkeztek, hogy mennyivel olcsóbb egy abortuszos ágy, mint egy szülészet. Ebben a társadalmi közegben hála Istennek egy nagyon-nagyon pozitív hang szólal meg az élet, a házasság, a család védelmében.

– Magyarország családpolitikája és családpasztorációs hálója is már sok jó példát adott, mégis adódik a kérdés: mit tehet az Egyház, mit tehetnek a lelkipásztorok vagy a közösségek azért, hogy a házasságban élők megtalálják erőforrásaikat, ápolják és gyarapítsák a kapcsolatukat a hétköznapokban?

Szinte közhelynek számít részemről, hogy az Egyháznak az ereje a prevencióban van. Tehát vigyázni, óvni az egészséges házasságot és szolgálni az egészséges házasságok kapcsolatát. Én azt gondolom, és magamnak is mint pap így fogalmaztam meg a saját ars poeticámat, hogy a pap az a kapcsolatoknak a szolgája. Akár vertikálisan, akár horizontálisan. Azt gondolom, hogy a házasság szolgálata az a kapcsolatok szolgálata. Nagyon fontos, hogy a házasság önmagában erősödjön, hogy a jó házasság kapcsolata erősödjék. Én azt látom, hogy ahol a jó házasságok összetalálkoznak, csoportot alkotnak, ott megszületik az élet. Nem azért, mert a papjuk azt mondja, hogy „nosza, rajta”, hanem mert valóban hitben és szeretetben növekednek azok az emberek. Van bátorságuk a hitben és a szeretetben elfogadni reménységben az életet. Azt mondanám a találkozás, a kapcsolatok erősítése a cél. Az egész, de most beszéljünk csak a magyar társadalomról, a magyar társadalom hivatása, hogy ne atomizálódjon tovább, hogy a kapcsolatok megmaradjanak, erősödjenek. Visszatekintve a papi életemre -most 45 éves pap vagyok-, annyi maradt meg a papi szolgálatomból emberileg, amennyi kapcsolat körülöttem megszületett. És ezek a kapcsolatok nélkülem működnek már, hála Istennek. Azért szinte rokoni kapcsolattá válnak. Ezt mondja az ősegyház testvéri kapcsolatnak. De valami egészen csodálatosan szép világ ez. Éppen most betegen tapasztalom meg. Ez a kapcsolatrendszer hordoz most a betegségemben.

Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke a Family Summiton – Fotó: csalad.hu

– Ferenc pápa az Amoris Laetitia-ban írja, hogy közös a felelősségünk abban, hogy a házasságra készülőket nem megfelelően támogattuk a házasságra való felkészülésben. Említi, hogy a felkészítő találkozások egyben a kerügma örömének hirdetése is kell legyen, nemcsak életvezetési tanácsok. Mit tudunk tenni, hogy hatékonyak legyünk a jegyesek felkészítésében?

Ez egy nagyon jó kérdés. Ferenc pápa tisztán látja a helyzetet. Sajnos félek tőle, hogy nagyon sok olyan népszerű házasságra való fölkészítési kurzus működik akár a hazánkban, akár a határokon túl is, amelyek életvezetési tanácsokat osztanak. Életvezetési tanácsokat mindenki tud adni! Ugye: nem szabad elválni, hogy a kis újadat meg kell fogni, ha sikerül a nagy újadat is. Ezek fontos dolgok, de nem erre van szükség. Sokkal nagyobb összefüggésben működik a házasság. A pápának az Amoris laetitiá-ból idézett gondolata is ezt mondja, hogy kerügma. A kerügma négy tényezőből áll: tanítás, tanúságtétel, liturgia és közösségépítés. Ezen a négy ponton kell találkoznia a házasságra való fölkészítésnek. Nem elég pragmatikus tanácsokat adni, hanem szükség van egy nagyon mély tanításra. Benedek pápa szokta mondani azt, hogy szükségünk van a házasság és a szeretet igazságának a hirdetésére. A szeretet és a házasság nem katolikus fogalom, hanem antropológiai valóság. Nem szabad eltérni. Az antropológia, nagyon mély emberközpontú, emberre épülő valóság. Ugyanakkor a házasság és a szeretet túl lép az antropológiai dimenziókon, ami belegyökerezik Istenbe. Tehát tulajdonképpen a házasság a szentháromságos Isten valóságába gyökerezik. Éppen ma valahol volt erről szó, a mai szentírási szakaszok kapcsán, hogy az Istenképmásiságunk az nem az értelemben és a szabad akaratban nyilvánul meg elsődlegesen, hanem a kapcsolatban. Az, hogy én mennyire élem meg az Istenképmásiságomat az a kapcsolatomról szól. És erről megfeledkezünk, erről az antropológiai és teológiai dimenzióról. Akkor mondhatunk tücsköt-bogarat, de nincs többé mélysége annak, amiről beszélünk. És nincs mélysége a házasságunknak. Ezt igazából egy interjú keretében nem lehet kifejteni, de nagyon-nagyon mély valóság ez. A szeretet és a házasság igazságát kell hirdetni, ami az Isten igazságából gyökerezik. A másik a valóságos közösségek létrehozása, aminek éppen a haszonélvezője vagyok. Tehát amikor nemcsak ilyen sajnálkozás, meg társai, hanem amikor törődünk egymással. Ez sok házas csoportban nagyon szépen megvalósul. De nem biztos, hogy működik özvegység vagy házassági válság szintjén. Ez egy nagyon nagy felelősség és feladatunk. Erre nagyon oda kellene figyelnünk a megözvegyült emberekre, és Benedek pápa szavaival élve, akik nem képesek tükrözni Isten teljes szeretetét a saját kapcsolatukban, amit Jézus Krisztus állít elénk. Ők is továbbra is, amint az Ferenc pápának a vesszőparipája, továbbra is megkeresztelt emberek maradnak. Nagyon fontos lenne odafigyelni. A közösség nem egy ilyen szeressük egymást féle hangulat, hanem szolidaritás és csak a szolidaritásban nyilvánul meg, hogy valós közösség vagyunk-e vagy látszatközösség. Hangulatiság vagy pedig egy kirándulás a hétköznapokban. A közösség, a liturgia, az Egyház, a hétköznapoknak az istentisztelete és a vasárnapoknak az istentisztelete, az eucharisztia. A liturgiának bele kell épülnie a katolikus családba. Ez egy másik, a harmadik pedig a tanúságtétel. Hála Istennek nagyon sok szép házasság van és nem szabad nekünk örökké siratni a házasságot. Észre kell venni az egészséges házasságokat és megszólaltatni őket. A sok-sok tanúságtételből élhetnek a családjaink.

– Családbarát Egyház. Mi ennek az aktualitása, kihívása vagy mik a hiányosságaink ezen a téren Magyarországon és a Kárpát-medencében? Hogyan formálható ennek tudata? Mik lehetnek az ide elvezető út szakaszai?

Nyílván más a helyzet Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján. Mindegyik részt ismerem, hisz sokat jártam mindegyik területen. Azt mondom, az Erdély érzi legkevésbé az egymásra szorulást, a találkozásnak a fontosságát. A partiumi részek azok talán jobban érzik, hogy rászorulunk egymásra, a felvidéki világunk is nagyon szétesett. A Délvidék is ugyanez, bár ott a Bánát és a bácskai rész azért különbözik. Igazából néhány nagyon buzgó lelkipásztornak köszönhetjük, hogy a Bánátban és a Bácskában nem távolodtak el egymástól a katolikus családok.

A családbarát Egyházban azt gondolom, otthon érzik magukat az emberek. Ez sok mindent jelent. A családbarát egyházközségben örülnek egy párkapcsolatnak. Ki mondja ma egy fiatal szerelmes párnak, hogy szépek vagytok, örülünk nektek, büszkék vagyunk rátok. Ki mondja? Nem azt mondja a szülő is, a lelkipásztor is nekik, hogy „vigyázzatok, nehogy valami bajt csináljatok?!” Tehát kimondani a fiataljaink felé, hogy szépek vagytok, veletek vagyunk, örülünk nektek. Itt kezdődne a családbarát Egyház. Persze vissza kellene menni távolabbra is. Nagyon fontos az, hogy Kodály Zoltánt szoktuk idézni, hogy a gyereknevelés az 9 hónappal a gyerek édesanyjának a születése előtt kezdődik. Nagyon-nagyon korán. Az óvodai oktatásunkban mennyire jelenik meg a házasság, a család szépsége? Tehát egy picit gyerekkortól. Éppen most februárban lesz itt Máriabesnyőn egy nagyon szép együttlét, bízom benne. Azt a címet adtuk neki, hogy „Útban a jegyesség felé”. Ha beszűkülünk a jegyesoktatásnak a szűkösségébe, akkor nem készítjük föl a házasságra. Amikor jegyes oktatásra jönnek a fiatalok, már minden készen van. Minden eldőlt. És hogyha csak pusztán a testiségre épül egy kapcsolat, akkor nem lesz stabil alapja. Akkor talán borítékolható a válás. Itt nagyon messze kell kezdeni, egészen újra kell gondolni azt a bizonyos házassági katekézist. Messze a jegyesség előtt kell kezdeni.

Nagyon érdekes: én sok esztendőn, évtizeden keresztül tartottam szerelmes hittant vagy páros hittant és sosem maradtak el a fiataljaim, mert nagyon-nagyon itták a szót. Nem én beszéltem, hanem ők beszéltek. Egymástól tanultak. Nagyon nagy bátorítást kaptak, hogy hogy is kell tulajdonképpen udvarolni. Miről kell beszélgetni, mi az egésznek a tartalmi része. Hogy ne az ösztönnek a szintjén maradjon egy kapcsolat. Amikor ez így van, akkor az nagyon szép és nagyon vonzó, de nem sokáig tart.

Nagyon összetett a családbarát Egyház. Tanulgatjuk ezt. Valamikor nem volt erre szükség, mert volt család. Most nincs család, nagyon a nulláról vagy a mínuszból kell indulni, hogy eljussunk oda, hogy a család saját értékrendünk szerinti házasság, családkép alakulhasson ki az elkövetkezendő nemzedékben. Aztán a másik az, hogy megfelelő közösségi terek alakuljanak ki. Ebben már a magyar állam is segítőkész. Legyenek közösségi tereink, ahol a házaspárok, a házasságra készülők találkozhatnak egymással, találkozhatnak hiteles házasságokkal. Aztán végül a családbarát Egyház törődik a válságba jutott családdal és törődik az özvegységre jutottakkal is. Ez mind családbarát Egyház. Sokkal többet lehetne meg kéne erről beszélni, de ennyi fér bele az interjú keretei közé.

Bíró László püspök Farkas Béla atya aranymiséjén – Fotó: YouTube

– Együtt vagyunk Isten nagy családja, házasok, papok, szerzetesek, de özvegyek, egyedülállók, elváltak és más rendkívüli életállapotban élők. A családpasztorációban hogyan figyeljünk a nehéz helyzetben élő, nem házas testvéreinkre?

Benedek pápa is mindig mondogatta, hogy akik nem tudták megélni Krisztusnak a szeretetét a házastársi kapcsolatban továbbra is az Egyház tagjai. Ne érezzék magukat másodrendű állampolgároknak az Egyházban. Nos, ez hogy tud megvalósulni? Például úgy, hogy vannak olyan szolgálatok az Egyházban, amelyeket ők is elvégezhetnek. Ha a megkeresztelt ember házasságot köt azért ő tudja, hogy mi a házasság. Ő arról a házasságról álmodik. Vagy saját hibájából vagy párja hibájából, akármilyen szerencsétlen eset miatt nem valósult meg az álom. Nos ezért nem szabad őt kitagadni az Egyházból. Továbbra is bele kell vonni az Egyház közösségébe. Nyilvánvaló olyan területeken, ahol nem ez a központi kérdés. Van elég szolgálat az Egyházban, amit rá tud bízni az egyházközség. Ne érezze magát másodrendű állampolgárnak, másrészt pedig az egészséges családok segítsék a gyereknevelésben, hívják meg különféle együttlétekre, kirándulásra őket, hogy lássanak az ő gyerekeik is egész családot. Nagyon nehezen alakul ki egy egészséges attitűd a zátonyra futott házasságok irányában.

– Mi van Püspök Atya szívében most, mit szeretne elmondani, üzenni az olvasóknak?

Örülök annak, hogy vagyunk, hogy van katolikus ma. Most nem az oldal címére gondolok, hanem a katolikus családokra, a katolikus fiatalokra, akik szentségi házasságról álmodnak. A fiatalokat arra bátorítom, hogy ne féljenek. Nagyon sok rossz házasságot láthatnak ma, talán a szüleiké is az, nagyon sok felbomlott házasságot láthatnak, de ne higgyék azt, hogy a házasság élhetetlen életforma. Higgyenek abban, hogy a házasság ma is élhető életforma. Sőt az egyetlen jövőt adó életforma. Hála Istennek nagyon sok lakodalmat, gyémántlakodalmat, ezüstlakodalmat áldhatok meg és ezek nagyon nagy bátorítások a jövő számára. Egyházunk szorgalmazza is, hogy ünnepeljük meg a házassági évfordulónkat, hogy bátorítást nyerhessenek a következő nemzedékek arra, hogy a házasság szentsége élhető. És ebben higgyünk mindnyájan. Szóval van katolikus ma!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Interjú

Az IVT legfontosabb üzenete: Ne legyetek szomorúak! – Interjú Huszti Zoltán káplánnal

Közzétéve

Huszti Zoltán atya helyiekkel Panamában az Ifjúsági Világtalálkozón - Fotó: Huszti Zoltán személyes képtára

Etelközi viseletben vezette Huszti Zoltán káplán (Budapesti Magyar Szentek plébánia) a panamai Ifjúsági Világtalálkozón résztvevő magyar csoportot. IVT-s tapasztalatairól kérdeztük.

– Zoltán atya részt vett a Panamában rendezett Ifjúsági Világtalálkozón. Mi indít egy káplánt, hogy a fiatalokkal együtt részt vegyen ezen a hatalmas eseményen?

A válasz nagyon egyszerű. Kedves barátom az ifjúsági referens az egyházmegyében és megkért, hogy én menjek el a találkozóra. Ez a profán része, amit látunk. Hiszem azt, hogy a Szentlélek kívánta, hogy ezekkel az emberekkel, akikkel kimentem a zarándoklatra meg kellett ismerkednem és azokkal is, akik fogadtak bennünket.

– Papként hogyan élte meg a találkozót?

Pap is voltam, vezető is és zarándok is. Sokszor kegyelmi segítséget tudtam nyújtani mind a fogadó családoknak, mind pedig a zarándok társaimnak; legyen szó akár szentségkiszolgáltatásról, áldásról, vagy éppen imádságról. Számomra mégis a most alakult kapcsolatok adták a legnagyobb impulzusokat. Ezekből élek. Legfontosabb tapasztalat az volt, hogy közös dolgokat fedeztünk fel. Sok helyről jöttünk az országból sok sok egyházmegyét képviselve. Úgy éreztük és hisszük is, hogy a Szentlélektől közös küldetést kaptunk a közelgő Eucharisztikus Kongresszusra, hogy összefogó módon munkálkodjunk a Magyar Katolikus Ifjúság egységén.

Zarándokcsoportok találkozója az IVT-n

– Együtt táncolt és énekelt a fiatalokkal. Milyennek találja az ott tapasztalt dicsőítési módokat?

Az ott tapasztalt dicsőítési módok valamennyire a vérmérsékletből fakadnak. Ehhez hozzájárul az időjárás állandó meleg állapota és az embereknek az élethez való hozzáállása is. Nem rejtik sohasem véka alá az érzelmeiket; ha szomorúak akkor azt hamar megmutatják. Ha vidámak, nagyon nagy erővel kifejezik; így lehet mondani, hogy lendületes, erőteljes állandó érzelemkifejezésben élnek. Magyarországon a csendes dicsőítéseknek talán nagyobb a hagyománya. Ha megnézünk egy szentségimádást, sokszor csendben zajlik és az Úrral való bensőségességre koncentrál. Úgy gondolom, hogy ami eltanulható tőlük az a belső igények őszinte kifejezése. Tehát ha az Úr arra késztet, hogy táncolj, mint akár Dávid az ő ládája előtt, akkor tedd meg, ha pedig a csendre hív és sokszor hív, menj be bátran a templomba és figyelj a te mesteredre.

– Mi az Ön legkedvesebb IVT-s élménye?

Panamában esténként, amikor hazaérkeztünk a programokról, a fogadó családok tagjai minden nap csoportosan vártak bennünket a templom előtt, hogy hazakísérhessenek bennünket. Megvárták az utolsó érkező embert is. A mindenféle nyelvi akadályok ellenére is szeretettel kérdezgettek minket a napi programokról. Megöleltek, megcsókoltak bennünket mint hazaérkező családtagokat. Meleg étellel, frissítő itallal vártak bennünket, és teljesen az otthon bensőségességét nyújtották.

Áldás a repülőtéren

– Milyennek látta, tapasztalta Ön mint pap az ottani Egyházat? Miben tér el az itthonitól?

Evvel kapcsolatban meg tudok fogalmazni egy képet. A mi egyházunk itt Magyarországon és Európában is hasonlít egy hatalmas, öreg tölgyfához, amelynek a gyökerei mélyek, erősek. Ismerik a hagyományokat és sok mindent megéltek már. Ha kívülről megnézzük ezt a fát, talán egy csonkot látunk tarvágás után. Ágak itt-ott, hajtások azért vannak rajta. A közép-amerikai egyház pedig hasonlít egy fiatal dzsungelnövényhez; hatalmas, szép zöld levelekkel, piros virágokkal, sárga gyümölccsel. Gyökerei, hagyományai pedig a fiatal növényre jellemzőek. Nem szeretném azt mondani, hogy van itthoni meg az ottani helyzet. Azt tapasztaltam, hogy a világegyház egy egyetlen csodálatos paradicsomkert, amibe beletartozik a mi fánk is, meg ez a burjánzó növény is. Ki tudjuk egymást egészíteni életenergiával és hittel. Csak kérni kell a segítséget tőlük, hogy imával, lendülettel, a Szentlélek közvetítésével segítsék meg a mi tölgyünket, hogy újra hatalmas, erős fává nőhessen és például, amikor majd nekik szükséges a mi segítségünk, oda tudjuk hajtani védőágainkat. Egyetlen kertről van szó, ismétlem egyetlen csodálatos paradicsomkertről: ez a világegyház Krisztus akarata.

– Zoltán atya ősi magyar öltözetben látogatott el a találkozóra. Mi vezette Önt erre, illetve mit kíván üzenni ezzel? Hogyan reagáltak öltözetére a zarándokok?

A ruha Wieber Marianne jelmeztervező saját, kézi varrású alkotása. Az ősi magyar öltözék abban segített bennünket, hogy jobban észrevegyék amúgy is kis létszámú csoportunkat. Nagyon sok jó helyzetet generált. Rengeteg közös fényképet készítettünk mindenféle népekkel. Egyik barátom hortobágyi csikósnak öltözött. Így könnyebben megjegyeztek bennünket, magyarokat.

– Megtekintve a helyszíni tudósításokat, felvételeket kimagasló és tapintható öröm, szeretet és hit sugárzik a fiatalokról és az őket kísérő atyákról. Ha szétnézünk a közösségeinken, a miséken, akkor ez nem mindig jellemző. Hogy lehet ezt itthon is megvalósítani?

Kaptam a Szentlélektől egy üzenetet. Szent II. János Pál azt mondta: “Ne féljetek!” Úgy gondolom az idei világtalálkozó legfontosabb üzenete: Ne legyetek szomorúak! Kérlek, te is mutasd meg a benned lévő örömet, amit az evangélium által kapsz, amit mások által kapsz, amit az Isten minden nap bőven ad neked. Ne rejtsd véka alá! Soha ne titkold, hogy Krisztushoz tartozol! Beszélj erről mindenkinek és akkor meglátod, hogy gyümölcsöt hozol, és ennek a gyümölcsnek a szépsége a többiek számára is kívánatos lesz. Meg fogják kérdezni, hogy honnan van mindez és éppen általad, a te örömöd által fogják megtapasztalni az emberek, hogy közöttünk van az Isten országa. Ámen!

A BonumTV Délelőtt című műsorában is beszámolt az IVT-ről Huszti Zoltán és Radnai Kinga.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Interjú

Hivatás, papság, paphiány – Interjú Dallos Tamás püspöki szertartóval

Közzétéve

Dallos Tamás püspöki szertartó (Pécsi Egyházmegye) - Fotó: Loósz Róbert

Udvardy György pécsi megyéspüspök minden hónap első csütörtökén szentségimádást, majd szentmisét tart a papi hivatásokért. Ha épp nincs Pécsen, akkor ott, ahol tartózkodik. Február 7-én 17 órától a Székesegyház Corpus Christi kápolnájában csatlakozhatnak imáikkal a hívek a főpásztorhoz, aki 2018 februárjában Dallos Tamás püspöki szertartót nevezte ki hivatásreferenssé. Őt kérdeztük az elmúlt egy év tapasztalatairól, hivatásról, paphiányról.

– Az elmúlt években egyre többet hallunk arról országos szinten, hogy szerzetes- és paphiány van. Plébániákat összevonnak, egy szolgálatot teljesítő papra sokkal több közösség hárul, mint korábban. Hogy jutottunk ide?

Erről a kérdésről sokat lehet hallani mostanság, nagyon sokan meg is válaszolják. Gyakran előhozzuk azokat a statisztikákat, amelyek arról szólnak, hogy évekkel ezelőtt ennyien voltunk, most már csak annyian vagyunk. Szerintem sokszor a számok önmagukban becsapósak lehetnek. Az egyik egyházmegyéről olvastam, hogy alig több mint 110 plébániájuk van, amire jut 90 aktív lelkipásztor, akiknek az átlagéletkora 45 év, és ezek az atyák általában 2000 fős közösségeket vezetnek. Megjegyzik, az, hogy abban az egyházmegyében szinte minden közösségnek van egy papja a sajátos településszerkezetnek köszönhető, mivel nem aprófalvas körzet. A mi egyházmegyénk kimondottan aprófalvas körzetnek számít, sok kicsi apró településsel. Valószínűleg sokaknak a pécsi egyházmegye hallatán beugrik, hogy itt teljesít szolgálatot a rekorderként emlegetett atya, aki 28 település lelkipásztori ellátásáért felelős. Amikor ezt a számot halljuk, leírjuk, vagy egyszerűen csak megpróbálunk belegondolni abba, hogy ez mekkora nagy falat lehet egyetlen embernek, akkor tényleg megfogalmazódik a vágy, de jó lenne, ha többen lennénk. Másrészt az a kérdés is fölmerül, hogy hová tart az Egyházunk, mi fog történni és persze hogyan jutottunk ide és mit tehetünk.

– Tamás atya! Mi a papság értelme? Miért lesz valakiből pap?

A szabadon választott elköteleződés Isten és az emberek szolgálatára, a meghívott ember személyes válasza Isten hívására. Tulajdonképpen egy élet személyes válasza arra a belső vágyakozásra, amely mindenki szíve, lelke mélyén másra szól. A mi esetünkben a papságra szól. Rengeteg öröm van a papi életben, ugyanúgy, ahogy nyilvánvalóan a házas életben vagy bármely más hivatásban is. A papra kitüntetett feladatot bíz a Jóisten a krisztushívők közösségében: jelesül, hogy mint kiválasztott és erre fölszentelt személy, Krisztusnak, a Főnek személyében gyakorolja a tanító, kormányzó és megszentelő hatalmat, és így pásztorként gondoskodjon az ő népéről.

– Milyen feladatokat lát el hivatásreferensként?

Szent II. János Pál pápa Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában azt mondja, hogy a hivatásgondozás első számú felelőse az egyházmegyében a püspök, és neki kell, hogy gondja legyen erre a feladatra. De számos munkatársat választhat maga mellé. Még azt is mondja a pápa, hogy a püspök azt se feledje el, hogy igen nagy segítséget kaphat az egyházmegye papságától, amikor ők együtt és felelősen összefognak a hivatások keresésében és előmozdításában. Úgy gondolom, hogy hivatásgondozó referensként nem egyszemélyű felelőssé kell válni, hanem a közös feladatunk élére állni, segíteni és koordinálni. Kell egy személy, akinél a szálak összefutnak a kapcsolattartás tekintetében azokkal a fiatalokkal, vagy adott esetben akár idősebbekkel is, akik a hivatásgondozás látóterébe kerülnek egy hittanos közösség, vagy egy plébánia életében.

A programok szervezése, a hivatástisztázó alkalmak szervezése is fontos feladat. De az is, hogy az iskolákba elmenjünk és tanúságot tegyünk arról, hogy mit jelent papként élni.
Amikor püspök úr rám bízta ezt a feladatot, akkor két területet jelölt meg. Egyrészt összefogni és a kapcsolattartást segíteni az egyházmegye hazai és külföldi szemináriumokban tanuló papnövendékei között, másrészt pedig egy tervszerű foglalkozást azokkal a fiatalokkal, akik elhívást éreznek erre a hivatásra.

– Ma azt látjuk, hogy nem elég vonzó a papi hivatás, de ugyanakkor talán már a családos sem. Ön hogy látja? Mitől válik vonzóvá a papság?

A mai világ viszonyai között is lehet vonzó ez az életállapot egy mai fiatal számára is. Hiszen látjuk, hogy a fiatalok, akiket különféle társadalmi változások megsebeznek, erős vágyakozást éreznek arra, hogy legyen valami, ami vonzerővel bír az életükben. Keresik azt, ami hiteles és keresik a személyes kapcsolatokat. Több papnövendék körében végzett felmérés például megerősíti azt, hogy a papnövendékek 90%-a számára az Istentől való elhívásuk fölfedezésében, felismerésében és a papi hivatásra szóló döntésük meghozatalában nagyon fontos szerepe volt a lelkes, aktív és örömteli lelkipásztori szolgálatot végző plébánosukkal vagy káplánnal való személyes kapcsolatnak. Ez egy nagyon fontos hivatásgondozó feladata lehet minden papnak.

– 2013. június 22-én szentelték pappá Tamás atyát. Ennek lassan 6 éve. Hogyan találta meg, fedezte fel Ön papi hivatását? Hogy lett pap?

Sokszor azt gondolják az emberek, hogy, ha valaki papnak megy, akkor biztos ultra katolikus családból származik és akkor ez így adott. Az én esetemben ez nem így volt. Mi amolyan „ünnepnapi keresztények” voltunk. Nővérem is, én is meg voltam keresztelve gyerekkorunkban, de csak karácsonykor jártunk el templomba. Általában mindig apukám kísért el bennünket, édesanyám egyéb otthoni teendőket végzett. Határozottan emlékszem, hogy nem szerettem templomba menni, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Megfoghatatlan volt ez gyerek fejjel. Aztán következett egy érdekes fordulat. Egy utcában laktunk keresztanyukámékkal és az unokatestvéreimmel, akik nagyjából velem egy idősek. Egyik szeptemberben, amikor mentek beiratkozni a plébániára hittanra, akkor becsöngettek hozzám is, hogy ugye én nem jártam eddig, de volna-e kedvem elmenni. A mai napig is emlékszem, fogalmam sem volt, hogy mi az a hittan, de ha ők mennek, akkor persze én is elmegyek velük –gondoltam. Beiratkoztam, elkezdtem járni a hittanra és onnantól kezdve nagyon felgyorsultak az események. Lassan a szüleim is elkezdtek egyre inkább visszatalálni a hit útjára saját életükben. Nehéz egy-egy pillanatot felidéznem, mert egyszerűen csak azt tudom, hogy beszippantott ez az egész egyházias világ. Hétről-hétre hallani az evangélium tanítását, a szentek életéről, a hitünk igazságairól. Eljártunk vasárnaponként szentmisére is. A korombeli fiúk meghívtak nagyon hamar a ministráns csoportba is, így én is elkezdtem az oltár szolgálatát. Ez volt a következő lépcsőfok, ami nagyon-nagyon elkezdett megmozgatni valamit bennem. Alig, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem ezzel a világgal, plébános váltás következett be nálunk. Oda került egy fiatal pap, Kövesi Feri atya személyében, aki rendkívül aktív volt, fiatalokra nyitott. Az ő személyes papi élete nagy hatással volt rám akkoriban. Láttam, hogy ez egy vonzó élet, egy nagyon szép szolgálat és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy én is szeretném ezt végezni. Teltek, múltak az évek, aztán a gimnáziumot is kimondottan eszerint választottam, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumot. Persze serdülőkor évei alatt azért jöttek különböző hatások, nekem is újra és újra kellett reflektálni az életemre. De valahogy mindig volt egy belső bizonyosság a papságra vonatkozóan. Ezért gondoltam azt, hogy ez az én hivatásom, ehhez vannak megfelelő képességeim, adottságaim, amiket kibontakoztathatnék. Így jött el az, hogy a szemináriumba jelentkeztem. Összességében tehát egyfajta páli fordulatról nem tudok beszámolni, hanem inkább azt mondanám, hogy mindig egy adott életkori sajátosságnak megfelelően az Úr körültekintően gondoskodva élesztgette, bontogatta a szívemben a gondolatot és hívogatott önmaga felé.

– Van egy olyan társadalmi jelenség, hogy, ha egy fiatalban jelentkezik a papi, szerzetesi hivatás utáni vágy, akkor a környezete megpróbálja lebeszélni róla. Ön hogy vélekedik erről? Helyes magatartás? Mit tanácsos ilyenkor tenni szülőként, rokonként?

Döbbenetes volt az a beszélgetés, amikor még otthon voltam, de a plébániai közösségben tudták, hogy a papságra készülök. Egyik édesanya, akinek nagyjából velem egykorú fia volt, azt mondta: „milyen szép hivatást választottál, a szüleid is büszkék lehetnek.” Úgy tűnt, hogy ennek a mondatnak a vége ez lesz: Milyen jó lenne, ha az én fiamat is a Jóisten erre hívná. A mondat vége azonban az lett: „milyen szép ez a hivatás, csak az én fiamat el ne hívja az Úristen erre”. Hasonló gondolatokkal gyakran találkozni, elgondolkodtat, vajon milyen lehet az imádság, amiben valaki a papi hivatásokért imádkozik, de hozzáteszi, hogy csak az én családomból ne hívjál el senkit. Úgy gondolom, hogy egy szülőnek, a tanároknak, a nevelőknek az is a feladata, hogy segítsék a fiatalt abban a felismerésben, ami neki szól, és ha ez megvan, akkor ennek a kibontakoztatásában segédkezzenek. Amikor egy szülő nem ezt teszi, hanem lebeszélni akarja valami kibontakozóról, akkor azt hiszem, hogy nagyon nagy károkat okoz gyermeke növekedésében, életében.

Nagyon sokszor azt látom, hogy egy helytelen, rossz pap-kép él az embereknek a fejében. Amikor elmondják, hogy miként gondolják a pap életét és mindennapjait, arra mondjuk én is azt mondanám, ilyen pap én sem szívesen lennék. Ez egy probléma lehet. Fontos feladat a papi élet valóságát bemutatni az embereknek.

A másik, hogy sokszor a szülők úgy gondolják, hogy ha az Egyháznak adják a gyermeküket, akkor elveszítik, tehát az Egyház elveszi őt. Egyöntetű azonban a papszülőknek a beszámolója és tapasztalata, hogy bár megfogalmazódott bennük ez a gondolat, mégis a szentelés pillanatától fogva, amint gyermekük az Egyház szolgálatába állt, azt tapasztalták, hogy méginkább visszakapták őt. Szerintem ez is egy megerősítő tapasztalat lehet, hogy nem kell ettől félni.

– Ez igen csak érdekes aspektusa ennek a kérdésnek. Hogyan lehet tehát a gyakorlatban ezen túllendülni?

A szülők a megismeréssel és a türelmes szeretettel teli támogatással tudnak segíteni gyermekeiknek. Ismerjék meg azt, hogy miről is szól az, amire a gyermekük hívást érez a szívében és szeretettel támogatják ebben. Sajnos a szemináriumi évek alatt sok szomorú tapasztalatot láttunk. Valakit például azzal fenyegettek meg a szülei, hogy ha elmész a felvételire és beköltözöl a szemináriumba, akkor minket felejtsél el… Nagyon fontos a biztos, szeretetteljes családi háttér a hivatás bontakozásában és egészséges növekedésében.

– Ha egy fiatalban felmerül a papi hivatás gondolata, mit kezdjen vele? Hogyan ismerhető fel, hogy tényleg az?

Valahol azt olvastam, hogy a hivatás nem más, mint Isten szeretetteli álma rólunk. Ha ez így van, akkor az biztos, hogy hivatás nem lehet az az élet, ami hazugságokra épül fel és ezért mindig feszültségekkel és nehézségekkel, önellentmondásokkal, boldogtalanságokkal teli életet szül. Ez inkább egy lidércnyomásos álom, mintsem egy szeretettel teli.
Nehéz azt konkrétan megfogalmazni, hogy kinek, mit, hogyan és miként kell tapasztalni, hogy milyen jelek kísérik, mert egy biztos: Isten az üdvösség tervében mindenkinek sajátos és különleges feladatot ad. Nekünk az a feladatunk, hogy akár az egész életünk során keressük, megtaláljuk és betöltsük ezt a hivatásunkat. Ezek sorában ott találjuk a papi hivatást is. Vannak olyanok, akik picit ebbe nőnek bele, és akár a liturgia szeretete, a hittan szeretete, a papi életmód, szolgálat egyes aspektusainak tetszése lehet olyan, ami kezdetben megmozgatja a szívüket.
Vannak olyanok is, akik felnőtt korukban élik át, hogy az eddigi életük nem az az élet volt, amit az Úristen róluk álmodott, hanem valami más és szintén ráébrednek a isteni elhívásukra. Olyanok is vannak, akik pedig gyerekkoruktól fogva vallásos emberként élnek és aztán megint csak egy későbbi időpontban találják meg az életükben. Kinek mik a konkrét mozzanatok és pontok? Ezt nem is lehet általánosan meghatározni. Nincs egy kész recept. Plébánosok, lelkivezetők és hivatásgondozók feladata, hogy ezeket a személyeket beszélgetésekben kísérjék és segítsék a konkrét jelek felismerésében és értelmezésében, hogy valóban papi hivatásuk van, vagy valami más.

– És akkor a nagy kérdés így a végén: paphiány van a Pécsi Egyházmegyében?

Van egy számszerű csökkenés a papság létszámában. Van, aki ezt úgy értelmezi, hogy katasztrófa előtt állunk. Van, aki meg úgy, hogy ebben semmi ijesztő nincs. Alapelv lehet ebben a kérdésben a többször idézett gondolat, nem sok pap kell, hanem jó papok kellenek.

Fotók: Loósz Róbert
via: Pécsi Egyházmegye

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű