fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

A számok nem visznek minket előre, ha nincs mögötte minőség – Interjú Csonta István teológussal

Közzétéve

Székelyföldről Leuvenbe, aztán Pécsre. Csonta István a Jézus Társaságának Magyarországi Rendtartománya által fenntartott leuveni Collegium Hungaricum rektora és újabban a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola egyháztörténelem tanszékének megbízott vezetője. Életéről, fiatalokról, hivatásról és az Egyházról kérdeztem.

– Leuven után hogy esett a választás Pécsre?

Nem tudom, hogy mi lehetne ennél gondviselésszerűbb. Ha arra gondolok, hogy teljesen kizártam a lehetőségek közül azt, hogy Magyarországon bekerülhetek az akadémiai világba, miután több, mint tíz évet a Kárpát-medencétől távol voltam, akkor ez egy gondviselésszerű véletlen. Ha konkrétabban nézem, akkor maga a találkozás Kovács Gusztáv rektor úrral három éve egy leuveni, majd egy strasbourgi konferencián volt az, ami elindított ezen az úton. Két évig nem hallottunk egymásról, aztán a feleségem fél év tanítást elvállalt itt a főiskolán és így kerültem képbe én is. De elképzelés sem volt róla, hogy én ide kerülhetek. A rektor úr kérésére jöttem, aki tavaly júliusban felhívott, hogy lenne-e kedvem egyháztörténelmet tanítani. Azzal a feltétellel vállaltam, hogy nekem még vannak Leuvenben kötelezettségeim, hiszen én 2011-től a Magyar Jezsuita Rendtartomány tulajdonában levő szakkollégiumot vezetem. Ebben a tanévben lényegében ingázom, havonta két hetet, vagy kéthavonta három hetet vagyok a főiskolán a hallgatók és a kollégák együttműködésével.

– Lehet a kettőt együtt csinálni?

Ez most egy rövidtávú megoldás, ami világosan arra mutat, hogy az egyik mellett döntenem kell. Viszont ebben a kihívást jelentő időszakban az egyetlen könnyűnek nevezhető az, hogy lényegében ugyanazzal a generációval foglalkozom itt Pécsen, mint Leuvenben. Ilyen szempontból lassan 7-8 éves rutinom van a munkában, bár ennek jellege teljesen más. Más tanítani őket teljes felelősséggel és mást jelent vezetni őket, megpróbálni jó közösséggé kovácsolni, minőségi lelki, szellemi, közösségi programokat felkínálni nekik. De azt hiszem, hogy ez a kettő nem teljesen szétválasztható egymástól, hiszen itt, amikor tanítok észreveszem, hogy akarva-akaratlan különböző olyan jellegű programokat szervezek, olyanokra próbálom őket motiválni, ami lényegében azonos azzal, amit Leuvenben csinálok. Ha a kollégiumvezetői feladatokat nézem, akkor ott sem kizárólag arról szól a munkám, hogy megszervezem az életüket, elvégzem az adminisztrációs munkát, hanem arról, hogy próbálok az érdeklődőknek extra ismereteket átadni kötetlen formában. Éjszakába menő morális vagy teológiai kérdéseket boncolgató viták teljesen más hangulatú és jellegű beszélgetéseket eredményeznek, mint a katedrától tanítani, megpróbálni a hallgatókkal dialógust folytatni. Mindkét munkakör bőven a hivatásgondozás kategóriájáról is szól. Lényegében a két munkakör sok helyen azonos. Az egyik kötött, a másik kötetlenebb, de a célcsoport ugyanaz. Magyar diákok itt is, ott is, csak Belgiumban kimozdítva komfortzónájukból.

– Mi győzött meg, hogy Magyarország mellett dönts Leuvennel szemben? Nagyon híres és régi katolikus akadémiai előmenetellel bír az ottani egyetem.

Nem tudnék egyetlen dologra rámutatni, de van egy olyan csoportnyi érv, ami minden józan embert meggyőzne. Az első és talán a legfontosabb a főiskola családias jellege, ugyanis méretei miatt nem egy több tízezres hallgatói létszámot magába foglaló egyetem. A főiskolán van egy százas nagyságrend, ami lehetőséget ad arra, hogy ne csak tanítsa az ember a hallgatókat, hanem ennél jóval többet tudjunk adni nekik. Tanítjuk őket és sokat vagyunk velük. Nagyon sokszor éreztem a családias hangulatot, mely az alapképzéses tanulmányaimra emlékeztet, amikor egy hasonló jellegű, méretű intézményben tanultam Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia karán. Azt éreztem diákként, amit a PPHF-es hallgatók is érezhetnek, hogy egy nagy családba tartozom, ahol figyeltek az emberek egymásra. Van ennek egy megtartó ereje. De megtapasztaltam már ennek az ellenkezőjét egy nagy intézményben. Ez persze nem az intézmény hibája, hanem egyszerűen jellegéből adódóan kevésbé személyes. Az, hogy a főiskolánkon a személyes jelleget meg lehet valósítani, nagyon vonzó volt számomra. Ehhez kapcsolódik az, hogy én ezt már kívülállóként is tapasztalhattam: amikor a feleségem egy évvel ezelőtt elvállalt egy fél év tanítást, az első két alkalommal itt voltam vele. Amikor beültünk a kápolnába a hallgatókkal együtt déli imákra, a családias hangulat nagyon megfogott.

A másik érv a nem mindennapi munkaközösség. 89 után sokan kezdtek teológiát tanulni, majd később kiváló kutatóvá, oktatóvá váltak és valamelyik teológiai intézményt erősítik a Kárpát-medencében. Amikor azt tapasztaltam, hogy a kollégáim kivétel nélkül olyan emberek, akik fejlődni akarnak, többre vágynak, segített abban, hogy ide jöjjek. Láttam, hogy döntésemmel egy olyan munkaközösségbe kerülnék, ahol folyamatosan fejlődni tudnék. Habár térbelileg elszakad az ember attól az intézménytől és kapcsolatrendszertől, ahol évekig tanulhatott, ezek tovább építésé a személyes motiváción túl lassan intézményivé válik, hiszen ezeken a kapcsolatokon keresztül segíthetünk a hallgatóknak külföldi tapasztalatot szerezni. Az, hogy valaki külföldön tanulhatott, önmagában ajándék, de ezt kamatoztatni kell. Valaki nem lesz több vagy kevesebb attól, hogy itthon vagy külföldön tanult. De hogy ebből mit hozunk ki, az teszi a különbséget. Meggyőző volt tehát fejlődés lehetősége, hogy nem kell bezárkózni, hanem tovább tudok dolgozni, kutatni, benne lenni abba a kutatói közegbe, ami értéket ad az aktuális és minőségi tudás oktatásához. Ezt látva úgy döntöttem, belevágok még akkor is, ha jelen pillanatban szinte már egy exodusnak lehetünk tanúi, mely Kelet-Európából Nyugat-Európa fele tart.

– Székelyföldről indultál Leuvenbe, Pécsen tulajdonképpen fél úton vagy Leuven és Székelyföld között.

Igen. Ha távolságban mérjük, akkor nagyjából fél úton vagyunk. Azt érzem, hogy közelebb vagyok és most így egy bő évtized után jól esik újra magyar környezetben lenni, még ha csak részidőszakokban is. Jól esik magyarul élni. Kosztolányi írja a Nyelv és lélek című könyvében, hogy ha idegen nyelven beszélek, „[M]eg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak.” Ezt mindig érzi az ember, hogy csak anyanyelvén tudja magát elengedni, minden más nyelven vigyázz állásban van. Amikor Pécsre jövök, akkor el tudom engedni magam és ez feltölt. Egyszerűen csak önmaga lehet az ember. Sorsom érdekes fintora, hogy 33 éves vagyok, de még sosem éltem száz százalékban magyar anyanyelvű környezetben, még akkor sem, ha Székelyföld legbelsőbb környezetében nő az ember fel, hiszen egy kétnyelvű országban él. Ha később tanuljuk is meg az állam nyelvét, akkor is egy kétnyelvű közeg ez számunkra. Az idegen nyelvű adminisztrációval biztosan találkozunk elég korán, amit meg kell fejteni. Ez elkísért engem egészen mostanáig. Idáig még sosem volt természetes, például adminisztrációs feladatokban egy formanyomtatvány kitöltésénél. Természetes volt mindig megfejteni az éppen adott kihívást. Ennek, egy idő után, van egy automatizmusa. Most, amikor itthon magyarul élek, az agyam még mindig azt figyeli, hogy milyen nyelvről kell az aktuális szöveget magyarra fordítani. Például hónapok óta a gyors helyett gíroszt olvasok, hisz ez áll legközelebb a szó idegen nyelvű helyesírásához…

Csonta István – Fotó: Harasztovics Arnold

– Értékek szempontjából, Egyház szempontjából hogy néz ki ez az origó?

Nagyon sok érték van Európában, ami csak ott, egy adott helyen található. Nekem a Kárpát-medence vonzó, de nem szeretem ezt a Kelet-Nyugat összehasonlítást. Egyszerűen nem tudom értelmezni, mitől érezzük mi magunkat jobbnak vagy értékesebbnek, sokszor jobb kereszténynek, mint egy spanyol, olasz vagy szír keresztény. Nem erény és nem szégyen az, hogy nálunk volt egy 45 éves átkos rendszer, amiben nagyon sok kérdést nem lehetett kibontakoztatni és megvitatni. És itt említhetem akár az Egyházban a világi krisztushívők szerepét is. Nagyon sokszor olyan köröket futunk, amik már külföldön lefutottak. Itt azonban a II. Vatikáni zsinat utáni időszakban, amikor a Katolikus Egyház nagyon mélyen átértelmezte a saját magáról alkotott képét, az egész küldetését, akkor nálunk nem lehetett ezeknek a döntéseknek egy részét életbe ültetni. Egyszerűen nem volt meg a közeg. Most pedig ahhoz viszonyítva, hogy a vasfüggöny nyugati oldalán sokkal több lehetőség volt erre, mi késésben vagyunk. Nálunk csak most, 1989 után kezdődhetett meg sok olyan folyamat, ami teljesen más időben és közegben történik. Így bizonyos szinten természetes, hogy nem lesznek ugyanazok az eredmények. Sem a pozitív, sem a negatív következményei nem lehetnek ugyanazok a különböző kérdésekre adott válaszainknak, mint korábban egy másik ország társadalmában. Mást jelent aktív katolikus Egyházról beszélni a 60-as években és mást manapság. Szerintem nekünk ebben az lenne a feladatunk, hogy észre tudjuk venni és beemeljük a saját közösségeinkbe, Egyházunk életébe azt, ami máshol jó és elkerüljük azokat a csapdákat, amelyekbe máshol már beleestek. Egyszerűen csak megtaláljuk a saját utunkat.

– Mi lenne szerinted a saját utunk? Mi segítene a rátalálásban?

Szerintem, ha tudnánk naponta 15 percet reflektálni, úgy, ahogy ezt Loyolai Szent Ignác javasolta, teljesen más lenne az életünk. Ignác szerint soha nem maradhat el, hogy visszatekintsünk a napunkra, hogy megvizsgáljuk mi volt jó, mi volt rossz, hol voltunk nyitottak Istenre, hol zárkóztunk el Tőle. Ezt az meditációs imát nevezik a jezsuiták examennek, mely során elhatározzuk, hogy ahol nem voltunk nyitottak Istenre, ott másnap különösen figyelünk erre, és ahol jól sikerült azt megköszönjük és igyekszünk, hogy ez rutinná váljon. Így azt hiszem, képessé tehetjük magunkat arra, hogy egy működő csatorna legyen Isten és köztünk. Folyamatosan fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit szeretne tőlünk, ma, most, 2019-ben, jelen helyzetünkben Isten. Milyennek szeretné látni a Katolikus Egyházat és mit tudunk mi ezért tenni. Szerintem ez egy kulcs lenne személyes, sőt közösségi szinten is. Minden egyes alkalommal újra és újra reflektálnunk kell, ránézni arra, hogy jó-e az irány. Nagyon sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy nem merünk változtatni.

– A társadalmunk nem elég érett ehhez?

Egy olyan társadalomnak vagyunk örökösei, melyben egy bizonyos mértékű hamis állandóság volt az uralkodó. Gondoljunk csak bele: az volt a jó, ha valaki bekerült egy munkahelyre és onnan nyugdíjba ment. Nem változott semmit az élete például munkahelyi szinten. Megszülettek emberek, felnőttek és ugyanabban a házban laktak és ugyanabban a közösségben voltak jelen életük jó részén keresztül. Persze volt ennek pozitív oldala is, de egy olyan jellegű statikus élet volt ez, ami részben ellentmond a fejlődésnek. Mindez arra sarkall még ma is, hogy ne változtassunk. A változtatás energiát vesz igénybe, félelemmel jár, bizonytalansággal. De nincs növekedés abban, ha megállunk. Az egész Egyháznak együtt kell élni, fejlődni a folyamatosan teremtő Istennel. Meg vagyok győződve, hogy ahogy a főiskolai képzésünkben, az akadémiai munkában vagy a lelki életben sincs stagnálás. Aki azt gondolja, hogy stagnál, az már megy lefele. Nekünk az lenne a küldetésünk, hogy folyamatosan fejlődjünk, ami egy nagy tanulási folyamat: megtanulni tudatosan haladni, értékelni és változtatni.

– Tudsz esetleg példát adni erre a folyamatra?

A változtatás kihívására jó példa, ha Nyugat-európai egyházi közösségeket szemléljük. Nagyon sokszor, országoktól vagy nyelvektől függetlenül tudatos hívőkkel, élő hittel találkozom. Ezek az emberek a világban élnek, és megtanulták értékelni a számbelileg kisebb közösségeket is. Ez egy óriási kihívása lesz a XXI. század európai egyházában, hogy ne a számokhoz ragaszkodjunk, és ne folyton azt nézzük, hányan követik Krisztust hitelesen. A tömeg-érzés hamis öntudatot táplálhat. Ez részben érthető, hisz a kereszténység európai társadalmaink meghatározó ereje volt évszázadokon át, ami a hívők vallásgyakorlásában is megmutatkozott. Ma viszont meg kell értenünk, hogy csupán a számok nem visznek minket előre, ha nincs mögötte minőség. Nekünk többen kell lennünk, nem sokan. Tudatosságra kell nevelnünk magunkat és azokat az embereket, akik velünk együtt követni akarják Krisztust. Ez a kis közösségek egyházmodellje lehetőséget fog adni a kisebb csoportokkal való jobb, mélyebb munkára ugyanúgy, ahogy ez a főiskolánkon ma is történik. XVI. Benedek emeritus pápa többször beszélt az úgynevezett mag-közösségekről, amelyre a mai Egyházának építkeznie kell. Ezt érdemes komolyan vennünk.

– Tapasztalatodból fakadóan milyen céllal, hivatással jöttél Pécsre? Mi az, amit adni kívánsz a diákoknak?

Számomra nagy érték az, hogy egyetemi éveim során nagy tudású emberektől tanultam. Ezt mindenképp szeretném továbbadni. A Pécsi Püspök Hittudományi Főiskola arra ad lehetőséget számomra, amit mindig is szerettem volna: tanítani. Az egyháztörténelem kutatása és továbbadása nyitott Istenre, motivál a folyamatos reflexióra, újratervezésre, tanulásra és fejlődésre. Természetesen a történelmi látásmód elsajátítása nagy kihívás a fiatalok számára, ahogy egykor nekem is az volt. Ehhez néhány olyan eszközre van szükségünk, mint nyitottság, objektivitásra törekvés a korábbi korok eseményeinek vizsgálatánál, idegen nyelvek ismerete, és sorolhatnám. Mi magyarok például híresen kevés idegen nyelvtudással rendelkezünk. Emiatt korábban gyakorlatilag elment mellettünk a világ. Ma viszont a fiatalabb generációknak egyre több lehetősége van anyanyelvi környezetben tanulni idegen nyelveket. A világhálón egyre több idegen nyelvű üzenet éri el őket. Ez önmagában motiváló lehet, de ebben nekünk is motiválnunk és segítenünk kell őket. Erre a tudásra hihetetlen nagy szükség van ahhoz, hogy legyen kapcsolatunk a világgal és merjünk tanulni azoktól a más nyelven beszélő emberektől, akik valamit jól csinálnak. Ez lenne talán az egyik fő cél: rávezetni a hallgatóinkat arra, hogy nyitottak legyenek a világ változására és tudják ennek fényében aktualizálni, hiteles emberként megélni Krisztus tanítását.

– Miért éri meg teológiát tanulnia egy fiatalnak?

Ez egy nagyon fontos kérdés. Amikor azt nézzük, hogy valahol megéri valamit csinálni, annak világunkban akaratlanul is anyagi vonzata van. Ami persze nem baj, hiszen a teológusnak vagy a hittanárnak is ki kell fizetnie a számlákat. De ha mellé teszem, hogy sokszor a legjobban fizetett állásokban égnek ki leghamarabb az emberek, máris érződik, hogy nem lehet csak az anyagi vonzaton a hangsúly. Szerintem ennek van egy hivatáshoz és egy racionálisabb, a megélhetéshez kapcsolódó szintje. Azt gondolom, hogy egy munkát csak megfelelő szeretettel, hivatással lehet jól végezni, s ez különösen igaz a teológia esetében. Nem hiszem, hogy ezt lehet hivatás nélkül jól csinálni. Márpedig, ha valakit Isten hívása késztet erre, akkor az emberi ellenállás nem vezet eredményre. Ezt Jónás példája nagyon jól mutatja, de Jeremiásé vagy Pálé is. Ahogy az ószövetségi példákból jól látszik, Istennel lehet küzdeni, menekülni előle, de nem érdemes. A megélhetés szintjén figyelnünk kell arra, hogy olyan képzése legyen például egy hallgatónak, amelyért méltányos juttatást kap. Itt nálunk a Pécsi Egyházmegyében nem egy olyan egyházi intézmény van, ahol a diplomás hallgatóink elhelyezkedhetnek. A szociális otthonoktól kezdve az oktatáson át egyre több hely van, ahol nagy szükség van rájuk. Lényegében magunknak képezzük a hallgatókat. Saját érdekünk kívánja, hogy az egyházmegye főiskolája minőségi hallgatókat képezzen, hisz ezt magunknak tesszük. Itt válik értelmessé és értékessé a képzési folyamat, a munka, amit a kollégáimmal végzünk. Azt hiszem, látható innen nézve, hogy miért kötelességünk minőségi lehetőséget biztosítanunk azoknak, akik elhívást éreznek a teológiai tudományok mélyebb ismeretére. Ezen túlmenően az is nagyon fontos, hogy egy ideje beindult a kettős képzés lehetősége főiskolánkon, ahol teológia mellett egy második szakot is tanulhat egy hallgató, s ez a paletta folyamatosan bővül. Ez sokaknak adhat még több motivációt arra, hogy nálunk tanuljanak, főiskolánkat válasszák.

– Te hogy látod, mi a mai fiatalok legnagyobb kihívása a XXI. században?

Talán leginkább az, hogy meg tudják találni azt, amire meg vannak hívva, ami a sajátjuk. Istennek mindannyiunkkal terve van. Azt érzékelem, hogy sokaknak egyre nehezebben megy felismerni ezt. Egyre nagyobb súly nehezedik rájuk azzal, hogy egyszerre több csatornából ömlik rájuk az információ. Nehezen tudják ezt kezelni. Nem könnyen találnak hiteles embereket, akikre érdemes figyelni, akiktől érdemes tanulni. Ez az óriási adatmennyiség és ennek az egyre növekvő sebessége, amivel meg kell küzdeniük nap mint nap, gyakorlatilag pont az ellenkező irányba tolja őket. Arra lenne szükségük, hogy tudjanak magukra és másokra figyelni, tudják megtanulni azt, hogy hogyan kell saját magukat értékelni és irányba helyezni. Mustó Péter jezsuita atya fogalmazza meg egyik könyvének alapgondolatában, hogy meg kell tanulnunk megszeretni, ami a miénk. Ez egy olyan kihívás, amivel sok fiatal nehezen tud megküzdeni. Van egy óriási igény bennük, hogy felfedezzék hivatásukat, de egyszerre félnek is tőle. Bár erősen igénylik az iránymutatást, ennek megtalálása után már az ő tudatos döntésük kell következzen, nekik kell elindulni az úton, ami a sajátjukká válik azáltal, hogy el is indulnak rajta. Ez a kihívás nem kizárólag a fiataloké, hisz minden őszinte embernek igénye van a példamutatására, emberekkel való kapcsolatra, s benne a jó visszajelzésekre, hogy megtalálva a jó irányt tudjunk szabadok lenni abban a munkában, amire hívva lettünk. Folyamatosan dolgozni és naponta megszeretni, ami a miénk.

via: Pécsi Egyházmegye

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Interjú

Szent Péter, a remény jele a bűnösöknek

Közzétéve

Szerző:

Szent Péter Michael Pacher festményén (1435–1498), Belvedere Museum of Vienna - Fotó: Adam Jan Figel / Shutterstock

Egyszerű halász volt, Jézus mégis Pétert választotta, hogy Egyházának feje legyen. Állandóan csatároztak benne elkötelezettsége és kétségei, becsvágya és gyöngeségei, személye egyszerre rejtély és evidencia. ”Péter nélkül nincsen egység”, fejti ki az Aleteiának Christophe Dickès történész, aki nemrégiben adta ki „Szent Péter, a rejtély és nyilvánvalóság” c. könyvét.

Jézus után a leggyakrabban említett személy az Újszövetségben. Pétert, ezt az egyszerű galileai halászt választotta ki Jézus, hogy Egyházának feje legyen. „Három alkalommal látjuk Pétert, amint megbízást kap és háromszor nincsen a helyzet magaslatán” magyarázza Aleteiának Christophe Dickès történész, aki nemrégiben adta ki Szent Péter, a rejtély és a nyilvánvalóság c. művét. „Nos, annak ellenére, hogy Péter nem volt a helyzet magaslatán a három megbízáskor, Jézus mégis rábízza Egyházát! Itt találhatjuk magának az Egyház történetének összefoglalását: nagyságát és főként hiányosságait, sőt hibáit. Számunkra ez rejtély…”

Aleteia: Mit képvisel Szent Péter a keresztények számára?

Christophe Dickés: Péter elsősorban az Egyház történetének első vezéralakja. Ezért mondják, hogy ő az első pápa, még akkor is, ha a pappa kifejezés görögül jóval később, a IV. században jelenik meg. Abban az időben ez a kifejezés nem volt Róma püspökének fenntartva. Sokkal később, VII. Gergely pápa reformjai idejében, a XI. században lett a pápa elnevezés kizárólagosan fenntartva a római pápának. Tény, hogy elég keveset tudunk Péterről: emlékszünk tagadására, ügyetlenségeire, Jézusnak feltett kérdéseire, és ez körülbelül minden. Az volt a vágyam, hogy művemmel fellebbentsem a fátylat az igazságról, erről az emberről, akit 154 esetben említ az Újszövetség. Ami kevés a történész számára, de sok az Evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei esetében. Valójában Péter a leggyakrabban említett személy Jézus után.

Egyszerű halász volt, aki nem arra született, hogy elfoglalja az első helyet…

Valóban – és én arra törekszem könyvemben, hogy megmutassam, hogy Péter olyan ember volt, mint a többiek. Jézus választhatott volna egy nagy főpapot, katonát, vagy valakit, aki olyan, mint Keresztelő Szent János. Nem, ő egy egyszerű galileai halászembert választott, aki messze lakott Jeruzsálemtől. Azt mondanánk manapság: egy „vidékit”. Műveltsége csekély volt, olyan mesterséget űzött, ami elterjedt volt: halászatot kis közösségben. Hajója volt az egyetlen vagyontárgya, de valóságos befektetés abban a korban, alapos felszereléssel: horgászbotok, rövid és hosszú hálók, amelyek különböző technikák szerinti munkát tettek lehetővé, amit egyébként az evangéliumok is említenek. Ez az egyike azoknak a részleteknek, amik a legjobban megdöbbentettek: az evangéliumok leírják az akkori halászok technikáit. Ennek alapján kutatásokat végeztem ezen a területen, és igyekeztem megérteni, mit is jelentett halásznak lenni az I. századi Palesztinában.

Minden ember, akár hívő, akár nem, hallotta már ezt a mondatot: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16, 18) Mit mond ez róla és az Egyházról?

Ezeket a szavakat Máté Evangéliumából idézzük. Jézus az Egyházát Péterre bízza Fülöp Cezáreája környékén. Az Evangélium lényeges pontjáról van itt szó, még ha nem is feledkezünk meg Lukács evangéliumáról, ahol Jézus azt mondja Péternek, hogy erősítse testvéreit a hitben. Ez olyan részlet, amihez hozzá lehet illeszteni János evangéliumának utolsó fejezetét, amikor Jézus kéri, hogy legeltesse juhait. Három ízben láthatjuk, hogy Péter megbízást kap és három ízben nincsen a helyzet magaslatán. Máténál Jézus alighogy rábízta Egyházát, így szól hozzá: „Távozz tőlem, sátán!”. Lukácsnál Krisztus kijelenti Péternek, hogy imádkozott érte, hogy hite ne fogyatkozzék meg. Jánosnál Péter megvallja, hogy szereti Jézust, de barátként: nincs szó feltétel nélküli szeretetről. Mégis, annak ellenére, hogy Péter három alkalommal nem volt a helyzet magaslatán, Jézus rábízza az Egyházát! Láthatjuk itt magának az Egyház történetének összefoglalását: nagyságát, de főként hiányosságait és hibáit. Számunkra ez rejtély…

Azt mondja, hogy Péter evidencia. Miért?

Mert Péter nélkül nincsen egység. Mi sok mindent szemére vethetünk Péternek, első sorban háromszoros tagadását, de Péter nélkül csak széthúzás van. Vegyük csak Szent János utolsó fejezetét, melynek során Jézus Péterre bízza juhait. Tudjuk, hogy ezt a fejezetet a jánosi közösség írta, akiket megszomorított vezetőjük halála. Ekkor megértik, hogy az egyetlen megoldás számukra Péter közösségéhez „kapcsolódni”. Meg is teszik, az egységre való nyilvánvaló törekvés jegyében.

Hogyan vált Péter az apostolok „vezetőjévé”?

Péter nem „tukmálta magát rájuk” vezetőként. Ez személyiségének egyik vonása, amit megtalálunk az Evangéliumban és az Apostolok Cselekedeteiben. Nem követeli ki magának az első helyet. Azt írom, hogy tudatában van gyengeségeinek, így nincsenek személyes követelései, sem ambíciói. Egyébként, ő maga nem is írt evangéliumot. Fabre atya úgy magyarázza ezt, hogy ezáltal „egy lépéssel félreállt”. Nem akar középpontban lenni. És mégis, ő a vezér és az apostolok szóvivője. És ami a legfontosabb, ő az első az apostolok közül, aki hitet tesz Fülöp Cezáreájában. Ugyancsak ő az, aki ügyetlen módon kardot ránt az Olajfák kertjében, aki elsőnek lép be Jézus sírjába, vagy magához ragadja a szót Pünkösd után. Szintén ő az, aki először keresztel meg egy pogányt.

Hogyan került Jeruzsálemből Rómába?

Kevés dolgot tudunk Péter jelenlétéről Rómában. Azonban egyetlen komoly történész sem vitatja, hogy ott halt meg. Viták inkább arról folynak, hányszor járt Péter a birodalom fővárosában: egyesek szerint egyszer ment volna oda fel. Mások úgy vélik, mint Minnerath érsek, hogy több alkalommal járt volna ott. Nehéz az ilyen kérdés eldöntése, források hiányában. Még halálának éve is vitatott. Magam részéről azt gondolom, hogy Néró alatt végezték ki, a hírhedett római tűzvészt követően 64-ben. A történet nem dicsőséges: a keresztény közösség, mint Keleten, megosztott lett. Római Szent Kelemen, azaz az I. század végi I. Kelemen pápa szerint a hajthatatlan zsidó-keresztény irányzat jelentette fel Pétert a hatóságoknál. Ez a leghihetőbb feltevés. A hagyomány szerint Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre. Ténylegesen az apokrif evangéliumok említenek ilyen kivégzést.

Miért társítják Pétert és Pált?

Sajnos elég gyakran választják őket külön Szent Pál szavai miatt: Péter állítólag a zsidók megkeresztelését tartotta fenn magának, Pál pedig a pogányokét. De Szent Lukács, az Apostolok cselekedeteinek szerzője, rámutat a péteri üzenet egyetemes voltára. Egyébként, ha az első századok keresztényeinek azt mondta volna valaki, hogy külön kell választani Pétert és Pált, értetlenül bámultak volna rá. A teljes korabeli keresztény ikonográfiában észlelhetjük a két személy társítását: ezt nevezik apostoli egyetértésnek. Ábrázolták Pétert amint az új törvényt veszi át Jézus kezéből, Pál szeme előtt és Pál tanúságával, ezt nevezik Traditio Legis-nek (a törvény tanúsága). A régi római Szent Péter bazilika apszisa, amely Nagy Konstantin császár alatt épült és II. Gyula pápa idejében, a XVI. század elején bontották le, Jézust a két apostoltól körülvéve ábrázolja.

Azt mondják a pápáról, hogy „Szent Péter utóda”. Miért?

Ferenc pápa nem volt XVI. Benedek pápa utóda, és Benedek maga sem utódként követte II. János Pál pápát. Nem. Ezen pápák mindegyike Szent Péter utóda volt. Ez jelenti a péteri hatalmat, amely az Apostolok Cselekedeteiben leírt hagyomány szerint adódik át, kézrátétellel.  A protestánsok számára csak egy pápa volt: Péter. A katolikusok számára ez az utódlás ebben az apostoli hagyományban él, ami egyszerre érvényes a püspökökre, az apostolok követőire és magára a pápára is, Péter utódjára.

Péterrel kapcsolatban mi a keresztények reménye?

Ez lényegbe vágó. Az Apostolok Cselekedeteiben Péter Krisztussal azonosul. Számunkra könnyű Péterrel magával azonosulni: hibáival, gyengeségeivel, félelmeivel, de hitével, lendületével, lelkesedésével is. Amint ezt olyan jól írja Alexia Vidot újságírónő, néha a Tábor hegy magaslatán éljük meg az imádást, majd le kell onnan szállnunk és újra fel kell vennünk kicsinyes életünket a kis szokásainkkal és kisebb-nagyobb gyengeségeinkkel. Péter – ahogyan a jeruzsálemi bibliai iskola kutatói is mondják – az evangéliumi üzenet középpontjában van, mert bocsánatot és isteni irgalmat nyer tagadása után. Nem a remény jele ez minden bűnös számára? Nem véletlen, hogy Péter levelében arra kér, vegyük tudomásul a bennünk élő reményt.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Müller bíboros: Ferenc pápa minden tekintélyét latba vetette Ukrajnáért

Közzétéve

Szerző:

Müller bíboros - Fotó: Daniel Ibanez / CNA Deutsch

Müller bíboros: “Medycában voltam, az ukrán határtól tíz méter távolságra. Megdöbbentő és szívbemarkoló volt látni, hogyan özönlenek százával az édesanyák a gyermekeikkel együtt Lengyelországba.”

Oroszország és Ukrajna Mária Szeplőtelen Szívének történő felajánlásával “Ferenc pápa minden lelki és erkölcsi tekintélyét latba vetette, hogy a békét szolgálja és a jó győzelmét segítse”. Erről beszél Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció emeritus prefektusa. A bíboros Lengyelországban vett részt a felajánláson, az ukrán határ közelében, és a kath.net-nek adott interjúban nagyobb összefüggésbe helyezi a helyszínen szerzett friss benyomásait.

kath.net: Bíboros úr, ön ott volt a lengyel-ukrán határon. Mik a benyomásai?

Müller bíboros: Adam Szal przemyśli érsekkel és elődjével, Jósef Michalikkal tíz méterre voltam Medycán az ukrán határtól. Megrázó és szívbemarkoló volt látnom, ahogyan anyák százai gyermekeikkel Lengyelországba özönlöttek, miközben az a gondolat járt az eszemben, hogy egy lelkiismeretlen diktátor okozta mindezt a szenvedést, és jóakarattal meg lehetett volna akadályozni.

Másrészt nagyon meghatódtam a lengyelek végtelen készségessége láttán, ahogyan befogadják az üldözötteket és az otthontalanokat, ahogyan egy első korty vizet adjanak nekik, és ellátják őket mindennel, amire szükségük van. Már most 2,5 millió befogadott ukrán van Lengyelországban.

Már a háború előtt is élt itt kétmillió ukrán, akiket szívesen fogadtak, noha a brüsszeli és strasbourgi érzéketlen bürokraták és keresztényellenes ideológusok Európa-szerte kíméletlen hecckampányt folytattak Lengyelország ellen, idegengyűlölőnek kiáltották ki, és „szeretetmegvonással”, azaz a pénzügyi támogatások megvonásával fenyegették őket, ha nem akarják átvenni az olyan új európai “értékeket”, mint a gyermekek és az idősek meggyilkolása (abortusz és eutanázia), valamint a korai szexualizáción, a nemi ideológián és a nemi csonkításon keresztül történő gyermekbántalmazás.

Hála Istennek, Lengyelországban erős a hit, amely a humanista (természeti) és a keresztény (kegyelmi) emberképet teszi a társadalom és az állam pillérévé. Az egyházi intézmények (Caritas, plébániák, egyházmegyék) jól tudnak együttműködni az önkormányzati és állami hatóságokkal. Medycán találkoztam a polgármesterrel, aki napi 18 órán át megállás nélkül talpon van a menekültekért, és a legteljesebb összhangban dolgozik együtt a Przemyśli Főegyházmegye Caritas igazgatójával.

kath.net: Az ukrajnai Lvivbe megérkezett a “Meg nem született gyermekek hangja” nevű harang. Amikor Ferenc pápa a Szent Péter téren 2021.október 27-én felszentelte ezt az életvédő harangot, kevesen jósolták volna, hogy alig néhány hónappal később ennek a harangnak a leendő otthona egy ilyen brutális háborúnak lesz kiszolgáltatva. Mit gondol az életpárti elkötelezettségről a jelenlegi ukrajnai fejlemények tükrében?

Müller bíboros: Sajnos, az ukrajnai nagy szegénységet a gazdag “nyugatiak” brutálisan kihasználták. Nőket vásároltak béranyáknak, és használati örömre, pénzért, mint árucikket szereztek gyerekeket. Kijev volt a béranyaság világfővárosa, ahol évente 2500 gyermek „került piacra”. Ezért lett az életvédő harangszó egyfajta ébresztő kiáltás a gyermekek és a nők mint édesanyák életéért és méltóságáért.

Most ehhez jött még Putyin brutális háborúja, amely eddig tízezrek életébe került, testben és lélekben megcsonkította őket, és milliókat fosztott meg otthonuktól és lakásuktól. Teljesen érthetetlen a számomra, hogy Putyin és segítői, akik magukat ortodox hitű keresztényeknek tartják, hogyan akarnak ezért Isten ítélőszéke előtt felelni. Az isteni parancs szerint a moszkvai pátriárkának kellene Putyin lelkére beszélnie, és szembesítenie őt az örök kárhozattal, amely minden gyilkosra vár, ha nem tér meg. Saját népét és talán még önmagát is be tudja csapni a propagandájával, de Istent nem, aki belelát a szívekbe, és minden egyes embert megjutalmaz a jóért és megbüntet a rosszért, “amit földi életében tett”. (1 Kor 5:10).

kath.net: Utazása során Ön meglátogatta az Ulma család emlékművét a przemyśli főegyházmegyében. 1944-ben a nácik hidegvérrel lelőtték a szülőket, Jozef és Wiktoria Ulmát, mert segítettek a menekülő zsidóknak. Meghalt négy kisfiuk és két kislányuk is, akiknek az életkora 18 hónap és 7 év között volt, valamint a meg nem született gyermekük, akivel az anya előrehaladott áldott állapotban volt. Boldoggá avatási eljárásuk folyamatban van. Önre nagy hatással volt ennek a családnak a tanúságtétele – lát összefüggést a jelenlegi segítő szándékkal?

Müller bíboros: Igen, feltűnő a mai helyzettel való hasonlóság, még akkor is, ha a történelmi körülmények egészen mások voltak. Az üldözött embertársainkon való segítségnyújtásról van szó, anélkül, hogy félnénk azoktól a veszélyektől, amelyek a saját életünket, jó hírnevünket és biztonságunkat fenyegetik. Arról van szó, hogy védelmükbe vegyük őket a hatalommal rendelkezők gyilkos rosszindulatától. Sztálin és Hitler keresztényellenes ateisták voltak, de Putyin kereszténynek adja ki magát, még akkor is, ha a cezaropápista hagyomány szerint alárendeli az egyházat az államérdeknek. De mint misére járó megkeresztelt keresztény tudja, hogy a gyilkosok és más súlyos gonosztevők nem örökölhetik Isten országát. (1 Kor 10; Jel 22,15). Ide tartoznak a bálványimádók is, akik embereket áldoznak fel bálványozott nemzetük (vagy más relatív értékek) oltárán.

kath.net: Ön Ferenc pápa szándékával összhangban Lengyelországból vett részt Oroszország és Ukrajna felajánlásán Mária Szeplőtelen Szívének. Mit szólnak az emberek Lengyelországban ehhez a felajánláshoz? És Ön személyesen, hogyan minősíti ezt a spirituális eseményt?

Müller bíboros: Igen, még a háború kitörése előtt meghívást kaptam a Przemyśl melletti Lezajsk kolostor védőszentjének megünneplésére, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén. De aztán időszerű lett, hogy ezt összekössem Ukrajna és Oroszország felajánlásával Mária Szeplőtelen Szívének. A gyülekezettel együtt mondtuk el a kegykép előtt a Szentatya által megfogalmazott felajánlási imádságot. A híveket nagyon megérintette, mert szinte mindegyikük személyesen foglalkozik menekült nőkkel és gyermekekkel.

Egy valódi találkozás egészen más, mint amikor csak virtuálisan látja az ember a nyomorúságot a televízióban. A politikusok, diplomaták és médiaszakemberek már elérték az emberileg lehetséges cselekvés határait a katonai erőszak kitörésével szemben.

Itt csak az ima segíthet, mert “csak annak sikerülhet még megállítani a fejünk fölött lebegő kardot, aki imádkozik” (Reinhold Schneider). És csak az találja meg a helyes utakat a politikában, az üzleti életben, a tudományban, az igazságszolgáltatásban és a társadalomban, csak az tudja mindenki javára megvalósítani őket, aki imádkozik és megnyitja lelkiismeretét Isten parancsolatainak.

Ferenc pápa minden lelki és erkölcsi tekintélyét latba vetette, hogy a békét szolgálja, és győzelemhez segítse a jót. Ez messze meghaladja a vatikáni diplomácia lehetőségeit, amelyre semmiképpen sem szabad leszűkíteni a péteri szolgálatot.

Róma primátusa természetfeletti eredetű, ezzel szemben a pápai diplomácia csak az emberi lehetőségek határain belül mozog, még akkor is, ha keresztény szempontból érvényesíti azt az erkölcsi elvet, amely a politikában a jó irányába akarja terelni a “hatalom akarását”.

Fotó: Müller bíboros Lezajskban/Lengyelország

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Jézus Krisztus Szupersztár – A városmajoriak közelgő előadása

Közzétéve

Szerző:

Vajon mit kezdenének az emberek, ha a mai felgyorsult, túlhajszolt életünkbe, a közösségi média és a celebek világába jönne el közénk valaki, aki egy új, másféle, mindezektől a felszínes dolgoktól távoli életmódot mutat? Meghallanánk-e a szavát, követnénk-e őt? Vagy – akárcsak 2000 évvel ezelőtt – ismét csak kereszthalállal végződne a történet?

Ezekre a kérdésekre keresték a választ a Városmajori Plébánia fiataljai, amikor úgy döntöttek, színpadra állítják Andrew Lloyd Webber és Tim Rice nagy sikerű, töretlenül népszerű rockoperáját, a Jézus Krisztus Szupersztárt. A zenés színház történetének egyik legjelentősebb darabját láthatja most újra a közönség április 8-án este és 10-én, Virágvasárnap délután a Körösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban.

Van valaki, aki nem látta színpadon vagy filmen ezt az immár 50 éve világhírű rockmusicalt? Van, aki ne ismerné legalább néhány dallamát? Az 1971-ben keletkezett darab Jézus utolsó napjait mutatja be Júdás szemszögéből. Magyarországon is számos alkalommal tűzték műsorra, egy első, néhány hónap után betiltott 1972-es előadás-sorozat után 1986-ban, a szegedi Dóm téren, a székesegyház előtt került először színpadra. Az előadás előkészületeiről, a mű kiválasztásról és a felkészülésről kérdeztük dr. Mihálffy Imrét, a Városmajori Jézus Szíve plébániatemplom világi képviselőtestületének elnökét (aki a darabban Kaiafást játssza).

Katolikus.ma: Kérem, mutassák be a városmajori plébániatemplom katolikus közösségét. Mekkora? Milyen területeken, milyen formákban, hogyan tevékenykednek?

Dr. Mihálffy Imre

Dr. Mihálffy Imre: A Városmajori plébánia, ahogy a neve is sejteti, a Városmajor környékének területét, tehát Budapesten a XII. kerület déli részét foglalja magában a Martinovics-heggyel, részben átnyúlva az I. és a II. kerületbe is. Miután megszületett a döntés az új plébánia alapításáról, megkezdődött az építkezés a főváros által adományozott telken és a hívek adakozásának köszönhetően Csernoch János hercegprímás 1925-ben felszentelte az Árkay Aladár tervei alapján megépült templomot, melynek első plébánosa Kriegs-Au Emil, a templom építésének feladatával is megbízott atya lett. A felépült templom azonban- Istennek hála – hamarosan szűknek bizonyult, és megkezdődött egy nagyobb épület tervezése. Árkay Aladár halála után a munkálatokat fia, Bertalan fejezte be. Az 1932. július 29-i alapkőletételt követően 1933. Pünkösd vasárnapján Serédi Jusztinián hercegprímás már fel is szentelhette az új, nagyobb templomot. (Ekkoriban kapta a deszakralizálást követően a Kistemplom a Prohászka Ottokár Közösségi Ház nevet, bár a mai napig elsősorban Kistemplomként emlegetjük.) Természetesen a belső tér díszítésének munkálatai még jelentős időt vettek igénybe, de a kor számos jelentős művészének (Aba Novák Vilmos, Pátzay Pál, Sztehlo Lili, Zala György, Molnár C. Pál és mások) alkotásai egyedülálló művészeti értékké tették. A rövidesen kitörő háború megakasztotta ezt a lendületes fejlődést. A templom építése ugyan befejeződött, de a plébánia már nem készült el. A Budapest ellen 1942. szeptember 5-én lezajlott támadásban egy bomba éppen a harangtorony és a templom közé esett. Szerencsére az épületek szerkezetében nem tett kárt, de a Sztehlo Lili által addigra elkészített 6 üvegablakot a légnyomás teljesen elpusztította. Az épület burkolatát képező kőlapok jelentős része is lehullott a falakról, a sekrestye beomlott. A helyrehozatal anyagilag komoly megterhelést jelentett, de az üvegablakok pótlását néhány éve sikerült befejeznünk.

Ezek között a fizikai keretek között épült fel és működik plébániánk közössége, amely több pilléren nyugszik. Plébániánk élén évtizedekig Lambert Zoltán atya állt, 2020 nyara óta pedig Forgács Alajos plébános úr vezeti a közösséget. A liturgiát hosszú évek óta segíti a jól felkészült és népes ministránscsapat. A rendszerváltás után újraindult a cserkészet, és a korábban működő fiúcsapat mellett megalakult a lányok csapata is. Utánpótlásukat elsősorban a plébánia területén működő Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskolából nyerik, de máshonnan is csatlakoznak gyerekek. A cserkészet igen népszerűnek mondható a Városmajorban. Sok egykori cserkészvezető pedig mára szülőként vállal tevékeny részt plébániánk életében.

A plébánia közösségi életét több civil szervezet is segíti. A programok szervezését és lebonyolítását elsősorban a Városmajori Katolikus Egyesület, míg a forrásteremtést a Városmajori Márton Áron Alapítvány végzi. Az Árkay Aladár Alapítvány kifejezetten a templomok fenntartásának, a Zrínyi Miklós Alapítvány pedig a cserkészéletnek a segítésére jött létre.

Hogyan vállalkoztak egy rockmusical előadására? Óriási feladat, igazán nagy fába vágták a fejszéjüket! Ehhez nem elegendő például egy szavalóversenyen elért jó helyezés… Tartottak már korábban is ilyen jellegű – vagy akár prózai – előadásokat? Hogyan pattant ki a szikra?

A plébánián mindig is jól szervezett és aktív ifjúsági élet folyt. Egyesületünk is ifjúsági egyesületként jött létre 1990-ben, majd az alapítók élethelyzetének (és életkorának) változásával és az új tagok csatlakozásával került ki nevéből a korosztályra utaló jelző. Nem véletlenül említem az alapítás dátumát. A 30 éves jubileum ünneplése kapcsán indult meg a gondolkodás, hogy ezt a jeles évfordulót hogyan tudnánk méltó módon megülni. A musical bemutatásának ötlete Varga Balázstól, cserkészcsapatunk oszlopos tagjától származik. Ő jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-dráma szakos hallgatója. Jelentősebb amatőr színjátszói múlttal rendelkezik, és egy időben Színművészeti Egyetem rendezés szaka érdekelte nagyon. Balázs rendezte 2019-ben a hagyományos karácsonyi pásztorjátékot a templomunkban. Ekkor érett meg benne az elhatározás, hogy egy nagyobb szabású darabot is szeretne plébániai keretek között színpadra állítani.

Kik a szereplők, ki a rendező, kik a színpadra állítás többi felelősei?

Balázs legelőször Réti Katival osztotta meg az ötletét, aki szintén plébániánk aktív tagja. Kettesben gondolták végig, melyik szerepre kit látnának alkalmasnak. Ők végezték a szereplőválogatás mellett a háttérben segédkező stáb összeállítását is. Mindegyikünket személyesen ismerik, így el tudták dönteni, hogy az egyes darabbeli karakterek megformálásához ki rendelkezik a megfelelő hangi, illetve színészi adottságokkal. A felkérés személyesen történt, nem volt a profi világból ismert casting. Ugyanígy a plébánia tagjai között néztek körbe a háttérben segédkezők kapcsán: így a jelmezek és díszletek tervezésétől a sminkig, a grafikától a kommunikációig lényegében mindent belső erőforrásokból oldottunk meg.

A Városmajor első kántora és karnagya egyébként Bárdos Lajos volt, az ő leszármazottai közül ma is többen közösségünkbe tartoznak. Az éneklés, a zene fontos szerepet kap a plébánia életében, így – bár hasonló jellegű produkcióra még nem volt tudtommal példa nálunk – mindenki nagy örömmel fogadta a kezdeményezést, és azonnal örömmel állt mellé.

Kik profik és kik nem hivatásosok? Ők mivel foglalkoznak a mindennapjaikban?

A szereplők jelentős része a plébániai ifjúság és a cserkészcsapat köreiből verbuválódott. Komoly bázis még a Réti Kati vezette 4Akkord Showkórus, amelyben plébániánk fiataljai közül is sokan énekelnek. A szereplőgárda és a kórus tehát jellemzően középiskolás és huszonéves fiatalokból áll, zömmel középiskolások vagy egyetemisták, néhányan pályakezdők, ám senki sem profi zenész. Igen változatos munkákat űznek „civil életükben”, van köztük jogász, élelmiszermérnök, matematikus, gyógytornász, gépészmérnök, pszichológus… Néhány szerepben „régebb óta fiatalok” is feltűnnek: Jézus szerepében Rahner Mártont láthatjuk, aki civilben jogász. Egyesületünk elnöke, Semsey Gábor (aki egyébként egyetemi oktató) Júdást játssza, jómagam pedig Kaiafást alakítom. Mária Magdolna szerepében Gelley Veronika látható.

Fiataljaink számára az éneklés egyébként nem okoz gondot: sokan jártak közülük a Pannonia Sacrába. Ebben az iskolában – bár nem zenei általános – évtizedek óta rendkívül színvonalas zenei nevelés folyik. Blazsek Andrea tanárnőnek hála, az éneklés és zenetanulás természetes része a gyerekek életének, Andrea néni életre szólóan megszeretteti velük a muzsikát. Az onnan kikerülő fiatalok sokan ma is akár több kórusnak is tagjai. Örvendetesen sok a zeneszerető ember a plébánián, a Bárdos-féle zenei örökségnek köszönhetően is. Adódott tehát az ünnepi alkalom, az alkalmas hangok, a vallásos téma, és a darab fiatalos megközelítésmódjának a szerencsés együttállása, és ami a legfőbb: Balázs óriási elhivatottsága, motiváltsága és tenni akarása. Így a döntés – mondhatni – könnyen megszületett.

A darab rendezője Varga Balázs, zenei rendezője Réti Katalin, a dramaturg Tankó Zita. Balázs és Zita egyetemisták, Kati énektanár, így az amatőrök közt ő az egyetlen profi. Mindenki, aki a produkcióban részt vesz, önkéntes alapon teszi ezt, fizetséget senki nem kap a munkájáért.

Milyen körülmények között tudtak dolgozni? Hol próbáltak? Mennyi ideje tartanak a próbák, milyen gyakorisággal találkoztak?

Ahogy említettem, a darab bemutatását eredetileg a Városmajori Katolikus Egyesület 30 éves évfordulójára, tehát 2020 nyarára terveztük. 2020 elején megtörtént a szereplők felkérése, és elindultak az első próbák. Március közepéig hetente jöttünk össze próbálni. Sajnos azonban a Covid-járvány keresztülhúzta terveinket, és sokáig bizonytalanságban voltunk, hogy a bemutató mikor valósulhat meg, ha egyáltalán sikerül.

A helyzet 2021 őszén látszott jobbra fordulni. Felcsillant a remény, hogy a személyes találkozások elől elhárulnak az akadályok, és végre hozzáláthatunk a munkához. Az előkészületeket követően megindult az intenzív próbafolyamat, amely azóta is gőzerővel folyik, némileg megváltozott összetételű csapattal. A kezdeti heti egyszeri alkalmaktól a végére heti három, esetenként négyszeri találkozásokig nőtt az intenzitás. A plébánia rendelkezésünkre bocsájtotta a Prohászka Ottokár Közösségi Házat (a volt Kistemplomot), a próbák jelentős része itt zajlott-zajlik. Az előadások közeledtével azonban már a helyszínen, a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban is tartunk próbákat.

A színpadra állítás, a jelmezek, a díszletek, a terembérlet bizonyára nem ingyen pottyantak az egyesület ölébe. Hogyan lehetett előteremteni a forrásokat?

A Városmajori Katolikus Egyesület és a Márton Áron Alapítvány intenzív pályázati tevékenységet folytatnak, az anyagi fedezet előteremtését elsősorban nekik köszönhetjük. Tekintettel a jubileumi alkalomra, sikerült külön forrásokat is megmozgatnunk. Például megkerestük a térség országgyűlési képviselőjét is. Így a Nemzeti Együttműködési Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériumának segítsége mellett a Miniszterelnökség támogatására is számíthatunk. Természetesen a jegyértékesítésből származó bevétel sem elhanyagolható. Örömmel mondom ki, hogy mindkét előadás telt házzal megy majd, sőt vannak várólisták is. Külön köszönetemet szeretném kifejezni azoknak a kedves nézőinknek, akik támogatói jegy vásárlásával anyagilag is segítik a produkció megvalósulását.

Végezetül a legfontosabb kérdés. Mivel gazdagította Önöket a közös munka? Nem arra gondolok, hogy a közönségnek majd milyen öröme lesz az előadásban, hiszen ezt az örömet nézőként mindenki ismeri. Hanem arra, amit a próbák, a felkészülés, a közös cél adott lélekben, érzelemben személy szerint Önöknek, illetve a szereplő és résztvevő gárdának, sőt, tágabb értelemben az egész városmajori közösségnek.

Bámulatra méltó és magával ragadó az az óriási lendület, következetesség és céltudatosság, mindemellett alázat, ahogyan Balázs és Kati a teljes próbafolyamaton végigvezetnek bennünket, és ahogy összeforrott csapattá kovácsolják a társaságot. Olyan mennyiségű időt, energiát, hitet, szeretetet és odafigyelést áldoztak a produkcióra, ami a mai világban igencsak példaértékű. A Covid alatti kényszerű bezártságot és elszigeteltséget követően különösen is nagy ajándékként éljük meg mindannyian, hogy közösen dolgozhatunk egy nagyszerű célért. Bennem pedig mindez erősíti azt a reményt is, hogy az előadás a járvány után újrainduló plébániai közösségi életnek is nagy lendületet adhat.

Engem minden próbán magával ragad és meghat az az áldozatkészség, ahogy a résztvevők – szereplők és a stáb egyaránt – ehhez a munkához hozzáállnak. Mindenki teljes erővel, önként és lelkesen teszi oda magát, ami lenyűgöző. Pedig – ahogy említettem – igen sok időt vett igénybe a készülődés, mégsem volt senki számára kérdés a részvétel. Hétről-hétre, napról-napra nő bennünk az izgalom bizsergése, érezzük, hogy itt valami nagyszerű jön létre, aminek részesei lehetünk. Ahogy átéljük a szerepeinket, egyre jobban bele tudunk helyezkedni a történetbe, és ma, a XXI. században újra átéljük azt, ami kétezer éve történt. Újra és újra kérdéseket teszünk fel magunknak, újraértelmezünk egyes mozzanatokat, és válaszokat találunk. Ahogyan a címszerepet megformáló Rahner Márton mondta egy interjúban: neki egyedül nem könnyű belehelyezkednie a karakterébe, őt a színpadon a többiek teszik Jézussá, velük, az ő játékuknak is köszönhetően formálódik át, és éli meg a szerepét.

Remélem, hogy ebben az átélésben tudunk minden kedves nézőnek segíteni, és így a Virágvasárnapi és az azt megelőző pénteki előadással hozzájárulhatunk a húsvéti készülethez.

Nagyon szépen köszönjük a sokoldalú, részletes tájékoztatást, és sok sikert és örömet kívánunk a hétvégi előadásokhoz.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű