Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

A szenteltvíz titokzatos ereje

Közzétéve

Fotó: pixabay.com

Katolikus templom bejáratánál szenteltvízbe mártott ujjal vetünk keresztet. Mi történik, amikor ujjunk ezzel a titokzatos anyaggal érintkezik? Miféle erő rejlik benne?

„Egy alkalommal egy kápolnában voltam, amikor egyszerre csak megjelent [az ördög] a bal oldalamon, utálatos alakban. …Azt mondta nekem, rettenetes hangon, hogy kimenekültem ugyan a karmai közül, de ő tudni fogja a módját, hogy újra hatalmába kerítsen. Nagyon megijedtem, s keresztet vetettem oly sűrűn, ahogy csak tudtam; erre eltűnt ugyan, de azonnal megint visszajött. Ez kétszer is megismétlődött; úgyhogy nem tudtam, mit tegyek. Szerencsére volt ott szenteltvíz: abból hintettem feléje, s akkor nem jött többé vissza.”

Mindez nem valami egyszerű lélek képzelődése: az esetet a lelki élet egyik legnagyobb mestere, Avilai Szent Teréz egyháztanító írta le Önéletrajza 31. fejezetében.

Szenttéavatási perében az egyik nővér tanúként nyilatkozta Terézről:

„Semmiért a világon nem engedte volna, hogy valaha is útnak induljunk szenteltvíz nélkül… szenteltvízzel telt üvegcséket vittünk, s azokat az övünkhöz erősítettük. Megkívánta, hogy az ő övére is tegyünk mindig egyet, s ilyenkor azt szokta mondani: »Nem is tudják, hogy mennyire könnyebben érzi magát az ember lelke, ha szenteltvíz van a keze ügyében. Nagy szerencse az, hogy ily könnyen hinthetjük magunkra Krisztus Urunk vérét.«” (Szeghy Ernő OCD, az Önéletrajz fordítójának megjegyzése, Budapest 1928, p327)

A víz a tisztulás ősi jelképe, amely minden kultúrában és vallásban különleges jelentőségű. A Számok Könyvében az izraeliták vízzel hintik meg magukat és sátraikat. A szenteltvíz használatát a második század elején I. Sándor pápa írta le és rendelte el a papok számára:

„Sós vízzel áldjuk meg az embereket, hogy akiket ezzel meghintenek, megtisztuljanak és megszentelődjenek.” (Epistola ad universos orthodoxos ubique constitutos)

A szenteltvíz teológiai meghatározása szerint szentelmény, azaz szent jel, mely a szentségekhez némileg hasonlóan elsősorban lelki hatásokat jelez, és azokat az Egyház közbenjárására meg is szerzi. (Katekizmus 1667)

Mivel a keresztségre emlékeztet, különösen alkalmas a gonosz lelkek távoltartására. A víz megáldásának szövege is erre utal:

„Istenünk, …áraszd erre a megtisztulás sokféle módját jelképező vízre áldásodat. Add, hogy ez a teremtményed mennyei ajándékaid szolgálatában űzze el a gonosz lelkeket, tartsa távol a betegségeket és hordozza magában az isteni kegyelem hatékony erejét. A hívek házában vagy bármely helyen akármit is érint vagy meghint ennek a víznek cseppje, az legyen egészen tisztává, minden ártó hatalomtól mentessé. Ne üthessen tanyát ott a gonosz lélek, ne verjen gyökeret a rontás szelleme. Szűnjék meg a belopakodó sátán minden cselszövése.”

Az ilyen módon megáldott víz a lelki harc hatékony eszköze. Nem varázsszer, amellyel mágikus hatalmat gyakorolhatunk a rossz fölött. Ha azonban alázattal és hittel használjuk, Isten kegyelmével erősíthet hétköznapi küzdelmeinkben. Ha van rá mód, hogy üvegcsében magunkkal vihessünk, meghinthetjük vele otthonunkat, megjelölhetjük vele magunkat, családtagjainkat.

Szent Teréz tapasztalata szerint

„a szenteltvíznek igen nagy az ereje. Az én lelkem mindig valami sajátságos és igen mély vigasztalódást érez, valahányszor meghintem magamat vele. Rendesen valami kimondhatatlan megújhodást tapasztalok magamban, s valami belső örömet, amelyből egész lelkem erőt merít. Ez nem képzelődés, ami csak egyszer esett meg velem, hanem nagyon is gyakori dolog, amelyet igen gondosan megfigyeltem.” (Önéletrajz 31)

christianae.wordpress.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...

Tanítás

Egyszerűen az irgalomról

Közzétéve

Fotó: Dmytro Zinkevych via Shutterstock.

„Egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve” (Lk 10, 33).

Az irgalmas szamaritánus a legismertebb bibliai részek közé tartozik. Szeretnék néhány olyan fontos, általános igazságot megfogalmazni, ami Jézus tanításából következik.

Az irgalom latinul misericordia. Összetett szó: miseri-cor-dare. A nyomorultaknak szívet adni. Amikor szívet adok, önmagam ajándékozom valakinek, akinek most nem tudásra, okosságra, tehnikai segítségre vagy gyors megoldásra van szüksége, hanem inkább emberre, emberségre, egy élő, érző személyre és annak jelenlétére, kedvességére, akkor irgalomban élek. Most arról írok, számomra, az élet gyakorlatában mi az ehhez vezető úton az első, néhány egyszerű lépés. Szeretnék ezért elmélkedni, majd egészen gyakorlati lenni.

1. Az első, hogy az irgalmasság jellegzetesen Isten tulajdonsága. Istenről igen gyakran olvassuk a Bibliában, mind az Ó- mind az Újszövetségben, hogy Ő irgalmas Isten. Ki az irgalmas? Röviden így szokták mondani: az, aki segít a másikon. Ezt azonban ki kellene egészíteni legalább azzal, hogy az, aki érdek nélkül segít a másikon. Érdek nélkül, számítgatás nélkül, viszonzás várása nélkül. Irgalmas az, aki nem úgy bánik a másikkal, ahogy az megérdemelné, hanem jobban. Aránytalanul jobban. Isten ilyen. Aránytalanul jobban szeret és támogat a létben, mint ahogy megérdemelném. Mert Isten irgalmas. Amikor Isten irgalmáról van szó, akkor gyakran azt olvassuk kiegészítve a mondatot, amit a 103. zsoltárból ismerünk a legjobban, hogy “nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint.”Nem olyan a fogadj Isten, amilyen az adjon Isten – ahogy mondani szokták. Nem úgy viszonyulok a másikhoz, ahogy ő viszonyult hozzám, ha éppen megbántott, vagy rosszul bánt velem. Jobban. Jót ad annak is, akitől rosszat kapott. Van ebben valami isteni. Az ember képes ilyenre. Jót adni annak is, akitől valami rosszat kaptam.

2. Másodszor: Jézus tanítása szerint az irgalmasságnak egyetlen feltétele van. Az, hogy a másiknak szüksége van rá. És ki az a másik? Kit érdekel? Aki valóban irgalmas lelkülettel él, az soha nem kérdezi, hogy ki a másik. Inkább azt kérdezi: mire van szüksége annak, aki most bajban van? Tudom adni, vagy nem? Azonnal tudom, vagy még nekem is valamit tenni kell ennek érdekében? Ezzel szemben mi gyakran, ha segítséget kérnek tőlünk, mindenekelőtt azt kérdezzük: kiről van szó? És ezzel eláruljuk azt, hogy az egyiknek segítenénk, a másiknak nem. Ilyenek vagyunk, de ne ijedjünk meg a realitásunktól. Isten erőt ad, hogy ebben növekdni tudjunk.

3. Harmadszor: Az irgalmasság dicsőíti Istent, mert ember az emberrel lesz szolidáris, figyelmes, szeretet-teljes. Isten, mint jó Apa örvendezik, ha gyermekei megbízható, szilárd egységben akarnak élni, szeretik egymást. Úgy érzem, ezt most még ennél is érthetőbben kell megfogalmaznom, részleteznem.

Az irgalmasság nem egy teória, egy elvont teológiai vagy biblikus-egyházi kifejezés. Inkább az élő Isten életének és éltető erejének megtapasztalható formája. Amikor Isten irgalmat gyakorol, akkor a legjobb részt adja önmagából. Így a mi életünkben is. Az irgalom, a szeretet átélhető, megtapasztalható formája. Egy életforma. Elfogadó és cselekvő szeretet. Ilyen értelemben beszélek, érzékelhető és megtestesült irgalomról… megélt irgalomról. Irgalmas (vagy irgalmatlan) lehet egy pillantás, egy megszólítás, egy találkozás, egy beszélgetés…

II János Pál pápa megbocsájt Mehmet Ali Ağcának, aki megkísérelte megölni a őszentségét

Mint aki többekkel élek személyes és napi kapcsolatban, az is fontos számomra, hogy az irgalmasság –adott esetben- elvont vagy túl általános fogalmát könnyen érthetővé tegyem. Azt keresem, hogyan lehet minél inkább, őszintén és szívből élni az irgalmasságot személyes és közösségi életünkben. Éppen ezért itt most csak arra térek ki, hogy hogyan élem az irgalmasságot akkor, amikor kilépek az ajtón, emberekkel találkozom, hozzám kedvesen vagy éppen dühösen közeledő emberrel beszélgetek.

Alapkérdésem tehát ez: hogyan élhetem itt és most az irgalmat találkozásaimban, a párbeszédben? Mindenki meg kell találja személyre szabott módon a saját gyakorlatát.

Emberekre fordított idő.

Azokkal tudom leginkább az irgalmasságot élni, akikre elegendő időt fordítok. Nem időt szakítok, hanem inkább időt szánok vagy szentelek számukra. A szakítás általában valami kényszerítő körülmény miatt szokott fennállni, az odaszentelés vagy odaszánás inkább örömteli és szívből fakadó gesztus. Örömmel, szabadon teszem ezt. Nem megbeszélek velük dolgokat, hanem szabadon beszélgetek. A megbeszélés egyeztető és formális, racionális és tehnikai folyamat, mely legtöbbször a számunkra fontos ügyekre vonatkozik. Ez is fontos lehet, de ilyenkor nem a személy maga van a figyelem középpontjában. Hanem egy ügy, egy cél, egy érdek. A beszélgetés (nyelvtanban a –gat, -get gyakorító képzőnek mondjuk) spontán, szabad folyamat, melyben sokszor élmények, érzések kerülnek megosztásra. Ilyenkor adjuk, ajándékozzuk és fogadjuk el egymást úgy, ahogy vagyunk. Az ember, a maga valóságában kerül a figyelem középpontjába. És ez mindig érződik! Látszik! Néhányunknak szerintem elég élő élménye maradt az egyetemi évek alatt sokszor éjszakába (hajnalba?) nyúlóan is egy-egy mély beszélgetés egy vagy több baráttal… („Már így elszaladt az idő??”). Az irgalom, egymás elfogadásának, jobb megismerésének első lépcsőfoka ez. Szabadon ajándékozok, szentelek időt emberekre, köztük olyanokra is, akik számomra nehezebb emberek.

Érdemes most egy-két kérdésre magamban válaszolni: 

  • Kire, mire fordítom legtöbb időmet?
  • Ápolom-e tudatosan személyes kapcsolataimat?
  • Állítottam-e már fel fontossági sorrendet?
  • Szeretek emberekkel beszélgetni? Kikkel?
  • Kik jeleztek az utóbbi időben, hogy vágynak a velem való személyesebb, „ráérős”beszélgetésre? Családtag, rokon, munkatárs?
  • Érzetem-e spontán, belső indítást arra, hogy valakit felkeressek? Vele (el)beszélgessek?

És jól jönne most, akaratunk megmozdításával, cél kitűzésével egy elhatározás: Belátható időn belül „csak úgy”, teljesen szabadon, különösebb cél és érdek nélkül felkeresek, meglátogatok egy embert. Lehet családtag, barát, rokon, munkatárs, közösségem tagja vagy más. Esetleg egy rég nem látott, hallott… kissé elfeledett társam. Figyelek arra, hogy most tényleg szívből, „ingyenesség” alapján, érdek és elvárás nélkül közeledjek… Alapmagatartásom inkább a figyelem, az odafordulás lehet… az őszinte érdeklődés. Az irgalmasság első lépéseit így teszem meg. Ebbe ágyazódhat bele később a kiengesztelődés, megbocsátás gyakorlata.   

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Tanítás

Nem könnyű kereszténynek lenni

Közzétéve

Szerző:

Azt hiszem, nagyon sok Krisztus-követő ember együtt tud érezni, amikor azt mondom: nem könnyű kereszténynek lenni. Avagy rendkívül könnyű, ha arra gondolok, hogy a nehézségek ellenére Isten mennyire készségesen segíteni kíván a keresztjeink hordozásában. Mi ugyanis arra kaptunk meghívást Krisztusban, hogy a nehézségeket örömmel fogadjuk. Furcsa módon, az előzőkben leírt mondatom egy butaságnak tűnik, ha logikailag próbáljuk elemezni. Ennek ellenére igaz. Számtalanszor megtapasztaltam már, hogy kereszténynek lenni ugyan nem könnyű, de rendkívül jó dolog.

A nehézség alatt nem az önmegtagadást értem, és nem is a böjtöt például. Nem, van ennél sokkal nehezebb dolog: a tudatosság. E ponton a tudatosságot így értem: tudatában vagyok a nap minden pillanatában, hogy van Isten, Jézus az Isten fia és őt kell követnem a Szentlélek segítségével. Gondoljunk csak bele! A nap minden pillanatában. Eszembe jut, hogy mennyire megfeledkezem magamról, amikor például stresszes helyzetben vagyok. Sőt, egy egész napot átélek, és csak mikor hazaérek és meglátom a feszületet a falon, akkor eszmélek fel: van Isten is. Ezért érdekes a papok élete: ők a reggeli felkeléstől, az esti lefekvésig, sőt még álmukban is arról tesznek tanúságot nemcsak a világnak, hanem maguknak is: van Isten. Ez igaz a női szerzetesekre is.

Amikor elgondolkodom az evangéliumokon, azt érzem, hogy Jézus ugyanezt a tudatosságot kérte a tanítványoktól. Erre készítette őket fel a meghívásuk pillanatától. Nagyon nehéz feladat. Mindehhez hozzátesz még egy dolgok Krisztus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn. 14. 6.). Itt most az igazság az, amiben kihívást érzek. Nem csak tudatosnak kell lennem, hanem meg kell ismernem az igazságot és az Igazságot. Utóbbi két szó nem elírás, hanem egyik alatt a valóságost, másik alatt az emberré lett igazságot értem: Krisztust. Sok embertől hallottam, hogy megtérésük környékén nem Jézust keresték, hanem az igazságot (de az igazság keresése elvezette őket az Igazsághoz). Ez egy rendkívül érdekes mondat: „az igazságot kerestem, és Jézust találtam meg.” Valóban, ha az ember őszinte magához, akkor a legnehezebb kérdéseket felteszi saját magának is (úgy gondolom ez is kegyelem). Ezek megválaszolása elvezet Krisztushoz. Ilyen kérdés például: honnan jöttem, és hová megyek? Aki alaposan meg akarja ezt válaszolni, előbb utóbb Istent találja meg gondolataiban.

Krisztust az evangéliumokban azok tudták felismerni valódi voltában, akik alázatosak voltak. Hiszen ha én kizárok lehetőségeket, amelyek sértik önérzetemet, eddigi felépített világnézetemet, akkor vak maradok. A farizeusok nem értették Jézust, mert igazából nem akarták, hogy ne legyen igazuk, mert a megtérés nem kényelmes dolog. Szent Pálnak nem volt kényelmes a megtérés: minden bizonnyal régi barátai őrültnek tartották, amikor megtudták, hogy annak nevében hisz, akit nemrég üldözött.

De visszatérek még befejezésként az igazságra. Nehéz tehát tudatosnak lenni, és nehéz megismerni az igazságot. A tudatosságot az ima támogatja és növeli. Úgyszintén az eucharisztia. Az igazság feltárása, amely elvezet az Igazsághoz egy hosszú és nehéz út, de rendkívül gyümölcsöző. A katekizmus olvasása, a szentírás olvasása, a katolikus hitünk minél mélyebb megértése a Szentlélekkel vezet bennünket az Igazsághoz. Ez nemcsak nekem hasznos, hanem hasznára lehetek keresztény testvéremnek, barátaimnak, szüleimnek stb., ha pontosan ismerem egyházam történetét, a szentírást és hitem alapját. Nem lehet csak érzelmekre támaszkodni, azok változnak. A házasságban, ha csak az érzelmekre hagyatkoznánk, akkor a történelem alatt egy sikeres sem lett volna. Kereszténynek lenni tehát nehéz, lásd a vértanúkat, de hiszem, hogy a vértanúk például teljesebb életet éltek, mint ma a világ leggazdagabb emberei. Hogy miért? Mert ismerték az Igazságot.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Tanítás

Lehet-e örülni a halálnak?

Közzétéve

Kedves testvérek!

Az élőlények közül az ember az egyetlen, aki sírba helyezi halottait. Mi emberek, eltemetjük a halottat, ahogyan a csírázó magot is. Mert az ígéret. A búzaszemnek el kell halnia… A föld nem pusztán sírhely, hanem végtelen mező, mely őrzi a magot az örök aratásra. Testünk arra készül, hogy az ember újjászülessen majd egy másik életre… Ezért tették sok helyen az elhunytat összekuporodott helyzetben a sírba, oly módon, hogy feje és térde összeért, mint a magzaté az anyaméhben, hogy jelezze ezt a reménységet.

Ha áttekintjük őseink halottkultuszát, mindenütt megtaláljuk ezt az örömteli reménységet. A kínaiak a ház egyik sarkába oltárt állítottak őseik tiszteletére s éjjel-nappal mécses égett előtte. Hiszen halottaik továbbra is élnek, más módon, de a családhoz tartoznak. Ott vannak velük. A rómaiak házi isteneknek nevezték halottaikat, és oltárt emeltek számukra. Az egyiptomiak számára egyetlen valóság a túlvilág valósága volt. Érdekes módon a Nílus völgyében nem találunk egyetlen vár- kastély- vagy lakóházmaradványt sem. Ellenben földjük tele van síremlékek és templomok romjaival. Amikor egy fáraó trónra lépett, első dolga volt, hogy síremléket állítson magának, mert sírja az örökkévalóság háza volt. Az egyiptomiak mind a mai napig – nemkülönben a keresztények és a muszlimok is – a sír közvetlen közelében olykor egy egész hetet töltenek: esznek, isznak, vigadoznak, beszélgetnek. A családi ünnepeiket is halottaik körében ünneplik. Az afrikai Dél-Szudánban férfiak és nők, fiatalok és öregek, valami különös, monoton dallam ritmusára körtáncot járnak a családi kunyhó körül, ahol a küszöbnél egy családtagot eltemetnek. Senkin nem látszik, hogy szomorú volna. Ünnepként élik meg az eseményt, hiszen érzik, tudják, hogy az elhunytak nem tűnhetnek el csak úgy, örökre: velük vannak, együtt élnek a családtagokkal. Akármennyire régi, primitív embereknek is tartjuk az ősöket, ők is tudták, hogy akiket ismertek és szerettek, nem semmisülhetnek meg.

Temető – Forrás: Pixabay

Testvéreim, előbbiek ellenére mégiscsak úgy tűnik: nem szeretjük a halált. Játszunk vele, kerülgetjük, még talán szelfizünk is vele, mégis félünk tőle. Előzünk a záróvonalon, élőben közvetítjük háborúinkat, baleseteinket, életveszélyes mutatványainkat, de nem akarunk reménykedve szembenézni konkrét halálunkkal… Talán az áteredő bűn miatt van ez a halálfélelem bennünk, mert nem jön, hogy higgyük: a sátán minket becsapott.

Hazudott, amikor azt állította:

Semmi esetre sem haltok meg. Isten tudja, hogy amely napon abból a gyümölcsből esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat…”(Ter 3, 4-5)

Hát kiderült, hogy nem lettünk olyanok, és a rosszat sem ismerjük, sőt azt sem, mivel jár annak megismerése. Mibe kerül. Mert akkor azt is vállalni kellene… Úgy gondoljuk, az lenne a tökéletes halál, ha egy focimeccsről vagy fesztiválról hazatérőben, a buszon chipszet eszegetve, vagy álmunkban érne minket. Aztán észrevétlenül, egy kórházi elfekvő függönye mögött titokban történjék, ne járjon semmilyen szenvedéssel, ne vegyünk részt benne.

(Egyik temetőbe a polgármesteri hivatal kihelyezett egy táblát amelyen az állt: „Azon dolgozunk, hogy biztonságosabbá tegyük a temetőt…”)

Őseink életében a halál még nyilvános esemény volt, amelyet nemcsak elszenvedtek, hanem amelyre illett felkészülni, azt át kellett élni. Az az én halálom, személyesen: egy döntés, egy cselekedet.

Mint a vértanúknál. Évekkel ezelőtt, a ruandai népirtás idején egy Felicitas nevű lány kisegítő volt egy plébánián. A népirtás alatt hutukat fogadtak be, akiket Felicitas saját tuszi törzse kiirtással fenyegetett. Bátyja, egy ezredes figyelmeztette, hogy veszélyben van az élete. Erre ezt válaszolta neki:

„Kedves bátyám!
Köszönöm, hogy meg akarsz menteni. Ahhoz, hogy megmentsem az életemet, el kellene hagynom 43 embert, akik rám vannak bízva. Azt választom, hogy velük halok meg. Imádkozz értünk, hogy elérkezzünk Isten házába. Üdvözöld idős anyánkat és testvérünket. Imádkozni fogok érted, amikor az Úrnál leszek. Jó egészséget. Nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám. Húgod Felicitas Miyteggeka.”

Amikor jöttek értük a katonák, hogy őt és védenceit elvigyék, csak ennyit mondott:

„Eljött az ideje, hogy tanúságot tegyünk. Induljunk.”

Testvéreim!

Mi készek vagyunk-e meghalni? Készen állunk-e a halálra?

A halál az emberi reménység legmagasabb-rendűbb tette. Keresztény értelemben még inkább. Hiszen Jézus Krisztus halála és feltámadása nemcsak az áteredő bűn hatását semlegesítette, hanem értelmet adott a halálnak is. Vére által új közösség született: az egyház.

Ezért tulajdonképpen hálásnak kellene lennünk, és örülnünk annak, hogy halálunk után örök élet vár ránk. Akiket gyászolunk, azok élnek. Odaát, Krisztus örök országában. Akiket szeretünk, azok nem halnak meg, hanem most élik át reményük beteljesedését. Mi keresztények nem a halálban hiszünk, hanem Krisztus feltámadásában, az élet győzelmében, az Élet Urában. A temetők nemcsak a halálra emlékeztetnek, nemcsak halni tanítanak meg, hanem arra is, hogy tanuljunk élni. Hogy a halál csak az innenső part. Mert az élet teljessége Isten. Tőle kaptunk ízelítőt, beavatást arra vonatkozólag, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Ha Őt követjük, a halál nem húzhatja ki az élet talaját alólunk. Mert a földi élet csak várószoba: preparatio ad missam. Előkészület Isten örök dicséretére.

Jézus Krisztus a kereszten – Fotó: Pixabay / falco

Jézus Krisztus halála óta számunkra ezért a halálnak nem félelmetes, hanem örömteli eseménynek kellene lennie. Ezt érezték meg őseink is, ezt tudatosítja bennünk egyházunk is minden szentmisében:

Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Minden szentmisében szembesülünk a halálunkkal, de Jézus elénk jön feltámadva, megdicsőülve, hogy átvezessen a halálból az életbe. Tulajdonképpen ez kellene, hogy legyen életünk legörömtelibb pillanata, hiszen erre készültünk, erre hajtottunk, erre „gyúrtunk”, erre „edzettünk” egész életünkön keresztül.

James Martin SJ mondja el, hogy amikor egy jezsuita provinciális meglátogatta a betegszobát, és megjegyezte, hogy nagyon tele van, egy aggastyán pap rekedten, felsóhajtott az ágyában:

„Provinciális atya, igyekszünk meghalni, amilyen gyorsan csak tudunk…”

Ugyanezt meséli el Timothy Radcliffe domonkos atya is, akinek egyik rendtársa haldokolt, és rendi szokás szerint ilyenkor összezsúfolódtak a beteg kis szobájában, zsolozsmáztak, közösen ünnepelték meg az Eucharisztiát. Majd az áldozás után elénekelték a Regina coeli-t, a Mennynek királyné asszonya kezdetű húsvéti antifónát. Aztán a házfőnök hozott egy pezsgőt, és a feltámadás örömére koccintottak. Az elöljáró is meghatódva hajolt oda a haldoklóhoz:

– Ugye, testvér, milyen megható volt az egész, s főleg az ének, ahogyan a testvérek énekelték? Mire a haldokló csak ennyit suttogott: – Valóban, ha jobban tudtam volna időzíteni, az ének alatt haltam volna meg; de meg kellett várnom a pezsgőt…

Kedves testvérek! A hit öröme nem idétlen, nem elijesztő, nem hátborzongató, nem alakoskodik, mint ez a mostanság divatos, világméretű pogány sötétségkultusz, a halloween, hanem belső békét ad, megnyugvást hoz, hálássá tesz az életért.

Szeretteink sírjánál, amíg ég a gyertya s imádkozunk lelki üdvükért, adjunk is hálát értük Istennek. Kérjük Istentől a jó halál kegyelmét, hogy majd szeretteinkkel mi is együtt örvendezhessünk a mennyben. Ámen.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Népszerű