fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Evangélium

A Szentháromság ősbemutatója – gondolatok Urunk megkeresztelkedésének ünnepére

Közzétéve

Fotó: Cathopic

1. Az Úr Szolgája (Iz 42, 1–4. 6–7)

A szenvedő szolgáról szóló jövendölést kezdettől fogva Krisztusra vonatkoztatta egyházunk.

2. Péter beszéde (ApCsel 10, 34–38)

Péter apostol nagyhatású missziós beszéde Kornéliusz százados házában a pogányoknak hirdetett egyetemes üdvösség hirdetésének klasszikus példája.

3. És amikor imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb…
(Lk 3, 15–16. 21–22)

Az elmúlt vasárnap, amikor a bölcsek látogatására emlékeztünk, még a kicsi Jézusról olvastunk. Egy hét alatt mintegy harminc évet „ugrunk” előre Jézus idejében. Ma már a felnőtt Jézust figyeljük, ahogyan küldetésére készül. Stílszerűen ezzel a vasárnappal zárjuk le a karácsonyi ünnepkört, és elkezdjük az évközi időt.

Akárcsak vízkereszt, Urunk megkeresztelkedésének ünnepe is teo­fá­nia: feltárulkozás, megjelenés. Amikor Isten megnyilvánul, betör a világba. A szentháromságos egy Isten kijelenti magát a Jordánnál. Jézus megkapja küldetését az Atyától a Szentlélekben, aki mint egy galamb, rászáll.

A mai olvasmányok mind örömről számolnak be. Isten halált legyőző ereje, szeretetének hatalma végre megnyilatkozik. Az Atya küldi Jézust, Lelkével elárasztja, szeretett Fiának nevezi, mert kedvét találja benne. Felvillan a Szentháromság isteni titka, bemutatkozik a világ előtt Isten fölsége és alázata.

Nekünk itt a Kárpát-medencében – ahol lépten-nyomon gyógy- és borvízforrásra bukkanunk, ahol nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy eljussunk a legközelebbi gyógyfürdőig – fogalmunk sincs, mit jelent a keleti ember számára az az élmény, amikor több száz kilométeres tevegelés után, a homoktenger sivatagának fojtó melegében megmártózhat egy oázis tavában, vagy éppen a Jordán folyóban merülhet alá. Szent Lukács olvasói tudták, hogy a bűnbánati keresztség, a vízbe való lemerülés nemcsak tisztít, hanem gyógyít is.

Urunk Jézus magára veszi emberi természetünket, hogy ezzel a lemerüléssel meghaljunk a bűnnek, új életre szülessünk. Bár neki nincs bűne, magára veszi a halált, alámerül a Jordán vizébe, osztozik a bűnös ember sorsában, de egyszersmind megtisztítja, megváltja, újjáteremti. Az embert is, a vizet is. A víz gyógyító hatása, szentté tevő ereje mostantól a jézusi keresztségben is megmutatkozik, s egyúttal kiárad az Isten lelke, kegyelme. A galamb alakja – amely a teremtéskor a vizek felett lebegett, a vízözön után Noé bárkájába friss olajágat hozott, és az egyetlen áldozati madár – mint a remény és a béke szimbóluma, a láthatatlan Isten Lelkét érzékelteti.

Koronatanúnak pedig, akárcsak a keresztszülők s később a bérmaszülők, ott az Atya, aki küldetésre indítja, felkeni Fiát. Mennyei szózatával felhatalmazza, jóváhagyja, közhírré teszi: „te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”! Az evangélista szerint Péter apostol pünkösdkor ugyanezzel a ténnyel kezdi ünnepi beszédét: „Ti tudjátok… miként kente fel Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal”.
(Ap Csel 10, 37–38)

Ha rajtam múlna, születésnapként a kegyelmi újjászületés, a keresztség napját ünnepeltetném minden hívő testvéremmel. Ezt szoktam szorgalmazni a keresztelési oktatáson is. Hiszen Isten az élet forrása. Talán nem tudatosult még eléggé, mit jelent Krisztusban újjászületettnek lenni. Tudatunkat, érzésvilágunkat, zsigereinket is át kellene járnia ennek a csodának, ami akkor történt velünk. Az egyház imájára megnyílt az ég, és mindegyikünk fölött elhangzott: Te a fiam vagy, szeretett gyermekem, kedvellek, akarom, hogy élj és boldog légy! Ahogyan házszenteléskor is szenteltvizet használunk, az áldó imádság következtében megnyílik az ég, és Isten mintegy „saját hatáskörébe vonja” a hívő házát és családját.

Ma úgy mondanánk: lájkollak. Tetszik, ahogy gondolkodsz, azonos az ízlésünk, a világlátásunk. Isten számára mindenki vonzó, megnyerő. Ő kinyilvánította tetszését azzal, hogy életet adott, meghívott a vele való közösségre, és áldásával szüntelenül elhalmoz minket. Komolyan vesszük ezt az isteni „lájkolást”? Visszajelzünk neki? Mit teszünk azért, hogy kimutassuk, mi tényleg tetszésére akarunk lenni? Küldetésnek tekintjük azt az élethivatást, amelyre az Úr rendelt?

Keresztelésünk és bérmálásunk, az állandó imakapcsolat erre az isteni felkenésre emlékeztet. Ezért a mi tanúságtételünk sem magánügy, sem valamiféle viszonylagos, szubjektív lehetőség, hanem életre szóló feladat!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Evangélium

Otthontalanul – gondolatok évközi 13. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Pixabay

1. Elizeus meghívása (1Kir 19, 16b. 19–21)

Elizeus lemond eddigi életmódjáról, és azzal, hogy Illés szolgája lesz, vállalja a prófétaság áldozatát. A próféták köpenyüket Isten jelöltjére terítették, ami kifejezte azt, hogy mostantól a jelölt teljesen elkötelezte magát.

2. Isten gyermekeinek szabadsága (Gal 5, 1. 13–18)

Az apostol szerint igazán csak a Szentlélektől áthatott ember válhat szabaddá önmagától, emberi elvárásoktól, és így ismeri fel a szeretet kihívásait.

3. Aki az eke szarvára teszi a kezét… (Lk 9. 51–62)

Aki hosszú útra indul, tisztában van a céllal, ismeri az útvonalat,  mindent egy lapra tesz fel. Kockáztat. Még ha ideiglenesen is, de feladja biztonságot jelentő lakását, kényelmét. Otthontalanná válik. A térképek ritkán jelzik az oroszlánt, a rablók vagy az időjárás veszélyeit, a vándor-zarándok pedig, minden modern segédeszköz ellenére, tulajdonképpen ki van szolgáltatva az útnak. Magára, erejére, bátorságára, kitartására hagyatkozhat. Akik megjártak egy távoli zarándokhelyet – egyéni fogadalomból, vezeklésként, kíváncsiságuk kielégítésére, önmaguk legyőzéséért vagy határaik feszegetése céljából -, arra is rájöttek, hogy az utazás kettős hatást gyakorol az emberre: a külső élmények, látnivalók mellett egy belső utat is megteszünk. Magunkhoz. Magunkba. Letisztulnak vágyaink, leegyszerűsödnek elképzeléseink, feladunk féltve őrzött illúziókat, (új) életre szóló felismerések születnek lelkünkben. Mire végigjártuk az utat, átalakultunk. Nem is a cél volt a lényeg, hanem az út maga…

Jézus a mai evangéliumban útra hív. Követni őt nem szabadidős foglalkozás, nem ideig-óráig tartó kedvtelés, nem családi vagy társadalmi kupaktanács konszenzusos döntése, hanem azé, akit személyesen hív. Mi inkább lelki segédeszköznek, kikapcsolódásnak, ünnepi színfoltnak érzékeljük a kereszténységet, pedig egyáltalán nem az. Úgy szeretnénk Krisztust követni, hogy abból csak előnyeink származzanak, közben minden virágot leszakítva az út mentén még csak a kezünket se piszkoljuk össze…

A kereszténység lényege: Jézus Krisztus. Ő az út, az igazság és az élet. Így, ebben a sorrendben. Csak akkor tapasztaljuk meg az igazságot, ha az úton járunk és igazságban élünk. Csak így juthatunk az életbe. Ha csak morzsákat szedünk az út széléről, nem ismerjük meg életünk értelmét, nem élünk az igazságban. Ha kibúvókat keresünk, ha mentegetőzünk, mert pillanatnyilag akadnak fontosabb dolgaink is az ő követésénél, nem vagyunk tanítványai. A téblábolással, a számító okoskodással valójában nem akarunk felelősséget vállalni és elköteleződni. Túl nagy teret, befolyást engedünk a körülményeknek, a külső hatásoknak, az emberi gyengeségeknek, s ezek mind elbizonytalanítanak. Észre sem vesszük, mennyi energiát pazarolunk el azzal, hogy habozunk és fogadkozunk.

Szent Lukács megjegyzi, hogy egyeseket Jézus hívott, mások meg maguk ajánlkoztak, csak időt kértek, hogy jelentéktelen elintéznivalójukat kipipálhassák. Sok hívő az egyházra is úgy tekint, mint valami bürokratikus intézményre, mely azért van, hogy temessen, kereszteljen, szolgáltasson, elintézze helyette a papírmunkát, de különösebben nem lelkesíti Krisztus követése. A palesztinai parasztember – de az európai is –, tudja mit jelent, amikor az eke szarvára ráteszi a kezét. A szántás-vetés teljes odafigyelést, összpontosítást igényel. Sem jobbra, sem balra nem tekinthetünk, nemhogy hátra. Krisztus útján járva sem csatangolhatunk mellékutcákba, nem térhetünk le a zsákutcák felfedezéséért. Nem tudjuk előre az állomásokat, a kaptatókat vagy a pihenőket, csak annyit, hogy ő már itt velünk van az úton. Ő tölti be szomjúságunkat, ő nyugtat meg, ha elfáradtunk, ő segít vinni a keresztet, és ő vár a „túlsó parton”, ha hazaérkeztünk.

Az ő szemével nézzük életünk útját, hiszen nincs a földön maradásunk. Mindannyian zarándokok vagyunk. A keresztségben s még inkább a bérmálásban már igent mondtunk követésére, Szükségtelen, hogy más „alternatívákat” kipróbáljunk. Azóta „azonnal” követnünk kell, nincs ha, de. Az ő országának építése, az ő útján járás egész embert, teljes életet kíván. Nincs helye az alkudozásnak. Ha kifogásokat keresünk, azt jelezzük, nincs bennünk elég szeretet. A tanítványság árát ugyan meg kell fizetnünk: de azt is megtapasztaljuk, hogy igája édes, terhe könnyű. Az útra nem szoktunk építkezni. Amit azonban az úton járással felépítettünk, azt a mennyben használatba vehetjük.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Te mint mondasz: ki vagyok? – gondolatok évközi 12. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: iStock

1. A szenvedő szolga (Zak 12, 10–11)

A Deutero-Zakariásnak nevezett szerző a szenvedő szolgáról ír, akiben az Újszövetség Jézust látja meg.

2. A megkereszteltben Krisztus él (Gal 3, 26–29)

Keresztelési felkészítőinken újból és újból erre a titokra kellene összpontosítanunk.

3. „Hát ti?” Péter válaszolt: „Az Isten fölkentje vagy.” (Lk 9, 18–24)

Évekkel ezelőtt egy vallásos karikatúra került a kezembe. Az Úr Jézus megkérdezett néhány tudós teológust: szerintetek ki vagyok? Közülük egyik azt felelte: Te vagy transzcendens kommunikációnk ontológiai manifesztációja! Erre az Úr visszakérdezett: Mi ???…

Ha az Úr Jézus ma beülne egy vatikáni sajtótájékoztatóra, s rákérdezne: mit mond az egyház, ki ő, a tudós és bölcs jezsuita sajtószóvivő bizonyára valamelyik (például a kalcedoni) zsinat dogmáját mondaná fel. De ne menjünk odáig. Akár tőlünk is megkérdezhetné, és mi készséggel felelnénk a katekizmus szavaival, gyermekkori hittanóráink betanult válaszaival, szorult esetben idéznénk a Bibliából. Jézus azonban személyes hitvallásunkra kíváncsi: Hát ti mit mondotok, ki vagyok? A lukácsi beszámoló szerint a korabeli közvélemény-kutatásnál az apostolok képviselték az „utca emberének” véleményét: Illés, Keresztelő János vagy valamelyik próféta.

A mai bulvár is sok szépet elmondana róla. Tudósok, történészek, más vallású vagy hitetlen kutatók tárgyilagos megállapításai egybehangzóan megszavaznák, hogy ő különleges jelenség, bölcs rabbi, történelmi kuriózum, tény, hogy létezett. Nem tudják hová tenni. Senkiről annyi könyvet, értekezést nem írtak, mint róla. Senki annyi hitvitát, botrányt nem kavart, mint ő. Nincs még egy történelmi személy, aki a szenvedélyek olyan örvénylését idézte volna elő, mint a názáreti Jézus. Ha a lexikon róla szóló szócikkét szerkesztenénk, bizonyára száraz adatokat írnánk: Kr. e. 6-ban született Betlehemben. Hitbuzgó családban nevelkedett. Anyja parasztasszony. Nevelőapja mellett harminc éves koráig ácsműhelyben dolgozott. Arám nyelven beszélt, de valószínűleg értett egy kevés hébert és görögöt. Tudott írni-olvasni, szerényen élt. Nem volt saját háza, soha nem írt könyvet, nem töltött be hivatalt, 28 környékén elhagyta családját. Nem volt leszármazottja, nem csinált olyasmit, ami a világ nagyjait jellemzi. Isten országának eljövetelét hirdette. Betegeket gyógyított, halottakat támasztott, és még fiatalon át kellett élnie, hogy a közvélemény ellene támad, barátai elhagyják. Miután pedig kiszolgáltatták ellenségeinek, az ítélkezés paródiáját elviselve két rabló között keresztre feszítették, valószínűleg 30. április 7-én, de sírja már harmadnap üres volt… Vajon csak ennyi? Szent Péter a többiek nevében válaszol: te vagy a felkent, a Krisztus, az élő Isten fia! Ebben a hitvallásban minden benne van. Vajon az én, te, mindannyiunk személyes hite, meggyőződése, állásfoglalása is?

A kereszténység vallja, hogy Jézus igaz Isten és igaz ember. Teljes emberségét, áthatotta a második isteni személy, a logosz jelenléte. Istent Atyának szólította, sőt azt mondta magáról: én és az Atya egy vagyunk. A zsidók szemében ez káromkodás volt, számunkra azonban az üdvösség záloga, biztosítéka.

Tudós berkekben szokás elválasztani a hit Krisztusát a történelem Krisztusától. De aki ezt teszi, nem érti a lényeget. Jézus emberi személyiségének magva, belső énje az istenség teljességét sugározza. Az apostolok és az egyház tagjai ezt ismerték fel, ezt látták meg, és ez szülte meg bennük a hitet, hogy ragaszkodjanak hozzá. Halálával és feltámadásával történelmen túli személlyé vált, akiben találkozik az egész emberiség. Nem az emberek istenítették őt, hanem épp fordítva: Isten leereszkedése, az emberiségbe való beletestesülése nyilvánult meg benne. Annyira szokatlan, egyedi és emberi értelmet felülmúló személyiség ő, hogy képtelenség azzal vádolni a keresztényeket: ők formáltak isteni képet belőle… Épphogy az egyház volt az, aki elsőként válaszolt hittel Jézus szavaira és tetteire. Azt is mondjuk: számunkra nem pusztán Jézus, hanem Jézus Krisztus. Család és keresztnév. Jézus az isteni felkent, a mi üdvösségünk. Meg akarja velünk osztani Isten életét. Fel tudjuk ezt fogni egyáltalán?

Jézus ma is ránk kérdez. Egy kávé mellett, világhálós csevegéseink közepette mindenképp színt kell vallanunk. Ki kell állni az emberek elé és meggyőzően, hitelesen hirdetni azt, amiért mi hozzá tartozunk. Tudva azt, hogy a szenvedés, halál, feltámadás nekünk is osztályrészünk. Ha ránk is rendkívüli hatást gyakorol, annak tetteinken, közösségeinken is illene látszania.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Az önmagát ajándékozó Isten – gondolatok Szentháromság vasárnapjára

Közzétéve

Fotó: Cathopic

1. A teremtő bölcsesség (Péld 8, 22–31)

A megszemélyesített bölcsesség már előre vetíti a második isteni személyt.

2. Békesség Istennel (Róm 5, 1–5)

Megigazultnak lenni azt jelenti, hogy birtokoljuk Isten szeretetét. Ezt a Szentlélek által kaptuk meg a bérmálásban. Hatását gyümölcsein keresztül – lelki béke, öröm, bizakodás, remény, csalhatatlan hit, indítás az odaadó szeretetre – mérhetjük le, élhetjük át.

3. Ha eljön a Vigasztaló (Jn 16, 12–15)

Ha az Úr Jézus életét, tanítását, az egész kinyilatkoztatást szemléljük, megdöbbenve szerzünk tudomást arról, hogy mindig Isten titkának „közösségében” tesz, szól, gondolkodik. Az Atyára hivatkozik, akit látunk, ha őt nézzük, s akinek akaratát keresi és teljesíti. Ahhoz, hogy szót ejtsünk az Atyáról, okvetlenül kell a Fiú is. Mindez pedig a Lélekben, a Lélek által történik Az angyali üdvözlet, a keresztelkedés, a húsvét, a mennybemenetel, a pünkösd pedig a titokzatos harmadik személyre is utal, akitől sosem lehet elvonatkoztatni. Egyidőben kell tehát „mindhármukról” beszélnünk. Az utolsó vacsorán pedig azt mondja: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek…, ha eljön a Vigasztaló, az Igazság lelke, tudtotokra ad mindent…”. Mintha mi mondanánk gyermekeinknek: „Te ezt még nem érted”… – de ez a gyermeket nem nyugtatja meg, hanem még kíváncsibbá teszi. Minél inkább elhárítjuk a gyermek kérdéseit, annál kíváncsibb lesz. Az apostolok is együtt maradtak a mennybemenetel után, és még elszántabban imádkoztak, hogy pünkösdkor betöltse őket a Lélek. S még háromszáz évnek kellett eltelnie, amíg a niceai és a konstantinápolyi zsinaton az egyházatyák „megegyeztek” a Credóban. Ilyen értelemben pünkösd és Szentháromság ünnepe is szorosan összefügg.

A három-egy Isten hitről szóló keresztény tanítás mégsem elméleti spekuláció. Már a VI. századi Maximus nevű hitvalló eljátszott a gon­dolattal és rádöbbent: Istent nem lehet beszorítani a mennyiségtan
kereteibe. Ha Istenről azt mondjuk, hogy egy, ez nem egy számsor
kezdete, hanem tagadása a számnak. A kettő nem egynek fele, és a
három nem a háromszor egy összeadása. Az egy épphogy nem a kevesebbet jelenti a háromhoz képest, hanem az egészet magában foglalót, a teljességet. Egy, „egyesít, egyetemes, egység – kb. ötszáz, az egy gyökre épülő szavunk van! Ezért a legnagyobb, a fölülmúlhatatlan szám. Kívüle nincs semmi, ahogy Istenen kívül sincs”– jegyzi meg találóan Czakó Gábor.

Isten hármas egysége a személyes szeretet egységéről szól. Ahhoz, hogy valaki személy legyen, szükség van nemcsak az én-re, hanem arra is, aki kimondja: te! És a szeretetben kölcsönös az odafordulás, odaajándékozás. A személy szeret, mert őt is szeretik. Ezt teszik a Szentháromság személyei. Nemcsak információt szereztünk erről, de jogosítványt is kaptunk rá. Halvány módon már az emberi tapasztalat „hármasságai” is leképezik ezt a nagy titkot. Nem véletlen, hogy teremtett világunkban szakrális szám a hármas. Az ég és föld egyesülése adja az embert, emberségünk három alapösszetevője: a test-lélek-szellem, a család hármas tagozódása: apa-anya-gyermek, a hármas napszak: reggel-dél-este, a hármas időzóna: múlt-jelen-jövő, a hármas holdfázis: újhold-félhold-telihold, az emberi lét fordulópontjai: születés-házasság-halál. Meséinkben a szegény ember három fia, a három kívánság, a három próba vagy a hármas magyar igazság… Tehát már a szimbólumok, a természet jelenségei és folyamatai is a hármas számban a tökéletességet sugallják. Az emberi logika alapműveletei is hármasságra épülnek: tézis-antitézis-szintézis. A természetben is érdekes hármasságok adódnak: a lóhere, a juharfa, az eper levele, a víz hármas halmazállapota (cseppfolyós-jég-pára), a hármas levelű madársóska stb.

Persze bármily leképezés legyen is az, messze nem fogja be azt a titkot, amelyet Isten Szentháromságában megtapasztalunk. Olyan titokba nyerünk beavatást, amely az emberi értelem számára felfoghatatlan. Az ószövetség számára addig rejtélyként meghúzódó zár most szétpattant, Isten kinyilatkoztatta belső életét. Mi keresztények, a liturgikus év folyamán megünnepeltük hitünk nagy titkait, az ajándékokat, most magára az ajándékozóra figyelünk, aki istensége teljességét akarja nekünk ajándékozni.

A történelem folyamán, az egyház ezt a misztériumot hitviták és szakadások kereszttüzében védte meg és őrizte csorbítatlanul, hiszen önazonosságának is ez az egyik alapja. A középkorban templomokat, falvakat és egyházközségeket ajánlott a Szentháromság oltalmába. Milyen jó, hogy beavatottak vagyunk. Egyben felelősség is: alázattal, lábujjhegyen merészkedjünk be Isten belső szobájába és boruljunk térdre előtte. Osszuk meg túlcsorduló szentháromságos szeretetét egymással. Minden keresztvetés erre a titokra emlékeztessen.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű