fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

A szeretet soha nem huny ki Isten szívében! – Ferenc pápával nagyböjtben

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Franciscan Media

Nagyböjtben a Katolikus.mán Urbán Erik OFM, a csíksomlyói kegytemplom igazgatójának elmélkedéssorozatával lehet lélekben is készülni az ünnepre. A Szentatya romániai látogatása kapcsán a sorozat témaköre Ferenc pápa nagyböjti üzenetei köré épül. Ha felkeltettük érdeklődésedet kérünk kövesd oldalunkat és egy megosztással segítsd cikkeink minél nagyobb körben való terjedését. Köszönjük! (a szerkesztők)

Az előző rész:


„Főként az Egyház tagjait hívom, hogy lendülettel vágjanak neki a nagyböjt útjának, és támaszkodjanak az alamizsnára, a böjtre és az imára. Ha olykor úgy tűnik is, hogy sok szívben kialszik a szeretet, soha nem huny ki Isten szívében! Ő mindig nyújt számunkra új alkalmakat, hogy újra elkezdhessünk szeretni. Kiváló alkalom lesz idén is erre a „24 óra az Úrért” kezdeményezés, amely arra hív bennünket, hogy a kiengesztelődés szentségét a szentségimádás keretében ünnepeljük meg. (…) A 130. zsoltár 4. verséből merítve ihletet: „nálad bocsánatot nyer a vétek”. Minden egyházmegyében legalább egy templom nyitva fog maradni 24 órára folyamatosan, hogy alkalmat nyújtson a szentségimádásra és a szentségi gyónásra”. (Ferenc pápa 2018. nagyböjti üzenetéből)

Leó testvér, Szent Ferenc atyának hű és szeretett társa, átkelve egy patakon, látva annak a tiszta vizét, szomorúan megjegyezte: „Ó, ha mi is ilyen tiszták tudnánk lenni, mint a víz!” Szent Ferenc válasza megdöbbentő: „Ne foglalkozz te annyit lelked tisztaságával! Fordítsd tekintetedet Istenre! Csodáld! Szemléld! Örvendezzél azon, hogy van! Ő, aki maga az igazság és a szentség és a tisztaság!” Levonhatjuk könnyen a következtetést: önmagunk, bűneink, gyarlóságunk ellenére mindenekelőtt az Istenre kell figyelnünk. A Szentre! Ő az aki irgalmas, aki megtisztít, aki eltörök, aki egészen tisztává tesz. Szentatyánknak, Ferenc pápának kezdeményezése a „24 óra az Úrért” elnevezésű kezdeményezése. Az Oltáriszentség előtt térdepelve szemlélve az Úrat, elmélkedve bűnbánatról, a szentgyónásban megtapasztalom kiengesztelődést. A Tízparancsolathoz a nyitány az első parancsolat, aki az első ellen vét, a többi ellen is vét, mert amikor jogtalanságot követünk el egymás ellen mindig Isten szívébe törünk be. Hiszen „a bűn Isten megbántása: “Ellened, egyedül Teellened vétettem, és gonoszat színed előtt cselekedtem” (Zsolt 51,6).

A bűn föllázad Isten irántunk való szeretete ellen és elfordítja tőle a szívünket. Minden bűn -mint az első- engedetlenség, lázadás Isten ellen azzal a szándékkal, hogy az ember olyan legyen “mint az Isten” (Ter 3,5), ismervén és meghatározván a jót és a rosszat. A bűn tehát “önszeretet egészen Isten megvetéséig”. E gőgös önfölmagasztalás által a bűn homlokegyenest ellenkezik Jézus engedelmességével, aki megvalósítja az üdvösséget.” /KEK 1850/. Dávid király felidézi a zsoltárban a korabeli tisztulási rítusokat, de nem is éri be ennyivel, mert tisztában van vele, hogy Isten csak azt nem látja, amit ő maga semmisített meg. Ezt követően az imádság akkor válik igazán eredetivé és hitelessé, amikor megvallja, hogy a bűn benne elérte a létezés mélységét, beleértve az Istennel való kapcsolatot is. Öntudatlanul is a bűnöket elvevő, új jövőt nyitó Krisztus után kiált, akiben megmutatkozott számunk az irgalmas Atya. Ő lett az irgalmas Atya arca.

A világ Isten fiai után sóvárog. Ők tudják, hogy minden ütés előbb Isten arcán csattan. Ők azok, akiknek szüntelen tisztogatás alatt áll a szívük, akiknek ez az imádságuk: Tiszta szívet teremts bennem ó Isten. Az irgalom elfogadása során szembesülünk a tetteinkkel; ki kell mondanunk: Igen, lehet dolgokat rosszul is tenni, a kapcsolatot el lehet dönteni, meg tudunk bántani személyeket. Igen, tudunk olyan dolgokat amelyekről tudjuk, hogy nem helyes… ami hibás… ami bűn… Képes vagyok rá, az Istentől kapott szabad akaratomból kifolyólag.  De ha őszinte vagyok önmagamhoz, megtapasztalom, hogy mindig az irgalomé, a megbocsájtásé az utolsó szó.

Kiengesztelődni annyi, mint akarni, hogy élet legyen, olyan élet amely képes gyümölcsöt hozni. Bocsássak meg, hogy Isten is megbocsáthasson. Talán furcsának tűnik, hogy bocsássak meg Istennek, felebarátnak, önmagamnak. A felebarátnak van mit megbocsájtani, de Istennek is, önmagamnak is? Igen, bizony van… amikor Isten okolom, teszem felelőssé. Csak példaként néhány dolgot említek: Isten teszem felelőssé életkörülményeimért, Isten az oka a családi körülményeimért, azért, hogy a meglévő tulajdonságokkal rendelkezek, azért mert számtalan hiányosságom van és annyi terhet kell cipelnem. Isten cserbenhagyott, igazságtalanul bánt velem. Saját életutunk elfogadásához az is hozzátartozik, hogy meg tudjunk bocsájtani Istennek, aki ezt az életutat jelölte ki számomra. A kiengesztelődés azt is jelenti, hogy megbocsájtok bántóimnak. Járjam végig ha kell többször is a könnyek völgyét, hogy eljuthassak véglegesen a kiengesztelődés partjára. Csak így engedhetem el a sérelmeket, amiket felebarátaimtól kaptam. Így szabadulhatok meg attól a szokásomtól, hogy folyton a másoktól kapott sebeimet nyalogassam. A kiengesztelődés pedig önmagammal kétségtelenül nehezebb feladat. Küszködök önmagammal, a bennem levő ellentétekkel, nehezen tudom megbocsájtani magamnak azon múltban elkövetett hibáimat, amelyek foltot ejtenek a jó híremen.

Hinnem kell Isten megbocsájtó szeretetében, mert miközben önmagamnak megbocsájtok, nem tartom fel az Istennek a bűnt, hanem engedem, hogy Ő is megbocsássa. Ezáltal megszabadulok ezen bűn romboló hatásától az életemben, amiért hálával tartozok annak, aki így szól hozzám: „Bocsánatot nyertek bűneid, menj békével!”

Gyakorlat

Imádkozd el az 50. zsoltárt, elmélkedd át Dávid király bűnbánati imáját, s a zsoltár alapján írd meg a te bűnbánati zsoltárodat.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

Ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Polak érsek: Az Egyház nem szupermarket, de még csak nem is egy civil szervezet

Közzétéve

Szerző:

„Az Egyház nem szupermarket, de nem is csak egy civil szervezet vagy pusztán egy karitatív intézmény. Az Egyháznak küldetése van, mégpedig az, hogy az evangéliumot és Jézust hozza el nekünk. Ez az Egyház lényege és ez minden egyházi közösség lényege is” – hangzott el Wojciech Polaknak, Gniezno érsekének és Lengyelország prímásának az április 30-án, a szamocini Szűz Mária-plébánia felszentelésének századik évfordulóján tartott ünnepi prédikációjában, majd az érsek egyetértően idézte Ferenc pápa szavait: “Ha megtörténne az, hogy az Egyház nem hordozza Jézust, akkor halott egyház lenne, hiszen az Egyház végül is nem önmagáért él. Mindegy, hogy valaki kicsi, nagy, gyenge vagy erős, aki Jézust hordozza, olyannak kell lennie, mint Máriának, aki a szíve alatt hordozta Jézust, és aki az angyali üzenet után elment Erzsébethez. Mária a mi IGEN-ünk édesanyja ebben az Egyházban, ő a mi IGEN-ünk édesanyja ebben a közösségben. Az ő IGEN-jét nekünk az életünkkel kell megismételni.”

“Az Egyház az hely, ahol, mint Mária is, azt hallgatjuk, amit az Isten számunkra az eseményeken keresztül mondani akar.” – folytatta az érsek. – „Készen kell állnunk és akarnunk kell, hogy meghalljuk az Isten hangját, és elfogadjuk azt, amit az Isten a számunkra mond. Nyitottnak kell lennünk azokra a távlatokra, amelyeket ő mutat meg nekünk. Észre kell vennünk azokat az utakat, amelyeken vezetni akar minket. Az egyik ilyen út manapság kétségtelenül a testvériség és a szolidaritás útja, a jóság, az igazság és az igazságosság iránti vágy. Akik az életüket nem a testvéri önzetlenség jegyében élik, azoknak olyan az életük, mint a kapzsi kereskedőé, aki mindig azt mérlegeli, hogy ha ad valamit, mit kap érte cserébe.”

A Lengyel Püspöki Konferencia honlapján olvasható homíliában az érsek Stefan Wyszyński bíboros (1901-1981) szavait is felidézte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy „az evangélium és a kereszt nem pusztán egy emlékmű, az Egyház sem egy archívum, hanem jelenvaló élet. Ezért tartozunk mindannyian felelősséggel azért, hogy életünket az evangélium szellemében éljük, és hogy részt vegyünk az Egyház életében. Az evangéliumi szövegeket nem csak olvasmányként kellene használnunk, hanem a mindennapi életünket is az evangélium szavai szerint kellene élnünk.”

Fordította: Frick József
Forrás: Kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Elitista nárcizmus – Korunk nagy betegsége

Közzétéve

Szerző:

Miért tűnik úgy, hogy politizálok? Mert valóban azt teszem. Úgy hívják ezt, hogy „működöm a rendszerben”. És a rendszer, amelytől országunk helyzete függ, az nagyrészt a politika. Ha a politika nem szól bele a hitembe, akkor majd én is távol tartom magam a politikától. Önök törvényessé akarják tenni a gyermekgyilkosságot? Akkor „Kezdődjék a műsor!”

Nos, ne értsenek félre. Természetesen Isten hatalma és mély hitünk az egyedüli hatalom, hogy legyőzzük a gonoszt. És én mindent megteszek, amit tudok, hogy szoros kapcsolatban maradjak Istennel, és mindent megteszek azért, hogy segítsek másoknak is ugyanígy tenni. IGEN, az imádsággal kell kezdenünk. De nem ám akármilyennel, hanem olyan imával, amely azt kiáltja Istennek: „Mi nagyon komolyan gondoljuk ezt!”

Nagy Szent Vazul így írt:

„Ha néha kértél és nem kaptál, az azért van, mert rosszul kértél, következetlenül, vagy túl könnyedén, vagy olyasmit kértél, ami nem lett volna neked jó, vagy azért, mert felhagytál a kéréssel.”

Ezért hiszek az Egyesült Államokban működő “Ima Hadtestben” és segédkezem annak vezetésében. Egyszerűen szólni kell Istenhez a lehető legnagyobb buzgósággal, hogy gyógyítsa meg országunkat (lásd Jónás és Ninive történetét).

Az imádságon kívül azonban van komoly „munka” itt a földön is, mégpedig a rendszeren belül. Számomra ez nem azt jelenti, hogy a választási irodákban dolgozom, vagy reklámtáblákat állítok. Számomra, úgy hiszem, azt jelenti, hogy kihívom a gonoszt, és mindent megteszek azért, hogy mindannyiunkat arra motiváljam, hogy „szavazzuk ki a gonoszt a hatalomból”.

Ezért akarok nagy erővel rávilágítani arra a legnagyobb gonoszságra, amellyel korunkban szembenézünk. Ez a gonosz minden gonoszak közül a legrégebbi, és a leginkább jellemző magára a Sátánra: a zavaros büszkeség, az önelégültség, vagy más szóval az elitista nárcizmus.

Elitista nárcizmus – önelégültség

Már kisgyermekkorban felfedezi az ember azt, amit én „játszótéri politikának” nevezek. Gyakran viccelődöm ezzel, amikor egy társadalmi eseményen csatlakozom a felnőttek egy csoportjához. Valami ilyesmit mondok: „a laza srácokkal akarok lógni”. Gyakorlatilag nincs olyan játszótér vagy iskolai aula, amely immunis lenne azoknak a fiataloknak a csoportjától, akik a „laza srácok” közé vágynak tartozni. És melyik gyermek ne tapasztalta volna meg egyszer-egyszer a kirekesztettség érzését, vagy azt, hogy kilóg a népszerűek csoportjából? Talán csak a népszerű gyerekek nem élték ezt át.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a „játszótéri politika” annyira mindennapi, hogy sokan már természetesnek veszik, valami olyasminek, mint az „erősebbek fennmaradása”. Ez a fajta kirekesztés azonban sokaknál neurózishoz vezet.

Ugorjunk a gyerekkorból a felnőttkorba. Mindannyian tudjuk, hogy ugyanaz a játszma zajlik a felnőttek körében is, mint ami a gyermekkorban kialakult – csak másképp hívjuk: „elitista nárcizmus”. Túl sokan akarnak a népszerűek, a „bennfentesek” csoportjába tartozni.

Az ALPF Medical Research honlapja az „elitista nárcizmust” így írja le:

„ … ezek az egyének hamis képet alakítanak ki magukról, olyat, amely még tovább erősíti amúgy is felsőbbrendű énképüket, nem pedig olyat, amely kompenzálná a komoly kisebbségi érzésüket. A félelmük nem az, hogy alkalmatlannak találják őket, hanem hogy átlagosnak. Sokan annyira lenézik a hétköznapi embereket, hogy az már a szadista ember személyiségjegyeire utal. Míg az elitista nárcisztikus személy azt is élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja, durván és exhibicionista módon kérkedhet intellektuális képességeivel is, vagy a felhalmozott javaiból adódó előjogaival. Sokféleképpen lehet agresszív magabiztosságtól felfuvalkodni. Ezek az egyének a legnevesebb iskolákba és egyetemekre járnak, exkluzív klubok tagjai, és csak a saját társadalmi osztályukkal barátkoznak.”

Én „Kennedy-katolikusként” nőttem fel. Abban az időben ez azt jelentette, hogy együtt éltünk a „munkásosztállyal”, lojálisak voltunk az országgal, hűségesek voltunk vallásgyakorlásunkban, figyeltünk a körülöttük élők szükségleteire, különösen a szegényekére. Nem sokkal később úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. A Demokraták teljesen beleszerelmesedtek a „mi tudjuk, mi a legjobb mindenkinek” gondolatába, üldözték a háborúból visszatért katonákat, gonosznak állították be a rendőrséget: valami olyan szocializmust erőltettek, amelyben a „kormány a főnök”, és ahogy az évek múltak, észrevettem, hogyan manipulálják a szegényeket – főleg úgy, hogy teljes függőségben tartják őket – azért, hogy az elitista Demokraták hatalomban maradhassanak. Ez undorító!

Ez lassan átalakult az „öntelt elit ideológiájává”, amely kidobta a keresztény értékeket és az Alkotmányt, valahányszor csak ebből előnye származott. Igazságügyi ideológusok, akik „jobban tudják, mint mi, szánalmas kisemberek”, annyira „haladó” gondolkodásúak lettek, hogy elhitték, hogy haladnunk kell, és az elmúlt 49 évben 60 millió ártatlant meg kell ölnünk. Most pedig újra kell értelmeznünk a házasságot a civilizáció során először, sőt, felnőtt férfiak közösen használhatnák a mosdót kislányokkal. Mi pedig, a „köznép”, csak üljünk nyugodtan, és fogjuk be a szánkat, mert az elit „jobban tudja”, mert ők ugyebár „haladók”.

Ami nekik a „haladás”, azt mi „megtérésnek” nevezzük. A különbség annyi, hogy ők – elitista nárcizmusukban, önelégültségükben, magukat felsőbbrendűnek gondolva – túllépnek az Alkotmányon, sőt még Istenen is. Amikor mi „új életre emelkedünk”, meghajolunk Teremtőnk előtt… ezt hívjuk „megtérésnek”.

A Navarrai Biblia így kommentálja a Korintusiaknak írt első levelet:

„A lelki ember Isten kegyelméből újjászületett keresztény; a kegyelem növeli képességeit, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek természetfölötti értékkel bírnak – a hit, a remény és a szeretet cselekedeteit. Az az ember, aki a kegyelem állapotában van, képes érzékelni az Isteni dolgokat, mert vele van a Lélek, a krisztusi értelem és a krisztusi magatartás „Nincs választásunk,” – tanítja Szent Josemaria Escriva – „csak két lehetséges módja van a földi életnek: vagy a természetfölötti szerint élünk, vagy úgy, ahogy az állatok. Ti és én csak Isten életét élhetjük, a természetfölöttit.” (Friends of God- Isten barátai) (Részlet a Church Militant Field Manual c. könyvből – Kézikönyv terepen dolgozó egyházi aktivistáknak)

A Sátán taktikája az, hogy belénk tölti a büszkeséget; ifjúkorunk játszótéri „nárcisztikus elitizmusát”. Vannak, akik képesek eljutni a „megtéréshez”, míg mások egész életen át beleragadnak ebbe a felsőbbrendű, fennhéjázó viselkedésbe.

Mindez pedig megfertőzte a valaha (jó értelemben vett) büszke „Kennedy katolikus” pártot. Ezt a harcot vívjuk ma. Ez a kígyó feje, amiért Miasszonyunkhoz könyörgünk, hogy eltapossa.

Írta: Richard Heilman atya
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Roman Catholic Man

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű