Nemrégiben, egyáltalán nem szándékosan, egyszerre olvastam a Vatikáni Szinódusi Hivatal legújabb dokumentumát és Georges Bernanos Egy falusi plébános naplója című művét.
Egymás mellé került így két, merőben eltérő szöveg, és ez nagyon elgondolkodtatott.
A szinódusi dokumentum a bürokrácia tipikus terméke – szószátyár és tele van szakzsargonnal. Az 1936-ben írott Bernanos-regény kisebbfajta klasszikus, a vallásos regényirodalom egyik mérföldköve. (Erősen ajánlom a Robert Bresson által rendezett filmváltozatot is.) A szinódusi dokumentum irodalmi szempontú összehasonlítása a könyvvel olyan lenne, mintha egy száraz gabonapelyhet tartalmazó dobozon lévő műalkotást hasonlítanánk össze a Mona Lisával.
Most, hogy ezt előrebocsátottuk, azért meg kell mondanunk, hogy az összehasonlítás nemcsak lehetséges, hanem egy bizonyos területen nagyon szemléletes is, éspedig abban a kérdésben, hogyan látja a két alkotás az egyházat.
Mielőtt továbbmennék, a méltányosság megköveteli, hogy mondjak egy kis figyelmeztetést az Egy falusi plébános naplója c. könyvhöz. Ez a könyv nem valami kis könnyű olvasmány, amely csak arra alkalmas, hogy kitöltse azt a pár órát, amíg a következő futballmeccs kezdetére várunk. Egy fiatal pap története, akinek nem diagnosztizált gyomorrákja van, és haldoklik, miközben egy sivár francia faluban az emberek tehetetlenségével és rosszindulatával küzd. A regény gyakran felkavaró üzenete a hitről és a reményről csak a végén, a haldokló pap utolsó szavaiból derül ki: „Számít ez? Minden kegyelem”.
Bernanos meglátása szerint az Egyház alapjaiban, visszavonhatatlanul összekapcsolódik a bűnnel, a szenvedéssel, a megváltással és az örömmel. Egy szívós öreg pap, aki jóban-rosszban hűséges maradt, így fogalmaz: „Én örömet hozok neked. Ingyen adom, csak kérned kell. Az Egyház ajándékában van az öröm, minden öröm, amit csak meg lehet osztani ebben a szomorú világban. Amit az Egyház ellen tettetek, azt az öröm ellen tettétek”.
A szinódusi hivatalból származó dokumentum a projekt jelenlegi „kontinentális” szakaszát írja le – amely az idő múlásával egyre jobban hasonlít egy bonyolult, tekervényes szerkezetre, amely zörögve és hörögve egyre több ülést és egyre több szót termel. A kontinentális csoportokhoz az elkövetkező hetekben a világ hierarchiáinak képviselői és más meghívott vendégek fognak csatlakozni, s ez még több találkozót és szót eredményez. A püspökök szinódusa, jövő év októberében Rómában, illetve Ferenc pápa elrendeléséből majd 2024 októberében, szintén ülésezni fog és … még tovább beszél.
Hogyan látja tehát a szinódusi hivatal a szinódusi egyházat? Így: „A szinódusi út üzenete egyszerű: megtanulunk együtt menni és együtt leülni, hogy megtörjük ugyanazt a kenyeret, és mindenki megtalálja a helyét. Mindenki meghívást kapott, hogy részt vegyen ezen az úton, senki sincs kizárva. Erre érzünk elhívást, hogy hitelesen hirdessük Jézus evangéliumát minden népnek.”
Nagyon örülök, hogy az Evangélium hirdetését megemlítik, de a szinódusi hivatalnak ez a megfogalmazása úgy is érthető, mintha a szinódust megelőzően senki sem hirdette volna az Evangéliumot.
A dokumentum, amely összefoglalja az egyházmegyei konzultációkból származó anyagokat, ahogyan azokat az egyes nemzeti püspöki konferenciák jelentették, rögzíti az olyan kedvenc „progresszív” témákban született felhívásokat, mint a nős papok és a női papok kérdése, a házasságon kívüli szex megengedő megítélése és az azonos nemű párok megáldása.
Eddig enyhén bizakodó voltam a szinódussal kapcsolatban, de most már vannak kétségeim: vajon ez egyszerűen csak egy hivatalosan jóváhagyott hangadó fórum lesz-e, amely visszhangozza az egyházhoz intézett felhívásokat a szexuális forradalomhoz való csatlakozásra? Még van idő megmenteni a szinódust, és valami érdemlegeset csinálni belőle. Egyelőre azonban maradok annál az egyháznál, amelyik Georges Bernanos bemutatásában él.
Írta: Russell Shaw
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: catholicworldreport.com
Kókay Ágoston
2022-12-21 at 10:40
Az „A dokumentum, amely összefoglalja az egyházmegyei konzultációkból származó anyagokat, ahogyan azokat az egyes nemzeti püspöki konferenciák jelentették, rögzíti az olyan kedvenc “progresszív” témákban született felhívásokat, mint a nős papok és a női papok kérdése, a házasságon kívüli szex megengedő megítélése és az azonos nemű párok megáldása.” fejezetet nem lehetne esetleg jóhiszemű módon úgy értelmezni, hogy az egyházi tanítóhivatal – mivel ezek az inkriminált kérdések meglehetősen hangsúlyosan terítékre kerülnek napjainkban (ld. német egyház) – fontosnak tartja ezekben a kérdésekben tiszta vizet önteni a pohárba. Nagy valószínűséggel úgy, ahogyan azt folyamatosan jelezte, akár a közelmúltban is nem egyszer, hűségesen az Egyház eredeti tanításához.