fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

A Szűzanya végrendelete

Közzétéve

Fotó: Cathopic

Elmélkedési támpontok Mária elszenderedésének ünnepéhez.

A négy Mária-dogma: Mária mennybevétele, Mária szüzessége, szeplőtelen fogantatása (1854, négy év múlva lourdes-i jelenés), istenanyasága. Időben, ami a legkorábbi, az a legkésőbb kihirdetett hitigazság (1950).

Az elszenderedést augusztus 14-én ünnepeljük, mint vigília-ünnepet, a Gyulafehérvári Egyházmegyében egyedül csak Szentdemeteren.

Ezen a napon halt vértanúhalált Maximilian Kolbe, lengyel minorita szerzetes 1943. augusztus 14-én. Ezt a szerzetespapot az egész Lengyelország ismerte. 33 évesen egész kolostorvárost alapított: könyvkiadóval, nyomdával, műhelyekkel, rádióállomással, gimnáziummal. 1939-ben a nácik elfogták és a haláltáborba vitték. Egyik nap látta, hogy egy Franciszek Gajowniczek nevű családos férfit, akinek felesége és gyermekei voltak otthon, ki akarják végezni. Önként jelentkezett az SS tiszteknél: „az én életemet vegyétek el az övé helyett”.  Elfogadták az egyezséget, és a többi éhhalálra ítélttel együtt bezárták egy bunkerbe. Akik az éhségbunker előtt elhaladtak, napokig hallották, hogy Kolbe a társaival együtt bent imádkozik és énekel. Utolsóként halt meg, de nem természetes halállal: a katonák halálos injekciót adtak neki. Amikor szentté avatta szent II. János Pál pápa, 1982-ben, Franciszek Gajowniczek ott állt a Szent Péter-téren, és nem tudta visszatartani könnyeit. Ő azért élt, mert valaki életét adta érte. Kolbe atya mindennapi imája így hangzott: „Segíts, ó Szeplőtelen Szent Szűz, hogy minden munkámmal és személyes áldozatommal téged dicsérjelek, és add, hogy érted éljek, dolgozzam, szenvedjek és meghaljak.” Marcell Mihály pap, nevelő tanár és professzor mondogatta növendékeinek: „Reggel, amikor felébredek, úgy kezdem a napomat, hogy a feszületre tekintve így fohászkodom: szolgálatodra jelentkezem.”

Ezen a napon jött Szent Gellért, az első hithirdetők egyike Magyarországra, és Szent István király megkérte, szóljon az akkori magyarokhoz. Ő a Napbaöltözött asszony dicséretét zengte. És ezen a napon az élete végét érző Szent István király fölajánlotta népét és koronáját a Boldogságos Szűznek.

Nyelvemlékeink között is fontos szerepet tölt be a Horváth-kódex, amelybe 1522-ben, a Margit-sziget apácazárdájában, a domonkos nővérek csodálnivaló részletességgel és megihletődéssel írták le Mária halálát és mennyvebételét. Ugyancsak ezekben az években rögzítették papírra a marosvásárhelyi ferencesek, hogyan virrasztottak az apostolok Szűz Mária koporsója körül, néha még álomba is szenderülve. Mindez a Teleki-kódexben található. A Mária-tisztelet visszahatott anyanyelvünk fejlődésére, virágzására. Magyarul írni és beszélni, hinni és cselekedni, követni Krisztust, ez ma is életprogram. Megismerni, megbecsülni, fejleszteni és továbbadni nemzetünk értékeit, nyelvét, csak közösségben sikerül. A Mária-tisztelet is közösséggé tesz minket.

Máriának nincs földi sírja. Sehol nem kerültek elő a csontjai, sehol nem alakult ki helyhez kötött tisztelete. Ez is mennybevételének „tárgyi bizonyítéka”… Nem tudjuk, hogy hagyta itt az Istenszülő ezt az árnyékvilágot. Nem volt emberi szemtanú, de az ő élete végső célunkra irányítja figyelmünket. És nemcsak az élete, hanem az evilágból való kilépése is. Nem azt búsúlta, hányfelé osztják a vagyonát, ki örökli ezt vagy azt a tárgyat, nem szaladt közjegyzőhöz, hogy megírja végrendeletét.

A papoknak minden öt évben meg kell újítaniuk a végrendeletüket. Miért? Mert ezt az életet a halál, az elmúlás feszültségében éljük. Az élet felelősség. Nem hagyhatunk mindent az utolsó pillanatra. Nem nehezíthetjük meg az utánunk jövők dolgát. És nem köthetjük meg nemtörődömségünkkel Isten szeretetének kezét. Prohászka Ottokár írta végrendeletében: „örömmel halok meg, mert Krisztus dicsőséges arcába nézhetek”. Mi megírtuk-e a végrendeletet? Mit hagyunk gyermekeinkre (pénz, lakás, autó, elvek, szokások… netán jó példa, nevelés, hit és erkölcs…)? Mire neveljük őket? Miért van az, hogy gyermekeink elfordulnak tőlünk, hogy nincs, aki öregségünkre egy pohár vizet adjon? Miért van az, hogy kisajátítjuk, vagy egyenlőtlenül szeretjük, és őket okoljuk, ha jó dolgukban már megfeledkeznek rólunk?… Kitartunk-e a gyermekek mellett, mint Mária? Jól szeretjük-e őket? Mi a fontosabb a mai szülőknek, édesanyáknak: saját karrierjük, vagy a gyermekeik élete? El tudjuk-e engedni gyermekünket, az életet, az egészséget – készülünk-e a jó halálra? Egyengetjük-e a saját és gyermekeink életét tudatosan, hiszen, ha belegondolunk: a halállal már a poklot is lehet választani. „A pokol végleges, a menny végtelen”…-írja Pajor András. A pokolból nincs kiút, de Istenhez mindig visszatérhetünk itt a földön. Amíg nem késő, letérhetünk a bűn útjáról. Vagy azt hisszük, hogy minden rosszat következmények nélkül ki lehet próbálni, s ha nem tetszik, könnyen kiszállhatunk a buliból…? Vannak gyerekek, akik már az anyanyelvet is elfelejtik: itthon is. Külföldre kerülve még inkább. Mária úgy élt, hogy életében ránk hagyta a legfontosabbat: „tegyétek meg, amit fiam mond.” Ma is ezt mondja a jelenésekben.

Mi csak feléljük örökségünket, de nem teszünk hozzá, nem adjuk tovább. Akkor hogyan gyarapítjuk?

1969-ben szentelték fel a názáreti Angyali Üdvözlet bazilikáját, amelyet 15 évvel ezelőtt nekem is volt szerencsém látni, több paptársammal együtt. Ez a templom egy 1700-as években, a ferencesek által épített szentély helyén épült. A 20. századi felszentelést a régi templom romjainak eltakarítása, ill. rendbe hozása, és különféle ásatások előzték meg. Egy olasz régészcsoport tagjaként Bellarmino Bagatti ferences régész gondolt egy merészet, és utána járt, mi a története ennek a bazilikának. Szó szerint ásatásokba kezdett, és rögtön kiderült, hogy nem igaz a sokat hangoztatott, turistakönyvekbe beleírt állítás, miszerint a templom alatt római sírok voltak. Az ásatások során ugyanis nem sírokat találtak a templom alatt, hanem ősi lakóházak jól látható nyomait és egy keresztesek által épített templom romjait, az alatt viszont egy bizánci templom maradványai kerültek felszínre. És itt jött a meglepetés: még mélyebbre ásva egy ősi zsinagógát tártak fel, amely a názáreti keresztény zsidók/zsidó-keresztények zsinagógája volt. Tehát Názáretben is virágkorát élte a keresztény egyház. A régész, ferences szerzetes atya pedig, a zsinagógatetőt támasztó egyik oszlop alján görög betűs feliratot talált: Kaire Maria (Üdvözlégy Mária). A történelem első Ave Maria-ja kőbe vésve. Egy másik oszlopon örmény felirat volt: Szép Szűz!

Bebizonyosodott, hogy ezek a feliratok messze az első mariológiai zsinatok előtti időkből származnak, vagyis Mária-tiszteletünk hiteles tárgyi bizonyítékai. A Mária-tisztelet tehát egyidős a kereszténységgel, és ott született, ahol ez az egyszerű leány, majd édesanya élt, Názáretben. Mária az egyház identitását erősíti. Luther Márton is Mária-tisztelő volt, a keleti egyház ikonjai is zömében Mária- vagy Madonna-ábrázolások. Ahogyan nemzeti hőseinket, írókat, politikusokat, hadvezéreket tisztelünk, szobraikat megkoszorúzzuk, Máriát, Megváltónk édesanyját is tisztelnünk, szeretnünk kell. És ez jó. Nem celebkultusz ez, nem a hitnek egy giccsesebb változata ez, mert hát Jézushoz nehéz lenne közel kerülni, és Mária könnyebb „falat”…, hanem inkább egy egészséges anya-gyerek kapcsolat. Ha Jézus testvérnek tekint, akkor mi mindnyájan Mária gyermekei vagyunk.

Amikor tehát a rózsafüzért imádkozzuk, vagy a legősibb Mária imánkat-oltalmad alá futunk…- egy olyan megszakíthatatlan láncolatba, folyamatba kapaszkodunk bele, amely a kereszténység kezdetéig nyúlik vissza.

Mária ikon, példakép, hivatkozási alap. Ő a par exellence nő, akire felnézhetünk, akire hivatkozhatunk imáinkban. Ha hozzá közel kerültünk, Szent Fia szeretetét is elnyertük. Mert Isten kedvét találta benne, mert elénk élte az Istenhez tartozás általunk is követhető életstílusát. Mária monogramját is belevarrjuk zászlóinkba, liturgikus ruházatunkba, mintegy védjegyet, ami által hisszük és valljuk, hogy Istenhez is közelebb kerülünk.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Lelkiség

Robert Barron püspök: Miért tragikus botorság a tudomány és a vallás közötti feltételezett konfliktus

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Word on Fire

Robert Barron püspök írása

Éppen a múlt héten (március közepén – szerk.) volt szerencsém beszédet mondani a Los Angeles-i Valláspedagógiai Kongresszus ifjúsági napján. Az ország különböző pontjairól mintegy négyszáz középiskolás diák ült a hallgatóságban, és a kongresszus szervezőinek kérésére a vallás és a tudomány kapcsolatával foglalkoztam. Ők is tudták, mint ahogyan én is évek óta ezt mondom, hogy a tudomány és a hit közötti állítólagos konfliktus az egyik fő okozója annak, hogy sok fiatal elszakad egyházainktól. Elmondtam fiatal hallgatóimnak, hogy ez a “hadakozás” valójában kitalálás, illúzió, egy tragikus félreértés gyümölcse. És megpróbáltam ezt úgy bemutatni nekik, hogy négy témát taglaltam, amelyeket röviden összefoglalok ebben a cikkben.

Először is, a modern természettudományok a vallásból jöttek létre, nagyon is valóságos értelemben. A tudomány nagy alapítói – köztük Kepler, Kopernikusz, Galilei, Newton és Descartes – kivétel nélkül egyházilag támogatott iskolákban és egyetemeken tanultak. Az egyház égisze alatt értették meg és fogadták be a fizikát, a csillagászatot és a matematikát. Pontosabban szólva, a kísérleti tudományok fejlődéséhez szükséges két, alapvetően teológiai igazságot ezekben az intézményekben tanulták meg – nevezetesen azt, hogy a világegyetem nem azonos Istennel, és hogy a világegyetemet minden szegletében az érthetőség, az értelem jellemzi. Ha a természet lenne Isten – ahogyan ezt számos vallás, filozófia és miszticizmus is tartja -, akkor soha nem lehetne megfigyelések, elemzések és kísérletezések alkalmas tárgya. És ha a természet egyszerűen kaotikus, formák nélkül való lenne, akkor soha nem mutatná azokat a harmóniákat és strukturált értelmeket, amelyeket a tudósok oly szívesen keresnek. Ha eljutunk ehhez a két igazsághoz, amely mindkettő a teremtésről szóló tanítás függvénye, akkor indulhatnak el a tudományok.

Másodszor, ha helyesen értjük a tudományt és a teológiát, akkor nem állnak ellentétben egymással, mivel nem ugyanazon a pályán versenyeznek az elsőségért, nem úgy versengenek, mint az egymással szemben álló futballcsapatok. A tudományos módszert alkalmazó fizikai tudományok az empirikusan ellenőrizhető szférába tartozó eseményekkel, tárgyakkal, dinamikával és kapcsolatokkal foglalkoznak. A teljesen más módszert alkalmazó teológia Istennel és Isten dolgaival foglalkozik – Isten pedig nem egy tárgy a világban, nem a természet kontextusában körülhatárolt valóság. Ahogyan Aquinói Tamás megfogalmazta, Isten nem ens summum (a legfőbb létező), hanem ipsum esse (maga a létezés mint olyan) – ez annyit jelent, hogy Isten nem egy lény a lények között, hanem ő az az ok, ami miatt egyáltalán létezik empirikusan megfigyelhető világegyetem. Ilyen módon olyan, mint egy dús, bonyolult regény szerzője. Charles Dickens soha nem jelenik meg szereplőként egyik terjedelmes művében sem, mégis ő az okozója annak, hogy ezek a szereplők egyáltalán léteznek. Hasonlóképpen, a tudományok mint olyanok soha nem dönthetnek Isten létezésének kérdésében, és nem is szólhatnak az ő tevékenységéről vagy attribútumairól. Más típusú racionalitásra van szükség ezeknek a kérdéseknek az eldöntéséhez, olyanra, amely nem áll versenyben a tudományos racionalitással.

Ezzel el is érkeztem a harmadik pontomhoz: a szcientizmus (a tudományos felfogás elsőbbsége a hitre alapozottal szemben – a szerk.) nem tudomány. A szcientizmus, amely sajnálatos módon manapság nagyon elterjedt, különösen a fiatalok körében, minden tudást a ismeretek tudományos formájára redukál. A fizikai tudományok tagadhatatlan sikere és az ezek révén kifejlesztett technológiák rendkívüli hasznossága alakította ki sokak fejében ezt a meggyőződést, de ez tragikus elsivárosodást jelent. Lehet, hogy egy kémikus meg tudja mondani, hogy milyen kémiai összetételű festékeket használt Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetén, de akármilyen tudós, semmit sem tudna mondani arról, hogy mi teszi annyira széppé ezt a műalkotást. Egy geológus képes lehet megmondani nekünk, hogy milyen földrétegek vannak Chicago városa alatt, de tudósként soha nem tudná megmondani, hogy a várost igazságosan vagy igazságtalanul vezetik-e. A tudományos módszert nyomokban sem lehet felfedezni a Rómeó és Júliában, de ki lenne olyan ostoba, hogy kijelentse, ez a darab nem mond semmi igazat a szerelem természetéről? Ugyanígy a Biblia és a teológiai hagyomány nagy szövegei sem “tudományosak”, mégis a legmélyebb igazságokat mondják el Istenről, a teremtésről, a bűnről, a megváltásról, a kegyelemről stb. Sajnos, felsőoktatási intézményeinkben a bölcsészettudományok gyengülésének szintén a szcientizmus az oka és a következménye is. Ahelyett, hogy az irodalmat, a történelmet, a filozófiát és a vallást az objektív igazság csatornáiként értékelnék, ma sokan ezeket a szubjektív érzések körébe utalják, vagy pedig lesújtó ideológiai kritikának vetik alá.

Negyedik, egyben utolsó megjegyzésem a következő: Galilei egy nagyon hosszú könyv egyetlen fejezetének egyetlen bekezdését jelenti. A nagy csillagászra gyakran hivatkoznak azon hős tudósok patrónusaként, akik a vallás homályosságától és irracionalitásától való megszabadulásért küzdöttek. Az egyház és a tudomány kapcsolatában sötét paradigmának tekintik azt, hogy könyveit az egyház cenzúrázta, és a nagy tudóst a pápa parancsára virtuálisan bebörtönözték. Világos, hogy a Galilei-epizód aligha volt az egyház történetében a legszebb pillanat, és ami azt illeti, II. János Pál, valódi bűnbánatot mutatva, kifejezetten bocsánatot kért érte. De alapvetően nem megfelelő, ha ezt az epizódot használjuk a hit és a tudomány közti játék szemlélésének egyetlen lencséjeként. A modern tudományok kezdeteitől fogva több ezer mélyen vallásos ember vett részt tudományos kutatásokban és vizsgálatokban. Hadd említsek közülük néhányat. Kopernikusz, a forradalmár kozmológus harmadrendi domonkos volt; Nicholas Steno, a geológia atyja és az Egyház püspöke; Louis Pasteur, a mikrobiológia egyik megalapítója és hívő katolikus világi ember; Gregor Mendel, a modern genetika atyja és ágostonrendi szerzetes; Georges Lemaître, a kozmikus eredetről szóló ősrobbanás-elmélet megfogalmazója és katolikus pap; Mary Kenneth Keller pedig, az első olyan nő az Egyesült Államokban, aki informatikából doktorált, katolikus apáca volt. Úgy gondolom, joggal mondhatjuk, hogy ők mind megértették azokat az alapvető pontokat, amelyeket kifejtettem ebben a cikkben, és ezért úgy látták, hogy teljes odaadással tudják szolgálni mind tudományágukat, mind pedig hitüket.

Végezetül talán különösen arra buzdítanám napjaink katolikus tudósait – kutatókat, orvosokat, fizikusokat, csillagászokat, kémikusokat stb. -, hogy beszélgessenek a fiatalokkal erről a kérdésről. Mondják el nekik, hogy valójában miért téveszme a vallás és a tudomány közötti állítólagos háborúskodás, és ami még ennél is fontosabb, mutassák meg nekik, hogyan békítették össze a kettőt ők a saját életükben. Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy a kettéválasztásnak ez az ostoba igazolása továbbra is megmaradjon.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Word on Fire

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

In hoc signo vinces – E jelben győzni fogsz – Konstantin császár látomása, amely megváltoztatta a világot

Közzétéve

Szerző:

Az apostoli hagyomány számol be Konstantin császár megtéréséről a 312. évben a Milvius-hídi csatában aratott győzelme után. Állítólag maga Krisztus adta meg neki ezt a győzelmet. Akár szépítjük, akár nem, ez az esemény volt a Római Birodalom és az egész világ arculata átalakulásának kezdete. Nagy Konstantint az Egyház május 21-én ünnepli.

Róma, 313. Futótűzként terjedtek a császárról szóló pletykák a főváros utcáin. Új szelek fújnak a birodalomban. Miután Konstantin legyőzte riválisát, Maxentiust, ő lett a Nyugat vitathatatlan ura. Semmi meglepő nem volt ebben egy olyan katonai vezető esetében, mint ő. Jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy inspirálja, ösztönözze katonáit. De az előző nyáron a Milvius-hídnál vívott híres csata győzelmét a császár a keresztények Istenének tulajdonította.

Nem volt titok senki előtt, hogy Konstantin hisz az istenekben. Azt mondták róla, hogy amikor fiatalabb volt, Apollón istenről és egy dicsőséget szerző győzelemről is látomása volt. Túlzott ambíciója ebből születhetett. Konstantin a hódításaiban az istenek által számára fenntartott sorsot látta. Ám a híres Milvius-hídi csata előtti napon a császárnak új álma volt. Ebben egy fehér ruhás férfit látott, aki keresztet mutatott fel neki és ezeket a szavakat mondta. E jelben győzni fogsz.

Konstantint felzaklatta az éjszakai látomás, de nem volt kétsége az isteni hírnök kiléte felől. Jézus volt, az Isten fia, akit édesanyja, Ilona (Heléna) imádott. Reggel ezt a jelet vésette katonái pajzsára (Szerk: Más források szerint a zászlóira, illetve a katonái ruháira varratta a jelet.), mielőtt a csatába indultak. Az összecsapás egyenlőtlen volt, Konstantin fegyveres erői hamar átvették a vezetést, Maxentius pedig a Tiberisbe zuhant. Teljes volt a győzelem. Konstantin győzött.

A kereszténység terjedése

Bár nehéz ellenőrizni ennek a látomásnak a tényeit, az biztos, hogy a császár egészen átalakulva tért haza ebből a győzelemből. Pénzérmékre verette a keresztet és még ugyanabban az évben kihirdette a milánói ediktumot. “Mindenki a maga módján imádhatja a mennyben élő istenséget.” Ezzel Konstantin olyan toleranciát tanúsított, amilyent korábban római császárnál még nem tapasztaltak. Nem írta elő, hogy szakítani kell a pogány istenségekkel, és a bálványimádókat sem ítélték el… A kereszténység terjesztéséért dolgozott, de a birodalom egysége is közel állt szívéhez.

Konstantin élete hátralevő részében a kereszténységért dolgozott. Kedvezményekben részesítette az Egyházat, 325-ben az első ökumenikus zsinat elnöke volt, 330-ban pedig Konstantinápolyt a kereszténység fővárosává nyilvánította. Számos keresztény szentélyt építtetett, például a Szent Péter bazilikát és a Szent Zsófia (Hagia Sophia) bazilikát. Édesanyja, a később szentté avatott Ilona a Szentföldre ment, hogy megkeresse Krisztus ereklyéit. Ezt követően építtette fel ott a Szent Sír templomot.

I. Konstantin 337-ben halt meg a kisázsiai Nikomédiában. Bármilyen meglepőnek is tűnik, az első keresztény császárt csak a halálos ágyán keresztelték meg. A kereszténység továbbra is hullámvölgyeken ment át a birodalomban. De a láng, amit Szent Konstantin gyújtott, soha nem fog kialudni.

Ezt a cikket Hegedüs Katalin önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.

Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Valóban készen áll a gyermeke az elsőáldozásra?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Marko Vombergar / ALETEIA

Meg kell-e valóban várni, hogy a gyermek képes legyen értelmesen közölni kívánságát, hogy engedjék közeledni az Eucharisztia asztalához? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás valóságos találkozás lehet Jézussal, és kezdete lehet a tényleges belső életnek.

Az okok, amit a gyermekek felhoznak, hogy az elsőáldozásban részesüljenek, gyakran nem éppen elfogadhatók. Paul és Victoire ikrek. Viki „úgy szeretne tenni, mint a nagyok”, és elege van már abból, hogy vasárnaponként keresztbe tett karokkal álljon a pap elé és áldást kérjen. Paul viszont semmi másra sem gondol, mint az ajándékokra, amelyeket erre az alkalomra kaphat! Mit tegyünk ilyenkor? Várjunk, míg a gyermek kellően éretté és tökéletessé válik? Megvárjuk, amíg betéve tudja a katekizmust? Várjunk, amíg ugyanolyan idős lesz, mint a többiek? Ez néhány szülő fájdalmas tapasztalata, sokan elhalasztják a döntést a jövőre, a következő évre tolják el gyermekük elsőáldozását.

Néha maguk a papok kérik ezt. És mi van, ha a felnőttek tétovázásának alapja végül is csak a hit és a remény hiánya a gyermek iránt, akinek még gyermeki a tekintete, gyermeki a hite és az élete? Valóban meg kell várni, amíg a gyermek képes a kívánságát értelmesen előadni ahhoz, hogy engedjék az Úr asztalához járulni? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás lehet tényleges találkozás Jézussal és a belső élet kezdete.

Igazi vonzódás Jézushoz az Eucharisztiában

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a gyermek kész-e a szentáldozásra? (És mi vajon készek vagyunk-e valamikor is Krisztus befogadására?) „Azt gondolom, hogy az első, amit figyelembe kell venni: a gyermek vágyakozása” – magyarázza Florence, két gyermek anyja. „Ez olyan, mint egy hívás, amit nem lehet mindig szavakban kifejezni. Azt hiszem, a gyermekeimben tényleg megvolt a valóságos vonzás Jézus felé az Eucharisztiában, ami hatalmas erővel segítette őket Isten misztériumának megközelítésében.” Majd hozzátette ragyogó mosollyal: „Mindez végtelenül meghalad minket!” Ez a vágyakozás különbözőképpen nyilvánulhat meg, ne felejtsük el azonban, hogy egyes kisgyermekek nagyon gátlásosak lehetnek, hogy belső érzéseikről szóljanak. „A fiam azt magyarázta, hogy szeretné Jézust jobban megismerni és „teljesen” részt venni a szentmisén, ez adta meg a zöld jelzést arra, hogy engedjük elsőáldozásra” – mondja Armelle.

De mi legyen azokkal, akiknek látszólag nincsenek ilyen erős motivációi? „Ez nem olyan súlyos dolog” mondja Victoire és Paul anyja. „Gyakran előfordul, hogy egy gyermeknél, aki látszólag nem kíván áldozáshoz járulni, a szentségre történő felkészülés során támad fel a vágy. A többiek evangelizálják, és természetesen a felkészítés maga”. Szent II. János Pál pápa hangsúlyozta: „Krisztus mindig különleges szeretettel volt a gyermekek iránt. Apostolaihoz így szólt: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10, 14) Ne felejtsük el, hogy ha elindultak e felé a nagy szentség felé, akkor biztosan volt valamikor egy pillanat, amikor fellobbant egy szikra, egy vágy, egy szomjúság…

A gyermeknek ismernie kell a vasárnapi szentmise szertartását

Azonban más kritériumok is léteznek. Elengedhetetlen, hogy a gyermek meg tudja különböztetni a jót a rossztól – ezért szükséges a szentgyónás az elsőáldozás előtt – és hogy kinyilvánítsa a vágyat arra, hogy jobban megfeleljen Jézus kívánalmainak. „Amikor a fiam a hitoktatáson készülődött az elsőáldozásra, észrevettem, hogy sokkal szolgálatkészebb lett és igyekezett a háztartási munkákban segíteni”, meséli Florence. „És amikor együtt imádkoztunk, sokkal több mindent kért, és bensőségesebb volt az imában.”

Hogy a gyermekek ismerjék a vasárnapi szentmise szertartását, az szintén szükséges feltétel. „Azt hiszem, hogy a négy fiam akkor vált igazán késszé a szentáldozásra, amikor rádöbbentek, hogy Jézus irántunk való szeretetből halt meg a keresztfán, és feltámadása a remény nagy üzenete. Lehet, hogy nem értették meg teljesen abban az életkorban, de abban a pillanatban befogadták a szívükbe” emlékezik vissza Armelle.

A leglényegesebb kritérium: a hit a valóságos Jelenlétben

Végül a leglényegesebb kritérium a hit a valóságos Jelenlétben. „Amikor a gyermek különbséget tesz a közönséges kenyér és az Eucharisztikus Kenyér között, és valóságként éli meg, hogy az átváltoztatás előtt és után tényleges változás következik be– még akkor is, ha láthatóan nem történik semmi –, akkor járulhat szentáldozáshoz”, jelenti ki Rémi abbé. Tehát nem elsősorban tudásról van szó, hanem hitről, a kisgyermek hitéről, amely néha felülmúlja a felnőttekét is, akármilyen sziklaszilárd is legyen az! “Nagyon kérem, ne becsüljük alá az Úristen kegyelmét!

Írta: Marie Lucas
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű