fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

A természet megváltoztatása és pusztítása az emberiség halálához vezethet! – Interjú Ferenc pápával

Közzétéve

Ferenc pápa az audiencián (2018. október 17) - Fotó: CNS photo/Paul Haring

La Stampa olasz napilap augusztus 9-i, pénteki száma közölte azt az interjút, amelyet ifj. Domenico Agasso készített Ferenc pápával augusztus 6-án a Szent Márta-házban. A Szentatya Európa egységéről, a szuverenizmus és a populizmus veszélyeiről, a migráció megállításáról és az októberi szinódus kapcsán bolygónk jövőjéről, a teremtett világ védelméről beszélt.

Az interjú teljes, magyarra fordított változatát közöljük.

– Szentatya, Ön kifejezte azon óhaját, hogy „Európa térjen vissza ahhoz, amit az alapító atyák megálmodtak róla”. Mit vár?

– Európa nem eshet szét, nem szabad szétesnie! Történelmi és kulturális egységet képez, túl azon, hogy földrajzit is. Az alapító atyák álmának azért volt stabilitása, mert ennek az egységnek a megvalósítása volt. Ma nem veszíthetjük el ezt az örökséget!

– Ma milyennek látja Európát?

– Az évek során meggyengült, igazgatási problémák és belső nézeteltérések miatt is. De meg kell menteni! Remélem, a választások után elkezdődik egy újbóli fellendülési folyamat, amely megakadás nélkül halad majd előre.

– Elégedett azzal, hogy egy nőt választottak az Európai Bizottság elnökének?

– Igen, mert egy nő (Ursula von der Leyen – a Szerk.) alkalmas lehet arra, hogy felélessze az alapító atyák erejét. A nőknek van képességük arra, hogy másokat összefogjanak és egyesítsenek.

– Melyek a legfőbb kihívások?

– Mindenekelőtt a párbeszéd. Az érintett felek között, az emberek között. Mentális működésmódunknak annak kell lennie, hogy „először Európa, aztán mindegyikünk”. Ez a „mindegyikünk” nem másodlagos, hanem fontos, de Európa többet számít. Az Európai Unióban beszélnünk kell egymással, eszmecserét kell folytatnunk egymással, meg kell ismernünk egymást. Ezzel szemben időnként csak kompromisszumos monológok hallatszanak. Nem! Meg is kell hallgatni a másikat!

– Mi kell a párbeszédhez?

– Saját identitásunkból kell kiindulnunk.

– Tessék, az identitások. Mennyit számítanak? Vajon nem fenyegeti az elszigetelődés azt, aki eltúlozza az identitás védelmét? Hogyan válaszoljunk azokra az identitásokra, amelyek szélsőségeket teremtenek?

– Hadd hozzam fel az ökumenizmus példáját: csak úgy tudok a keresztény egységre törekedni, ha saját katolikus voltomból indulok ki; a másiknak, amikor velem együtt a keresztény egységre törekszik, ezt protestánsként, ortodoxként… kell tennie. A saját identitásunkból nem engedhetünk, azt integrálni kell. Ha valaki eltúlozza az identitás védelmét, azzal az a probléma, hogy bezárkózik saját identitásába, és nem nyílik meg. Az identitás gazdagság, kulturális, nemzeti, történelmi, művészeti gazdagság, és minden országnak megvan a maga identitása, de azt párbeszéddel integrálni kell. Ez lényegi fontosságú: saját identitásunkból meg kell nyílni a párbeszédre, hogy a többiek identitásából befogadjunk valami nagyobbat. Sosem szabad elfelejtenünk, hogy az egész nagyobb, mint a rész. A globalizációt, az egységet nem gömbként, hanem poliéderként kell felfogni: minden nép megőrzi identitását a másokkal való egységben.

Ferenc pápa interjút ad az EL PAÍS lapnak – Fotó: L’OSSERVATORE ROMANO

– Melyek a szuverenizmus veszélyei?

– A szuverenizmus elszigetelődő magatartás. Aggódom, mert elhangzanak olyan beszédek, amelyek Hitler 1934-es beszédeihez hasonlítanak: „Előbb mi! Mi…, mi…”: ezek a gondolatok félelmet keltenek. A szuverenizmus bezárkózás. Egy ország legyen szuverén, de ne bezárt. A szuverenitást meg kell védeni, de óvni és előmozdítani kell a többi országgal, az Európai Közösséggel való kapcsolatokat is. A szuverenizmus túlzás, amely mindig rosszul végződik: háborúkhoz vezet.

– És a populizmusok?

– Egykutya. Kezdetben nehezen értettem meg [a populizmus jelenségét], mert teológiát hallgatva sokat tanultam a népiességről, vagyis a nép kultúrájáról: de egy dolog az, hogy egy nép kifejezi magát, és másik rákényszeríteni a népre a populista magatartást. A nép szuverén (megvan a maga gondolkodásmódja, önkifejezési, érzési, megítélési formája), a populizmusok viszont szuverenizmushoz vezetnek. Az a végződés, az „izmus”, sosem vezet jóra.

– Mi a követendő út a migránsok témájában?

– Mindenekelőtt: sosem szabad megvonni a legfontosabb jogot, az élethez való jogot. A bevándorlók elsősorban azért jönnek, mert háború vagy éhség elől menekülnek, a Közel-Keletről és Afrikából. Ami a háborúkat illeti: keményen dolgoznunk és harcolnunk kell a békéért. Az éhezés főleg Afrikát érinti. Az afrikai földrész kegyetlen átok áldozata: a kollektív képzeletvilág szerint mintha ki kellene zsákmányolni. Ellenben a megoldás egyik része a beruházás, hogy segítsük megoldani problémáikat és így megállítsuk a migrációs áramlatokat.

– Attól kezdve, hogy megérkeznek hozzánk, mit kell tennünk?

– Követni kell ezeket a szempontokat: első a befogadás, amely keresztény, evangéliumi feladat is. A kapukat ki kell nyitni, nem szabad bezárni. A második a kísérés. A harmadik a támogatás. A negyedik az integrálás. Ugyanakkor a kormányoknak elővigyázatosan kell gondolkodniuk és cselekedniük, ami egy kormányzási erény. A közigazgatás vezetőjének kell megállapítania, hány migránst tudnak befogadni.

– És ha a bevándorlók száma meghaladja a befogadóképességet?

– Más országgal folytatott párbeszéddel lehet megoldani a helyzetet. Vannak országok, amelyeknek szükségük van emberekre, például a mezőgazdaságban. A közelmúltban láttam, hogy egy szükséghelyzetben ilyesmi történt. Ez reménnyel tölt el. És aztán tudja, mire lenne még szükség?

– Mire?

– Kreativitásra. Beszámoltak nekem például arról, hogy az egyik európai országban a demográfiai hanyatlás miatt vannak félig üres városok. Oda lehetne költöztetni néhány migráns közösséget, amelyek többek között fel tudnák lendíteni a térség gazdasági életét.

– Milyen közös értékekre kell alapozni az Európai Unió fellendítését? Európának szüksége van-e még a kereszténységre? És ebben az összefüggésben az ortodoxok milyen szerepet játszanak?

– Az elindulás és újraindulás kiindulópontja az emberi személy, az emberi értékek. Együtt a keresztény értékekkel. Európának emberi és keresztény gyökerei vannak, erről a történelem tanúskodik. És amikor erről beszélek, nem teszek különbséget katolikusok, ortodoxok és protestánsok között. Az ortodoxok rendkívül fontos szerepet töltenek be Európa szempontjából. Ugyanazok az alapértékeink.

– Képzeletben keljünk át az óceánon, és gondoljunk Dél-Amerikára. Miért hirdetett meg – a Vatikánba, 2019 októberére – egy szinódust Amazóniáról?

– Ez a szinódus a Laudato si’ enciklika „gyermeke”. Aki azt nem olvasta, sosem fogja megérteni az Amazonas-medencének szentelt szinódust sem. A Laudato si’ nem zöld enciklika, hanem szociális enciklika, mely egy „zöld” valóságon, a teremtett világ védelmén alapul.

– Ennek kapcsán van olyan esemény, amelyet Ön nagyon fontosnak tart?

– Néhány hónapja hét halász azt mondta nekem: „Az utóbbi hónapokban hat tonna műanyagot gyűjtöttünk össze.” Minap olvastam egy hatalmas izlandi jéghegyről, amely szinte teljesen elolvadt: síremléket állítottak neki. A szibériai erdőtűz hatására Grönlandon a jégtakaró tonnaszámra olvadt el. A Csendes-óceánon az egyik ország lakói elköltöznek, mert a sziget, amelyen most élnek, húsz év múlva nem lesz többé. De az adat, amely leginkább felkavart, egy másik.

– Melyik?

– Az Overshoot Day [a túllépés vagy más néven túlfogyasztás napja]: július 29-én kimerítettük a 2019-re jutó összes megújuló erőforrást. Július 30-tól elkezdtünk több erőforrást felélni, mint amennyit a bolygó egy év alatt újratermelni képes. Ez rendkívül súlyos. Világméretű vészhelyzet van. S ezért a szinódusunk szükségszinódus lesz. De vigyázat: a szinódus nem tudósok vagy politikusok összejövetele. Nem parlament, másfajta dolog. A szinódus az Egyháztól születik, s evangelizáló küldetése és jellege lesz. A Szentlélek vezetésével zajló közösségi munka lesz.

– De miért éppen Amazóniára kell összpontosítani?

– Egy reprezentatív és döntően fontos hely. Az óceánokkal együtt döntő mértékben járul hozzá bolygónk túléléséhez. Az oxigén, amelyet belélegzünk, jórészt onnét érkezik. Ez a magyarázata annak, hogy az őserdők kiirtása az emberiség kiirtását jelenti. Továbbá az Amazonas-medence kilenc államra terjed ki, tehát nemcsak egy nemzetet érint. És az amazóniai biodiverzitásnak, a növény- és állatvilágnak a páratlan gazdagságára gondolok: csodálatos!

– A szinóduson annak lehetőségét is megvitatják majd, hogy felszenteljenek arra alkalmas, idősebb, házas férfiakat (viri probati), akik enyhíthetnék a paphiányt. Ez lesz az egyik fő téma?

– Egyáltalán nem: ez egyszerűen csak egy pont a munkadokumentumban. A fontos az evangelizálás végzői [szolgálattevői] és annak különféle módjai lesznek.

– Melyek az Amazonas-medence megvédésének akadályai?

– A lakosság életét és a térséget fenyegető veszélyek a társadalom uralkodó rétegeinek gazdasági és politikai érdekeiből származnak.

– Akkor hogyan kell működnie a politikának?

– Fel kell számolni az összejátszást és a korrupciót. Konkrét vállalásokat kell tenni, például a külszíni bányák terén, melyek megmérgezik a vizeket, számtalan betegséget okoznak. Aztán ott van a műtrágyák kérdése.

– Szentatya, mitől tart leginkább bolygónk szempontjából?

– A biodiverzitás eltűnésétől. Új halálos betegségektől. A természet olyan megváltoztatásától és pusztításától, amely az emberiség halálához vezethet.

– Látja-e nyomát annak, hogy az emberek tudatára ébrednek a környezet fontosságának és az éghajlatváltozásnak?

– Igen, főleg fiatal környezetvédők mozgalmaiban, mint amilyen például a Greta Thunberg által vezetett „Fridays for Future”. Láttam az egyik nagy feliratukat, amely nagyon szíven ütött: „A jövő mi vagyunk!”

– A hétköznapi magatartásunk – szelektív hulladékgyűjtés, figyelem arra, hogy ne pazaroljuk a vizet otthon – hozzájárulhat-e a jelenség leküzdéséhez, vagy nem elégséges hozzá?

– Persze, hogy hozzájárul, hiszen konkrét tettekről van szó. És főleg azért fontos, mert megteremti és terjeszti annak kultúráját, hogy ne szennyezzük a teremtett világot.

Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: La Stampa via
Magyar Kurír

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Interjú

A kereszt fényében – Szent István öröksége címmel nyílt kiállítás a Szent István-bazilikában

Közzétéve

Szerző:

Több mint ezeréves keresztény kulturális értékeinket mutatja be az a mindez ideig egyedülálló, impozáns össznemzeti kiállítás, amelyet a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért Alapítvány, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) Alapítványa és a Józsa Judit Művészeti Alapítvány hívott életre, a XV. Ars Sacra Fesztiválhoz és az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódóan. A Szent István-bazilika altemplomában a keresztet idéző alakban kialakított tárlaton 83 művész mintegy 200 alkotását tekintheti meg a szemlélő. A 83 szám jelképes: ennyi évvel ezelőtt rendezett először eucharisztikus kongresszust Budapest. A festő-, grafikus-, textil-, ipar-, tűzzománc-, fotó- és népművészeti munkákat, kerámia- és faragott szoboralkotásokat csokorba gyűjtő kiállítást Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere nyitotta meg szeptember 7-én a bazilika zsúfolásig telt templomterében. 

Az ünnepségen a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért Alapítvány elnöke, Zachar Péter Krisztián is köszöntötte a megjelenteket, Petrás Mária Príma Primissima-díjas népdalénekes, a NEK hírnöke pedig – Kiss Krisztián, Szokolay Dongó Balázs, Nyíri László és Pánczél Kristó zenészbarátaival – imádságos moldvai énekeket, köztük az Ó, Szent István dicsértessél kezdetűt fűzte az ünnepi gondolatokhoz. Az áldás szavait Horváth Zoltán protonotárius kanonoktól, a Szent István-bazilika plébánosától és Makláry Ákos görögkatolikus parókustól hallhattuk. 

A kiállítás megnyitása után Józsa Judit kerámiaszobrászt, művészettörténészt, a kiállítás kurátorát, az est háziasszonyát kérdeztük, aki körbe is vezetett bennünket a kivételes tárlaton.

– Tudatos törekvése volt-e az, hogy ezt a tárlatot magáénak érezze a Kárpát-medence, az Ars Sacra Fesztivál, a NEK és a Szent István-bazilika egyaránt?

– Igen, az volt. Meggyőződésem, hogy az eklézsia alapjából kiemelkedő, kereszt formájú installációban a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek műveiből megrendezett nagy reprezentatív kiállítás, közel 3000 négyzetméteren, csaknem 200 műtárggyal méltó a Szent István-bazilikához és Szent István szellemiségéhez, így az Ars Sacra méltán kiemelt programja, amellyel a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek méltó módon képviselik nemzetünket a NEK idején.

Kásler Miklós és Józsa Judit

– Miben áll ennek a kiállításnak az egyedülállósága?

– Többek között abban áll, hogy a Kárpát-medencei szétszakítottságban is összetartozó kortárs magyar művészeti alkotásokon keresztül, nemzeti összetartozásunkat és több mint ezeréves keresztény kulturális értékeinket és örökségünket mutatjuk be. Az egyedülállóság az összművészeti kiállítási anyag sokszínűségében is rejlik és az egyes művészek életművéből válogatott legkiemelkedőbb alkotások magas színvonalában is.

Az installáció külső oldalán, Szent István örökségéből a legfontosabb ránk hagyott értékek közé sorolható Intelmek, azaz Országalapító Szent István királyunk Imre fiához írt Intelmei olvashatók. Ezek ezer év múltán, ma is érvényesek és mindannyiunkhoz szólnak. Légy „irgalmas”, „erős”, „alázatos”, „mértékletes”, „szelíd”, „szemérmes”, „becsületes” – ezeket a szavakat nemcsak a szent király, hanem minden magyar édesapa örökül hagyja gyermekének. Ősi kultúránk, hagyományaink, népművészetünk, erényeink a magyar örökség részét képezik, és csak úgy maradhatnak fent, ha vannak magyar családok s abban vannak gyermekek. A családban öröklődik a hagyomány, itt formálódik a lélek és a nemzettudat is. A Szent István és fia, Imre herceg közötti családi kötelék párhuzamaként a kiállításra többek között olyan alkotóművészeket is felkértünk, akik a saját családi örökségüket, művészetüket és nemzettudatukat is apáról fiúra hagyományozzák. Ez is egyedülállósága a kiállításnak. 

Mégis talán a legkiemelkedőbb egyedülállóság a Kereszt formájú installáció, amely befogadja a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek tárlatát, így a műalkotások a kereszt fényében kelnek életre. A kiállítási tér ugyanis az eklézsián belül és annak alapjából felragyogó kereszt, amelybe a látogatónak be kell mennie és fel kell fedeznie. A kiállítást befogadó kereszt formájú installáció metszéspontjánál, a középpontba helyezve, az altemplomi lépcsőn kiemelve a tárlat névadója, Országalapító Szent István királyunk szarkofágjának múzeumi másolata látható, amely a Bazilika tulajdona. Fölötte egyik oldalon a Napba öltözött Babba Mária, másik oldalon a Szent Korona magaslik, a koronázási palást részletei Szelényi Károly 1978-as híres fotóin, Szent István kardja Vinczellér Imre festményén sejlik fel. 

– Milyen elv szerint sorakozik fel a nyolcvanhárom műalkotás?

– A teljesség igénye nélkül említve: a tárlatba belépőt Molnos Zoltán Attila és a Csodaszarvas című szürreális olajfestményei a magyar hitregék világába vezetik. Az ősvallásunk korából sétálunk át Szent István király segítségével a kereszténységbe, olvassuk Madarassy István ötvös- és szobrászművész gravírozott fémlapjain az Intelmeket, majd találkozunk Szent Lászlóval, aki elérte, hogy I. Istvánt szentté avassák. Ezek után olaj, pasztell- és táblaképek, passiójelenetek, kerámiák és Párkányi Raab Péter stációdomborművei, a keresztény ikonográfia és hitélet legcsodálatosabb kortárs alkotásai tárulnak elénk. A főbejárattal szemben Kuti Dénes erdélyi festőművész A Kereszt ígéret című olajfestménye a zöld színekből kivilágító sejtelmes Krisztus testével a reményt hordozza és a megváltást ígéri. A keresztszár egyik végében Cech Gábor életnagyságú Keresztrefeszített Krisztus szobra, a másik végében a Magyar erények keresztem látható. A külső oldalon a kereszt egyik végében Márton Áron, a másik végében a nemsokára Budapestre érkező Ferenc pápa fogadja az érkezőt Valovits László kolozsvári festőművész alkotásain. 

Egyes művészek a történelmi téma sajátos feldolgozását választották, másoknál erős a lokálpatriotizmus, mint például Duncsák Attila Az én Kassám című festményén. Egyes alkotók a szülőföld, a magyar föld szépségét, mások a trianoni magyar sorsot tárják elénk Szent István örökségében. De ott látjuk kiemelt helyen a katolikus egyház és a magyar nemzet legnagyobb alakjait: Márton Áront, Erdély püspökét, Mindszenty József hercegprímást és Eszterházy János mártírt is. Az összművészeti kiállításban a népművészeknél az istenhit mellett a szimbolikus üzenetet hordozó ősi motívumok, a népzene és a néptánc, a hagyománytisztelet is igen erős. Azt, hogy Csíksomlyón ezer székely leány találkozik, id. Józsa János korondi fazekasmester, a Népművészet Mestere nagyméretű 80 cm átmérőjű dísztálán láthatjuk. Az ifjak legényest táncolnak és halljuk a szép magyar népdalt, mint ahogy Vinczellér Imre olajfestményei révén Bartók és Kodály is hallja azt Szent István örökségében…

*

A Szent István öröksége című kiállítás meghívásos pályázat alapján és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet együttműködésével jött létre, fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A tárlat szeptember 19-ig, 10 és 18 óra között tekinthető meg.

Fotók: Gedai Csaba és facebook.com/kasler.miklos.hivatalos 

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Prokopp Mária: „Istenből ered minden erőforrásunk”

Közzétéve

Szerző:

Néhány nappal ezelőtt Széchenyi-díjjal tüntették ki Prokopp Mária művészettörténészt, egyetemi tanárt. Nem véletlenül kerestem meg épp az Eucharisztikus Kongresszus előtt. Köztudott, hogy a kongresszus ünnepélyes megnyitója a Hősök terén lesz – szentmise, elsőáldozással. Innen jött az ötlet: arra kérem Prokopp Máriát, elevenítse fel röviden azt a régi, gyermekkori élményt, amikor ő készült az elsőáldozásra.

Prokopp Máriához különös kapcsolat fűz hosszú évek óta. Édesanyám keresztapja s az ő, valamint családja lelkiatyja ugyanaz a pap volt: dr. Brückner József (1894-1973) esztergomi kanonok, aki 1919-1932 között a Regnum Marianum papi közösség budapesti hittanáraként működött több iskolában, utána a budapesti Központi Szeminárium spirituálisa, majd vicerektora lett, a háború idején pedig az esztergomi szeminárium rektorává nevezte ki Serédi Jusztinián hercegprímás. Brückner atya nevét manapság ritkán emlegetik. Akik ismerték és tisztelték, egyöntetűen úgy emlegetik: példás életű, hivatásának mélyen elkötelezett pap volt. „Tipegő szent” – ahogy apró lépteire utalva „elkeresztelték”. A szovjet megszállás után beköszönő új világban ő is célkeresztbe került, hiszen Mindszenty bíboros egyik jobbkeze volt. 1952-ben Hamvas Endre esztergomi apostoli adminisztrátor – az Állami Egyházügyi Hivatal utasítására – felmentette rektori tisztségéből; a nyilvános papi működéstől is eltiltották. Brückner atya ezután az esztergomi prímási palota egyik hátsó, eldugott szobájában élt, egy korabeli ügynöki jelentés szerint „senkivel nem érintkezik /…./, ha be akarnak jutni hozzá, csak hosszas zörgetés után nyit ajtót” [ÁBTL 3.1.2. – M-37113 „Tóth Péter” tmb. 37. p.]. Ugyanakkor az idézett jelentés is rögzíti, hogy mégis sok emberrel tartott kapcsolatot, gyakran utazott fel látogatás céljából Budapestre. Az esztergomi „őshonos” Prokopp Mária családjához is bensőséges kapcsolat fűzte Brückner atyát, aki 1973 tavaszán, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén halt meg. Halála napján Mindszenty bíboros Bécsből érkező küldöttével találkozott volna, de a találkozó időpontja előtt Brückner atya életét máig tisztázatlan körülmények között kioltották.

Brückner atya szellemisége alapvetően befolyásolta Prokopp Mária életét, ezért írtam róla bevezetőül néhány sort. Nem véletlen, hogy az évente megtartott Brückner-emlékmisék szervezésének a „motorja” Prokopp Mária.

Említettem, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén vesztette életét Brückner atya. Ugyanezen a Mária-ünnepen született Prokopp Mária, aki a néhány nap múlva kezdődő Eucharisztikus Kongresszus előtt így emlékezett elsőáldozására:

– Istennek hála, olyan családban születtem, vagyis Isten olyan családba küldött engem, ahol a nagyszüleim és a szüleim is Isten jelenlétében éltek; Őáltala, Ővele és Őbenne szerették egymást, Őbelőle eredt minden forrásuk. Ennek örömét és erejét igyekeztek átadni nekem és három testvéremnek a családunk lelkiatyja, dr. Brückner József esztergomi szemináriumi rektor atya segítségével. 1939-ben, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkeztem a földre. 1945 húsvéthétfőjén lehettem – másodmagammal – elsőáldozó az esztergomi szeminárium kápolnájában, ahol aznap volt az első szentmise a háború végeztével.

Az előkészület a családban folyt és a szeminárium pincéjében. Szüleim és Brückner atya tehát még a háború életveszélyes hónapjaiban készítettek fel, mint az életben a legfontosabb eseményre, hogy egyesülhessek Krisztussal, aki már az eszmélődésemtől kezdve, a napi közös imákban reggel-délben-este és a kis életem cselekedeteiben, már addig is az Urunk és Istenünk, barátunk, orvosunk és mesterünk volt. Tudatosan gyűjtöttük a jócselekedeteket és az imákat Karácsonyra és Húsvétra, és a szüleink, nagyszüleink ünnepeire, hogy Isten áldását kérjük rájuk. Vagyis hatodik születésnapomra már nagyon vágytam, hogy valóságosan is egyesülhessek a kenyér színében jelen lévő Jézussal, és Őt, az Ő segítségével, mindennél jobban szerethessem.

Kép az Eucharisztikus kongresszusról: 1938. május 27-én, a Hősök terén tartott éjjeli szentségimádáson készült, jobbra az első Brückner József atya (a két gyertyatartós férfi előtt). Forrás: A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve, Bp., 1938, 180. p.

Ebben segített az első szentáldozást követően egész életemben a havi szentgyónás, és a napi szentáldozás, amely óriási erőforrást jelent, hogy közelebb, egyre közelebb kerülhessek Istenhez…

Prokopp Mária szavaihoz érdemes hozzáfűzni, hogy a szentáldozásra őt felkészítő Brückner atya már ifjú papként, a húszas évek elején foglalkozott az eucharisztikus oktatással. Egyik dolgozatában azt fejtegeti X. Szent Pius pápa nyomán, hogy már egészen kicsi korban rá kell nevelni a gyereket az Eucharisztia imádására: „Előzetes figyelmeztetéssel szoktassuk hozzá, hogy a felmutatott szentostyában pl. a pólyába takart kis Jézust lássa, és mint a pásztorok, imádja. Jézus életének valamely más mozzanatát is belevetíthetjük e fenséges jelenetbe, hogy a gyermek megszokja a bibliai oktatásból ismert jóságos Urat látni a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Általában arra kell törekednünk, hogy az eucharisztikus Üdvözítő a gyermek számára eleven személyiség legyen, aki őt látja, hallja, aki ugyanaz a csodatevő, mint volt földi életében.” [Brückner József: Az új müncheni módszer. Katholikus Nevelés, 1921. 2. sz. 49. p.]

Mikor Prokopp Mária először járult szentáldozáshoz, a szovjet hadsereg már megszállta Magyarországot, s az egyházat néhány nap leforgása alatt nagy veszteségek érték: nagyhét szerdáján meghalt Mikes János nyugalmazott szombathelyi püspök, nagycsütörtökön szívbénulásban hirtelen elhunyt Serédi Jusztinián bíboros, nagypénteken pedig egy szovjet katona meglőtte Apor Vilmos győri püspököt, aki épp Prokopp Mária elsőáldozásának napján adta vissza lelkét a Teremtőnek. Nehéz évek jöttek. A Széchenyi-díjas tudós így emlékszik erre az időszakra:

– 1945 szeptemberétől jöttek az iskolai évek. 1948 júniusáig, vagyis a III. osztály végéig minden vasárnap az állami iskolából együtt ment minden osztály a plébániatemplomba, a közös szentmisére. A II. elemiben lehettünk tagjai a Szívgárdának, amelyben fogadalommal köteleztük el magunkat Krisztus mellett. Nagyon hálás vagyok, hogy ennek emlékét is a szívemben őrizhetem.

Majd jött az úttörőmozgalom, megszűnt a tanítás előtti és utáni ima, a diákmiséken részvevőket az úttörő-vezető tanár figyelte és megszégyenítette másnap az iskolában, stb. A hitoktatásra jelentkezőket igyekeztek lemorzsolni, a szülőknek az állásuk elvesztésével járt a hitoktatásra való jelentkezés. 1953-ra ezért az iskolai hitoktatás többnyire megszűnt a városokban. A templomi hitoktatásra járókat is figyelték, a tanárok folyamatosan megszégyenítették őket. De a bátor hitoktató atyák Krisztus erejével, az Eucharisztia és a közös szentségimádások kegyelmével, titkos lelkigyakorlatok tartásával erősítették katolikus öntudatunkat. Aztán ezek az atyák eltűntek a látókörünkből. Csak olykor kaptunk hírt az elfogatásukról, kínzatásukról, börtönbüntetésükről, halálukról. Mindez tovább acélozta sokunkban a hűséget Krisztushoz.

A gyermekkori emlékek rövid felidézése után zárásul azt kérdeztem Prokopp Máriától, mit vár a nemsokára kezdődő Eucharisztikus Kongresszustól:

– A gondviselő Isten határtalan szeretetének megnyilvánulása a járvány miatt tavaly elhalasztott, de idén megvalósuló Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Nagy lehetőség, hogy megerősödjünk annak tudatában és átélésében, hogy Istenből ered minden erőforrásunk – és bátorságot kapjunk, hogy az átélt, a szívünkben lévő Isten erejét és örömét elvigyük minden embertársunknak, amint ezt immár második éve kérjük Istentől naponta, a Kongresszusért mondott imánkban. Most, a Kongresszus programjai alatt, fokozottan kérem Isten segítségét: erősítse papjainkat, hogy kétezer év hős szentjeihez hasonló elszántsággal vezessék kortársainkat, azok minden korosztályát, az Eucharisztia által Isten erejének és Örömének a megélésére.

*

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából rendezett Remény című kiállítást szeptember 9-én Prokopp Mária nyitja meg.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

EUCHARISZTIA – A funtineli boszorkány után Jézusról készített játékfilmet Poór István, az Ars Sacrán mutatják be

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Haáz Vince

2021. szeptember 7-én, kedden este, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ideje alatt, az Ars Sacra Fesztivál keretében a Puskin Mozi Dísztermében mutatják be Poór István Eucharisztia című, Jézus életéről szóló százperces játékfilmjét. Újabb alkotását a neves filmrendező, forgatókönyvíró és filmproducer, miként négy évvel ezelőtt A funtineli boszorkányt, ezúttal is önerőből készítette. Az évtizedeken keresztül az Egyesült Államokban élt alkotót – aki szakmai ismereteire és tapasztalataira is ott tett szert és aki a rendszerváltozás után tért haza Magyarországra – a közelgő premier előtt életéről és megszokottnak kevéssé mondható témaválasztásairól kérdeztük.

– Mikor, hogyan és miért került ki az Egyesült Államokba?

– Én nem akartam disszidálni. Filmrendező szerettem volna lenni már tízéves korom óta, de a gimnázium befejezése után megmondták nekem, hogy a rossz magatartásom és a rendszerhez való negatív hozzáállásom miatt semmilyen egyetemre nem ajánlanak. Valóban, amikor jelentkeztem filmrendező szakra, kiderült, hogy esélyem sincs, oda megbízható embereket keresnek. Mindegy, hogy tehetséges vagy tehetségtelen. Ez így ment a Kádár-korszakban. A Közgazdaságtudományi Egyetemre még valahogy be lehetett jutni, jobb híján oda kértem a felvételemet. Az egyetemi évek alatt – amint írják rólam – „happeningeket szerveztem, rendszerellenes beállítottságom miatt ügynökök figyeltek”. Diploma előtt, kommunistaellenes művészeti tevékenységre, rendőrhatósági figyelmeztetésre hivatkozva kirúgtak és ezzel az egész jövőmet elvágták. Cseh Tamással volt egy zenekarunk, azt is elkezdték bomlasztani. A mai fiatalok ezt nem tudják, de a hatalom a Kádár-korszakban mindentől félt, ahol emberek jöttek össze, mert – és ezt a fasizmustól tanulta a kommunizmus – gyanakodtak, hogy ott valami rendszerellenes dolog fog történni. Teljes bizalmatlanság volt abban a besúgókkal tele világban. (Akkor még nem ismertem József Attila Világosítsd föl című versét, amelyikben fasiszta kommunizmusról ír, de a rendszert fasizmusnak tartottam. A kommunisták teljesen lemásolták a fasizmust, csak sokkal álcázottabban művelték, nem olyan nyíltan.) Én mégsem, továbbra sem akartam disszidálni, inkább elkezdtem népzenét tanulni, tárogatón és tekerőlanton játszani, még a táncházmozgalom előtt. Levizsgáztam mindkettőből, karmesteri képesítést kaptam. De a tárogatóval sem engedtek játszani. Amikor pedig a Thália Színház Rámájana előadásához zenét írtam és azt nem az én nevemen adták le, betelt a pohár.

– Mi történt azután, hogy megérkezett Amerikába?

– Tárogatózgattam, zenélgettem, és jelentkeztem a két legjobb egyetemre, a Columbiára és a New York Universityre. Mindkettőre fölvettek és én az utóbbit választottam. 1979-ben diplomáztam filmrendező szakon. Rögtön az első filmemet Oscar-díjra javasolták. Elsőéves egyetemistaként Örkény István Havas tájban két hagymakupola című egyperces novellájából csináltam meg Tájkép csizmával és gyerekkel című vizsgafilmemet, egy 9 perces filmetűdöt, ennek köszönhetően tanulhattam ösztöndíjjal. Ugyancsak a New York-i filmfőiskolán készült az Álom és éjbeomlás 26 perces rövidfilmem, amely a költészet, a vizualitás és a cselekmény egyenrangú párosítása. Kísérleti film, előre felvett zenére koreografáltam. Közben az egyetem alatt takarítottam, éjjeliőr voltam, de örömmel tettem, mert tudtam, hogy ennél csak följebb lehet jutni. 1981-ben a hollywoodi American Film Institute-on is diplomát szereztem, emellett zenei tanulmányokat folytattam. Rendezőként az Actor’s Studióban dolgoztam, majd Los Angelesben saját színiiskolámban tanítottam színészetet.

– Mindezek után mi hozta haza Magyarországra?

– Hollywoodban írtam egy forgatókönyvet, és meglepetésemre több Oscar-díjas színész is aláírta, hogy szeretne szerepelni benne. Akkor már az itthoni rendszerváltozás után voltunk és én hazahoztam ezt az anyagot Rod Steiger Oscar-díjas és John Hurt Oscar-díjra jelölt, Golden Globe-díjas színészekkel együtt és megcsináltam 1993-ban a Kölcsönkapott időt. Közben az akkori Nemzeti Színház, mai Pesti Magyar Színház meghívott tanítani és így itthon ragadtam. Első évben az osztályomból négyen is az év színészei lettek! Az amerikai módszer szerint tanítok, mert ott sajátítottam el a színészmozgatást. Tíz évig tanítottam színészmesterséget az akkori Nemzetiben, most már magánúton teszem. Nagyon szeretek színészekkel dolgozni, de engem a film érdekel. A színház is gyönyörű, olyan, mint egy templom, mint egy otthon, de én a szabadban, a filmben érzem azt a költészetet, azt a vizualitást, ami az én stílusomat jellemzi.

Poór István filmrendező

– Egyik közelmúltbeli filmje témájául Wass Albert A funtineli boszorkány nagyregényét választotta, a filmet is Erdélyben forgatta. Mi köti Erdélyhez?

– Már fiatal koromban rengeteg könyvet olvastam és hanglemezt gyűjtöttem Erdély népzenei és népköltészeti világáról. Bartók és Lajtha László óriási hatással volt rám. Lajthának a ’40-es évekbeli széki gyűjtése nekünk etalon, én ezen nőttem fel. A legmagasabb szintű magyar kulturális múlt jellemzi Erdélyt, ez adta az alapot, hogy foglalkozzam Budapesten és később New Yorkban, Los Angelesben is az erdélyi, főleg népi kultúrával. Vallásos filmtrilógiámmal, amelynek első része A funtineli boszorkány, második a most elkészült Eucharisztia, a harmadik pedig a jövőre elkészülő Márton Áron-film, visszaadok valamit az erdélyieknek. Ott még megmaradt valami, ami Magyarországon már nincs meg. Ott még háromdimenziós arcok vannak, rajta van annak az embernek a múltja, népének ezeréves múltja, a jelene és kicsit a jövője is. A fiziognómia (arcismeret) szerint is az emberi arc mindent kifejez. Mint néhány neves rendezőt, engem is elsősorban az emberi arcok érdekelnek – és a kapcsolatok. Ezt veszem körül vizualitással. A funtineli boszorkányt – az első olyan magyar filmet, amelyben vallási élmény is van – egyedül csináltam, három amatőrrel, négymillió forintnyi saját pénzből, mert soha nem kaptam egy fillért se a filmjeimre. Pedig A funtineli boszorkány forgatókönyve 300 közül első díjat kapott Hollywoodban – vagyis még Amerika is értette.

– Minden magyar filmjét eljuttatja a külföldi nézőkhöz is?

– Mindegyik megvan angol felirattal. Egy-két korábbi filmemet meg is hívták különböző fesztiválokra, de nem volt pénzem rá. Talán egyszer eljön az ideje ennek is.

– Az Erdély-tisztelethez visszatérve: ebben gyökerezik az, hogy az Eucharisztia filmet is ott forgatta, a szépséges völgyben megbúvó Maros megyei faluban, Magyarzsákodon?

– Az előbb elmondottak mellett több más okom is volt arra, hogy Erdélyben forgassak. Nagyon nagy színészekkel találkoztam ott. Ezer színészt megnéztem, mielőtt elkezdtem velük dolgozni tíz évvel ezelőtt. Végigjártam Erdély városait, kiválasztottam a legjobbakat, és persze azokat, akik hajlandóak voltak velem dolgozni. Összeállt egy nagyszerű társaság, akikkel jól érezzük magunkat. Vidáman forgatunk akkor is, ha tragédián dolgozunk. A mellett, hogy nagyon nagy színészek, óriási alázat van bennük. Boldogan jönnek és megköszönik azt a kis pénzt, amit tudok nekik adni. Látják, hogy én az ügyért az autómat is eladtam. (Nekem van a legrosszabb kocsim az egész társaságban.) Alig várják, hogy menjek és megcsináljunk együtt egy teljes filmet, amire ott nem sok példa van. Ezért is hálásak a lehetőségért.

Ott érzem jól magam. Nem mellesleg Erdély az a hely, ahol kis segítséget is kapok. Marosvásárhely segít nekem. Például van egy magyarbarát román ember, aki a felszerelésével támogat. Ez egy nagyon szép kapcsolat!

Amikor meghirdettük A funtineli marosvásárhelyi bemutatóját, félóra alatt ezer jegy elkelt. Képzelje el azt, hogy állok a Kultúrpalota színpadán és jön a vastaps a közönségtől, majd fölnézek a páholyra, és látom, hogy mosolyognak az emberek, pedig szomorú a történet vége – ez a néhány pillanat nekem megéri! Akkor is, ha anyagilag ráfizetek. Nem érdekel.

Az erdélyi Magyarzsákodon forgatták az első magyar filmet Jézus életéről

– Túl azon, amire a címe utal, miről szól az Eucharisztia?

– A film százperces, a műfaja dráma és a középpontjában az eucharisztia megértése áll. Először próbáltam valami mást csinálni, mint az eddigi Jézus-filmek. A nagy hollywoodi feldolgozásokban azt, hogy a tömeg kiabál, a tömeg rohangál, nem nagyon kedvelem, szinte már hamisnak tartom. Ebben a filmben én Jézus személyiségét mutatom be, a viselkedését, a tanítását. Meghívom a közönséget, hogy üljünk le Vele egy asztalhoz. Ezt a fajta közelséget hozzuk a filmben, nagy tömegek nélkül. Nincs szükségem a tömegekre. Közel akarok kerülni Hozzá. Ez volt a célom. A szándékom egy megelevenedett szentmisehangulat volt, élő szereplőkkel, gyönyörű női kórussal és levegős, könnyed gregorián orgonajátékkal. A film a diósdi kórus közreműködésében saját kórusműszerzeményemmel végződik.

Amikor fölajánlja magát ez az Istenember, az Isten fia, aki lejött a zsidók közé, egyetemessé téve és szeretetre változtatva vallásukat, ez a felajánlás nem egy jelkép, ez a valóság. Ő a valóságát adja át nekünk. Ez nem szimbólum. Ez valódi fölajánlás, aminek még olyan titkai is vannak, amiket még most sem értünk, de nem baj, mert a hittel tudjuk ezt pótolni. Erős hit nélkül hogyan fogható fel az, hogy van öt kenyér és két hal és egyszer csak jóllakik ötezer férfi, asszonyaikkal és gyerekeikkel együtt? Ezt csak hittel lehet megérteni, csodák pedig vannak. Mindennap történik valami csoda. Nem baj, hogy nem értjük meg. Jézus megmondta, hogy még annyi mindent tudnék nektek mondani, de képtelenek vagytok felfogni…

A forgatókönyv fele a Testamentumból merít, a másik felét én írtam János evangéliuma – számomra ez az egyik alap – és az ismeretlen szerzőtől származó, zsidókhoz írt levél alapján. (Ma már tudjuk, és én is rögtön tudtam, hogy ezt nem Pál apostol írta, egészen más a stílusa.)

A kenyérszaporítás, a borszaporítás és Jézus beszéde jelzi, hogy a bor és a kenyér magunkhoz vétele miért valóságosan és nem csak szimbolikusan az Ő testének, az Ő valóságának a velünk való egyesülése. Minden révén, amit hirdetett, ahogy viselkedett, cselekedett, mintha együtt lennénk vele. János, Mária és Magdolna együtt élve, beszélgetve feltárják a filmben az evangélium eseményeit, a zsidókhoz írt levél bölcsességével szellemi tudást is átadva, de közérthető formában, mai nyelven kissé leegyszerűsítve, lényegét megtartva. A film a mai embert szeretné megszólítani, a szereplők karizmájával és vizuális megjelenítésével, elsősorban Jézus személyes mágikus hatásával visszaadva a vallási élményt.

– „Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a kultúránkat” – kezdi vitairatát Deák-Sárosi László, PhD, és így zárja: „Az olyan alkotásokra, mint A funtineli boszorkány adaptációja, nem jut egy fillér sem. Pedig ez a film, ahogyan az alapjául szolgáló regény is, sajátságosan erdélyi és magyar, ugyanakkor keresztény és egyetemes, ráadásul szintén díjazták Hollywoodban, csak nem a film- és ideológiaterjesztő pénzemberek Oscar-lobbiján.” Vajon az Eucharisztia után is születik majd egy ehhez hasonló vitairat?

– Jólesett, hogy az én filmemet méltatva szólt a szerző a kultúránk tönkretétele ellen. Szépen lassan megyünk lefelé, megyünk tönkre vallásilag és kulturálisan is. Minden az anyagiak körül forog. Ma az jelent óriási élményt, ha valaki az ötéves kocsiját le tudja cserélni egy újra. De arról sohasem beszélünk, hogy az a valaki spirituálisan, erkölcsileg tönkremegy. Ahogy az Ars Sacra honlapján is olvashatjuk, „viselkedésével, kinyilatkoztatásaival, bölcsességével és a belőle áradó szeretettel, transzcendentális misztikus hatalmával, a Golgota és az eucharisztia mai mondanivalójával Jézus nagyon nagy hiányt pótolna jelenlegi anyagias világunkban”.

Ezért kellett nekem ezeket a filmeket megcsinálnom. Nekem is van egy 19 éves lányom, nem mindegy, hogy mit hagyunk nekik. Ezért fejeződik be az Eucharisztia egy kisgyermek arcával és ezzel a mondattal: „Ma egy hatalmas fájdalom hasítja ketté az ég templomának kárpitját, egy már le nem születő nemzedék!” Egyre jobban borulnak össze a felhők fölöttünk, és nem biztos, hogy ezt túléljük. Nem biztos, hogy kapunk még pótvizsgát. Nagy tudósok állítják, hogy közel a világ vége. Én ehhez nem értek, de a filmem egy figyelmeztetés. Mit teszünk most le a jövő generációinak? Borzalmakat teszünk le, főleg kulturálisan. És közben dicsekszünk, hogy ez milyen jó. Ezt próbálom ellensúlyozni, emberi, erkölcsi, vallási szempontokra támaszkodva. Fillért nem kapok, mert Jézussal foglalkozó filmre Magyarországon nincs pénz. De megoldom. Valahogy megoldom.

– Ha most nem rendeznénk Eucharisztikus Kongresszust, az Eucharisztia filmet akkor is elkészítette volna?

– Természetesen. Negyven éve készülök rá. Én teljesen vallástalan voltam, a Kádár-korszakban mi nemigen tudtuk, mi az, hogy vallás. Amikor elkezdtem olvasni érdekes, vallásos könyveket, rájöttem, hogy az életben valami több van, valami több kell hogy legyen, mint a puszta anyagi világ. És akkor elindultam a transzcendentális, a spirituális felé, főleg könyvek, emberek, emberi arcok, néhány film segítségével, és ez engem nagyon erősen megfogott. Különösen az Eucharisztia története.

Jézus szerint is mindenki megkapja a talentumokat, és nem mindegy, hogy hogyan használja. Az én tehetségem egy kölcsönvett szolgai dolog, én ezt szolgálom. Semmi hencegés itt nem lehet, ez a munkám. Nincs is választásom.

– Akkor ez időbeli egybeesés, hogy pont’ az Eucharisztikus Kongresszus napjaiban lesz a premier. És hogyan került az Ars Sacra programjába a bemutató?

– Az Ars Sacra minden évben szervez egy dokumentum-, kisfilm- és játékfilmbemutatót és én szerettem volna bemutatni még a kongresszus előtt A funtineli boszorkányt. Küldtem a szervezőknek előzetest A funtineliről és az egészen új Eucharisztiáról is – így alakult az utóbbi premierje. Legalább ilyen módon kapcsolódhat a film a katolikus világeseményhez. 

– S azután? Mi lesz a film életének a folytatása?

– Egyik művészmozihálózat a jelek szerint vállalja a két filmem forgalmazását, a mozit állítólag a rendelkezésemre bocsátják.

– És az Ön munkaélete? Az hogyan folytatódik?

– Van néhány film a fiókomban, ezeket most előveszem. A kritikusoknak teljesen igazuk van: egyre pocsékabbak a magyar és a behozott nem magyar filmek. Egyre jobban hülyítik ezekkel az embereket és fertőzik meg velük a fiatalokat. A sok musicalben már nincs is emberi arc, csak ugrabugra és dallamtalan ének. Ez a divat, ez a nívó – és én ezt nem tudom követni. Én amit vallási és szellemi értelemben magyar kulturális értéknek tartok, azt szeretném a munkámmal képviselni.

Idén nyáron elkezdtem dolgozni életem első szerelmi történetén, egy Gárdonyi-filmen. Gárdonyit gyermekkorom óta nagyon nagy írónak, zseninek tartom. Közben készülök a Márton Áron-filmre, amit a jövő évben forgatunk. Márton Áron szent ember volt, nagyon nagy hőse az erdélyieknek. Ő a jézusi viselkedést folytatta: lement az emberek közé. Nem ült elefántcsonttoronyban. Ezért akarok és fogok filmet készíteni róla a kis pénzemből.

– A funtineli és az Eucharisztia színészeivel készül majd a Márton Áron-film is?

– Mindig ugyanazokkal a színészekkel dolgozom. Úgy, mint a kedvenc rendezőim, Fellini, Tarkovszkij, Bunuel, Bergman és mások mindig ugyanazokkal dolgoztak, én is ezt követem. Meg is vannak már a Márton Áron-film főszereplői.

Ma bármilyen értéket teremt az ember, azt nagyon-nagyon nehéz eljuttatnia a közönséghez. Ezek a filmek hogyan találnak utat a nézőhöz?

A funtinelinek már volt körülbelül harminc vetítése, mindig teltházzal. Háromórás a film – ezeroldalas a regény, nem lehetett összecsapni –, de egy pisszenés, egy köhintés sincs (most már szünettel vetítjük, mert rájöttem, hogy sok). Az emberek valahogy megváltoznak utána. De tudja, mit mondok? Ha Jézusnak elég volt tizenkét tanítvány, akkor nekem is elég tizenkét néző, de az olyan legyen. Magyarzsákodon vetítettem először a filmet a falusiaknak, akik segítettek a forgatás alatt. A vetítés után elsőként egy tíz év körüli gyermek jött oda hozzám és csak annyit mondott: „A bácsi nagyon szép filmet csinált!” Egy apostol már megvan.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű