fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Bemutatjuk

A Vatikáni Csillagvizsgáló küzdött már tűzzel, COVID-19-cel, sőt molylepkékkel is, hogy eljusson a csillagokig

Közzétéve

Az arizonai Graham-hegy tetején található csillagvizsgáló, a Vatican Advanced Technology Telescope szembesült már szinte minden természet (és ember) által produkált jelenséggel.

A Vatikánnak van egy hatalmas távcsővel felszerelt csillagászati megfigyelőállomása egy távoli sivatagi hegy tetején. Mindez izgalmasan, talán derűsen is hangzik. Azonban a tudomány érdekében kifejtett működésének megfelelő körülményeit a hegytetőn nem volt mindig egyszerű biztosítani, sőt, ez gyakran igen kalandos feladat volt. Az elmúlt években ugyanis a távcső szembesült már tűzzel, füsttel és még rovarsereggel is. És akkor még nem is említettük a COVID miatti előírásokat, a jogi papírmunkát és a kültéri reklámfelületből adódó tennivalókat.

Gyakran maga a tudomány is igen kalandos lehet. Ugye, milyen sok diák megtapasztalja ezt, amikor az iskolai laboratóriumi órán elkövetett első komoly hibáját takarítja össze? Hatalmas galibát okozhat a csillagászati műszereknél, ha egy madár, vagy egér valahogyan utat talál a teleszkópnak otthont adó kupolához.

Amikor még a vatikáni obszervatórium a Vatikánban volt

AVatikáni csillagvizsgáló a Vatikán területén Fotó: © Vatican Observatory

Annak idején, amikor a csillagászati obszervatóriumokat nem távoli hegycsúcsokra építették, a teleszkópok megfelelő állapotban tartása kevesebb nehézséggel járt. A csillagászati obszervatóriumok egykor a városokon belül helyezkedtek el. Megerősíti ezt a tényt, hogy amikor XIII. Leó pápa 1891-ben létrehozta modern formájában a Vatikáni Obszervatóriumot, a csillagászok az ún. obszervatórium-kupolákat és teleszkópokat közvetlenül a Vatikán falain belül építették meg. Egy olyan teleszkóp, amely egy lépcsőn egyszerűen megközelíthető, viszonylag könnyen kezelhető, és a karbantartása sem jelent problémát.

A modern, mai élet azonban ezt is megváltoztatta. A városokban található, sokszor nem túl jól megtervezett kültéri világítás a városok feletti eget is fénybe borítja, ezáltal sok olyan dolog nem észlelhető, amiket a csillagászok esetleg látni szeretnének. Ez az ún. „fényszennyezés”, amelynek egyébként az éjszakai élőlényekre is káros hatása van, sőt anyagi pazarlást is jelent. Ez a jelenség Rómában olyan mértékben felerősödött, hogy az 1930-as években a Vatikáni Obszervatórium a Rómától délre fekvő Castel Gandolfóba költözött. Persze a fényszennyezés problémája továbbra is fennállt, sőt erősödött. Ezért aztán az Obszervatórium a 1990-es években egy távoli és nagyon sötét sivatagi hegy tetejére telepítette teleszkópját, a Graham hegységbe, Arizonába (USA).

Egy távoli hegyen lévő teleszkóp azonban sokkal nagyobb kihívást jelent, mint egy háztetőn lévő távcső. Egy tetőn elhelyezett kisméretű teleszkóp – mint például a Vatikáni Széltorony tetején lévő távcső, amely az 1890-es években a Vatikáni Obszervatóriumban volt– olyan eszköz, melyet a csillagászok maguk is működtethetnek és használhatnak megfigyelésre. Sőt, időnként ismerősöket, barátokat is meghívhatnak, hogy néhány érdekes látnivalót megmutassanak. Abban az időben, amikor a csillagvizsgáló a Vatikánban volt, a pápák is beugrottak néha-néha a bolygókat nézegetni.

A Vatikáni Csillagvizsgáló Arizonában

A mai, nagy, modern teleszkópoknak nem csak az a lényege, hogy egy magas lépcső tetején állnak. Az óriási teleszkópokat mindig távoli helyekre telepítik, és működtetésüket hatalmas személyzet végzi. Az arizonai Vatikáni Obszervatórium teleszkópja az Alice P. Lennon Teleszkóp, amelyet a Thomas J. Bannon asztrofizikai létesítményben helyeztek el, és általában Vatikáni Fejlett Technológiai Teleszkópnak vagy VATT-nak neveznek. Építése a legmodernebb módszerekkel történt. Nem nevezhetjük óriásnak, de azért tekintélyes méretű. Aligha férne bele egy szabványos 13 méteres szállítókonténerbe. Sok csillagász boldog lenne, ha kutatásaihoz rendszeresen hozzáférne egy VATT méretű teleszkóphoz.

A VATT egy nagyon távoli helyen van. Megalakulása óta a VATT stratégiája az volt, hogy a távcsövet és az annak otthont adó épületet az üzemeltetésben és karbantartásban jártas, kis létszámú személyzet gondozza, és emellett jöjjenek szélesebb körben jól képzett vendéghasználók is, főként végzős hallgatók.

Egy messzi tájon végzett munka során azonban gyakran adódnak kalandok.

A VATT-hoz vezető út egysávos, aszfaltozatlan, kacskaringós, ijedősebb vezetőknek nemigen ajánlott terep, és a csak négykerék-meghajtású járművekkel ajánlatos nekivágni. Egy olyan távoli helyszínen, mint a Mt. Graham, néhol komoly biztonsági kockázatokat is rejt. A szokásos előírások megkövetelik, hogy a hegytetőn elegendő képzett személyzet legyen jelen, akik képesek kezelni a vészhelyzeteket, beleértve akár egy orvosi evakuálást is. Szerencsére nem a VATT az egyetlen teleszkóp a Graham-hegyen: a VATT-on kívül ott van még a Mount Graham Nemzetközi Csillagvizsgáló nagy binokuláris távcsöve és az Arizona Radio szubmilliméteres hullámhosszú rádióteleszkópja. A VATT személyzete legalább nincs egyedül.

Jóságos ég: tűz, járvány és molyok!

Előfordul, hogy a hegyen olyan dolgok történnek meg, amit a személyzetből senki sem tud kezelni. 2017-ben villámcsapás indította el a több mint egy hónapig tartó Frye tűzvészt. Annak az évnek júniusában és júliusában csaknem 50 000 hektáron égett a tűz a Graham-hegyen. Kiürítették az obszervatórium épületeit. Június 18-án a tűz magja kevesebb mint 20 méterre került a VATT-nak otthont adó épülethez. Voltak égési területek, amelyek 8 méteren belül voltak. Mindezek ellenére sem a tűztől, sem a hőtől, sem a füsttől nem keletkezett jelentősebb kár. Csupán néhány megégett fenyőtű került a kupola belsejébe. A teleszkóp csodálatos módon megmenekült, hála a tűzoltók bátor erőfeszítéseinek, akiknek – különösen június 18-án – rendkívül gyorsan kellett reagálniuk, jelentős erőket bevetve a védelemre. Ezúton is még egyszer köszönet illeti őket!

Később, 2020-ban pedig jött a COVID-19. Emiatt március 18-án a Mount Graham International Observatory érdekelt feleinek képviselői összegyűltek, hogy megvitassák a szükséges járványügyi intézkedéseket. A szubmilliméteres teleszkóp még aznap leállt, aztán a VATT leállítása következett március 19-én, végül pedig március 21-én a nagy binokuláris távcsőé.

Két hónappal később, május 28-án újra használatba került a VATT. A Vatikáni Obszervatórium csillagásza, Richard Boyle jezsuita atya ismét megkezdte a megfigyeléseket. Sajnos ez alatt a két hónap alatt a teleszkóp környékén azonban történt egy és más: molylepkék szállták meg el a létesítményt! A tudomány képviselőinek nem volt egyszerű feladat megszabadulni tőlük.

Molylepkék a csillagvizsgáló vezérlőtermében – Fotó: Gary Gray

A teleszkóp újraindításakor nem csak a rovarok okozták a nehézséget. A járványkezelés miatt korlátozni kellett a VATT-nál dolgozók számát, hogy ezzel minimálisra csökkentsék az érintkezést. A Graham-hegyre vonatkozóan 2020. május végén kidolgozott COVID-19 protokollok készítésekor kompromisszumot kellett kötni: egyszerre kellett korlátozni az emberek közti érintkezést, ugyanakkor a biztonság érdekében elegendő számú ember kellett legyen a hegyen. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy adott időpontban csak egy személy tartózkodhatott a teleszkópnál, feltéve, hogya többi épületben volt elegendő képzett személyzet.

A körülmények miatt ezért csak olyan projekteket engedélyeztek, amelyeket egyetlen személy is biztonságosan végrehajthatott minimális segítséggel, vagy olyanokat, amelyeken egy „COVID-buborékban” már amúgy is együtt élő csillagászcsoport dolgozott. A korlátozások gyakorlatilag megtiltották az új megfigyelők képzését, és megakadályozták, hogy a végzős hallgatók közvetlenül használják a VATT-t. Vannak, akik extrém módon mindent elkövettek, hogy megfigyeléseket végezhessenek. Két csillagász, akinek együtt kellett dolgoznia a távcsővel, úgy döntött, hogy közös munkájuk előtt 14 napos karanténba vonul. Így tulajdonképpen létrehoztak egy kétfős buborékot. Önkéntes karanténjuk után a járvány ellenére folytathatták tudományos munkájukat.

Nem volt elég a járvány, jött még a füst és hamu! Ez szerencsére nem a Graham-hegyen keletkezett tűzből származott, hanem a Bighorn tűzvészből, amely 120 000 hektár területen pusztított a Santa Catalina-hegységben, a Mt. Grahamtől nyugatra. A futótűz füstje és hamuja miatt a VATT kupoláját 2020 júniusában nyolc éjszakára le kellett zárni. Amikor a füst feloszlott, a tudományos munka folytatódhatott.

Folyamatos küzdelem a fényszennyezés ellen

Ezeken a kihívásokon felül, ebben az évben zárult le az a hosszú folyamat, mely során frissítették a Vatikáni Obszervatórium, az Arizonai Egyetem és a VATT működését szabályozó több évtizedes régi jogi papírokat. No és persze folytatódott a folyamatos csatározás a fényszennyezés miatt (főleg azok miatt a LED-es hirdetőtáblák miatt, melyek hirdetései rendkívül erős fényűek). Bár az ilyen mindennapi ügyek nem kapnak akkora hírverést, mint a tűz, a molyok vagy a járhatatlan utak, mégis fontos részét képezik a teleszkóp mindennapi működésének, hacsak nincs az épület legtetején.

A Vatikáni Obszervatórium kalandja tehát folytatódhat, a tűz, a füst, a járvány, az adminisztráció, a molyok és hirdetőtáblák ellenére! Minden akadály ellenére, a vatikáni fejlett technológiai teleszkóppal a tudomány folyamatosan működik. Hadd hozzunk két példát. Az első, hogy a VATT részt vesz egy olyan projektben, amelyben a közeli (Földtől 50 fényéven belül) kis vöröses csillagokat vizsgálják, azzal a céllal, hogy kiderüljön, keringhetnek-e körülöttük olyan bolygók, amelyek Föld méretűek és megfelelő távolságban vannak ezektől a csillagoktól ahhoz, hogy hőmérsékletük alkalmas legyen az életre. A második, hogy a távcsövet 633 fényes, sárgás színű, a Naphoz inkább hasonlító csillag tanulmányozására használják, amelyekről kiderülhet, hogy vajon vannak-e bolygóik. Ehhez információkat kell szerezni e csillagok kémiai összetételéről, életkoráról stb.

Manapság nem sétálhatunk fel csak úgy egyszerűen a lépcsőn egy távcsőhöz. A pápák sem ugorhatnak be csak úgy, hogy vessenek egy pillantást az égre. Nem egyszerű kaland a feljutás. Minden nehézség ellenére az arizonai Mt. Graham tetején található vatikáni csillagvizsgálót felkeresése nagy kaland.

Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Bemutatjuk

10 alkalom, amikor az Egyházat az eltűnés fenyegette, és 10 alkalom, amikor feltámadt

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Antoine Mekary | ALETEIA

Az Egyháznak a századok folyamán rengeteg kihívással kellett szembenéznie, amelyek mind kívülről, mind saját köreiből érték. Didier Rance «Eltűnhet-e az Egyház?» (Mame kiadó) című legutóbbi könyvében az Egyház történetét a Feltámadás fényében tárgyalja.

A katolicizmus hamarosan várható eltűnéséről ismétlődően papírra vetett spekulációk számos emléket idéznek fel a történészekben, köztük bennem is, Diocletianusnak a «keresztény» szó kiirtásával kérkedő feliratától kezdve, a milánói ediktumot megelőző üldözéseken át egészen Sztálin tervéig, amely szerint 1937-re kiirtja a SZU területéről Isten nevét. Távoli utódai pedig a vallásba kapaszkodnak, hogy megkíséreljék megmenteni e rendszert.

Tisztázni kell a helyzetet. A századok folyamán az Egyháznak rengeteg támadással és kihívással kellett szembenéznie, amelyek mind kívülről, mind saját köreiből érték. Ezek számbavételéhez egy egész webhely sem lenne elegendő, mint ahogyan Boldog Carlo Acutis [1991-2006, tizenéves olasz informatikus – a ford.] dokumentálta az eucharisztikus csodákat. Nekem az Egyház — világegyház vagy egy adott régió egyháza — életének tíz időszaka jutott az eszembe, tíz vészterhes, a küszöbön álló eltűnés kockázatát hordozó korszak, amikoris csak a bolond fogadott volna egy szeszterciusban, egy fillérben, egy márkában vagy egy rubelben arra, hogy lesz jövője az Egyháznak. Őszintén szólva nem kellett mást tennem, mint kinyitnom a dossziéimat, hogy az ezekre vonatkozó anyagokat megtaláljam, mivel ezeket már feldolgoztam, egyiküket pedig magam is átéltem.

10 vészterhes időszak

Ezen időszakok közül az első egy bizonyos péntek volt Jeruzsálemben. A dolog, úgy tűnt, rosszul kezdődött. A következő századokban az üldözések adják az Egyház első századainak hátterét, különféle konkrét realitásokkal birodalmakon és régiókon keresztül. Ezt követően, még a vallásszabadság eljöttének évében, Áriusz lép a szószékre és kihirdeti a Fiú istenségét tagadó eretnek tanát. Hamarosan így kiált fel Szent Jeromos: «Az egész földkerekség nyög és megdöbbenve veszi észre, hogy ariánus lett». Atanáz [Alexandriai Szent Atanáz, az arianizmus harcos ellenfele] és a francia Poitiers-i Szent Hiláriusz [Szent Vidor] szinte az egyedüliek, akik kitartanak. Az arianizmus éppoly hirtelen el is tűnik, mint amilyen gyorsan megjelent, ám újra felbukkan a germánoknál, majd a 16. században, és mára csak nyomokban található meg, akár az Egyházban is.

A 13. században Assisi Szent Ferenc engedelmeskedik Krisztus parancsának: „Menj és állítsd helyre egyházamat!”, és megváltoztatja Európa korrupció és eretnekség által tönkretett spirituális arculatát. Meg kell említeni az iszlám 7. században kezdődött támadó megerősödését. Egykoron bizantinista időszak után következik a Konstantinápoly elestét közvetlenül követő időszak a 15. században, amikor Róma válik a célponttá, de a török szultán álmát ketten is megakadályozzák: néhány ezer albán délen és Kapisztrán Szent János ferences szerzetes Európa szívében. A 16. században a reformáció kihívása jelenik meg és győzedelmeskedni látszik Lengyelországban (amelyet akkoriban Paradisus Hereticorum [az eretnekek paradicsoma] névvel illettek) és Németországban. Stanisław Hosius [16. században élt lengyel érsek] teszi az országot a katolikus hitéhez mindig hűséges, „semper fidelis” országgá. Két és fél évszázaddal később még radikálisabb a kihívás Franciaország számára: a forradalom szélvésze és a dekrisztianizáció. Az, hogy az Egyház később újjáéled, nem annyira Bonapartének, majd a restaurációnak tudható be, hanem a mártírok vérének, a nép hitének és az elhívatásra adott válasznak számtalan férfi és nő részéről, különösen azokéról, akik számos kongregációt építettek újjá vagy hoztak létre. A három utolsó kihívás összekapcsolódik: a 19. században az „Isten halott, hamarosan az Egyház is követi.” elmélet, amelyet befolyásos gondolkodók hangoztattak, köztük Nietzsche, az ikonikus személy; a 20. században pedig a gyakorlatias, radikális munkák, Hitler és Sztálin műve, a történelem legvéresebb üldözései, emellett a mártírok és hitvallók győzedelmes ellenállása.

A húsvéti titok kulcsa

Mit tanít nekünk az Egyházról ez az utazás annak két évezredes történelmében? Először is azt, hogy «a kezdetektől fogva állandóan temették az Egyházat (néha saját bűnei súlyának okán), hogy azután Isten kegyelméből ismét felemelkedjék. Azt mondják, megreformálhatatlan és egy letűnt korszakból való – de mely emberi intézmény fejlődött ennyit kezdete óta, mely emberi intézmény volt képes ennyire újra kitalálni magát abbéli törekvésében, hogy mindig hű maradjon hivatásához?» (V. Morch) Továbbá egyetlen győzelem sem végleges a történelem folyamán, sőt magában hordozhatja más legyőzendő kihívások csíráját.

Mindenek előtt azonban ez a tíz halál, amelyet tíz feltámadás követett, arra sarkall, hogy tekintetünket a húsvéti titokra vessük, amely átíveli az időket és a benne való részvételként a megfejtést adja.  A hit adja meg ennek bizonyosságát, a történelem láttatja ezt, és a jó mag és a konkoly példabeszéde illusztrálja, amelyet Jézus magyarázott el, és amelyről sok keresztény gondolkodó elmélkedett, köztük Ágoston a maga idejében, napjainkban pedig Marrou [20. századi francia keresztény humanista történész] és Maritain [a 20. sz. egyik legmeghatározóbb francia katolikus filozófus-gondolkodója]. Három szabadság munkálkodik a történelemben éppúgy, mint a példabeszédben: az embereké, a sátáné és Istené, aki az akarata szerinti beteljesüléshez vezeti a történelmet. Ad az Egyházának, minket ad, hogy szabadon egybegyűljünk ott – a hit, remény és az irgalmasság teológiai erényei révén, amelyekről ez a tíz korszak tanúskodik. A szentek – volt belőlük mind a tíz időszakban – mutatják számunkra az utat.

Forrás: Aleteia
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Bemutatjuk

Robert Sarah – a bíboros, aki halállistán volt

Közzétéve

Szerző:

Szeptember 8-án a Budapest-Gazdagréti  Szent Angyalok plébániatemplomban misézik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson részt vevő  Robert Sarah guineai bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció nyugalmazott prefektusa.

Sarah bíboros hazáján kívül Elefántcsontparton, Franciaországban, Szenegálban, majd a római Gregoriana Pápai Egyetemen végezte tanulmányait. Majdnem jezsuita szerzetes lett, de Guinea égető paphiánya miatt hazatért országába, és egy tengerparti kisváros, Boké káplánja lett. 1969-ben, VI. Pál afrikai látogatásán mély benyomást gyakorolt rá a pápa néhány szava:

„Krisztus új hazája Afrika. Ti, afrikaiak, mostantól a magatok misszionáriusai vagytok!”

Sarah állandó kötelességének érezte, hogy Afrikát megvédje a nyugati elvilágiasodás és a globalizáció veszélyeitől. 34 évesen ő lett a katolikus Egyház legfiatalabb főpapja, amikor 1979-ben II. János Pál pápa kinevezte a guineai főváros, Conakry érsekévé. A következő években erőteljesen fellépett az országban kénye-kedve szerint uralkodó kommunista diktátorral, Sékou Touréval szemben. Touré ki akarta iktatni a fiatalokra nagy hatással levő fiatal papot, és halállistájára tette, de még mielőtt intézkedhetett volna, sztrókot kapott és amerikai kezelése során meghalt. „Isten gyorsabb volt, mint Sékou Touré. Azt akarta, hogy maradjak még egy kicsit” – emlékezett vissza Sarah bíboros.

2001 után a Vatikánba került, több tisztséget is viselt a Római Kúria hivatalaiban. Titkára volt a Népek Evangelizációjának Kongregációjának, elnöke a Szentszék karitatív tevékenységét koordináló „Cor Unum” Pápai Tanácsnak, prefektusa az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak, továbbá tagja a Szentek Ügyeinek Kongregációjának és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának. 2010-ben XVI. Benedek pápa kreálta bíborossá.

Sarah bíboros a katolikus egyházon belül konzervatív nézeteiről ismert. A hagyományos katolikus tanítás, a családi értékek és a papi cölibátus védelmezője. Nyilatkozataiban elítéli a lanyhuló morál megnyilvánulásait: a megkönnyített válásokat, a melegházasságot, a radikális feminizmust, az abortuszt és az eutanázia támogatását. Markáns véleménye van a német egyház különutas törekvéseiről. Úgy látja, hogy a nyugati egyházak némelyike olyan megoldásokat szeretne bevezetni, amelyek gyökeres ellentmondásban állnak Jézus és az egyházi tanítóhivatal tanításával.

2015-ben a családügyi püspöki szinóduson Sarah a gender ideológiát és az iszlám fanatizmust nevezte a mai kor két legnagyobb fenyegetésének. Az iszlám, véleménye szerint, mindenekelőtt Európa azon társadalmaira veszélyes, „amelyeknek már nincs igazi identitásuk és vallásuk. Azok, akik megtagadják a saját hagyományukból, kultúrájukból, vallásukból fakadó értékeket, el fognak tűnni, ugyanis elvesztették a motivációjukat, energiájukat és még magát az akaratot is, hogy megvédjék a saját identitásukat.” Véleménye szerint az iszlámmal lehetetlen teológiai párbeszédet folytatni, mert a két hit alapvetései erősen eltérnek, de praktikus együttműködés – például a gender-ideológiával szemben – elképzelhető.

Sarah bíboros szerint az egyház igazi, égető feladata az evangelizáció, nem pedig az, hogy politikai problémákra, például a migrációra vagy a szegénységre kínáljon megoldásokat.

 „Elképzelhetetlen, hogy egy keresztényt ne lehessen bevonni a hit átadásának munkájába. A klerikus azért van ezen a Földön, hogy Istenről beszéljen, Istent szolgálja, és semmi másért.”

A botrányokra éhes sajtó előszeretettel kutakodik a „konzervatív” Sarah és a „liberális” Ferenc pápa közötti konfliktusok után. 2020-ban, amikor betöltötte 75. életévét, Sarah benyújtotta lemondását, amit Ferenc pápa 2021. február 20-án el is fogadott. A kettejük közötti ellentétre különböző feltevések láttak napvilágot, köztük felmerült az is, hogy egész egyszerűen emberileg nem rokonszenveznek egymással. Komoly doktrinális ügyekben (cölibátus, női papság, válás) nem voltak valódi konfliktusaik. 2021. márciusi interjújának (“Io contro Francesco? Sciocchezze. Al Papa si obbedisce”. Intervista al cardinale Robert Sarah | Il Foglio) már a címe is sokatmondó: “Én Ferenc ellen? Képtelenség. A pápának engedelmeskedni kell.” Erről az interjúról bővebben már hírt adtunk („Soha nem szálltam szembe a pápával” – Sarah bíboros első interjúja távozása óta | Katolikus.ma). Ugyanakkor örömét és háláját fejezte ki, amiért lemondását a pápa elfogadta.

Sarah bíboros távolról sem ismeretlen a magyar hívő közösség körében. Barsi Balázs fordításában a Szent István Társulatnál négy könyve is megjelent. 2019-ben elnyerte a teológiai kategóriában a Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány által közösen alapított Stephanus díjat, amelyet akkor nem tudott átvenni.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Bemutatjuk

Szergej Averincev, a keresztény tudós, aki átverte a Szovjet Akadémiát

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Sergey Ptitsyn / Sputnik / Sputnik via AFP

Az ókori irodalom és a bizánci költészet szakavatott tudósának, Szergej Averincev orosz akadémikusnak sikerült titokban visszahoznia a keresztény igazságot a szovjet kultúra hivatalos kiadványainak szívébe. A hit pedagógiáját gyakorolta a hivatalos ateizmus szentélyében.

Szergej Averincev 1937-ben született. Édesapja moszkvai biológus volt, ő pedig klasszika-filológiát tanult. 1968-ban fordításaiért megkapta a Kommunista Ifjúsági Szövetség (Komszomol) Lenin-díját. 1971-ben, 50 évvel ezelőtt vették fel dolgozni a Maxim Gorkij Világirodalmi Intézetbe, amely a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának keretében működött, a szovjet kormány alapította 1932-ben, Sztálin idején.

Szergej Averincev 1991-ig, a kommunizmus bukásáig maradt ebben az intézetben, ahol sok éven át az ókori irodalom osztályát vezette. 1979-ben védte meg doktori disszertációját a bizánci költészetről. Az 1980-as évektől kezdve neve egyre ismertebb lett, érdeklődési köre kitágult az orosz költészet felé. 1987-ben a Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd 2003-ban rendes tagjává választották. 1989-ben kinevezték a moszkvai Lomonoszov Állami Egyetem Történeti és Kultúrelméleti Intézetének professzorává: előadásaira özönlöttek a moszkvai diákok. 1991-től az Academia Europaea, 1992-től az Egyetemes Kulturális Akadémia (Académie Universelle des Cultures) tagja is lett, 2004-től tíz éven át pedig a bécsi egyetem szlavisztikai intézetének professzora volt. 1994-ben, miután már többször találkozott II. János Pál pápával, beválasztották a Pápai Társadalomtudományi Akadémiába.

Keresztény gondolatok terjesztése a szovjet időszakban

1970-re már mintegy harminc cikket sikerült publikálnia a Szovjet Enciklopédiában különféle teológiai témákról, az üdvösségről, a bölcsességről, a teológiáról, az eszkatológiáról és a kereszténység egyéb témáiról. Ennek érdekében a hivatalos kultúra formáihoz idomult, ügyesen elegyítve a görög és a bibliai filozófia fogalmait. A vallási tartalmú cikkek terjesztése a hivatalos brezsnyevi cenzúra ellenőrzése alatt fordulópontot jelentett az ország ideológiai életében. Amikor néhány marxista-leninista oktató felháborodott ellenállásába ütközött, Averincev valóságos bürokratikus gerillaháborút vívott a Szovjetunió Tudományos Ateizmus Intézete és a hivatalos cenzúra ellen. Gyakran mondogatta, hogy “a “gondolat szabadsága” kifejezés igazából egy szerencsétlen szószaporítás, mert a gondolat csak annyiban létezik, amennyiben szabad.

Ügyesen haladt előre, leküzdötte az összes akadályt és kihasználta a Központi Bizottság tanulatlan hivatalnokainak ambícióját. Helyettük írt az ő nevük alatt megjelenő, a spiritualitás nyomait magukon viselő cikkeket, majd velük íratott ajánlásokat önmaga számára, hogy szabadabban írhasson. A Pravdában publikált egy cikket az igazságról, amelyet úgy mutatott be, mint a filozófiai osztály főszerkesztője “nagy munkájának a betetőzését”: ez aztán lehetetlenné tett bármiféle nyilvános támadást a végleges kiadás megjelenésekor… 1986-ban elkészítette az 1988-as oroszországi kereszténység ezeréves évfordulójára tervezett teológiai enciklopédikus szótárat, de a projektet a leningrádi (ma: Szentpétervár) metropolita, Antonij Melnyikov halála miatt leállították.

Az 1960-as évektől 1991-ig Averincev ötven cikket írt a Filozófiai Enciklopédia két kötetébe, hatvanat a hivatalos filozófiai szótárba, és több mint nyolcvanat a világ országainak mítoszairól. 1964-től kezdve a kereszténység történetéről írt egy cikksorozatot, sokatmondó címekkel: “Újszövetség”, “Patrisztika”, “Megtérés”, “Kinyilatkoztatás”, “Ortodoxia”, “Protestantizmus”, “Elrendeltetés”… Értekezett a házasságról és a családról, az irgalmasságról, az egyházi nyelvről, verseket írt, lefordította Máté, Márk és Lukács evangéliumát.

Botrányok és megvágások

Írásai a szovjet években természetesen összeütközéseket váltottak ki a hivatalos materializmus templomának éber őreivel. Záporoztak a feljelentések, és néhány cikkét törölték a jegyzékből, mint például a “Pál apostol leveleit” és “A megtérés fogalma” címűt. A Tudományos Ateizmus Intézetének igazgatója egyszerűen levágta az ortodoxiáról szóló cikk utolsó sorait. A “Kereszténység” című cikket belefojtották egy “vallásszociológus” jelentéktelen függelékébe. Az „Irgalmasság” erősen cenzúrázott és eltorzított formában egy japanisztikával és sinológiával foglalkozó tudós emlékkönyvében kapott helyet. Egyéb cikkeit szirupos világi anyagokba építették bele, minden értelmes vonatkozás nélkül. Ez néha egyenesen groteszk eredménnyel járt, mint például annak a tanulmánynak az esetében, amely “A türkmének filozófiai és társadalmi gondolkodásáról” címet viselte. De Averincevnek mégis csak sikerült néhány sort közölnie az emberi gondolkodás mérföldköveiként bemutatott Szent Ágostonról és Assisi Szent Ferencről, valamint Vlagyimir Szolovjov teológusról és filozófusról, a keresztény egység nagy orosz gondolkodójáról.

Averincev 2003 májusában – röviddel azelőtt, hogy az Orosz Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, s így erről az elismerésről már nem is szerzett tudomást – egy súlyos infarktus után kómába esett. Kilenc hónapig lebegett élet és halál között, míg 2004 februárjában el nem hunyt, egy lelki küzdelemmel teli élet után. A zsidó-keresztény kultúra darabkáit csempészte be a Szovjetunióba, mint egy kirakós játék darabjait, amelyek a hitet közvetítették az “istentelenek” felé.

Kis emlékezésünket zárjuk Averincev egyik költeményével.

Imádság az utolsó óráért

Amikor a halál gúnyosan fölém hajol,
s azt hiszi, ő az, aki utoljára nevet,
amikor izmaim végleg elernyednek,
Uram, a te erőd legyen velem!

Amikor gondolataim is elhagynak, és elmém kimerül,
amikor akaratom elvész,
s elfelejtem még a nevemet is,
a te Neved legyen velem!

Amikor a szó megszakad,
és az egykor sokat szóló nyelv többé nem mozdul,
és a sír szótlan világába száll,
Uram, a te Szavad legyen velem!

Amikor minden, amiről álmodtunk elmúlik,
s éber képzelőerőnk nem olt belénk új törekvést,
amikor a nem-lét rettenete tátja rám a száját,
töltsd be ürességemet önmagaddal, Uram!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű