Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

Adjunk több helyet a csodáknak az életünkben

Közzétéve

Fotó: Shutterstock

Mindegy, hány évesek vagyunk, tartozunk azzal magunknak, hogy dicsőítsük Istent a teremtésért, és egyre inkább úgy lássuk a világot, mint Isten ajándékát.

Az újságok, a rádió, a televízió nap mint nap önti ránk a jajgató híreket mindenféle katasztrófákról. A végén még elfelejtjük, hogyan kell megállnunk, hogy valamin elámuljunk, valamire rácsodálkozzunk. Szokták mondani, hogy „boldog történetekkel nem lehet eladni egy újságot”, és nyilván ezért nem kerül soha címlapra az igazi szeretet, a hűség, szépség, önátadás és az öröm… és a beszélgetéseinket sem igazán ezek töltik ki. De a csodálkozás, a csodálat mégis olyan gyermeki képesség, amely Jézust a következő szavakra késztette: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11:25).

Az ámuló csodálat nem valamiféle álmodozó, tágra nyílt szemű, a valóságtól elszakadó optimizmus. Ellenkezőleg, olyan magatartás, amely a maga teljességében szemléli a valóságot, túl tud látni a gonosztól megrontott látszaton. Mindenben, amit megélünk, legyünk nyitottak Isten szerető jelenlétére – akkor tudni fogjuk az ámuló csodálat titkát. Örökké friss szívvel tekintsünk a dolgokra és az emberekre, ne legyünk unottak vagy fásultak. Tudjunk meglepődni, tudjunk minden új napot ajándékként üdvözölni. Maradjunk mentesek a kapzsiságtól és minden, megszerzésre vagy uralomra törő vágytól. Fontos, hogy gyermekeink ítélőképességét is alakítsuk, és megtanítsuk nekik, hogyan különböztessék meg a gonoszt a jótól. Életfontosságú, hogy megnyissuk szemüket és szívüket mások szenvedése előtt, és együttérzésre tanítsuk őket. Ugyanilyen fontos, hogy vigyázzunk: ne tegyük tönkre a gyermekek velük született képességét a csodálatra.

A mindennapok megcsodálásának művészete

Először is, meg kell tanulnunk megosztanunk a rácsodálkozást. Nagyon oda kell figyelnünk, mert a csoda nem jár feltétlenül együtt áradó, kitörő felkiáltásokkal, gyakran épp ellenkezőleg. Ha a csodát meg akarjuk osztani a gyermekeinkkel, ne használjunk nagy szavakat. A csodához nem illik a zaj. Sokkal inkább a szemlélődésnek egy formája, amelyet a lelkünk legmélyén kell megtapasztalnunk, abban a titkos kertben, ahova egyedül Istennek van bejárása.

Adjunk teret a csodálatnak gyermekeink előtt, velük közösen. A csodálkozás ugyan mélyen intim és csendes élmény, de vannak olyan szavak és magatartásformák, amelyek elősegítik vagy éppen elnyomják erre való képességüket. Anélkül, hogy elhallgatnánk, elkennénk azokat a dolgokat, amelyek balul sültek el, tudnunk kell, hogyan hangsúlyozzuk azt, ami szép és jó.

Vegyük példának a családot: keseregni szoktunk azon, egy csomó statisztikát előhúzva, hogy mennyire emelkedik a válások száma, de soha nem szólunk az egymást mélyen szerető, hűséges párokról. Szívesen emlegetjük a gyermekek okozta számtalan aggodalmat, de sokkal kevesebbet beszélünk arról a hatalmas örömről, amit kapunk tőlük. Miért az a mondás járja, hogy „kis gyerek, kis gond; nagy gyerek, nagy gond”, és miért hallani azt annyira ritkán, hogy „kis gyerek, nagy gyerek, egyformán nagy öröm”? Százával idézhetnénk az ehhez hasonló példákat.

Isten jelenléte életünk középpontjában

Ha megkérdezünk egy gyereket, vagy még inkább egy kamaszt, hogy melyek az ő legfőbb tulajdonságai, rendszerint a hibáinak felsorolásával fog válaszolni. Ez jelzi az önbizalom hiányát, a negatív szemléletmódot.  Nagyon helytelen, ha egy gyereket egyfolytában csak dicsérünk, és mindenkinek az égig magasztaljuk rengeteg jótulajdonságát. De az sem jobb, ha vég nélkül csak pocskondiázzuk, leszóljuk őt, ironikus vagy lekicsinylő megjegyzéseket teszünk rossz természetére, a túl nagy orrára vagy a lassúságára. A gyerek fejlődését sohasem segítjük elő azzal, ha megalázzuk vagy befeketítjük őt. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell megtanítanunk neki hibáinak és korlátainak felismerését, vagy azt, hogy derűsen viselje el a kudarcokat és a megalázásokat. De a mi dolgunk az, hogy segítsük őt abban, hogy fejlessze az Úrtól ajándékba kapott talentumait, és ezáltal egyszerűen és alázattal ő is felismerje ezeket a talentumokat.

Gyakran előfordul, hogy amikor Jézus csodáiról mesélünk, a gyerekek így szólnak: „Jaj, de kár, hogy nem voltunk ott! De jó lett volna látni egy csodát!”

Tanítsuk meg nekik, hogy lássák azt, ami bármilyen csodánál nagyobb: Isten jelenlétét az életünkben. Valóban csodálatos, hogy Jézus a vizet borrá változtatta, vagy hogy meggyógyította a betegeket; de sokkal rendkívülibb, hogy meghalt és feltámadt értünk. Isten maga az elképzelhetetlen szépség és jóság, a gonosz nem vesz erőt rajta. Isten mindenekfelett szeret bennünket, itt és most, akárhova is vezettek minket bűneink és hűtlenségeink. Végtelen szerető gondossággal figyel mindegyikünkre. Ma is hív bennünket, hogy úgy éljünk, mint akiket felemelt. Gyermeki szemmel, soha ne hagyjuk abba az álmélkodást azokon a csodákon, amelyeket minden nap, minden pillanatban kapunk Tőle.

Forrás: Aleteia

Ezt a cikket Solymosi Judit önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű