Balla Imra atya adventi ráhangoló sorozatának záró cikke. Az első, a második, a harmadik és a negyedik a szavakra kattintva érhető el.
Ha az adventi idő történései összecsengenek a gyermeket váró édesanya megéléseivel, akkor érdemes ezt a megtett utat a végéről is megszemlélni. A hegymászó a megérkezés előtti pillanatokban, mielőtt átadná magát a látvány és az élmény gyönyörűségének, felméri a megtett utat, annak veszélyeit és kihívásait… Majd örül.
Az ünnep előtt mérlegre kell tenni a bejárt lelki utat! Keresztényként pedig nincs más mérleg, mint maga a szeretet mérlege. Hogyan is áll akkor a dolog?
…A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik” (1Kor 13)
Ezen a mércén mérve szinte mindenki talál magában kivetnivalót, hiányosságot és elégedetlenséget. Mit kezdünk a sikertelenséggel, a csalódással, az önmagunkkal szembeni elmarasztalással? Sajnos sokszor csak a beletörődés marad: hát én már csak ilyen vagyok, nem is lesz ez jobb, én szerencsétlen… Hajlamosabbak vagyunk a rosszat meglátni magunkban, a tévedő, botló, vétkes embert, és kevésbé azt, aki néhányszor megfogta az Isten kezét és vele haladt, benne növekedett.
Ott toporgunk az istálló bejárata előtt, és fő kérdésünk: méltó vagyok? Nekem szabad? Megérdemlem?
Gyakran beszélnek a szakemberek prenatális (születés előtti) traumákról. Ezek kép nélküli emlékek a szeretetlenségről. Ezek a drámák azonban nem kell, hogy egy életen át keserítsék az ember életét. Van orvosság. Szakember segítségével a jelenbe hozhatóak, és feldolgozhatóak. A mi adventi öncsalódásaink is elkerülhetetlenül a felszínre törhetnek és megmérgezhetik az ünnepet… ne engedjük meg ezt! Most az advent utolsó óráiban hozzuk Jézus jelenébe! Az ő gyógyító és elfogadó szeretetébe!
Hogyan is történt? Sötét puszta és egyszerű pásztoremberek, akik nem önmagukban bíztak, hanem abban az ígéretben, hogy meg fog születni és uralmának nem lesz vége! A mi megtett utunk (az advent) sem a mi ügyeskedésünknek és kitartásunknak a gyümölcse (nincs önmegváltás), hanem ajándék, amiben meg kell látnunk Isten felénk nyújtott kezét, akibe kapaszkodhattunk, aki ölelt és vezetett…
És számolnunk kell az örömeinkkel, mint gyöngyökkel. Azzal, hogy mégiscsak eljutottunk a küszöbig, és nem tévedtünk el az éjszakában! Milyen jó, hogy itt vagyunk már!
Ott toporgunk az istálló ajtajában… Sőt, bennünk van az istálló… Erre a tisztátalanságra esik Isten választása. Nem vagyunk méltók, de ha Ő csak ezt nézné, akkor nem születhetne meg soha! Nem kell neki a palota! Térjünk csak bátran vissza az önámítás palotáinak az árkádos kapuiból az istállónk ajtajához, és halljuk meg a hívogató hangot: Nézd, én ünnepi ruhát készítettem neked! Vedd fel! Ajándék!
Adventi utunk végén megszületünk gyermeknek a Gyermek számára. Az egyéni küzdelmeinkben való kitartás és a lehajló isteni kéz műve az, aki most felölti a gyermekség ünnepi ruháját: Én vagyok, az a bűneim tudatával és megszólítás örömével… Én kész vagyok belépni!
Te, barátom és testvérem meddig tétovázol még? Lépjünk be együtt!
(Ágnes Vanilla – A Szeretet himnusza)
