Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Adventi bakancslista…

Közzétéve

Fotó: croatia.hr
  • Várom, hogy szétmenjen a függöny és kezdődjön az előadás.
  • Várom, hogy lehulljon a lepel.
  • Várom a hajnalt.
  • Várom, hogy kiderüljön az igazság.
  • Várom, hogy befusson a következő szállítmány.
  • Várom, hogy zöldre váltson a lámpa.
  • Várom, hogy a pályázatomat sikeresen elbírálják.
  • Várom, hogy túl legyek az érettségin.
  • Várom a percet, hogy felérkezzek a csúcsra és gyönyörködjem a látványban.
  • Várom, hogy kikeljenek a kiscsibék.
  • Várom, hogy meghűljön a leves.
  • Várom a lottó-sorsolást.
  • Várom a harmadik kisbabát.
  • Várom, hogy valaki rám nyissa az ajtót.
  • Várom a postást a nyugdíjjal.
  • Várom, hogy megérhessem: munkámat megbecsülik és értékelik.
  • Várom, hogy megéreztesse valaki: így fogad el és így szeret, ahogy vagyok.
  • Várom a nyári szabadságot.
  • Várok a kedvező pillanatra.
  • Várom, hogy sorra kerüljek.
  • Várom, hogy visszajelezz.
  • Várom, hogy kiszabaduljak a börtönből.
  • Várok egy kedvező sms-t a barátomtól.
  • Várom, hogy hazajöjjön a fiam.
  • Várom, hogy végre szabadon, félelem nélkül élhessünk.
  • Várom a holtak feltámadását.
  • Várom, hogy felfedd a titkot.
  • Várom, míg megsül a süti a lerben.
  • Várom az eredményhirdetést.
  • Várom megérkezésem pillanatát.
  • Várok rád, mert nemsokára érkezel.
  • Várlak, hogy találkozhassunk.
  • Várlak, mint éjjeliőr a hajnalt.
  • Várlak, mint vadász, a becserkészett vadat.
  • Várlak, mint menyasszony vőlegényét.
  • Várlak, mint földműves a jó időt, hisz e nélkül nincs jó termés.
  • Várlak, mint diák a vakációt a sikeres vizsga után.
  • Várlak, mint édesanya gyermeke születését.
  • Várlak, mint a természet a tavaszt.
  • Várlak, mint elítélt a felmentést.
  • Várlak, mint beteg a gyógyulást, mint haldokló, hogy átmehessen a halál kapuján.
  • Várok, mert Te jössz elém.
  • Várlak, hogy Te légy vágyaim beteljesítője.
  • Várok, hisz az időt épp az teszi értékessé, azért „áll meg”, mert Rád várok.
  • Várlak, mert szeretlek!

Elvárok, megvárok, kivárok, bevárok, odavárok, hazavárok, visszavárok… Ki vagy mi várakozásaim alapja? Mit várok (el) magamtól vagy másoktól? Istennek vannak-e elvárásai felém? Melyek ezek?

Amit a várakozásra, Istenre fordítasz, az lesz igazán hasznos idő.

Ne mondd, hogy nincs időd rá. Hiszen miközben Rá vársz, nem ujjaidat tördelve toporogsz egy helyben, hanem elindulsz Feléje. Tudva, hogy vár rád, kijön eléd, érdeklődik utánad, egyengeti útjaidat…

Kérlek Uram, várakoztass, hogy neked adhassam várakozásom izgalmát, örömét. Mert érkezésed ad értelmet várakozásomnak.
Marana’Tha, Jöjj el !!!

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Reflexió

Melyik pápába csapott a villám? – Ferenc pápa elődjeit is támadták

Közzétéve

Szerző:

A pápa lemondása után villám csapott a Szent Péter-bazilikába? - Fotó: FP / Filippo Monteforte

 Akik a Ferenc pápa elleni kritikákról vagy támadásokról hallanak, tudnunk kell, hogy az őt leginkább támadó irányzatok a zsinat óta minden pápát támadtak. Súlyos vádakkal szembesült Szent XXIII. János pápát is, a zsinat összehívása miatt, majd az első dokumentumok megszületése után; majd Boldog VI. Pál, Szent II. János-Pál és XVI. Benedek pápák hasonlóan.[1] Mindnyájukról elmondták, hogy „összezavarja a katolikus egyház tanítását”, hogy ő az ”antikrisztus”. – Ha visszatekintünk az egyház történelmében, látjuk, hasonló támadásokban részesült minden újat hozó nagy szent és katolikus gondolkozó (hasonlóan, amint elutasításban részesültek a világ vagy a tudomány nagy újítói, pl. A. Einstein vagy Semmelweis Ignác). Hogy a támadások mennyire az éppen esedékes pápa ellen irányultak (és nem csak most támadják Ferenc pápát), jelzi egy kis példa. Benedek pápa lemondásakor megjelent az interneten egy kép, amelyen úgy látszott, hogy egy villám csap bele a szent Péter templom kupolájába. Ez a kép elsőként Benedek pápa bűneihez kapcsoltan tűnt fel, az isteni ítélet jeleként. Ma több honlapon, blogon megtalálható ugyanez a kép, csupán most éppen Ferenc pápa eretnek voltát hivatott érzékeltetni.[2]  Tekintsük át tehát a „zsinati pápák” elleni támadásokat:

 

Szent XXIII. János pápa – Fotó: network.hu

Szent XXIII. János pápa hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot (mely 1962-1965-ig tartott), és nyitotta meg az egyház 400 éve „zárt ablakát”. Ő világszerte általános csodálatnak, szeretetnek örvendett, mert korunk első pápája volt, aki félretette a pápát 400 év óta kötelező fejedelmi-pápai, barokk viselkedési formákat (pl. kíséret nélkül kiment a városba, és szóba állt egyszerű emberekkel) és pápaként is testvéri közvetlenséggel szólt az emberekhez (1958-1963-ig). Halála után az egyház hamarosan, 2000-ben szentté avatta őt, olyannyira elterjedt volt tisztelete.[3] E pápa nemcsak egyes újításokat hozott az Egyház életébe, hanem teljes fordulatot.[4] Ma szentként tiszteljük, de nagyon sokat szenvedett azoktól, akik megszokták a „régit”, s szembefordultak a megújulással.

Sok egyéb beszámoló mellett nemrég jelent meg R. Tucci bíborosnak, a pápa egyik legbensőbb barátjának, a XXIII. Jánossal való személyes beszélgetéseit összefoglaló kötete. Ez betekintést ad a pápa fájdalmaiba, az ellene való vádaskodásokba, támadásokba, és a mély hitbe, amellyel mindezeket elviselte.[5] Képet kapunk a könyvből egy egyházról is, mely isteni valósága mellett egyúttal emberekből áll, következőleg amelyben megjelennek az emberi gyengeségek, hibák, és egymásnak feszülnek vélemények.

Tucci könyvéből kiderül, hogy a pápa szenvedett a korabeli egyház és a liturgia barokk formái miatt, amelyek érzése szerint távol állnak a kor emberétől; szenvedett a Kúria középkori stílusa miatt. Nehezen viselte a pápa iránti tisztelet középkori formáit is: például, hogy neki arany koronát kell viselnie, és trónszéken kell ülnie, amelyet a Vatikán emberei emelnek vállukra, s így kell megérkeznie a fogadásokra, találkozásokra. Ezekkel szemben ő emberközelinek és megszólíthatónak törekedett lenni. Szenvedett a Vatikán központosított vezetése miatt, amelyben mindent el akartak dönteni az összegyház „feje felett”, s amelyben csak olaszok kaptak helyet. Eközben a pápa azt tartotta volna jogosnak, hogy az egyháznak e központi vezetőségében a világ minden részegyháza legyen képviselve.

A pápa fájó élménye volt, amikor a neves és keresztény Corriere della Sera újságban őt súlyosan kritizáló, torzító cikk jelent meg, magának az ismert főszerkesztőnek tollából. Azzal vádolta őt, hogy „modernista”, hogy a protestáns és a kommunista elvek felé túlzottan nyitott, aki meg akarja változtatni az egyház hagyományos formáit, tanítását, felépítését, s ezzel veszélybe sodorja azt.[6] A tanulmány szerzője később bevallotta, hogy írását – miután közelebbről megismerte János pápát – megbánta, és nem is magától készítette el azt, hanem a Kúria egy bíborosának biztatására. A bíboros e cikkel védeni kívánta az egyházat a pápa „elhajlásai” ellen.

Amikor a pápa 1959-ben bejelentette, hogy zsinatot kíván összehívni az egyház megújítására, ez világszerte teljes meglepetést váltott ki. De a legnagyobb volt a meglepetés a Vatikán központi szervének, a Kúriának vezető munkatársai körében. A kúriai vezetés meglepetése érthető, hiszen eddig nélkülük nem történt semmi, illetve ők hivatalukból következően azért dolgoznak, hogy az egyház érvényben levő változatlan előírásait megvédjék (noha zsinat gondolatáról már XI. és XII. Piusz pápa is beszélt).[7] – XXIII. János pápának, a jövő prófétájának ebből következően sok kemény támadást, kritikát kellett megélnie ebben az időben, kiemelten a Kúria részéről, – egészen rövid idő múlva bekövetkezett haláláig. A szent pápában felfedezzük Ferenc pápa számos vonását, és életében találkozunk szinte minden váddal, támadással és félreértéssel, amelyeket ma Ferenc pápa körül tapasztalunk: nevezték őt is szabadkőművesnek és zsidóbérencnek, nácinak és kommunistának, vagy liberálisnak, aki veszélybe sodorja az egyházat.

A II. Vatikáni Zsinatot XXIII János pápa indította útra, és szelleme áthatotta a zsinati folyamatot. – A korábbi zsinatok végeredményeit gyakran előírások és elítélések foglalták össze.[8] XXIII. János pápa viszont a zsinatot megnyitó beszédében így fogalmazta meg annak irányelveit: „Krisztus jegyese ma szívesebben nyúl az irgalmasság olaja után, mintsem hogy a szigor fegyverével fenyegetőzzék. Úgy vélik, hogy jobban segít korunk szükségletein, ha tanításának gazdagságát kínálja fel az embereknek, és nem ítél el senkit.”  A zsinat küldetése ez: megfogalmazni, miként szolgálhat az egyház a mai világban Istennek, az embernek és a világnak.[9] – Nem nehéz felfedezni, hogy gondolatai mennyire összecsengnek Ferenc pápáéval.

A II. Vatikáni Zsinat, a feszültségek ellenére is, az egyházon belüli párbeszéd csodálatos példájává lett. (Ezt a Szentlélek kegyelme mellett sokan kapcsolatba hozzák János pápa szeretetteljes és párbeszédre kész, sugárzó személyiségével.) A zsinati dokumentumok tervezetét a világ több mint 2000 püspöke, illetve a zsinat mintegy 2500 résztvevője előzőleg írásban megkapta és odahaza átgondolhatta. A vatikáni közös tárgyalások során aztán heteken keresztül átbeszélték és javították (olykor átírták) azokat. Ily módon a résztvevők nagy többsége rendkívüli egyetértésre jutott. A kisebbség ezután általában elfogadta a többség által helyesnek tartott irányelveket (mert hitte, hogy az egyházat és a zsinatot a Szentlélek vezeti). – Csak a Lefebvre érsek által vezetett kis csoport volt az, amely tovább ragaszkodott saját korábbi elképzeléseihez, és szembefordult a zsinattal, a pápával, majd elszakadt az egyháztól. (Erről szóltunk már.)

A XXIII. Jánost követő pápákat úgy választották, hogy biztosítva legyen általuk a zsinat szemléletének kibontakoztatása. A II. Vatikáni Zsinat az Evangélium tanítására valamint a „szent hagyományra” (az első századok tanítására és gyakorlatára) építve fogalmazta újra az egyház életének elveit, és „porolta le” a port, mely az egyházi életre rárakodott. A zsinatnak így meg kellett újítania sok előírást és szemléleti elvet is, melyek a zsinatot megelőző 400 év, a tridenti, illetve barokk kor szüleményei voltak. XXIII. János utódainak, Ferenc pápáig menően sok teendője volt még, hogy ezt a zsinaton megszületett evangéliumi, ősegyházi szellemet lépésről-lépésre mind jobban bevigyék a hívők és papok életébe, az egyház gyakorlatába. (Hasonlóan több évszázadon át tartott, amíg az egyháznak a Tridenti Zsinat ugyancsak nagy újításait sikerült beépíteni a gyakorlati életbe.)

A II. Vatikáni Zsinattal az egyház, a „gyorsuló időben”, a folyamatos megújulás útjára lépett. Ez viszont folyamatosan váltott ki kritikákat, az egyház konzervatív csoportjai részéről. Kívülről pedig, a szekularizáció előrehaladtával párhuzamban, jelentkeztek folyton újra a támadások a nem hívő világ részéről. Így Ferenc pápa elődjei is megélték, amit Jézus ígért: „Nem lehet a tanítvány nagyobb mesterénél: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”. (Jn 15,20)

 

Szent VI. Pál pápa – Fotó: FEOL

Szent VI. Pál pápa volt XXIII. János utóda. Békés, csendes, sugárzó személyiség, aki egyéniségére is jellemzően egy mély enciklikát írt a mindenkivel való dialógus fontosságáról.[10] De őt is sok oldalról támadták. – Nemrég került nyilvánosságra, hogy VI. Pál pápa is megírta lemondó levelét, felkészülve arra, hogy ha már nem bírná a pápaság terhét, lemondjon, bár erre végül nem volt szükség.[11] E levélről a később ténylegesen lemondott Benedek pápa tudott, és helyeselte ezt az eljárást. Alatta jelentkezett igazán a Lefebvre féle szakadás, mint súlyos seb az egyházon és magán a pápán. A pápát erősen támadták a lefebristák a zsinat terveinek megvalósítása miatt, és támadták a „haladók” is, hogy túl lassan cselekszik. Meg kellett élnie, hogy tüntetők jelentek meg a Szent Péter téren, ilyen feliratokat emelve magasba: „Katolikus pápát akarunk”. Nagy támadás-sorozatot kapott a Humanae Vitae (HV) enciklika megjelenése után is, egyházon belülről és kívülről egyaránt, bár ennek megvoltak a nagyon reális okai is.[12] – Mára őt is joggal szentté avatta az egyház. – Internetes keresőben azonban ma is egy VI. Pált gyalázó írásra találunk elsők között, mely szerint VI. Pál hosszú és baljóslatú pápaságát „nyugtalanító, szokatlan és zavart keltő gesztusok jellemezték.”[13]

I. János-Pál pápa VI. Pált követte. Ő rövid 33 napos pápaság után váratlanul meghalt. Aligha volt a világnak bulvár lapja, amely ne rágódott volna azon, kik és miért ölték meg a pápát a Vatikánban, noha nyilvánvaló volt az orvosi jelentés, hogy szívinfarktusba halt bele. A téma máig is gyakran előkerül vádként a Vatikán ellen.

Szent II János Pál pápa – Fotó: Wikipedia

Szent II. János Pál,[14] a következő pápa egyik küldetésének Olaszországnak és az egész világ országainak végiglátogatását tartotta, hogy a legtávolabb élő katolikusokkal is éreztesse az Egyház és a pápa átölelő szeretetét. Ily módon is (és a Kúria megfelelő alakításával is) meg akarta szüntetni az egyháznak túlzottan Európa-központú szemléletét. 104 apostoli utazást tett Olaszországon kívül, Olaszországon belül pedig 146-ot. Róma püspökeként az örök város szinte összes plébániáját felkereste. Magyarországra is kétszer ellátogatott, és mélyen testvéri magatartásával mindenhová szeretetet és reményt tudott vinni.

Küldetésének érezte a világ vallásaival való párbeszéd ápolását is.  Kiemelten kereste a kapcsolatot a keresztény egyházakkal, de a többi vallásokkal is. – Rendkívül sokat tett a zsidó-keresztény párbeszédért, és a pápák közül elsőként ő lépett be zsinagógába. De amikor helytelenítette Izrael viselkedését a palesztinekkel szemben, és fogadta azok képviselőjét is, megélt támadásokat zsidó részről. – Sürgette a muszlim-keresztény párbeszédet is.[15] Első pápaként látogatott meg egy mecsetet. Emiatt is több támadás érte politikusok és katolikusok oldaláról egyaránt. Pedig ő egyidejűleg reálisan megfogalmazta az iszlám kultúra másságából következő határokat (de a szenzációt kereső sajtó csak azt híresztelte, ami érdekes, illetve ellenéteket tud gerjeszteni). Amikor az iszlámizmus veszélyeiről is szólt, arra természetesen muszlim oldalról érkeztek a vad reakciók. – A világvallások vezetői, először a történelem folyamán, az ő meghívására találkoztak több alkalommal Assisiben, hogy együtt imádkozzanak a világ békéjéért, és kifejezzék lelki összetartozásukat. Ez a találkozó kezdete lett egy folyamatnak: a vallási vezetők a mai napig rendszeresen találkoznak, többnyire Assisiben. A lefebvrista, a tradicionalista katolikus- valamint protestáns vonulat azonban ebben a kereszténységnek, mint egyedül üdvözítő vallásnak megtámadását látta és támadta.

János Pál pápa tudott politikai kérdésekben és konkrétan politikusokhoz is evangéliumi határozottsággal szólni; például G.W. Busch amerikai elnöknek kifejezte nem helyeslését Afganisztán megtámadása miatt. Természetesen tapasztalta ilyen nyilatkozatainak durva következményeit is.

Szent II. János Pál kevesebbet foglalkozott az egyház benső megújításával, így neki kevésbé volt része az egyházon belüli támadásokban, mint pl. XXIII. Jánosnak vagy Ferenc pápának. De őt sem csak a Szovjet titkosszolgálat akarta megölni, hanem többször és mások is tettek ilyen kísérletet. A támadók vagy tervezett gyilkosok között voltak a szovjet rendszernek és az iszlám radikálisoknak bérgyilkosai, de volt köztük a Lefebvre-követő tradicionalista közösség egy pap tagja is, aki kétszer próbálta leszúrni őt, hogy így „megvédje az egyházat” a II. Vatikáni Zsinat szellemének további „pusztításától”. A lefebvrista közösség abszurd kritikái többször célozták meg őt is.

XVI, Benedek pápa – Fotó: AP Photo/Domenico Stinellis

XVI. Benedek pápára joggal úgy emlékezünk, mint a tudás, a józanság és bölcsesség pápájára.[16] Mindemellett őt is ugyancsak érték támadások, mind egyházon belülről, mind azon kívülről. Joseph Ratzingert már pápává választásakor „reakciós”, „restaurátor” teológus, „főinkvizítor”, „páncélbíboros” néven titulálta a liberális és a baloldali média, sőt az egyházon belül is néhány magát kereszténynek tartó, az egyházat folyton kritizáló újságíró.[17]

Életének sok támadással övezett eseménye közül emeljünk ki néhányat:

Kölni nyilatkozat, amelyet 163 nyugatnémet, svájci, osztrák, luxemburgi és holland teológiatanár írt alá. Ezek a Római Kúria (a pápa és a kongregációk) működését bírálták, és jogos kérdések mellett írásukban több „haladó” egyoldalúság is megjelent. A nyilatkozat továbbgyűrűzött: francia és francia nyelvű belga és svájci teológusok (157-en) is levelet intéztek Ratzinger bíboroshoz, aki 1981-től a Hittani Kongregáció prefektusa lett.[18] E kor kritikáiban az volt az új, hogy nemcsak az egyházon kívülről érkeztek, hanem azon belülről is, sőt két oldalról: az un. progresszista és konzervatív köröktől egyaránt. Ratzinger, mint bíboros prefektus, majd mint XVI. Benedek pápa igyekezett a két szélsőség között a középúton haladni.

– A Dominus Iesus-t a pápa a katolikusokhoz szóló dokumentumnak tervezte, de természetesen másokhoz is eljutott. Ebben a pápa kijelenti, hogy a szó teljes értelmében Egyháznak csak a katolikus egyház nevezhető, hiszen csak ez fogadják el Péter utódát, és ebben van jelen a Jézusig és apostolokig visszamenő megbízatással felszentel papság stb. A pápa e levelével a katolikusokban kívánta tudatosítani, hogy minden ökumené közben (ami nagyon helyes!) ne felejtsük el saját lényegi természetünket. A pápai írás természetesen elsősorban a protestáns egyházakban keltett nagy felháborodást: eszerint tehát a pápa őket nem tartja a szó szoros értelmében egyháznak. (Bár voltak megértő protestánsok, akik kimondták, hogy a pápa nem is mondhatott volna mást, hisz ez a katolikus tanítás!) – De katolikus oldalról is elhangoztak erős kritikák, hogy miért kellett e levéllel olajat önteni a tűzre. 2000. szeptember 22-én 53 belga teológus tiltakozó memorandumot írt alá. És W. Kasper bíboros teológus, az Egységtitkárság akkori titkára is megállapította: „jobban, érthetőbben és barátságosabban lehetett volna fogalmazni”

– Egyik volt a regensburgi egyetemen mondott beszéde 2006-ban, amelyben idézte II. Mánuel Palaiologos bizánci császár és egy muszlim tudós párbeszédét ily módon: „A császár elképesztően durva módon felteszi a muszlimnak a vallás és az erőszak kapcsolatára vonatkozó kérdést: Ha nézed, mi újat hozott Mohamed, rossz és embertelen dolgokat találsz, mint az a rendelkezése is, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni. Majd a császár így következtetett, hogy erőszakkal nem lehet terjeszteni a hitet, hiszen az erőszak ellentétes Isten valóságával és a lélek lényegével is.” – Benedek pápa nem szándékozta támadni az iszlám vallást, csak azt akarta kifejezni, hogy a vallás és erőszak sosem egyeztethető össze. (Bár nyilvánvaló hibát is követett el, amikor nem gondolt arra, hogy egy ilyen kijelentést a muszlimok nem fogják örömmel fogadni.) Hiába szólt arról beszéde következő részében, hogy mennyi érték van az iszlámban, és az elkereszténytelenedett Európa mennyit tanulhat a muszlimok vallásosságból, és hiába hívott párbeszédre velük, a sajtó és a világvisszhang csak a Mohamedet elítélő idézetét harsogta. Ez aztán sok katolikus részéről is ítéletet váltott ki (hogyan lehet ilyen ügyetlen a pápa!), és világszerte nagy muszlim tiltakozást, mely sok keresztény meggyilkolását is eredményezte.

Különös visszhangot keltett, amikor hivatalos és bizalmas levelezésének egy részét egy vatikáni világi munkatárs ellopta, és azt nyomtatásban kiadták. Ez a leghamisabb és a szexuális erkölcsöt érintő rágalmakat gerjesztette a Vatikánnal kapcsolatban.[19] – Benedek pápát érték súlyos támadások pl. a vatikáni bankkal és pénzügyekkel, sőt pénzmosással kapcsolatban is. Bár a titkos levelezést kiadó újságíró úgy ítélte meg, hogy a levelekben nincs semmi, amely a pápára közvetlenül negatív fényt vetne, szerinte inkább azt mutatják be, hogy a pápa szeretne rendet teremteni a Vatikánban, és ott vannak ellenállók vele szemben (mint pl. a vatikáni bank világi vezetője, akit el is küldtek, és hasonló világi vagy olykor papi személyek).

– A katolicizmus történetének egyik legfájdalmasabb ügye kezdődött Benedek pápa életében, az egyházat és világot megrázó pedofil botrány, amely a papság, a főpapok elleni durva vádaskodássá is alakult.[20] A pápát azzal támadták, hogy nem lép fel elég határozottan ezek ellen, bár épp ő volt azt, aki a zero tolerancia elvét vezette be e területen.

– A durva csalások és rágalmak egyik példája jelent meg viszont Eric Frattini madridi egyetemi tanár írásában (aki újságírást tanít a madridi egyetemen). Közölt egy képet egy egyház és pápa-ellenes könyvében, melyen a fiatal Ratzinger a Harmadik Birodalom Németországának hitleri karlendítésével köszön papi ruhában. A borítón található jellemzés szerint e könyv egy „jól dokumentált” értekezés, „tényfeltáró mű”. – Egy olasz újságíró derített fényt a csalásra, igazolva, hogy a kép manipuláció, mivel levágták róla az ifjú Ratzinger másik karját. Az eredeti fotót akkor készítették, amikor Joseph Ratzinger és testvére, Georg pappá szentelésük másnapján megáldják a plébánia híveit. Az eredeti kép  ábrázolja, amint újmisés áldást ad (e képen látszik felemelt keze; de másik kezét a képről törölték). Az újságíró még hozzáfűzte: Ratzinger 1951-ben lett pap, hat évvel a Harmadik Birodalom bukása után, azaz papi öltözékben nem is köszönhetett a Birodalom karfelemelésével.[21]

– Benedek pápa sokat dolgozott azért, hogy a Lefebvre irány követői visszatérjenek a katolikus egyházba. Ennek érdekében két jelentős lépést tett, mindkettővel kapcsolatban sok félreértés és támadás is érte.

Egyik tette az volt, hogy kereste a párbeszéd lehetőségét a lefebvrista törvénytelenül felszentelt püspökökkel, majd ennek eredményeként a Püspöki Kongregáció kiadta dekrétumát a négy lefebvrista püspök kiközösítésének megszüntetéséről. A dekrétum megjelenésekor a Vatikánban még nem sejtették, hogy valakik éppen a közeli holokauszt-emléknapra időzítették az egyik érintett püspök, Richard Williamson hónapokkal ezelőtt rögzített interjújának levetítését, amelyben az illető a holokauszt jellegét és méreteit relativizáló, illetve a gázkamrák létezését tagadó nézeteinek adott hangot. A sajtótudósítások a két eseményt összefüggésbe hozták, azt a látszatot keltve, mintha a Szentszék egy holokauszttagadót hivatalos elismerésben részesített volna és püspöki funkcióba helyezte volna.[22] Ekkor először zsidó oldalról is megjelentek támadások, de ezek rövidesen elhallgattak látva a félreértést. A lefebvristák között is sokan voltak, akik támadtak mindenféle közeledést, és újabb vádakkal illeték a pápát is.[23] – Ez ismét egy egybehangolt és buta, hamis támadás volt az Egyház és a pápa ellen, és pont Benedek pápa ellen, aki elődjével együtt sokat dolgozott a zsidósággal való testvéri kapcsolat létrehozása, megerősítése érdekében.

Ami legjobban fájt a pápának, hogy a kiközösítés megszüntetése a katolikus egyházon belül is támasztott vitákat, és vádaskodásokat ellene: hogy miért békül olyan püspökökkel, akik csak a pápa főségét ismerik el (általában), de nem vállalják a pápának való engedelmességet, sem a Zsinat tanításának elfogadását. A pápa egy mély lelkipásztori bölcsességről és szeretetről tanúskodó levelet írt a Katolikus Egyház püspökeinek a kérdésről. Ebben kifejezte, hogy mindent el szeretne követni a Lefebvre követő ne szakadjanak tejesen el az egyháztól (amint ez bizonyára minden katolikus vágya), de a kérdés bizonytalan volta miatt nem volt módjában ennek szempontjairól tájékoztatnia a pásztorokat és a hívőket. – A pápai levél egyben megfogalmazta, hogy az egyház létének alapfeltétele a pápával való egység és együttgondolkodás, akkor is, ha még nem ismerjük mindennek a pontos hátterét. A jelen esetben a pápa sokak részéről tapasztalta, de másokból fájóan hiányolta ezt az egységet, és kérte a főpásztorokat az egyház Jézus akarta egységének építésére.[24]

Benedek pápa másik lépése a lefebvrista csoportok felé, hogy engedélyezte számukra a tridenti misekönyv és formák használatát a szentmisében. Ekkor ismét találkozott tiltakozásokkal, elsősorban konzervatív katolikusok részéről, noha ez a lépése a mozgalom egyik részét visszahozta a katolikus egyházba.

– Kisebb morgások, zúgolódások hangzottak el a pápa ellen, a katolikus egyházon belülről akkor is, amikor a szentmisében az átváltoztatáskor egy eddig használt szó megváltoztatását rendelte el. – A „értetek és mindenkiért kiontatik” helyett, az „értetek és sokakért kiontatik” lett az új szöveg, mert ez áll a Szentírásban (Mt 26,28). Egyes katolikusok ezt kérdezték: „ez a pápa nem hiszi, hogy Jézus mindenkit megváltott?”

– Benedek pápa életében olyan nagy mennyiségben érkeztek a támadások, hogy több katolikus újságíró és kutató vizsgálni kezdte: vajon a háttérben nem rejtőzik-e egy pápa ellenes titkos összefogás? És vajon mely vádak származnak az egyházon kívülről, és melyek belülről. Vele kapcsolatban is azt írták a szakértők, hogy bármit tesz vagy szól, támadói mindent megkritizálnak és kifogásolnak, és képesek a legkisebb ügyeket nemzetközi botránnyá dagasztani, – miközben az egyházban kiderültek valóban fájdalmas vétkek is. (Láttuk Ferenc pápa életében ugyanez ismétlődött.)[25]

– Ferenc pápa elődjeinek életébe betekintve tehát árnyaltabb képet kapunk őróla, illetve az ellene irányuló vádakról is. (Erről szólunk a következőkben.)

[1] Lukács László Az igazság munkatársa – Joseph Ratzinger – XVI. Benedek pápa élete és műve Bp. SZIT 2016.

Vö. Szabó Ferenc.: Ratzinger pápa és a II. vatikáni zsinat. XVI. Benedek az ellentmondások kereszttüzében. in: Távlatok. Vö.: www.tavlatok.hu/net/cikk002.htm;

[2] https://anticattocomunismo.wordpress.com/2018/07/15/il-modernismo-radici-e-conseguenze-storiche/

[3] Wilhelm Hünermann: A világ plébánosa (XXIII. János pápa élete). Bp. Ecclesia 1987

[4] Greg Tobin: Il papa buono. La nascita di un santo e la rifondazione della chiesa. Il Saggiatore 2013

[5] Giovanni Sale: Giovanni XXIII, e la preparazione del Concilio Vaticano II (Nel diario del cardinale Tucci). 2012; vö. Riccardo Mezzanotte: Pro E Contro – Papa Giovanni XXIII. Mondadori 1972.

[6] A „modernizmus” e korban az egyház tanításától való elhajlást jelölő fogalom volt: ilyen váddal illették a kor nagy teológusait, mint H. de Lubac, K. Rahner, J Daniélou, Teilhard de Chardin, akiket János pápa nagyra tartott, s akik később a zsinat legjelentősebb teológusai közé tartoztak.

[7] Vö. Tomka Ferenc: Intézmény és karizma az egyházban. Budapest, SZIT. 20154

[8] Egy-egy zsinati döntés megfogalmazása az előző századokban rendszeresen ezzel a formával végződött: „Aki pedig ezt nem fogadja el, legyen kiközösítve az egyházból!”

[9] Vö. A  második Vatikáni Zsinat tanítása (Szerk. Diós I.) SZIT. 2007.

[10]  Ecclesiam suam. Vö. Leonardo Sapienza: Paolo VI. L’estasi e il terrore. Collana Sensus Ecclesiae. 2018; http://www.lastampa.it/2017/02/06/vaticaninsider/manifesti-antipapali-tra-pasquinate-e-attacchi-a-paolo-vi-OyjrQEhprA59jN5dkChNQJ/pagina.html

[11] VI. Pál pápa kézírásos levelei megelőző lemondásáról – Re bíboros nyilatkozata. Vatikáni Rádió 2017.08.12.

[12] Témát érthetően magyarázza Szabó Ferenc: Az egész embert figyelembe kell venni (50 éve jelent meg a HV enciklika) c. írása. Vö. Új Ember, 2018. 08.05. Ez az írás annyival kiegészítendő, hogy az AL pápai családlevél azzal, hogy ajánlja, de nem teszi kötelezővé! a természetes családtervezés alkalmazását, illetve utána beszél a személyes lelkiismereti döntés elsőségéről – lényegileg új választ ad a kérdésre, vö. AL 222. Ilyen értelemben fogalmazott már korábban is több püspöki kar és több teológus is, akik VI. Pál meghívására részt vettek a HV kiadása előtti tanácskozásban. Magának a HV-nek lelkipásztorokhoz szóló figyelmeztetése is felvillantotta ezt a lehetőséget – bizonyos esetekre vonatkozóan!

[13] Vö. http://www.eucharisztikuskongresszus.hu/Mindszenty_139.html

[14]  Hasemann M. Mari. A.: II. János Pál, örökség és karizma. SZIT. 2014

[15] Pl. Ecclesia in Európa kezdetű apostoli buzdításában is írt erről

[16] Lukács László: Az igazság munkatársa. XVI. Benedek pápa élete és műve. (Ebben külön fejezet címe: Harc a X. Piusz Testvériséggel.) SZIT. 2016; Giovan Battista Brunori: Fede e profezia del primo Papa emerito nella storia. Ed. Pauline. 2017.

[17] Vö. Távlatok, 2009/2,84

[18] Idézve Szabó Ferenc SJ: Ratzinger pápa élete és műve. Széljegyzetek Lukács László monográfiájához. Távlatok

[19] Gianluigi Nuzzi: Őszentsége ​XVI. Benedek titkos iratai. Art Nouveau, Pécs, 2013

[20] A katolikus papokat ért ilyen támadások idején az USA püspökei egy nagy kutatást végeztettek arról, milyen arányúak a pedofil bűnök miatt bíróság elé került személyek más egyházak lelkipásztorai, illetve a pedagógusok körében (ki-ki saját létszámának arányában).  Az eredmény szerint más vallások lelkészei közül kétszer annyian voltak, mint a katolikus papok, akit pedofília vádjával elítéltek, pedagógusok közül pedig négyszer annyian, és a családban történt a legtöbb, második házasságokban. Ezt azonban a sajtó hozta nyilvánosságra akkor sem, azóta sem.

[21] Eric Frattini: I papi e il sesso (A pápák szexuális vétkei. Kétezer év Szent Pétertől XVI Benedekig). Ed. Kindle 2010; Uő: Los cuervos del Vaticano, Benedicto XVI en la encrucijada Espasa, 2012

[22] A Williamson ügy. Magyar Honlap. 2009. 02.06.

[23] Emanuel Baroz: Nuovo attacco dei Lefebvriani. Città del Vaticano, 2013

[24] http://w2.vatican.va/content/benedict-xvi/it/letters/2009/documents/hf_ben-xvi_let_20090310_remissione-scomunica.html

[25] Rodari Paolo, Tornielli Andrea: Attacco a Ratzinger.  Accuse e scandali, profezie e complotti contro Benedetto XVI.  Ed. Piemme 2010

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Melyik az ősibb: a tridenti vagy az új liturgia?

Közzétéve

Szerző:

Folytatjuk sorozatunkat melyben Tomka Ferenc atya Ferenc Pápa – próféta vagy eretnek? című könyvéből közlünk részleteket, kivonatokat. Ettől függetlenül aki mélyebben foglalkozna a témával, annak javasoljuk a könyv megvásárlását. Hiánypótló olvasmány!

A sorozat előzményei: 

 

(Párbeszéd a tridenti rítussal)

Szóltunk a II. Vatikáni Zsinat megújulásáról. Rendkívüli kegyelem volt, hogy a zsinati ülések vitái vagy inkább párbeszédei folyamán a világ püspökeinek nagy-nagy többsége egyetértésre jutott. A közös imádságos együttlétekre alapozva, a közös döntésekből születtek meg a zsinati döntések és dokumentumok, melyek egyházunk mai életét meghatározzák. A katolikus ember bizonyos abban, hogy a pápát, és az egyetemes zsinatot (ha egységben van a pápával) a Szentlélek vezeti. Ezt a kegyelmi egységet és vezetést tapasztalták a zsinati atyák.

Azt is láttuk, hogy a Tridenti Zsinat óta a katolikusok mintegy 400 éven át a változhatatlan egyház szemléletében éltek. Ezért sokkolt többeket a II. Vatikáni Zsinat. Míg a zsinati atyák többsége a Lélek vezetésére figyelve, és a jézusi egység építésének vágyával dolgozta ki a megújulás elveit, az evangélium és az ősegyház szemléletének és gyakorlatának megfelelően, néhányan mégsem fogadták el ezeket.

Az elutasítók vezetője Marcel Lefebvre érsek volt, aki meglapította a X. Szent Pius Papi Testvériséget, majd elszakadt a katolikus egyháztól.[1]  E csoport szerint a zsinati újítások nem egyeztethetőek össze az egyház hagyományos tanításával, és a liberalizmus, a modernizmus nyilvánul meg bennük. Elfogadhatatlannak tartották pl. a liturgia megújítását, a vallásszabadságról, a lelkiismereti szabadságról vagy az ökumenéről stb. szóló határozatokat, mert szerintük ezek „fellazítják” a hagyományos katolikus tanítást, kanonizálták a »szituációs etikát” stb. stb. – Elsősorban Lefebvre érsek követői és az ő szellemi „rokonaik” hirdetik Ferenc pápa tanításának hamisságát, és igyekeznek félremagyarázni minden tettét és szavát honlapjaikon és blogjaikon, kiadványaikban.

Marcel Lefebvre érsek – Fotó: St. Thomas Aquinas Seminary

A Lefebvre csoport elsőként a szentmise liturgiájának megújulását utasította el.  – Az egyház az előző évszázadok során a liturgia szent voltának kifejezésére, minden azzal kapcsolatos eszközt, jelet, formát „szentnek” nevezett. „Szent nyelv” volt a latin, szentek voltak a ruhák, szentek a jelek stb.. A megújulás lehetőségének felmerülésekor sokakban megjelent a kérdés: hogyan lehet a „szent” nyelvet, a szent formákat megváltoztatni?

Az egyház történelme igazolja, hogy a liturgia a századok során sokszor és sokat változott. Az eukarisztia titkát rendkívül változó formákban ünnepelték a keresztények, – a népek, illetve kultúrák függvényében. Különösen sokféle liturgia alakult ki „keleten” (ezek közül egyik a görög katolikus egyházban jelenik meg), de nyugaton is számos változás következett be.

A latin nyelv is csak akkor vált általánossá, amikor az a nyugati értelmiség nyelvévé lett, korábban létezett arám és görög nyelvű liturgia is. [2] – A nép-nyelv használatát lehetőségét példázta a 9. században Szent Cirill és Metód is. Ők is érzékelték, hogy ha az evangéliumot hirdetni szeretnénk, ennek érthetőnek kell lennie, s ezért a szlávok között a szláv nyelvet használták. Ekkoriban is voltak, akik a latin, a görög vagy az arám nyelv használatát akarták rájuk erőltetni, de Róma rövidesen jóváhagyta a szláv nyelvet.

Hasonlóképp általános volt a kézbe történő áldoztatás az első évezredben. A liturgia történészek szerint az áldozási forma megváltozása és a nyelvre áldozás bevezetése a IX. században történt.

Hasonló a története az állva áldozásnak is. A IX. századig így áldoztak, míg ettől kezdve már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől. A korlát a középkor folyamán egyre nagyobb lett, s közben az áldozások gyakorisága egyre csökkent.

Az un. áldoztatórácsot a fiatalabbak már nem is ismerik. E rács – melyet a gótika korában vezettek be – határozottan elkülönítette a papot és a liturgiát a hívőktől. A zsinat az első évezred egyházának gyakorlatát követve bontatta le azt, illetve hívott meg ezzel is a liturgia és a hívők közötti közetlenebb kapcsolatra.

A gótika korában azonban „a liturgia végzése egyre inkább csak a klérus feladata lett. A hívek már nem léphetnek be a templom szentélyébe. Az énekeket már csak a kántor vagy a szkóla énekli, a hívek könyörgése kimaradt a szentmiséből, a kánont már csak halkan imádkozza a pap és egy olyan nyelven, amelyet a hívek egyre kevésbé értenek. Mindezek következtében is egyre inkább csökken az áldozások gyakorisága. – Még 813-ban a tours-i reformzsinat kimondta, hogy nem tekinthető kereszténynek, aki karácsony, húsvét és pünkösd ünnepén nem áldozik, illetve az acheni zsinat, 836-ban még a minden vasárnapon történő áldozást sürgette, a gótika újszerű felfogást hozott. E kort legjobban Petrus Blosius karthauzi író jellemzi 1200 körül: ’A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szentség iránt.’ – A korszellemnek megfelelően az emberek egyre ritkábban és egyre nagyobb tiszteletadással áldoztak. Az ember méltatlanságát hangsúlyozván már gondolni sem mertek arra, hogy az Eukarisztiát kézzel érintsék.”

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986-ban engedélyezte a kézbeáldoztatást. Az engedély megadásakor a körlevél a Kongregáció előírását idézte. Ennek lényege: „A kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eukarisztiában. Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hívő gesztusának méltóságát, nemességét. Továbbá: a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját.”[3]

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus újításai tehát nagymértékben felidézi az első évezred egyházának idejében használt formákat és lelkületet (melyeket az újabb korban, az egyházatyák írásainak kutatása közben fedeztek fel). Azóta használunk pl. ismét olyan kánon szöveget a szentmisében (a 2. kánon), amely lényegileg azonos az egyházban ismert legősibb kánonnal stb.[4]

Illusztráció – Fotó: Pixabay

XVI. Benedek pápa több lépést tett Lefebvre követői felé, hogy újra az Egyházzal való egységre vezesse őket. A csoport egyik ága kész volt erre, de ennek feltételéül azt kérték, kapjanak engedélyt, hogy a szentmisét továbbra is a tridenti kor formáinak megfelelően és latinul mutassák be. Ennek az újra katolikussá lett csoportnak is két szárnya van: az egyik valóban katolikussá lett, másik azonban azóta is olykor durva vádakkal illeti a zsinatot és annak szellemi képviselőit, s ma kiemelten Ferenc pápát.

 

Párbeszéd a tridenti liturgiát követőkkel

Azok, akik XVI. Benedek közvetítésével visszatértek az egyházzal való egységbe, ma pápai engedéllyel ünneplik a tridenti liturgiát. Fontos megismerkednünk e liturgiával, hogy tudjunk előítélet nélkül, megértéssel és testvérként fordulni az ezt előnyben részesítők felé. Sajnos sok helyen szembeállást, meg nem értést észlelünk a két irány között, de törekednünk kell ennek megszüntetésére. Ez bizonyosan hozzájárulhatna ahhoz, hogy a most még pápa-kritikusan viselkedők is teljesebb egységre jussanak a szentatyával és minden katolikussal.

A tridenti rítust képviselő hívek mozgalmának egy világi vezetőjével értékes beszélgetést találunk a mandiner.hu honlap keresztény oldalán. Miközben szemléletesen elmagyarázza, mi vonzza őt e rítushoz (bár örömmel jár a zsinat által megújított liturgiára, szentmisére is), kiemeli, amit a legfontosabbnak tart, hogy az egyházban ez a két irány ne viszonyuljon ellenségesen egymáshoz. „Hogy azok a hívek, akik a hagyományos formák segítségével tértek meg, és élik hitéletüket, ne azt érezzék, hogy ilyen vitákba kell bekapcsolódniuk, hanem hogy a Katolikus Egyház egészének lettek részei.” – Majd ezt a megállapítást teszi: „Ha az ember a hierarchiával megfelelő kapcsolatot ápol, és igyekszik, hogy a közösségi életében is együtt dobogjon a szíve az egyházzal, akkor rend van.”[5]

A tridenti rítust követők igazán katolikussá lett szárnyának honlapjain és a velük való személyes beszélgetések során szembesülünk gondolatokkal, amelyek érhetőbbé teszik számunkra, miért szeretik ők e liturgiát.[6] – (A tridenti liturgiának hazánkban és külföldön több honlapja van. Vannak köztük párbeszédes, katolikus szelleműek, és találkozunk vitatkozóbbakkal vagy nagyon vádaskodókkal, illetve olyanokkal is, amelyek nem az egyházzal egyesült közösséget képviselik és a legdurvább szavakkal vádolják a zsinatot, Ferenc pápát és az őt követőket.)

Tridenti rítusú mise – Fotó: Exsultate Iusti in Domino – WordPress.com

Melyek a tridenti liturgia elemei? – Ismerjük meg a legfontosabbakat, és törekedjünk megérteni azokat, akik ezt részesítik előnyben. Vannak köztük olyanok is, akik szeretik a megújult liturgiát, de örömmel vesznek részt a tridentin is.

Szembeötlő másságaik: a latin nyelv használata, a háttal misézés, a barokk korbeli- és stílusú liturgikus formák, miseruhák, a szájba (és nem kézbe) áldozás, a térdelve áldozás (mely néhány helyen a visszaállított áldoztató rácsnál történik). Háttal miséznek és nem szembe. Ők többnyire a gregorián éneket részesítik előnyben (vagy a barokk kor liturgikus kórusműveit), és elutasítják a gitáros énekeknek használatát a szentmisén. (Tudnunk kell, hogy a latin nyelv használatát s a háttal misézést nem tiltotta meg a zsinat, s egyházunk a gregorián éneket is mindig a sajátjának tartotta. De a néphez közelebb kerülő liturgia létrejöttével kevesen kívánkoztak már ezek után.)[7] – Ha több pap misézik egyszerre, a II. Vatikáni Zsinat arra hívott, hogy misézzenek együtt (koncelebráljanak), és fejezze ez is ki, hogy az Eukarisztia nem „magányos kegyelmet ad”, hanem az egység szentsége. Ezt papok és hívek is általában kegyelmi tapasztalatként élik meg. A tridenti rítusban nincs koncelebráció, a kor erősen az egyéni lelkiségre helyezte csak a hangsúlyt!

Hogyan tudjuk megérteni azokat, akik a mise ilyen formáját részesítik előnyben?– Az idősebb korosztályból sokan egyszerűen hagyományból, megszokásból ragaszkodnak ahhoz, amit eddig megszerettek. A tridenti rítus más követői közül többeknek volt rossz tapasztalata arról, hogy a zsinat változásai után az Eukarisztia ünneplése sok helyen felületesebbé, kevésbé imádságossá vált. (Sajnos ebben van igazság.) Ezekkel szemben ők úgy élik meg, hogy a tridenti formák közelebb viszik őket a mély imádsághoz és a szentmisén való teljesebb jelenléthez. – Az állva és kézbe áldozók gyakran figyelmetlenül jönnek-mennek az áldozáskor – mondják (sajnos ez valóban előfordul!), míg a térdelve és szájba áldozás jobban meghív az Eukarisztia imádására. A hagyományos liturgia ruhái, formái vagy a tömjénezés, mind jobban meghívnak a világból való kilépésre, az imádásra, leborulásra. A gregorián éneknek van egy ősi imádságos szépsége, míg egyes gitáros énekeknek sokan csak az ütemére mozognak, de nem jutnak el az igazi imádásra. (Magyarországon a liturgia fellazítása jóval kevésbé jelent meg, mint például a német nyelvterületen, főleg Németországban. Ott az új liturgia címén valóban gyakran olyan szélsőségesen laza formákat vezettek be, melyek zavaróak és méltatlanok.)

– Egy tridenti formákat követő pap így magyarázta döntését a rítus mellett: A szembe misézés akadályozott az elmélyült imában, mert arra kellett figyelnem, kire és hova nézzek, és közben úgy éreztem, a hívőket is zavarhatja a szembenézés. Amikor háttal misézek, nem kell előadni magamat. Így könnyebb számomra is és a hívők számára is Istenre figyelni. Hasonlóan, amikor latinul vezetem az Eukarisztia ünneplését, nem kell figyelnem hanghordozására, előadásmódra, csak Istenre.

– Egy másik vallomás még kiegészíti az imént mondottakat: „Nekem a tridenti misén eleinte az volt vonzó, hogy békén hagynak. Ott sem vagyunk totális izolációban, de el tudok mélyedni imámban. Nem néz rám folyamatosan valaki, mint a szembemisézéskor a pap. És ha végig akarom térdelni a szentmisét, végigtérdelhetem, nincs olyan kontroll.”[8]

– Érdekes szempontot említ a tridenti rítus egy másik követője: Úgy hallotta a megújított liturgiára járó ismerőseitől, hogy bizonytalanságérzet támad bennük, ha idegen templomba mennek, mert nem tudják, hogy ott mi lesz és hogyan. A tridenti rítust viszont mindenhol ugyanúgy ünneplik. – Első pillanatra ez az állítás kevéssé érthető vagy vitatható. De való igaz, hogy egy kedvesebben és személyesebben a hívek felé forduló, és mise szövegegeit átéltebben imádkozó pap szentmiséjét a résztvevők meg tudják szeretni, és ezért idegen helyen esetenként rosszul érzik magukat. A tridenti rítus latin szövege viszont nem kíván ilyen személyes hangsúlyozást, s így nem zavaró az olyan papok misézése sem, akiknek kevesebb adottságuk van az imák jó hangsúlyozására; illetve ez könnyebbé teheti a liturgia imádkozását a pap számára is. (Bizonyos az is , hogy ha egy pap a megújított liturgiát túl gyorsan vagy figyelmetlenül imádkozza, az sokkal inkább feltűnik, mint ha valaki ugyanezt teszi, de latinul.)

– A nők a tridenti misén „mantillát” viselnek, azaz a néhány évszázaddal ezelőtt általánosabban használatos fátylat. (Egy ismertetés kifejezően írja erről: „A lefátyolozott nő áhítatot ébreszt, tiszteletet kelt. A fátyol lelkünk meghosszabbítása, elérhetetlenné, megérinthetetlenné tesz.”) Szent Pál leveleiben olvassuk, hogy az ő korában előírás volt a nők számára a fátyolviselés az egyházban. Később a fátyol előírását a társadalmi szokások változásával elhagyták, ma viszont fenyeget az ellenkező elhajlás: zavaró a hívek és a lelkipásztor számára, amikor a testrészeiket mutogató nők jelennek meg a liturgián. (Olaszországban a templom bejáratánál álló fogadóknak el kell küldeniük a liturgiához nem méltóan öltözött nőket, és a túl rövidnadrágban vagy laza ruhában megjelenő férfiakat is.)

Ünnepi szentmise a Szent Péter téren – Fotó: synod2018.va

A II. Vatikáni Zsinat által megújított, illetve helyreállított liturgiának sokan örültek világszerte. Mert így a hívek végre megérthetik a szentmisét; mert a különböző kultúrájú népek, afrikaiak, indiaiak a saját kultúrájuk elemeit használhatják benne; mert az ifjúsági miséken megengedetté váltak az korosztályhoz közelebb álló gitáros énekek, a gyermekek miséin pedig a liturgiába kisebb belefűzött magyarázatok. A legtöbb templomban kihasználják a lehetőséget, hogy a híveknek több alkalma nyílt a misébe való aktív bekapcsolódásra. Ilyen lehetőség pl. a szentírási részeknek vagy hívek könyörgésének felolvasása, a felajánlási körmenet, vagy az arra felhatalmazott hívők közreműködése az áldoztatásban, -, melyek közelebb hozhatják a közösséghez az ünneplést. (Az első évezred szentmiséjében a saját szavakkal való könyörgés is természetes volt, amint ez hívek könyörgésében ma is lehetséges.)

Különösen az élő plébániákon ébredtek rá annak szépségére, hogy az Eukarisztia ismét közösségivé vált, amint az volt az utolsó vacsorán és az ősegyházban, illetve az első évezredben. Noha igaz, hogy ehhez hozzászokni sokaknak nem volt könnyű, hiszen eddig a szentmisén is a magán-imát szokták meg. És több helyen talán máig sem értették meg teljesen, hogy az Eukarisztia nem magánimádságra hív, hanem közösségre: a Jézusban megvalósuló „kommúnió” ünneplésére. (Hiszen az Eukarisztia az egyház közösségi valóságának, a Jézusban egy testté válásunknak kiemelt szentsége.)

 

Mindemellett is fontos megismerni a tridenti misén résztvevők szempontjait, mert így jobban megérthetjük őket. – És minél jobban törekszünk megérteni embertársaink motivációját, annál közelebb kerülünk egymáshoz, annál kevésbé ítéljük el őket vagy támad közöttünk feszültség. –

Sőt imádkozzunk azokért is, akik ugyancsak a tridenti misét ünneplik, de elszakadtak az egyháztól. Szent Ágoston írja kora híveinek az elszakadottakról: „Ők azt mondják nekünk: menjetek tőlünk, nincs veletek közös ügyünk. Feleljük erre: nekünk viszont van közös ügyünk veletek: egy Krisztusban hiszünk, tehát egy Testben egy Fő alatt kell lennünk. – Testvérek! Kérünk titeket, a mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek kenyere megerősít minket, az ő szelídsége által, hogy a szeretet belső érzésével könyörögjetek Istennél érettük.  Nagy szeretetet tanúsítsatok velük szemben, túláradó irgalommal könyörögjetek értük, hogy végre megadja nekik, hogy észretérjenek, és meglássák, hogy az igazság ellen beszélnek. Nem maradt nekik más, csak a heveskedés, amely annál erőtlenebb, minél erősebbnek érzi magát.”

Ferenc pápa is folyton erre biztat, Jézust követve, hogy legyünk párbeszédben, és viseltessünk testvéri szeretettel mindenki iránt.

 

[1] Azért választották X. Szent Piusz nevét, mert ő szentéletű pápa volt, de elutasította korának sok jogos egyházi megújulási törekvését.

[2] A liturgia történetéről hatalmas magyar irodalom is létezik. Pl. J.A. Jungmann: A szentmise. Prugg, Eisenstadt, 1976; Radó P.: A megújuló istentisztelet. Ecclesia, 1973; M.Kunzler: Az egyház liturgiája. Agapé, 2005 stb.

[3] Dolhai Lajos: A kézbe áldozás története. Vigília 1999/3, 182-189; A.VERHEUL, La communion dans la main. In. Les questions liturgiques et paroissiales 50 (1969), 115-122.

[4] Vö. Berger, Rupert: Lelkipásztori liturgikus lexikon. Vigília Kiadó. 2006.

[5] Kiss Bertalan. Juventutem: Nem „szent maradék” a katolikus tradicionalizmus

[6]http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20141221_clare_short_vegul_elmentem_az_elso_latin_misere_es_valami_teljesen_varatlant_ereztem

[7] Az egyházi előírások szerint a lelkipásztorok feladata felmérni, hogy ott tartsanak tridenti liturgiát, ahol erre komoly igény van. Budapesten kijelölt helyen van ilyen mise havi egy-két alkalommal.

[8] http://kereszteny.mandiner.hu/tag/regi_ritus/;

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Hattyúdal értelmiségi barátaimnak – Merre tovább erdélyi, magyar, keresztény, európai értelmiség?

Közzétéve

Ft. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános - Fotó: peterpater.com

Évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget: mi a lét értelme? Csak a vegetetatív célok? Eszünk, iszunk, szaporodunk, pusztán csak azért dolgozunk, hogy ezeket finanszírozzuk? Vagy talán, mégiscsak vannak, léteznek magasabb rendű célok is? Hiszen pont az elme, a tudat, a szellem, az értelmesség, a belénk teremtett istengyermekség, a halhatatlan lélek, a spiritualitás ereje emelt fel az állati szintről, így születtek alkotásaink, a technika, a civilizáció is ennek köszönhető.

Arisztotelészről leírják, hogy amikor valaki megkérdezte, hogy ő talán bölcs (sophos)?, azt válaszolta: – Nem, én csak filo-sophos (bölcsességet szerető, kedvelő, kereső) vagyok… Akkortájt a filozófusok iskolájában is ez állt a reklámtáblán: Philosophia est ancilla theologiae – A filozófia a teológia szolgálóleánya. Vagyis a valódi boldogság, az ember életének legfőbb célja a bölcsesség keresése, és ez Isten nélkül értelmezhetetlen. Értelem nélkül nincs értelmes élet. Csak értelemmel, a szellemiséggel teremthettük meg kényelmes életünket, tehettük jobbá, szebbé emberi világunkat. Még filozófiai körökben is így fogalmaztak: homo est animal rationale. Az ember értelmes állat… A középkorban aztán ez addig fajult, hogy előbb a humanizmus, majd az abból kisarjadó felvilágosodás egyszerűen elvágta a köldökzsinórt a Teremtővel: az ember önálló, szabad akart lenni. Azt hitte, hogy csak így lesz kreatív, így teremt magának saját létet, megszabadulva a vallástól, az intézményes egyháztól, magától Istentől. Isten meghalt – szólt Nietzsche. Mi öltük meg.

Nos, ez a gondolat köszön vissza az utóbbi háromszáz évben, jobb- és baloldali izmusok segítségével, annyira, hogy magán a kereszténységen belül is vallásszabadságot kiáltottak – lásd Erdély –, ahol már annyira lecsupaszították a szabad gondolkodást, hogy maga Jézus Krisztus is fölöslegessé vált. Sokan szeretnék kisajátítani maguknak az értelmiségi létet, s közben az ész istenítésével a racionalizmus csapdájába esnek. Mintha Jézus sem lenne értelmiségi, hiszen nem volt egyetemi végzettsége. Ő mindig is az Atya akaratát kereste, tehát nem volt „független”, önálló, merthát az Atyától „függött”…

Addig engedtek egy kicsit, s még egy kicsit az Isten adta keretekből, hogy a végén maga az ész lett az isten. A kommunizmusban már csak bokréta lett a kalapon, hogy a társadalom három rétegből áll: munkás-paraszt-értelmiség.

Mondanom sem kell, hogy az írástudók árulása, az értelmiség balra állása a humanizmus idején, Kant, Descartes, sőt Kálvin idején már megtörtént. Végre fellélegezhettek, hogy sikerült megtörni az egyház monopóliumát a tudomány, a műveltség „felügyelete” fölött. A szabad szellem örömmel fickándozhatott:  az ész nevében végre lehet másképp gondolkodni. Aztán az iparosodás, a találmányok, a tudomány eredményei azt a látszatot kezdték kelteni, hogy íme nincs szükség Istenre, tudományos, értelmiségi alapon minden szépen halad, fejlődik, a vallás csak buta csökevény, ópium.

Tehát nem kell azon csodálkozni, ha ma keresztény értelmiséginek lenni szitokszó. Kialakult egy beltenyésztett, az egyre izmosodó ateizmus emlőin feltörekvő, magát értelmiségnek tituláló szellemi elit, aki a tömegek befolyásolását is igyekezett (igyekszik ma is) kézbe venni. Mára már a véleményipar ontja a saját értelmiségijeit – írók, újságírók, társadalomtudósok, média-megmondó emberek, – akik jogot formálnak arra, hogy megmondják: ki az értelmiségi. Wass Albert nem,[1] csak Eszterházy, Tamási nem, csak Kertész.

Ezeknek az „eliteknek” az a közös jellemzője, hogy mindenki mást lenéznek, mert nem fér bele a skatulyájukba. Számukra értelmiséginek lenni egyenlő balliberálisnak, hitetlennek, egyház- és papgyalázónak lenni, mert azok a fejlődés, a haladás, a mainstream kerékkötői. És a politika is legtöbbször ezen értelmesekkel fog össze, sőt abból ők is jól élnek. Ilyetén hozzáállással mindenki, aki nem úgy gondolkodik, mint ők, mind antiszemita és fasiszta… Végülis nem az tesz valakit értelmiségivé, hogy le tud írni három mondatot, de ha nem tud leírni három értelmes mondatot, biztos, hogy nem értelmiségi…

De tényleg: ki az értelmiségi? Mitől az? Mi a feladata? Mik a jellemzői? Szerep vagy küldetés? Mit kell a gyakorlatba ültetnie? Milyen elvek, értékek határozzák meg életét? S azok meglátszanak-e rajta? Milyen hatást tud kifejteni az ő értelmiségi léte tágabb, vagy szűkebb közösségén?

A szűkös, száraz meghatározás szerint: értelmiséginek számít az, aki szellemi munkát végez, magasfokú végzettsége van és szellemi munkáját a közösség életében, érdekében is kamatoztatja. Úgy, hogy azt felemeli, előbbre viszi, jobbá teszi.

Tudjuk, hogy minden meghatározás tömörít, talán sántít, és elégtelen ahhoz, hogy a valódi lényeget megfoghassuk. Így van ez az értelmiséggel is. Egyik kollégám mesélte, hogy egy híve szörnyülködve szólta el magát egy irodai talákozás után: – azt hittem, hogy egy értelmiségi, s hát pap…

Szokás megkülönböztetni a humán és a reál értelmiségieket, pl. orvosokat, tanárokat, tudósokat, egyetemi kutatókat a mérnököktől, de attól még az a helyzet, hogy mára az értelmiségi, mint kategoria nagyon bonyolulttá, sőt szinte értelmetlenné vált. A digitális műveltség világában, mindenki markában ott lapul a wikipédia és a világ összes hírügynöksége. A piac ma felfalja gyermekeit, elavul a hagyományos iskola, a tudásra csak annyiban van szükség, amennyiben az mihamarabb pénzre váltható.

Kérdés mégis, hogy mit kezdünk ezzel a sok információval, tudással, adattal és ideával? Mi szerint osztályozzuk, hová raktározzuk el, minek vesszük hasznát? Jobb lesz-e tőle az életünk, meg tudjuk-e különböztetni az igazat az álságostól, az értékest az értéktelentől? Mi ebből az örök életre váltható kincs, igazgyöngy, és mi az, ami giccs, szemét, pozdorja? S ez már nem csak az értelmiségiek kérdése…

Az ember az egyetlen értelmes lény: értelme, szabad akarata van. Az értelem segít a belátásban, még akkor is, ha az ősbűn miatt az akarat rosszra hajló lett. Ezért kell ide az Isteni Értelem Lelke, amellyel megkülönböztetjük a gonosz sugdolózását, az Isten hangjától. Ehhez meg alázat, imádságos csend szükségeltetik. Szerény elismerése annak, hogy az értelmet, a szellemet, a gondolkodni tudást, a józan ítélőképességet nem a Holdról pottyantják nekünk, az nem magától adatik, azt Isten adja. Meg lehet kérdezni az emberiség nagy elméit, tudósait, szentjeit, akik kimagaslót alkottak az élet szinte minden területén, akiknek minden innováció, találmány, felismerés köszönhető: micsoda kín és alázat szükséges a kemény munka mellett, hogy ezt elfogadják, elismerjék, és megköszönjék. De enélkül nem jutottak volna oda, ahová jutottak. Kérték és megkapták a Bölcsesség Lelkét. A bölcs ember a véges dolgokban a végtelent kutatja. Gondolkodásának szellemi alapja nem a rész, hanem az egész.

Ahogyan Hamvas Béla fogalmaz: „Nem csak a kultúra, az ember is; nemcsak a természet, a természetfeletti is; nemcsak a lélek, a szellem is; nemcsak az élet, hanem az is, ami az életen túl van. És mindez nem külön, egyenként, hanem minden együtt… Az egészet együtt nézni.” Meg lehet szívlelni Csókay András vagy Papp Lajos vallomásait, de ugyanígy az Einsteinét, a Joseph Ratzingerét, az Aquinói Szent Tamásét, a Jedlik Ányosét, a szellem- és reáltudományok millió értelmiségi képviselőjét, akikre méltán büszke az emberiség.

Az értelmiségi tehát nem attól az, hogy annak tartja magát, nem attól, hogy fájlalja, miért olvassák annyian Wass Albertet, hanem attól, hogy van benne alázat. Elismeri, hogy tehetségét, értelmét, kincseit a mindenek Adományozójától, Istentől kapta, azért, hogy azokkal a rá bizottaknak szolgáljon. Attól értelmiségi, hogy nem izomerejével, hanem a Lélek és a szellem, a gondolat erejével alkot és teremt értéket. Értelmesen, magasabb szinten rendezi életét, magasabb s ugyanakkor mélyebb minőséget ad neki. Vannak szellemi céljai, értékei, alapeszméi, ideái, amelyekért érdemes jobb életet élni, mint, ahogy az „átlag”, a „tömeg”, a maga inerciájával sodorná… Sok értelmiséginek ajánlanám itthon is: ha feltöltődni akar, látogasson el a mátészalkai Képes Géza Általános Iskolába. Életkedve, identitása biztos mindjárt a helyére kerül. Ott is kiderül, mekkora a szellem ereje: olyan „hozzáadott értéket” képvisel, ami előbbre viszi az emberiséget. Amitől az jobbá válik: a család, a nemzet, az egyház. És a rábízottak jól érzik magukat a bőrükben, büszkék arra, hogy ehhez a közösséghez tartoznak, sőt rájuk ragad ebből a minőségből. Nem ettől volt értelmiségi Csontváry, vagy Munkácsy, Kodály vagy Petőfi, Pilinszky vagy Dzsida? Nem úgy lesz szabaddá, hogy Istent eldobja, hanem az isteni erőtérben, a kegyelem isnspirációjára hallgatva lesz innovatív, kreatív, hoz létre újjáteremtő újdonságot, ami még inkább felcsillantja a profánban a szentet.

Értelmiségi az, aki nem az egyháztól vagy a hittől való elhatárolódásban, nem a teremtett világ rendjének megkérdőjelezésében akar jeleskedni, és ezt lépten-nyomon mások torkán is lenyomatni, mert ettől nem lesz sem modern, sem trendi Isten és a nép szemében.

Értelmiségi az, aki a „saját pecsenyéjét” félretéve elsősorban a közösségért akar tenni valamit, azért vállal felelősséget, és nincs szüksége arra, hogy politikai vagy gazdasági csoportosulások szekerét tolja. Értelmiségiként az ő szellemi munkája megtermi gyümölcsét, ha kell százszoros termést hozva, amiből ő is megél, s nem kell eladnia lelkét-szellemét a sátánnak.

Az értelmiségi lét sosem volt a jólét forrása, a nemzet napszámosaival mindig is mostohán bántak, de ez nem újdonság. Mert ez nem megélhetési szakma. Ez prófétai sors, önfeláldozást kívánó életforma. Az a hit élteti, hogy az anyag megszűnik, a csontok elporladnak, még az írásokat is felemésztheti egy tűzvész, de a szellem ereje, a Szentlélek megvilágosító kegyelme megőrzi a valódi értékeket a lélek mélyén. A mennyországban meg nem lesz szükség igehirdetésre sem, mert ott már színről-színre láthatjuk a Legszentebbet.

Az értelmiségi hívő ember az Értelem Lelkére támaszkodik. Az Értelem Lelke segít kibogozni elhomályosodott elménk okoskodó gubancait. Manapság az okosság sokszor rafináltságot, túlzott óvatosságot, kételkedést, a felelősség megkerülését jelenti. Inkább kerülnénk a kockázatot, ha nem éri meg, nem teszünk egy lépést sem. Az értelem viszont azért adatott, hogy megértsük azt, amit már tudunk. Az értelem a logikus gondolkodás képessége. De azt is az értelem látja be, hogy: nemcsak emberi síkon lehet értelmes valami. Meg tudja különböztetni a tudást a bölcsességtől, az okosságot az okoskodástól, józan ítélőképességével mindig igyekszik felmérni az összefüggéseket a saját életében és a közösségben történtekkel, és úgy reagál azokra, hogy azzal a többieknek is előremutató példát adjon. Abban is értelmet talál, ami látszólag értelmetlen, ami őt felülmúlja, ami szokatlan. S ez már az isteni kegyelem munkája benne. Ez teszi őt fegyelmezetté, ez óvja meg a szellemi gőgtől, a tudás okozta beképzeltségtől. Aki tényleg értelmiségi, az igyekszik felemelni sorstársait a vegetatív létből a szellemi-lelki szférákba, szintézisben látva az életét, teremtett és üdvösségre hivatott mivoltát. Nem lázad az ész gőgjének nevében, nem isteníti az anyagot és a rációt, hanem mindezt ajándéknak, kamatoztatni való talentumnak tartja és éli meg. Ez pedig előbb-utóbb kicsirázik, és minőségi életet ad nemcsak neki, hanem közösségének is. Értelmes élete az elesettebbeket is fölemeli, és önbecsülést ad nekik. Mert az Értelem Lelke őt már átlelkesítette, és ettől szárnyal.

Gárdonyi Géza nagyon találóan írja: „Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hordozza, s mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy őkegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár feslett köntösben és félretaposott saruban, de ha megszólal, mindjárt érezzük, hogy állati testben élő angyal. Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.”

Merre tovább erdélyi, magyar, keresztény, európai értelmiség? Ez a nagy kérdés. Hiszen keresztúthoz érkeztünk. Az a kultúrának csúfolt valami, amelyben most leledzünk, már csak nyomokban tartalmaz kereszténységet. Ez Isten tervének megcsúfolása. Két lehetőség maradt: vagy felelősen  betöltjük azt a szerepet, amelyet a Teremtő kiosztott nekünk, vállalva hivatásunkat, – vagy eladjuk magunkat kilóra. Akkor meg a társadalmi szerepvállalásnak annyi.

S nekünk is.

peterpater.com

[1] V.ö. http://plakatmagany.transindex.ro/demeny-peter-szerep-es-applikacio-a-mai-ertelmisegrol/#disqus_thread

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű