Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Amerika – a rasszizmus betege?

Közzétéve

Tüntetés Minneapolisban 2020. május 27-én - Fotó: CNS photo / Eric Miller, Reuters

Az Egyesült Államokban az utóbbi idők rendőri túlkapásai, mint George Floyd halála, régebbi és mélyebb betegségre mutatnak rá. Úgy tűnik, a gyógymód nem a „politikai korrektség”, hanem az oktatásügy. Az Egyház már dolgozik ezen.

Pát hete az Egyesült Államok nemcsak a járvánnyal szembesül, mint a világ összes országa, hanem tüntetésekkel is, amelyek során fosztogatásokra és rablásokra is sor került. Ami ezeket az egy hónapja tartó, időnként heves tüntetéseket elindította, a minnesotai Minneapolisban történt májusi haláleset volt. Az áldozat egy feketebőrű férfi volt, George Floyd, akit fehér rendőrök (Szerkesztői megjegyzés: a cikkíró téved: a rendőrök részben fehérek, részben ázsiaiak voltak.) lefogtak, a földre kényszerítettek és akadályoztak a légzésben, az egyikük ugyanis a térdével teljes súllyal ránehezedett a nyakára. Felháborodott arra járók tanúi voltak az indokolatlanul durva eljárásnak, de a közbelépésüket megakadályozták.

Sokadik botrány

Ez a rendőri „túlkapás” akkora együttérzést és mély érzelmi hatást váltott ki, amit nem csupán az ügy súlyossága indokolt. De még az az amatőr videofelvétel sem, ami széles körben terjedt a közösségi hálókon. Az ok sokkal mélyebben rejlik: ez már a sokadik ilyen fajta botrány, és felszínre hozza a fájdalmas lelkiismeret-furdalást avval az Egyesült Államokban létező „kórral” – a rasszizmussal – kapcsolatban, ami minden más bajnál hosszabb ideje emészti az amerikai társadalmat.

Ez a probléma egyébként más országokban, így Franciaországban is felszínre került, főleg az Adama Traoré eset óta, aki szintén életét vesztette 2016. július 19-i igazoltatása során. Ez év június 2-án újabb tüntetésekre került sor Párizsban és vidéken is a mali származású fiatalember halálának okait vizsgáló szakértői vélemények és ellenvélemények miatt. Bár a megmozduláson résztvevők létszáma meglepően nagy volt, a felháborodás nem volt olyan mélyreható, mint a tengeren túl. Többé-kevésbé világosan kapcsolódott a Black Lives Matter mozgalomhoz („Egy feketebőrű élete nem ér kevesebbet, mint másé)”, amely 2013-ban indult, annak a felügyelőnek a felmentését követően, aki egy évvel korábban Floridában lelőtte Trayvon Martint, egy feketebőrű, fegyvertelen fiatalembert.

A jéghegy víz alatti része

Mindezek a tüntetések az amerikai felsőbbrendűség vitatásában csúcsosodnak ki világszerte minden olyan országban, ahol etnikai diszkrimináció tapasztalható. Ennek áldozatai – a múltban és jelenleg is – nem csak a feketebőrűek, hanem mindazok, akiket a gyarmatosítás nyomott el a történelem folyamán. A rasszizmus folyamatosan jelen van az Egyesült Államok történetében az „indiánok”, a nem protestáns fehérek, a latínók, az ázsiaiak, illetve a feketék ellen a 17. század óta, amikor az első afrikai rabszolgák érkeztek. Leszármazottjaik jelenleg a lakosságnak kb. 14 %-át teszik ki. Az emancipációra csak 1863-ban került sor az amerikai polgárháború nyomán, amelyben 700.000 katona vesztette életét (nem számítva a civil áldozatokat). Ezután következett a szegregáció (elkülönítés) politikája és gyakorlata, aminek csak egy évszázad után vetettek hivatalosan véget, az 1960-as években, de az egyenlőtlenségek fennállnak továbbra is.

A rendőri zaklatások csupán a jéghegy csúcsát jelentik. A feketékre eleve gyanakszanak, mivel körükben magas a bűnözési arány, elsősorban a fiatalok között. Oka ennek, hogy többnyire szétesett, újraalakult, sokszor egyszülős családokban nőnek fel, és elhanyagolt negyedekben élnek, ahol a munkanélküliség nagy. Már az előző nemzedékekben azt tapasztalták ugyanis, hogy a tanulás nem hozza meg számukra a szociális felemelkedést. Ezekben a „gettókban”, ahol az adófizetés nulla vagy nagyon jelentéktelen, a közszolgáltatások (szemételszállítás, közegészségügy, orvosi ellátás, oktatás) hiányosak. Sok fiatal nem is kíván elkerülni onnan, megelégszenek azzal, hogy a helyi alvilág császárai legyenek.

Fotó: annualreviews.org

A „politikai korrektség” hatástalansága

Számtalan erőfeszítést tettek a helyzet javítására az elmúlt ötven esztendőben. Nem volt mindegyik hiábavaló. Létezik már manapság egy fekete „polgárság”, amelynek elég jó az elfogadottsága a „politikailag korrekt” körökben, vagyis azokban a tanult rétegekben, akik elégedettek azzal, hogy a kényelmes életszínvonaluk révén természetessé vált etikus felfogást hirdetik. A bizonytalan szociális-gazdasági helyzetű fehéreknél viszont fennáll a gyanakvás és a bizonytalanság, ők kénytelenek küzdeni a munkaerőpiacon, és úgy gondolják, hogy nincs módjukban nagylelkűnek mutatkozni olyan emberekkel szemben, akik számára a munka nem jelent nyilvánvalóan értéket. A hasadás a feketék jogainak védői és a feketék sorsa iránt inkább közömbös, mintsem nyíltan rasszista csoportok között nagyjából megegyezik azzal a választóvonallal, amely politikai téren a demokraták és a Trump elnököt követő republikánusok között húzódik.

A szegénysorsú vagy az alsó-középosztálybeli fehérek tartózkodását fokozzák a diszkrimináció enyhítésére hozott, gyakran igazságtalannak érzett eljárások. Példa erre az egyetemi felvételeknél alkalmazott kvótarendszer, amely lehetővé teszi a feketéknek, hogy megelőzzék a jobb eredményeket felmutató nem-fekete jelentkezőket. Vagy a „buszoztatás”, ami lehetővé teszi, hogy iskolabuszok segítségével a fekete fiatalok a távolabb fekvő, előkelő kerületek magasabb színvonalú iskoláiba járjanak, míg a fehér fiatalok kénytelenek elfoglalni az ő helyeiket a gettók alacsonyabb szintű iskoláiban, ahol viszont nincsenek elegen ahhoz, hogy emeljék a színvonalat.

Ugyanúgy nem segít a harag, mint a megalázkodás

Ami a rasszizmussal szembeni ellenállást motiváló alapelveket illeti – és tegyük hozzá, a rasszizmus manapság már nincsen elméletbe foglalva, de a gyakorlatban megjelenik a feketebőrűek háttérbe szorításában -, e téren csak bizonytalankodás van. Egyrészről megkívánják Amerikától, hogy hűséges maradjon eszményeihez: az esélyek egyenlőségéhez és az érdemek szerinti sikerességhez. Sajnos, mára kiderült, hogy ez a bölcsesség csak lassan és nagyon szerényen hoz gyümölcsöket. És azokat a feketéket, akik ragaszkodnak ezekhez az értékekhez, „Tamás bátyaként” bélyegzik meg, Harriet Beecher Stowe regényének főszereplője után, aki hősiesen tűrt minden megaláztatást. Ez a regény rázta fel a közvéleményt a rabszolgaság megszüntetésére a 19. században.

Velük szemben ott van a „Fekete hatalom” (Black Power), ez a haragra épülő radikális mozgalom, amely az 1960-as években kacérkodott a marxizmussal és a harmadik világgal való szolidaritással, és amely az Egyesült Államokban kisebbségben lévő feketebőrűeket megtette a világban többségben élő „színes bőrűek” képviselőinek. Az utóbbi hetek zavargásai emlékeztetnek az ötven-hatvan évvel ezelőttiekre, melyek nem sokat változtattak a dolgokon. És az úgynevezett rasszisták szobrainak ledöntögetései sem változtatják meg az elmúlt idők történelmét, és nem oldják meg azokat a problémákat, amiket azok rájuk hagytak.

És az Egyházak?

Az Egyház részéről kétségtelenül fontos annak ünnepélyes, többszöri megerősítése, hogy a bőrszínüktől függetlenül egyenlőség és testvériség áll fenn minden ember között. Azokban az országokban, ahol a vallásosság jobban megmaradt, mint Európában, az Egyház ezt nem is mulasztja el, és az erkölcsi kötelezettséget Isten tekintélyével igazolja, aki minden ember Atyja. De az Egyház konkrétan cselekszik is ezen a téren, amikor megpróbálja kiküszöbölni az etnikai kisebbségek háttérbe szorulásának elsődlegesen társadalmi-gazdasági okait. A katolikus plébániák különösen élen járnak ebben a jól vezetett és anyagilag fenntartott iskoláikkal, ahol szegénysorsú fekete gyermekeket fogadnak anélkül, hogy vallási hovatartozást követelnének meg tőlük. Ez volt az az eszköz, amely lehetővé tette, hogy az Amerikai Egyház közel száz évvel ezelőttig megakadályozza a megvetett betelepülő tömegek marginalizálódását. Az Egyház továbbra is tudatában van annak, hogy a legjobb ellenszer a diszkrimináció ellen az oktatás, amely eloszlatja a félelmeket és a kétségbeesést az üldözötteknél ugyanúgy, mint az üldözők körében is.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné

Forrás: Aleteia

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Élő szentmise közvetítések

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű