Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Ami igazán útban van, az a hamis egónk – interjú Varga László kaposvári megyéspüspökkel

Közzétéve

Fotó: Harasztovics Arnold | Pécsi Egyházmegye

Hol a komoly szó fordult nevetésbe, hol fordítva – Varga László kaposvári megyéspüspök beszélt a szentségimádásról, megtérésről, hamis egóról és az örömről, ami természetes állapot. Vermes Nikolett kérdezett.

Nemrég a Pécsi Egyházmegye meghívására érkezett Pécsre, hogy a Szentségimádás lelkisége témakörben tartson előadást. A tárgykörhöz kapcsolódóan pedig korábban könyvet írt A szentségimádás címen. Hogyan fogalmazná meg röviden a fogalom jelentését?

Amikor találkozni szeretnénk a köztünk jelenlévő Krisztussal, akkor arra jó lehetőség a szentségimádás. Szemléletes példa, amikor Jézus meglátogatja Betániában Lázár testvéreit, Mártát és Máriát. Ekkor mindkét nő máshogy fejezi ki szeretetét a Mester iránt, Márta sürög-forog, Mária viszont nem csinál semmit, csak leül Jézus lába elé és figyeli. De mikor Márta felháborodik, mert Mária nem segít neki, Jézushoz fordul, hogy szóljon az érdekében, és Ő azt válaszolja: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle”. Úgy gondolom, hogy korunkban a nyugati kultúra inkább az aktivitás mellett voksol, mint a lelkiség mellett. Holott mindkettő lelkület bennünk van, Mártáé és Máriáé is, és ezeket nem lehet egymással szembeállítani, mert kiegészítik egymást. A középkorban így értelmezték ezt a szentírási részletet (Lk 10,41-42); Mártának be kell lépnie Mária lelkületébe, hogy ne legyen feszült, Máriánk pedig fel kell női Márta lelkiségéhez, mert ha csak szemlélődik, akkor nem szolgálja a környezetét.

Egy korábbi interjúban így nyilatkozott a szentségimádásról: maga a forrás. Mikor tett szert a felismerésre?

1986-ban, egy külföldi út során, amikor olyan közösségeket kerestem, melyeknek a szervezési titka érdekelt, mert szerettem volna megtudni, hogyan kell közösségben szervezni. De a legnagyobb meglepetésemre nem egy módszertant fedeztem fel, hanem a forrást, ami a szentségimádás, amikor nem csinálunk mást, mint befogadjuk az Ő jelenlétét. Tudja, előtte én leginkább szentségimádás órákon voltam, de eközött és a csendes szentségimádás között nagy a különbség; az egyikben beszélünk, és Isten hallgat, a másikban mi hallgatunk, és megengedjük, hogy megszólítson. Kalkuttai Szent Teréz azt mondja: „Isten a csend barátja”. Fontos, hogy a kitett Oltáriszentség előtti be tudjuk fogadni, amit mondani akar nekünk, de ahhoz, hogy ez megvalósuljon, csend kell. Mondjuk, amikor egy embertársamat akarom meghallgatni, akkor is csend kell, csak az nem mindegy, hogy miként hallgatok, mert lehet úgy is, hogy közben azon gondolkozom, mit akarok majd mondani, és úgy is, hogy befogadom, amit nekem akar mondani.

Fotó: Harasztovics Arnold | Pécsi Egyházmegye
Fotó: Harasztovics Arnold | Pécsi Egyházmegye

Ez a keresés, a felismerés abban a korban történt, amikor kockázattal járt a hit felvállalása. Maga viszont minden nehézség ellenére kiállt a személyes döntése mellett.

Nem a nehézség az izgalmas! Minden kornak megvan a maga nehézségi foka, akkor is volt, ami akadályoztatta az embereket, és ma is van ilyen. 45 évvel ezelőtt egyszerűbb volt a világ, ma viszont sokkal bonyolultabb, nehéz eligazodni a ránk zúduló információáradatban és megtalálni a sarokpontokat. De a lényeg, mindig ugyanaz: meg kellett térni. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma, mindörökké. A kihívás, hogy rátalálunk, vagy nem.

Ön mikor tért meg?

A katonaságnál, 18 évesen. Nagyon nehéz helyzetben voltam. Fizikailag alkalmatlan voltam a katonai szolgálatra, erről papírom is volt, de nem fogadták el, miután tudták, hogy pap akarok lenni. Egy hónap alatt elértem a határaimat, kikészítettek fizikailag és lelkileg. Rettentően nehéz volt! Amikor már nem láttam kiutat, egy baptista lelkésznek készülő fiatalember a kezembe adta a Bibliát, kinyitottam a hegyi beszédnél (Mt 5), és olvasni kezdtem. Ekkor hoztam meg a döntés, hogy megteszem, amit Jézus kér. Csodálatos volt, ahogy erre Isten válaszolt… Mindig sovány voltam, gyönge, féltem, mindenki gyakorolhatta rajtam az erőszakot, és gyakorolta is, ha tudta, de, ahogy olvastam a nyolc boldogságot (Mt 5,3-12) egy pillanat alatt megszűnt bennem a szorongás. Teljesen ismeretlen élettapasztalat volt. Isten így válaszolt, elfogadta a döntésemet, és ezután nem akartam mást, csak megélni a Szentírást. Máté evangéliumát (Mt 5,44) – „szeressétek az ellenségeiteket” – akkor úgy értelmeztem, le kell tennem a fegyvert, és semmilyen ideológia nevében nem engedhetem, hogy megtanítsanak ölni. Ezért persze „megjutalmaztak” a parancsnokok.

…viszont nem állították hadbíróság elé. 

Ezt megúsztam! Ugyan le voltam tartóztatva, de a gondviselés működött.

Fotó: Harasztovics Arnold | Pécsi Egyházmegye

Befolyással volt a hivatástudatára, hogy szülei aktív tagjai voltak a közösségnek, hogy édesanyja sekrestyés volt, édesapja pedig kántor?

Végig templom közelben voltam, ott laktunk mellette, és a szüleim jó viszonyban voltak a helyi plébánosokkal, de nem ez motivált, legalábbis nem emlékszem rá. Viszont az egy csodálatos ajándék volt, amikor felszenteltek papnak és édesapám elárulta, hogy miután megszülettem ezért imádkoztak. Állítólag a keresztelő atya azt mondta, belőlem pap lesz, de erről a szüleim hallgattak.

Örült, amikor ezt megtudta?

Nagyon! Hiszen így ez a személyes, szabad döntésem volt, nem kellett megfelelnem egy elvárásnak. Ez ajándék.

Maga mindig mosolyog, akkor is, amikor egy nehéz történetet mesél el. Miből fakad ennyi öröm, ennyi szeretet?

Nekem sincs több, mint másnak. Isten nem méricskéli ki a Szentlelket se neked, se nekem. Szerintem az öröm a normális állapotunk. Ugyanannak az Istennek vagyunk a képmásai a Szentháromságban, ami a szeretet, és amiben rengeteg öröm van. Viszont amikor a bűnt, a hiányosságot és a veszteséget nézzük, nem tud feltörni a boldogság. Holott a bűn esetleges, ideiglenes dolog, a szeretet pedig örök, ha ezt keresem, mindig van örömforrás.

Mi akadályoz meg minket abban, hogy tudatosítsuk, az öröm a normális állapot?

Ami igazán útban van, a hamis egónk. Mindig ez a baj! Mindig ágaskodik, nagyobbnak akar látszani, és ez átvetődik a másik emberre, valamint a bennünk lévő Jézus Krisztusra. Ezért valahogy vissza kell nyesni az egónkat, és elindulni az alázat útján. Mindannyian felelősek vagyunk azért a rosszért, ami körülöttünk van, akkor is, ha nem látjuk, mert nem engedjük, hogy a kegyelem olyan szinten áradjon, ahogy áradhatna. Mivel pedig felelősek vagyunk, amikor látjuk a bűnt, a rosszat, nem azzal kell foglalkoznunk, hogy elítéljük, hanem azzal, hogy bűnbánatot tartsunk. Amikor sírni kell valakivel, akkor együtt sírjunk vele, mert ebben béke és remény van, ami az öröm forrása. Az, hogy Isten országában élünk, nem azért van, mert odatettük magunkat, hanem mert valaki odahelyezett a keresztség pillanatában. Nekem az a döntésem, hogy megengedem, megtörténjen velem ma is, ami megtörtént, akkor, amikor leszereltem, ezt csak engedni kell!

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
1 Hozzászólás

1 Hozzászólás

  1. Csabi bácsi

    2020-01-31 at 02:44

    Olyan jó lenne néhány írásukat – mint ezt az interjút is – megosztani a VK-n.
    De nem lehet. “Error” üzenetet kapok mindig.
    Mi lehet ennek az oka?
    Nem csak a Fb-on, a VK-n is vagyunk katolikusok. Miért vagyunk kizárva?

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Házasság hete a Katolikus.mán
Hírdetés

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű