Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Amíg tart a csoda

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Pixabay
Antoine de Saint-Exupéry, a finom hangvételű „A kis herceg” szerzője elsősorban hivatásos pilóta volt. Sokszor repült a francia gyarmatok fölött, az első és a második világháború között gyakran kellett a Szahara fölött is átrepülnie. Többször hajtott végre kényszerleszállást a sivatagban. Egyszer, egy ilyen kényszerhelyzetben bennszülött beduinok mentették meg az életét. Hálából meghívta a három férfit szülőhazájába, Franciaországba. Ezek az egyszerű emberek egyik ámulatból a másikba estek a hatalmas kulturális sokktól. Nem láttak ők addig ilyen építészeti kincseket, metrót, sétányokat, de mindeközben megőrizték nyugalmukat. Vendéglátójuk az utolsó nap egy hegyi túrával is meglepte: elvitte őket az Alpokba. Ott egy vízesésre bukkantak, és ez a tapasztalat lélegzetelállító élménynek bizonyult. Ennyi vizet életükben nem láttak. Az a vízmennyiség, ami ott egy perc alatt alázuhogott, elég lett volna arra, hogy egész törzsüket egy évig tiszta ivóvízzel lássa el. A beduinok úgy oda voltak a csodálkozástól, hogy egyszerűen nem voltak hajlandók továbbmenni. Azt mondták: Ha ők otthon egy csodát átélnek, nem mennek tovább addig, amíg az tart. Semmi pénzért nem akartak továbbmenni, míg a vízesés tart… Saint Exupéry kétségbeesésében már azt mondta: „De hát ez már ezer éve így ömlik!”

Ezt aztán végre elhitték a vendégek, s így folytathatták a túrát.[1]

Mi már nemcsak, hogy nem hiszünk a csodákban, de csodálkozni sem tudunk. Már szinte semmi sem hat a meglepetés erejével. A jó, a szép magától értetődő, természetes. Annak úgy kell lennie. Már nem mozdít ki a kényelmi zónánkból. Ingerküszöbünk sem reagál. Sőt unalmassá is válik. Nincs hírértéke. Ami nem botrány, nem véres, nem pikáns, nem hazugság, nem álcázás, nem kétértelmű, nem gyanús, nem giccses, már nem is különleges. Persze az sem tart sokáig.

A „csodák” manapság már nem három napig tartanak, hanem három pillanatig. Aztán görgetjük tovább a fészbukot, az egeret. Az elhatalmasodott önimádatban, a mindent kiokoskodó és megkérdőjelező racionalizmusban már abban sem vagyunk biztosak, amit magunk csináltunk, s amit bálványozunk. Felkorbácsoltuk magunkban a telhetetlen kíváncsiságot, a folytonos elégedetlenséget, habzsoljuk a trendi márkák frissített, legújabb változatát, és emiatt állandó komorság, depresszió meg búvalbéleltség kínoz. Holott tudhatnánk: a sóvárgás és a függés ugyanannak a kutyának kölykei. Sokkal kevesebb energiánkat szívná el, és sokkal jobb terápia lenne a szüntelen hála, a bennünk levő jó kimozdítása, amikor mindenért, naponta, köszönetet tudnánk mondani.

Jól belegondolva: ma is Isten csodáiból élünk. Az a túláradó, bőséges szeretet, amellyel Isten „körülvesz” a természetben, emberi kapcsolatainkban, vagy akár karizmánkból, leleményességünkből fakadó kreatív megvalósításainkban, a szeretet és figyelmesség, az emberi jóság meglepetéseiben, mind-mind csodálatra méltó. Ha nem korcsosult volna el ezen érzékünk, ha tudnánk csodálkozni, rácsodálkozni, ámulatba esni, tágra nyílt szemekkel bámulni és örömkönnyeket ejteni, ezek a felismerések több jót, hitet, alázatot és szerethetőséget hoznának ki belőlünk. Valójában ezzel alakíthatnánk hatékonyabban környezetünket, és akkor nem kellene a jog, a piac, vagy a politika bűvészmutatványaira várni.

Rembrand: Jézus bemutatása a templomban (1631)

A tizenhetedik század legnagyobb festője, a holland molnár fia, Rembrandt háromszor is megfestette Jézus bemutatását a templomban. Legismertebb az 1631-es Simeon a templomban c. olajfestmény, amelyen a festő a fénycsóvát teljesen a „nyugdíjas” főpap arcára fókuszálja, ahogy magához szorítja a gyermeket, aki Isten fia. A szülők, sőt a többi jelenlévő, a szolgálatos pap is szinte közönnyel, értetlenül, a Biblia szavait értelmezni nem tudó tanácstalansággal bámulják az agg Simeont, aki öröménekbe kezd, hiszen ebben a pillanatban beteljesedtek az ószövetségi jövendölések. Ő már meghalhat, mert látták szemei az Üdvözítőt. Egész életében erre a pillanatra várt… Ő már a természet Urát vehette karjaiba. Magához ölelhette vágyai beteljesedését: a mindenséget egy csecsemő képében. Ez a valódi találkozás. Nem hiába gondolkodik az idős ember világméretű távlatokban… Az öreg főpap már látja a történelmi, sőt az üdvtörténeti „következményeket”. Gyermekként tud csodálkozni. Érzékeli a Gyermekben a különlegességet. A szolgálatos pap talán már tizedik, huszadik gyermeket mutatta be aznap Istennek, az áldozati adományokkal együtt. Neki ez a kisbaba egy volt a sok közül. Neki már unalmasak, gépiesek ezek a mozdulatok, nincs bennük semmi különös. De Simeon, ahogy magához szorította, megérezte az örökkévalóságot.

Simeon magához szorítja Jézust – részlet -Rembrand: Jézus bemutatása a templomban (1631)

Ahogyan a vízesés  annak a teljességnek a kiváló képe, amit Istentől ajándékba kaptunk, úgy ez a kép még inkább kitágítja a mindenséget. Az idősödő Rembrandt újra visszatért ehhez a jelenethez, és öregkorában újra megfestette ezt a tiszta örömet és mély békét, amellyel a maga életét is Isten kezébe tette.

Milyen más ez a fajta, megbékéléssel, elengedő örömmel történő ránézés az életre, a folyamatokra, amik bennünk és körülöttünk zajlanak. Hiszen, amíg élünk, a csoda tart.

Sőt még utána is…

peterpater.com
[1]  In: Piet van Breemen A titokban-otthon, Korda kiadó, Kecskemét, 2010, 49. oldal.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Reflexió

Segítség! Keresztény vagyok, nem találom a páromat…

Közzétéve

Szerző:

Illusztráció


Fiatal vagy? Katolikusként élő kapcsolatot ápolsz Jézussal? Vágysz egy párkapcsolatra, ahol a párod is hívő? Rengeteget imádkozol érte, mégsem találsz? Ha ezeket a kérdéseket átérzed, akkor ez a cikk neked szól.

A modern európai társadalmak egyik nagy problémája, hogy az emberek, férfiak és nők egyre nehezebben találják meg az utat egymás felé. A házasságig eljutni ugyanis (saját tapasztalatom szerint is) egy út. Úgy tűnik, hogy ahogyan eltűnnek a régi szokások világunkból, úgy egyre nehezebb a párkeresés. Mondom is a példát. Nálunk magyaroknál létezett a táncház intézménye a vidéki életben (vidék alatta falu világát értem). Itt, ha egy fiú felkérte a lányt egyszer, akkor az egy táncot jelentett. Ha második alkalommal is felkérte, akkor már jelentett valamit: a fiú szeretné kifejezni, hogy a lány szimpatikus számára. Volt tehát egy keret, volt egy szimbolikája annak, ahogyan a két nem közelíteni tudott egymás felé. A hívő katolikus fiatal felnőtt számára is érződik ennek hatása. Manapság nagy fejfájást tud jelenteni az, hogy eldöntse egy szerelmes fiú vagy lány, hogy számíthat-e viszonzásra. Ez a játék nagyon nehéz lehet, fájdalmas és sok időt vesz fel.

Aztán sokszor látjuk, hogy keresztény fiatal férfiak szeretnének feleséget találni, ám sehogy sem sikerül. Azt is többször láttam, hogy a keresztény fiatal nők azért panaszkodnak, mert nincsenek férfias férfiak a közösségekben, a templomokban. Ez egy érdekes jelenség. Mindig mondjuk, hogy megszűnt a katonaság. Antropológiailag a katonaság fontos választóvonal volt: ki kell bírni, át kell vészelni, meg kell edződni. Ez a felnőtté, férfivé válás pontja volt. Ma ez nincs. És talán érződik is. Persze nem lehet a jelenséget egy tengelyre felfeszíteni, de ez is hozzájárulhat. Ott van az ál feminizmus is, amely nem a nők megbecsülését igyekszik elérni, hanem a nők olyatén férfiasodását, amely azt eredményezi, hogy eltűnik a két nem közötti kiegészítő jelleg. Márpedig a kiegészítő jelleg nagyon is fontos. Ezt tudjuk a teremtésből is. Ferenc pápa is mondja, hogy a nőkre rendkívül nagy szükség van, mert pontosan azzal, hogy ők nők, azzal tudnak rengeteget adni a társadalomnak. A vezetésben, a politikában is egészen más szemszöget tudnak képviselni, észrevételeik rendkívül fontosak, mert a férfivilágot finomítják, ha úgy tetszik puhábbá teszik.

 Térjünk vissza azonban a párkeresésre. Isten nem helyettünk dolgozik, hanem értünk. Az ima rendkívül fontos, „kérjetek és adatik”, de nekünk is magunkba kell nézni. A modern világunkban későn házasodunk. Minél később házasodunk, annál nehezebb áldozatokat hozni. A házasság felé vezető párkapcsolat ugyanis figyelmességet igényel arra, hogy milyen áldozatokat kell hozni. Meggyőződésem, hogy a házasság attól gyönyörű, hogy áldozatokat kell hozni a szeretet révén. Nem könnyebb út a házasság, mint a szerzetesség, inkább más. Szóval ha a 30-as éveinkben járva keressük a párunkat, és még mindig nehéz találni, akkor magunkba kell nézni. Mi akadályoz engem? Miért nem mond rám senki igent, vagy miért nem tudok én senkire igent mondani? Ezeket a kérdéseket őszintén kell megválaszoljuk magunknak. Gyakran nagy segítség lehet egy jó barát, aki őszintén tud rólunk beszélni kívülről. Ha ellenkező nemű testvérrel áldott meg az Isten, akkor az a legszerencsésebb, ha vele el tudunk beszélgetni. De ehhez alázat kell. Az irreális elvárások az ördög egyik módszere arra, hogy az embert egyedül létre kényszerítse egy életen keresztül. Ez meggyőződésem.

Szóval imádkozni kell. Magamba kell néznem, ha nem találom páromat, mit nem tettem meg? A hívő emberek gyakorta beleesnek abba a csapdába, hogy nem adnak külsejükre, mert az úgysem számít. Tényleg nem számít üdvösség szempontjából a külső, de mégis jobb, ha az első teázásra nem mosdatlan malacként érkezünk, hanem tisztán és normálisan felöltözve. Magunkba kell nézni. Ez a fontos kérdés tehát, amit fel kell tenni magunknak: én együtt akarnék élni önmagammal?  

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Böjte Csaba: Szülőt, tanárt, előadóművészt, politikust és papot is börtönbe küldenék

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Dévai Szent Ferenc Alapítvány Facebook oldal

„Sajnálom a népet.”
Mt 15,29

Krisztus Urunk sajnálja a népet! December 3-án, advent első napjaiban, Csák Jánossal és V. Simon Lászlóval egy látogatást tettünk Magyarország egyik legismertebb fegyházába Budapesten, a “gyűjtő” néven emlegetett büntetés-végrehajtási intézetbe! Egyszerű emberekhez egyszerű szavakkal szóltam, elmondtam, hogy mindannyian adventi várakozásban élünk, és hiszem, hogy az ő adventjük bármennyire is hosszú, előbb-utóbb eljön számukra is a Karácsony, arra kértem, hogy ne adják fel a reményt, mert biztos, hogy számukra is felvirrad az szabadságot elhozó várva várt nap!

Magyarországon közel húszezer embernek börtönben, fegyházban jön el az idén is az angyal! Néztem az embereket és bár tudtam, hogy sokan szörnyű bűnöket követtek el, mégis őszinte sajnálattal telt el a szívem! A sajnálat mellett egész végig, és még most is ott van a szívemben a mardosó harag! Igen, haragszom magamra, az egyházra, az egész oktatási rendszerre, mert nem tudtuk, nem tudjuk eléggé szépen, érthetően, világosan elmondani az embereknek az Isten által kőtáblára írt tízparancsolatot! Ha ezeket a parancsokat megtanítottuk volna, ha az emberek szívébe véstük volna Istenünk boldogságra vezető útmutatását, akkor hiszem, hogy ma nem börtönöket építenénk, hanem azokat múzeumokká alakíthatnánk át!

Ezeknek az embereknek be kellene pereljék a mindent elfogadó, toleráló, cinkosul elnéző liberális oktatási rendszert és a saját szüleiket is, amiért ők most 10-20-40 évet itt kell 3-4 négyzetméteren raboskodjanak! Én minden szülőt, tanárt, színpadra álló előadóművészt, a közvéleményt formáló politikust és természetesen a papokat is elhoznám egy adventi elcsendesedésre, és legalább egy napra bezárnám egy itteni cellába, melynek mindkét párhuzamos falát vígan meg lehet simogatni ha két kezünket kinyújtjuk! Igen, minden egyes ember ki szólni kíván a gyermekekhez, felnőttekhez, alázattal legalább egy – egy napra be kellene vonuljon egy ilyen fegyházba, hogy rádöbbenjen a saját felelősségére, a tetteinek, az általa kimondott szavaknak súlyára!

A fizika, kémia, matematika, a helyesírás szabályait tanítjuk a gyermekeinknek! Miért nem magyarázzuk, tanítjuk meg szépen, világosan a felnövekvő generációnak Isten tízparancsolatát?! Szerintem érettségi tantárgy kellene legyen Isten drága útmutatása, melynek fényében erőben, egészségben, békességben élhetnénk földi életünket! A közlekedésben bevezették a biztosító öv használatát, meg a kisbabáknak, gyermekeknek előírt ülést és lám, az emberek előre mérgelődtek, lázadoztak, de ma már kimutatható, hogy csak e két rendelkezés következtében sokkal kevesebben vesztik életüket, lesznek nyomorultak az országutakon! A parancsok, a szabadság korlátozása, az igazi szabadságunk szárnyai!! Hiszem, hogy nem csak a börtönök ürülnének meg ha komolyabban vennénk az életünket irányító törvényeket, de a gyermekvédelmi intézetek, a kórházak, a válóperes törvényszékek, sőt még a nyugtatókat forgalmazó patikák is mind mind szerre építhetnék le a személyzetüket.

Adventi jó feltételként állj neki és tanuld meg kívülről Isten drága tízparancsolatát, közben legalább az interneten keresztül látogass meg egy fegyházat!

A szabadságért imádkozva,
Csaba t.

 

Isten tízparancsolata

Abban az időben Jézus a Galileai-tengerhez érkezett. Fölment egy hegyre, és leült. Nagy sokaság jött hozzá. Hoztak magukkal sántákat, bénákat, vakokat, némákat meg sok más beteget, és lába elé tették őket. Valamennyiüket meggyógyította. Amikor a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult, és magasztalta Izrael Istenét. Jézus akkor összehívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Nem akarom étlen hazaküldeni őket, hogy ki ne dőljenek az úton.” A tanítványok erre megjegyezték: „De honnan szerzünk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy ekkora tömeget ellássunk?” Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” „Hét, és néhány apró halunk” – felelték. Erre meghagyta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Aztán fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, a tanítványok pedig a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, hét kosár kenyérmaradékot szedtek össze.
Mt 15,29-37

magnificat.ro

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Reflexió

Adventi bakancslista…

Közzétéve

Fotó: croatia.hr
  • Várom, hogy szétmenjen a függöny és kezdődjön az előadás.
  • Várom, hogy lehulljon a lepel.
  • Várom a hajnalt.
  • Várom, hogy kiderüljön az igazság.
  • Várom, hogy befusson a következő szállítmány.
  • Várom, hogy zöldre váltson a lámpa.
  • Várom, hogy a pályázatomat sikeresen elbírálják.
  • Várom, hogy túl legyek az érettségin.
  • Várom a percet, hogy felérkezzek a csúcsra és gyönyörködjem a látványban.
  • Várom, hogy kikeljenek a kiscsibék.
  • Várom, hogy meghűljön a leves.
  • Várom a lottó-sorsolást.
  • Várom a harmadik kisbabát.
  • Várom, hogy valaki rám nyissa az ajtót.
  • Várom a postást a nyugdíjjal.
  • Várom, hogy megérhessem: munkámat megbecsülik és értékelik.
  • Várom, hogy megéreztesse valaki: így fogad el és így szeret, ahogy vagyok.
  • Várom a nyári szabadságot.
  • Várok a kedvező pillanatra.
  • Várom, hogy sorra kerüljek.
  • Várom, hogy visszajelezz.
  • Várom, hogy kiszabaduljak a börtönből.
  • Várok egy kedvező sms-t a barátomtól.
  • Várom, hogy hazajöjjön a fiam.
  • Várom, hogy végre szabadon, félelem nélkül élhessünk.
  • Várom a holtak feltámadását.
  • Várom, hogy felfedd a titkot.
  • Várom, míg megsül a süti a lerben.
  • Várom az eredményhirdetést.
  • Várom megérkezésem pillanatát.
  • Várok rád, mert nemsokára érkezel.
  • Várlak, hogy találkozhassunk.
  • Várlak, mint éjjeliőr a hajnalt.
  • Várlak, mint vadász, a becserkészett vadat.
  • Várlak, mint menyasszony vőlegényét.
  • Várlak, mint földműves a jó időt, hisz e nélkül nincs jó termés.
  • Várlak, mint diák a vakációt a sikeres vizsga után.
  • Várlak, mint édesanya gyermeke születését.
  • Várlak, mint a természet a tavaszt.
  • Várlak, mint elítélt a felmentést.
  • Várlak, mint beteg a gyógyulást, mint haldokló, hogy átmehessen a halál kapuján.
  • Várok, mert Te jössz elém.
  • Várlak, hogy Te légy vágyaim beteljesítője.
  • Várok, hisz az időt épp az teszi értékessé, azért „áll meg”, mert Rád várok.
  • Várlak, mert szeretlek!

Elvárok, megvárok, kivárok, bevárok, odavárok, hazavárok, visszavárok… Ki vagy mi várakozásaim alapja? Mit várok (el) magamtól vagy másoktól? Istennek vannak-e elvárásai felém? Melyek ezek?

Amit a várakozásra, Istenre fordítasz, az lesz igazán hasznos idő.

Ne mondd, hogy nincs időd rá. Hiszen miközben Rá vársz, nem ujjaidat tördelve toporogsz egy helyben, hanem elindulsz Feléje. Tudva, hogy vár rád, kijön eléd, érdeklődik utánad, egyengeti útjaidat…

Kérlek Uram, várakoztass, hogy neked adhassam várakozásom izgalmát, örömét. Mert érkezésed ad értelmet várakozásomnak.
Marana’Tha, Jöjj el !!!

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Népszerű