fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Amit most megélünk, az a megtérés helye – Interjú Ferenc pápával

Közzétéve

Fotó: Vatican News

Április 8-án hosszabb lélegzetű interjú jelent meg, amelyet Austen Ivereigh brit újságíró készített Ferenc pápával. Az alábbiakban az eredeti változatból készült teljes fordítást közreadjuk olvasóinknak.

Ferenc pápa az első hosszabb interjúját a koronavírus-járvány által okozott világméretű válságról Austen Ivereigh brit írónak és újságírónak adta, aki a The Great Reformer [A nagy reformer] című referenciaéletrajz (2014) és a Szentatya pápaságáról szóló legjobb könyv, a Wounded Sepherd [Sebzett pásztor] (2019) szerzője. Az angolszász világ számára készült interjút ma [április 8-án] egyszerre teszi közzé a The Tablet (London), a Commonweal (New York) és a La Civiltà Cattolica (Róma). Austen Ivereigh és Ferenc pápa jóvoltából az ABC [spanyol újság] exkluzív módon az eredeti spanyol szöveget kínálja olvasóinak.

* * *

Március végén javasoltam Ferenc pápának, hogy talán alkalmas az idő arra, hogy a világhoz forduljon. Az Olaszországot és Spanyolországot oly súlyosan sújtó járvány eljutott az Egyesült Királyságba, az Egyesült Államokba és Ausztráliába is. Anélkül, hogy bármit megígért volna, azt válaszolta, hogy küldjem el neki a kérdéseket. Hat témát választottam: mindegyik több kérdést tartalmazott, amelyekre válaszolhatott, de ki is hagyhatott közülük, ahogy jobbnak tűnt számára. Egy hét múlva kaptam értesítést arról, hogy felvételt készített, és elmondta a kérdéseimmel kapcsolatos gondolatait. Az interjú spanyolul készült.

– Szentatya, hogyan éli meg a járványt és a bezártságot, akár a Szent Márta-házban, akár általában, a Vatikánban, gyakorlati és lelki szempontból?

– A kúria próbálja folytatni a munkát, igyekszik a megszokott módon élni, megszervezték, hogy váltásban mozogjunk, hogy sose legyen túl sok ember együtt. Jól átgondolták. Betartjuk az egészségügyi hatóságok által hozott intézkedéseket. Itt, a Szent Márta-házban, két váltásban megyünk ebédelni, ami segít csökkenteni az egymással való érintkezést. Mindenki az irodájában vagy otthon dolgozik, digitális eszközökkel. Az egész világon mindenki dolgozik, itt sincs semmittevés.

Hogyan élem meg lelkileg? Többet imádkozom, mert azt hiszem, ezt kell tennem, és az emberekre gondolok. Értük aggódom: az emberekért. Az emberekre gondolás felken engem, jót tesz nekem, kivon az önzőségből. Természetesen nekem is vannak önzőségeim: kedden jön a gyóntató, és akkor rendbe teszem ezeket a dolgokat. Gondolok a mostani feladataimra, és arra is, milyen teendőim lesznek azután. Milyen lesz majd azután [a járvány után] a szolgálatom Róma püspökeként, az Egyház fejeként? Ez az „azután” már elkezdett megmutatkozni: tragikus „azután” és fájdalmas „azután” lesz, s ezért jobb már most gondolni rá. Az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumán keresztül szerveztünk egy bizottságot, amely ezen dolgozik, és velem együtt jön össze.

Amiért leginkább aggódom – legalábbis amit az imában érzek –, hogy miként is kísérjem Isten népét, miként tudnék közel lenni hozzá. Ez az értelme a hét órai, élőben közvetített (vagy felvételről megismételt) misének, melyet sokan követnek, hogy tudniillik kísérve érezzék magukat; ugyanez volt az értelme néhány beszédemnek és a március 27-i szertartásnak is a Szent Péter téren. És szó van egy meglehetősen intenzív jelenléti munkáról, az apostoli jótékonysági hivatalon [Elemosineria apostolica] keresztül, hogy valamiképpen kísérjük az éhező és a beteg embereket. Nagy bizonytalanságban élem meg ezt az időszakot. Sok mindent ki kell találni, leleményesen át kell alakítani.

– Van egy Ön által nagyon kedvelt olasz regény a 17. századból, amelyet a közelmúltban többször is említett: A jegyesek Alessandro Manzonitól. A regény története az 1630-as drámai pestisjárvány idején zajlik Milánóban. Többféle egyházi személy szerepel benne: don Abundio, a gyáva pap, a szent bíboros, Borromeo érsek, és a kapucinus barátok, akik a „lazzarettó”-ban, egyfajta tábori kórházban szolgálnak, ahol a fertőzött betegek szigorúan el vannak választva az egészségesektől. A regény fényében hogyan látja a pápa az Egyház küldetését a koronavírus-járvány idején?

– Federigo bíboros valódi hőse ennek a járványnak Milánóban. Az egyik fejezetben mégis arról olvasunk, hogy körbejárt, és üdvözölte az embereket, csakhogy a gyaloghintójába zárkózva, vélhetően az ablak mögül, hogy védje magát. Az emberek nem vették ezt jónéven. Isten népének szüksége van arra, hogy a pásztor mellette álljon, hogy ne védje magát túlzottan. Isten népének ma nagyon közeli pásztorokra van szüksége, azoknak a kapucinusoknak az áldozatosságával, akik így cselekedtek. A keresztény ember kreativitásának abban kell megmutatkoznia, hogy új horizontokat nyit, ablakokat nyit, nyit a transzcendenciára Isten és az emberek felé, és mindent újra kell gondolnia otthonában.

Nem könnyű otthonunkba zárva lenni. Az jut eszembe, hogy az Aeneis egyik versében, a vereség kapcsán, az a tanács hangzik el, hogy ne engedjük le a karunkat. Készüljetek fel a jobb időkre, mert akkor ez segít majd emlékezni a mostani eseményekre! Vigyázzatok magatokra a ránk váró jövő érdekében! És amikor ez a jövő eljön, hasznotokra lesz emlékezni arra, ami történt. Vigyázni kell a mostanra, de a holnap érdekében. Mindezt teremtőkészséggel! Egyszerű teremtőkészséggel, mely mindennap kitalál valamit. A családban nem nehéz felfedezni ezt. Nem szabad elmenekülni, elidegenítő dolgokba menekülni, melyek jelenleg semmit sem használnak.

– A válságra adott állami válaszokkal összefüggésben: miközben a tömeges karantén elrendelése azt jelzi, hogy egyes kormányok hajlandók feláldozni a gazdasági jólétet a legkiszolgáltatottabbak érdekében, ez feltárja a kirekesztésnek azt a szintjét is, amelyet korábban normálisnak és elfogadhatónak tekintettek.

– Igaz, egyes kormányok példamutató intézkedéseket hoztak, jól meghatározott prioritásokkal, a lakosság védelme érdekében. De rájövünk arra, hogy egész gondolkodásunk – akár tetszik, akár nem – a gazdaság körül forog. A pénzügy világában úgy tűnik, normális dolog feláldozni. A leselejtezés kultúrájának politikája. Elejétől a végéig. Például a prenatális szelektivitásra gondolok. Manapság nehezen találkozunk az utcán Down-kóros emberekkel. Amikor látszik az ultrahangon, visszaküldik a feladónak. Az eutanázia kultúrája, legális vagy titkos, amikor gyógyszereket adnak az időseknek, egészen egy bizonyos pontig.

VI. Pál pápa enciklikájára, a Humanae vitae-re gondolok. A nagy problémakör, amelyre abban a korban a pasztorálissal foglalkozó szakemberek összpontosítottak, a tabletta volt. És nem vették észre annak az enciklikának a prófétai erejét, mely előrevetítette a neomalthusianizmust, mely az egész világon már kialakulóban volt. VI. Pál figyelmeztetett a neomalthusianizmus hullámára, amelyet ma látunk az emberek kiválogatásában aszerint, hogy termelőképes-e, hasznos-e: a leselejtezés kultúrája. A hajléktalan emberek hajléktalanok maradnak. Pár napja láttam egy fényképet, amely Las Vegasban készült, karanténba zárták őket egy parkolóban. A szállodák pedig üresek voltak. Hiszen egy hajléktalan nem mehet szállodába! Itt láthatjuk, miként működik a leselejtezés elmélete.

– Felfoghatjuk-e a válságot és annak gazdasági hatását kedvező lehetőségként az ökológiai megtérésre, prioritásaink és életmódunk felülvizsgálatára? Lát-e lehetőséget egy kevésbé likvid és humánusabb társadalomra és gazdaságra?

– Egy spanyol közmondás azt mondja: „Isten mindig megbocsát, mi hébe-hóba, a természet viszont soha.” Nem hallgattunk a részleges katasztrófákra. Ki beszél ma az ausztráliai tűzvészekről? És arról a tényről, hogy másfél évvel ezelőtt egy hajó áthaladt az Északi-sarkon, mely hajózhatóvá vált a jégolvadás miatt? Ki beszél az árvizekről? Nem tudom, hogy ez a természet bosszúja-e, de minden bizonnyal a válasza.

Szelektív a memóriánk. Szeretném ezt nyomatékosítani. Lenyűgözött a normandiai partraszállás hetvenedik évfordulójának megünneplése. Jelen voltak a nemzetközi politikai és kulturális élet vezető személyiségei. És ünnepeltek. Nyilván igaz, hogy ez volt a diktatúra végének kezdete, de senki sem emlékezett meg arról a tízezer fiatalemberről, akik azon a parton estek el. Amikor Redipugliában voltam, az első világháború végének századik évfordulóján, egy gyönyörű emlékművet és kőbe vésett neveket láthattunk, semmi mást. Sírtam, és XV. Benedek pápára (a „hasztalan mészárlásra”) gondoltam, és Anzióra is, halottak napján, az összes ott eltemetett észak-amerikai katonára. Mindegyiknek volt családja, én is lehettem volna ott bármelyikük helyett. Ma itt, Európában, amikor kezdünk populista beszédeket vagy ilyen szelektív jellegű politikai döntéseket hallani, nem nehéz Hitler 1933-as beszédeire emlékezni, melyek többé-kevésbé ugyanolyanok voltak, mint néhány mai európai politikus beszédei.

Megint egy Vergilius-sor jut eszembe: Meminisce iuvabit. Jó lesz egyszer emlékezni, mert az emlékezés segít majd nekünk. Ma eljött az ideje annak, hogy helyreállítsuk az emlékezetünket. Nem ez az emberiséget sújtó első járvány. A többi mára anekdotává szépült. Vissza kell szereznünk az emlékezést a gyökerekre, a hagyományra, mely „emlékezésből él”. Szent Ignác lelkigyakorlatában az egész első hét, majd a szemlélődés a szeretet elnyeréséért a negyedik héten, teljesen az emlékezet jegyében zajlik. Ez egy emlékezéssel történő megtérés.

Ez a válság mindannyiunkat érint: gazdagokat, szegényeket egyaránt. Fontos figyelmeztetés a képmutatás ellen. Aggaszt egyes politikusok képmutatása, akik azt állítják, hogy meg akarnak küzdeni a válsággal, akik az éhezésről beszélnek a világban, és miközben erről beszélnek, fegyvereket gyártanak. Ideje megtérni ebből a működésben lévő képmutatásból. Ez a következetesség ideje. Vagy következetesek vagyunk, vagy mindent elveszítünk.

Ön a megtérésről kérdez engem. Minden válság veszélyt jelent, de egyben lehetőséget is hordoz. Lehetőség nyílik arra, hogy megmeneküljünk a veszélyből. Úgy gondolom, most le kell lassítanunk a fogyasztás és a termelés bizonyos ritmusát (Laudato si’, 191), és meg kell tanulnunk megérteni és szemlélni a természetet. Újra fel kell vennünk a kapcsolatot a tényleges környezetünkkel. Ez lehetőség a megtérésre. Igen, látom a kevésbé likvid és humánusabb gazdaságra való áttérés kezdeti jeleit. De nem szabad elveszítenünk emlékezetünket, ha a jelenlegi helyzet elmúlik, nem szabad archiválnunk, és visszatérnünk a korábbi állapothoz. Ideje, hogy előrelépjünk. A természet használásából és kihasználásából át kell lépnünk a szemlélésre. Mi, emberek, elveszítettük a szemlélődés dimenzióját; eljött az idő, hogy visszaszerezzük.

A szegény emberek ideje

Ha már a szemlélődésnél tartunk, szeretnék elidőzni egy témánál: itt az ideje meglátni a szegény embert. Jézus azt mondja nekünk, hogy „szegények mindig lesznek veletek”. És ez igaz. Ez valóság, nem tagadhatjuk. Rejtve vannak, mert szégyellik a szegénységet. Rómában, amikor szigorú karantén van előírva, egy rendőr azt mondta egy embernek: „Nem maradhat az utcán, haza kell mennie az otthonába.” Ő így válaszolt: „Nincs otthonom. Az utcán élek.” Ha felfedeznénk, mekkora számban élnek kirekesztetten…, és mivel a szegénység miatt szégyenkeznek, nem látjuk őket. Ott vannak, elhaladunk mellettük, de nem látjuk őket. A táj részei, egyszerű tárgyak. Kalkuttai Szent Teréz meglátta őket, és úgy döntött, elindul a megtérés útján.

A szegények látása azt jelenti, hogy visszaadjuk nekik emberségüket. Ők nem tárgyak, nem hulladékok, hanem személyek. Nem folytathatunk jóléti politikát, mint az elhagyott állatok esetében. Pedig sokszor a szegényeket úgy kezelik, mint az elhagyott állatokat. Nem folytathatunk jóléti és részleges politikát.

Hadd adjak egy tanácsot: itt az ideje, hogy leereszkedjünk a föld alá. Jól ismerjük Dosztojevszkij Feljegyzések a föld alól [magyar kiadásban: az egérlyukból] című rövid regényét. És van egy még rövidebb, a Feljegyzések a holtak házából, amelyben egy börtönkórház őrei tárgyként kezelik a szegény foglyokat. És amikor az egyik fogoly látta, hogyan viselkednek egy épp meghalt társával, felkiáltott: „Elég legyen! Őt is anya szülte!”. Sokszor el kell ezt ismételnünk: annak a szegény embernek volt egy anyja, aki szeretettel nevelgette. Nem tudjuk, mi történt vele aztán az életben. De segít nekünk, ha arra a szeretetre gondolunk, amelyet kapott, ha az anyja által táplált reményekre gondolunk. Mi nem adjuk meg a jogot a szegényeknek arra, hogy anyjukról álmodjanak. Nem tudják, mi a szeretet, sokan kábítószer-függőségben élnek. És ha látjuk őket, az segíthet, hogy felfedezzük a szívből fakadó tiszteletet, azt a pietast, amellyel Isten felé és felebarátaink felé is fordulnunk kell. Le kell ereszkednünk a föld alá, át kell lépnünk a hipervirtualizált, testetlen társadalomból a szegény ember szenvedő testéhez. És ha nem innen indulunk ki, a megtérésnek nem lesz jövője.

Akiknek a szolgálata nélkülözhetetlen

Ebben a nehéz időszakban a szomszédos szentekre gondolok. Ők hősök! Orvosok, önkéntesek, szerzetesnők, papok, dolgozók, akik végzik kötelességeiket, hogy a társadalom működőképes maradjon. Hány orvos és ápoló halt meg! Hány pap halt meg! Hány szerzetesnő halt meg! Szolgálatban, szolgálatuk következtében. Eszembe jut egy mondat A jegyesekből, a szabótól, aki szerintem az egyik legegyszerűbb és leghitelesebb személyiség. Azt mondta: „Sosem tapasztaltam, hogy az Úr úgy kezdett volna csodába, hogy nem fejezte volna be jól.” Ha felismerjük a mellettünk élő szenteknek ezt a csodáját, ezeknek a hősies férfiaknak és nőknek a csodáját, ha tudjuk követni nyomdokaikat, akkor ez a csoda jól fog végződni, mindenkinek javára lesz. Isten nem hagyja félbe a dolgokat. Mi vagyunk azok, akik félbehagyjuk őket, és távozunk. Amit most megélünk, az a metanoia [megtérés] helye, lehetőséget kaptunk rá. Ragadjuk meg, és haladjunk tovább!

– Egy intézményekhez ragaszkodó Egyházat fogunk látni, vagy inkább egy „home Church”-öt [otthoni egyházat], ahogy azt az angolszász világban mondják? Kevésbé kötődik majd az intézményekhez?

– Az intézményekhez kevésbé ragaszkodót? Inkább azt mondanám, hogy a sémákhoz. Mert az Egyház intézmény. Megkísérthet bennünket, hogy egy intézményietlenített Egyházról álmodjunk, például egy intézmények nélküli gnosztikus egyházról, vagy egy állandó intézményeknek alávetett, önmagát megvédeni akaró pelagiánus egyházról. A Szentlélek az, aki az Egyházat intézménnyé teszi. Ő sem nem gnosztikus, sem nem pelagiánus. Ő az, aki intézményesíti az Egyházat. Ez egy alternatív és kiegészítő dinamika, mert a Szentlélek rendetlenséget csinál a karizmákkal, de ebben a rendetlenségben összhangot teremt. A szabad Egyház nem anarchikus Egyházat jelent, mivel a szabadság Isten ajándéka. Az intézményesített Egyház a Szentlélek által intézményesített Egyházat jelent.

Feszültség van a rendetlenség és az összhang között: ilyen Egyháznak kell kijönnie a válságból. Meg kell tanulnunk élni egy olyan Egyházban, amely a Szentlélek által keltett rendetlenség és összhang közötti feszültségben működik. Ha teológiai könyvet kér tőlem, mely segíthetné megérteni ezt, az az Apostolok cselekedetei. Benne megtalálja azt, ahogyan a Szentlélek intézményietleníti azt, amire már nincs szükség, és intézményesíti az Egyház jövőjét. Ilyen Egyháznak kell kikerülnie a válságból.

Oldozzon fel mindenkit!

Néhány héttel ezelőtt egy olasz püspök felhívott telefonon. Szomorúan mesélte, hogy egyik kórházból a másikba megy, hogy a kórház előcsarnokából feloldozást adjon minden bent lévőnek. Csakhogy felhívott néhány egyházjogászt, akik azt mondták neki, hogy ezt nem szabad, hogy a feloldozást csak közvetlen érintkezés mellett szabad adni. „Atyám, mit tud mondani nekem?” – kérdezte tőlem a püspök. Azt válaszoltam: „Püspök úr, csak teljesítse papi kötelességét!” És a püspök azt mondja: „Grazie, ho capito” [Köszönöm, értettem]. Aztán megtudtam, hogy mindenütt feloldozást adott.

Más szavakkal: az Egyház a Lélek által nyújtott szabadság a mostani válsághelyzetben, és nem intézményekbe zárt Egyház. Ez nem azt jelenti, hogy a kánonjog hasztalan lenne: szolgálatunkra van, igen, segít, és kellőképpen használjuk is, mert jót tesz nekünk. De az utolsó kánon azt mondja, hogy az egész kánonjognak a lelkek üdvössége az értelme, és itt nyílik ki az ajtó, hogy kimenjünk, és Isten vigasztalását nyújtsuk a nehéz helyzetben.

Ön kérdezett az „otthoni egyházról”. Nagy leleményességgel kell megélnünk az otthon maradást. Vagy depresszióba süllyedünk, vagy elidegenedünk – például kommunikációs eszközökkel, melyekkel elmenekülünk a jelen pillanatból –, vagy pedig teremtünk. Otthon apostoli kreativitásra van szükségünk, sok hasztalan dologtól megtisztult kreativitásra, de vágyakozással arra, hogy közösségben fejezzük ki hitünket, Isten népeként. Vagyis ez egy vágyakozással megélt kényszerű klauzúra, és az elszigeteltségünkből való kilépésben a vágyakozást és reményt keltő emlékezésnek kell segítenie bennünket.

– Milyen érzés megélni ezt a rendkívüli nagyböjtöt és húsvétot? Üzen-e valamit az elszigetelt időseknek, a bezárt fiataloknak, a válság miatt elszegényedett embereknek?

– Ön elszigetelt idősekről beszél nekem. Magány és távolság. Hány idős embernek van gyermeke, aki nem látogatja meg a megszokott körülmények között! Emlékszem, hogy amikor Buenos Airesben az idősotthonokat látogattam, kérdezgettem az öregeket: „És hogy van a családja?” „Ó, kiválóan, kiválóan.” „És jönnek látogatni?” „Igen, mindig jönnek.” Aztán az ápolónővér elmondta nekem, hogy félév telt el azóta, hogy gyermekei utoljára meglátogatták. Magány, elhagyatottság, távolság.

De továbbra is az idős emberek adják a gyökereket. Beszélniük kell a fiatalokkal. Az idősek és fiatalok közötti feszültségnek mindig a találkozásban kell feloldódnia. Igaz, a fiatal a rügy, a lomb, de szüksége van a gyökérre; különben nem hozhat gyümölcsöt. Az idős olyan, mint a gyökér. A ma élő időseknek azt akarom üzenni: tudom, hogy közel érzitek a halált, és féltek tőle, de inkább tekintsetek a másik irányba, emlékezzetek unokáitokra, és ne hagyjátok abba az álmodást! Ez az, amit Isten kér tőletek: álmodjatok (vö. Joel 3,1).

Mit üzenek a fiataloknak? Merjetek előrenézni, és legyetek próféták. Az idősek álmának feleljen meg a ti prófétálásotok. Ez szintén a Joel 3,1-ben található.

A válság miatt elszegényedett emberek a mai kor kifosztottjai, akik csatlakoznak a mindenkori sok kifosztott emberhez, férfiakhoz és nőkhöz, akiknek az állampolgársági státusza a „kifosztott”. Mindent elveszítettek, vagy mindent el fognak veszíteni. Mit jelent ma számomra ez a mindent elveszítés az evangélium fényében? Belépés a „kifosztottak” világába, annak megértése, hogy akinek korábban volt, annak most nincs. Azt kérem az emberektől, hogy vegyék gondjukba az időseket és a fiatalokat. Vegyék gondjukba a történelmet és a kifosztottakat.

Eszembe jut egy másik Vergilius-idézet. Amikor Aeneas vereséget szenvedett Trójában, és mindent elveszített, két lehetőség közül választhatott: vagy ott marad sírni és életét befejezni, vagy megteszi azt, amit a szíve diktál, továbbmegy, felmegy a hegyekbe, hogy kiszabaduljon a háborúból. Ez egy csodálatos sor: „Cessi, et sublato montem genitore petivi.” „Engedtem, s fölemelve atyám, nekivágtam a hegynek.” Ez az, amit ma valamennyiünknek tennünk kell: megragadni hagyományaink gyökereit és nekivágni a hegyeknek.

Forrás: Magyar Kurír

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ferenc pápa

A Szentlélek erejével legyünk a béke munkásai – Ferenc pápa Regina Coeli imája

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Vatican Media

Húsvét hatodik vasárnapján, délben, a Regina Coeli elimádkozása előtt mondott beszédében Ferenc pápa Jézus békéjéről elmélkedett. Ha szívünkben nincs béke, mi sem tudunk másoknak békét ajándékozni – fejtette ki beszédében.

A pápa arra mutatott rá, hogy a békesség, amit Jézus ránk hagyott és amelyet a világ nem ismer, maga a Szentlélek. Minden nap kérjük az Úrtól a Szentlélek ajándékát, hiszen saját erőnkből nem vagyunk képesek a kísértések leküzdésére, a viszályok felszámolására, a megbocsátásra. Ferenc pápa arra buzdított, hogy felebarátaink és a nemzetek felelősei számára is kérjük a Szentlélek békéjének adományát.

A vasárnapi evangéliumi szakaszban Jézus, amikor búcsút vesz tanítványaitól az utolsó vacsorán, egyfajta végrendeletként mondja: „Békességet hagyok rátok” és azonnal hozzáteszi: „az én békémet adom nektek” (Jn 14,27) – kezdte beszédét Ferenc pápa, majd Jézus szavaihoz fűzte gondolatait.

Mindenekelőtt a „békességet hagyok rátok” mondatot elemezte. Jézus szeretetet és derűt kifejező szavakkal búcsúzik egy olyan pillanatban, amely egyáltalán nem békés. Júdás már eltávozott, hogy elárulja, Péter hamarosan megtagadja és csaknem minden tanítványa magára fogja hagyni: az Úr tudja ezt és mégsem tesz szemrehányást, nem használ szigorú szavakat, nem mond kemény beszédeket. Ahelyett, hogy felindultságot mutatna, a végsőkig kedves marad – mutatott rá Ferenc pápa majd idézett egy közmondást, miszerint úgy halunk meg, ahogy éltünk. Jézus utolsó órái valóban olyanok, mint egész életének esszenciája. Félelmet és fájdalmat érez, de nem ad teret a neheztelésnek, a tiltakozásnak. Nem adja át magát a keserűségnek, nem panaszkodik, nem nyugtalan. Béke honol benne és ez a béke szelíd szívéből fakad, amelyben bizalom lakozik. És innen fakad a béke, amelyet Jézus ránk hagy. Mert nem hagyhatunk békét másokra, ha bennünk nincs béke. Nem adhatunk békét, ha bennünk nincs béke – hangsúlyozta Ferenc pápa. 

Békességet hagyok rátok – mondja Jézus és megmutatja, hogy a szelídség lehetséges. Ő éppen a legnehezebb pillanatban testesítette ezt meg és azt kívánja, hogy viselkedjünk így mi is, akik békességének örökösei vagyunk. Azt kívánja, hogy legyünk szelídek, nyitottak, készségesek mások meghallgatására, képesek arra, hogy feloldjuk a viszályokat és szőjünk egyetértést. Ez jelenti azt, hogy tanúságot teszünk Jézusról és ez többet ér ezer szónál és olyan sok prédikációnál. Ez tanúskodás a békéről – fejtette ki a pápa, majd a következőket javasolta: tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi, Jézus tanítványai, ott, ahol élünk, így viselkedünk-e: enyhítjük-e a feszültségeket, feloldjuk-e a konfliktusokat? Vagy mi is villongunk valakivel, mindig készen arra, hogy visszaszóljunk, hogy felrobbanjunk vagy tudunk erőszak nélkül válaszolni, a béke gesztusaival és szavaival? Én hogyan reagálok? – mindenki tegye fel magának ezt a kérdést – buzdított rá Ferenc pápa.

Majd megállapította, hogy természetesen nem könnyű ez a szelídség. Utalt rá, hogy nagy fáradságba kerül minden szinten a konfliktusok semlegesítése. Itt segítségünkre jön Jézus mondatának második része: „az én békémet adom nektek”. Jézus ugyanis tudja, hogy egyedül nem vagyunk képesek a béke megőrzésére, szükségünk van segítségre, egy ajándékra. A béke, a mi elkötelezettségünk, mindenekelőtt Isten ajándéka. Jézus ugyanis ezt mondja: „Békességet hagyok rátok. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja”. A pápa most arra a kérdésre válaszolt, hogy mi ez a béke, amelyet a világ nem ismer és amelyet az Úr nekünk adományoz? Ez a béke a Szentlélek, magának Jézusnak a Lelke. Isten jelenléte bennünk, Isten „békességének az ereje”. Ő, a Szentlélek az, aki lefegyverzi és derűvel tölti el szívünket. Ő, a Szentlélek az, aki feloldja a merevségeket és kioltja a kísértéseket, hogy másokat megtámadjunk. Ő, a Szentlélek az, aki arra emlékeztet bennünket, hogy mellettünk sok fivérünk és nővérünk él, nem pedig akadályok és ellenségek. És Ő, a Szentlélek az, aki erőt ad, hogy megbocsássunk, hogy újra kezdjünk, hogy újra elinduljunk, mert saját erőnkből nem vagyunk rá képesek.

Ferenc pápa arra buzdított, hogy semmilyen bűn, semmilyen kudarc, semmilyen harag ne bátortalanítson el bennünket attól, hogy szüntelenül kérjük a Szentlélek ajándékát, aki békét ad nekünk. Minél jobban érezzük, hogy szívünk izgatott, minél inkább idegességet, szenvedést, mérget észlelünk szívünkben, annál inkább kérnünk kell az Úrtól a béke Lelkét. Tanuljuk meg, hogy minden nap elmondjuk: „Uram, add meg nekem a te békédet, add meg nekem a Szentlelket”. Ez egy szép ima – mondta a pápa, arra kérve a híveket, hogy vele együtt mondják el: „Uram, add meg nekem a békédet, add meg nekem a Szentlelket”. Majd hozzátette: nem jól hallottam, mondjuk el még egyszer: „Uram, add meg nekem a békédet, add meg nekem a Szentlelket” – ismételték a hívek Ferenc pápával, aki hozzátette: „És kérjük őt azoknak a számára is, akik mellettünk élnek, akikkel minden nap találkozunk, és a nemzetek felelőseiért is”, majd a következő fohásszal zárta beszédét:

„Szűz Mária segítsen bennünket, hogy befogadjuk a Szentlelket és a béke munkásai legyünk”.

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Ferenc pápa

Isten őszinteségünket értékeli, hagyjuk a képmutatást! – Ferenc pápa szerdai katekézise

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Vatican Media

Ne féljünk olykor megosztani az Úrral kételyeinket, haragunkat, Ő mindig gyöngéden meghallgat bennünket. A hideg szívvel mondott, képmutató szavak helyett válasszuk az őszinteséget, melyben sok idős ember példa lehet előttünk – buzdított katekézisében a pápa, immár tizedik alkalommal elmélkedve az öregkorról.

„Jób válaszolt az Úrnak, s így szólt: Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban! (…) Jób életének következő szakaszát az Úr jobban megáldotta, mint a korábbit. (…) Ezután Jób még száznegyven évig élt, és látta fiait és unokáit negyedíziglen.” (Jób 42,1-6.12.16)

A bibliai történetben az idős Jóbbal találkozunk, aki kitart a hitben, de tiltakozik az őt ért sok csapás miatt. Végül pedig Isten válaszol neki és fölfedi előtte arcát. Nem tapossa el, hanem gyöngéden felemeli őt. Előítéletek, közhelyek nélkül olvassuk el ezt a történetet, jót fog tenni nekünk: segít legyőzni a kísértést, hogy moralizálni kezdjünk, amikor csapások érnek minket. Jób valóban elveszített mindent, vagyont, családot, gyermeket, egészséget, és ott marad a barátaival beszélgetni. Isten megdicséri Jóbot, mert nem áll be a többi közé, aki azt hiszi, mindent tud Istenről, hanem nyitott marad, és valóban megérti a gyengédség misztériumát, mely hallgatása mögött rejlik. Isten mentsen minket a kegyes és öntelt képmutatástól, amivel Jóbot vigasztalják barátai, akik aztán végül ítélkeznek fölötte. Ez a moralizáló vallásosság, az előírások betartása miatt érzett beképzeltség farizeussá és képmutatóvá tesz – fűzte hozzá a Szentatya.

Ezzel szemben Jób helyesen cselekedett, amikor bár haragosan szólt Istenhez, nem volt hajlandó üldözőként tekinteni rá. Jutalomként Isten kétszeresen adja vissza Jóbnak elveszett vagyonát, miután megkéri, hogy imádkozzon gonosz barátaiért. A hit megtérésének fordulata, amikor Jób kifakad: Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent. Látni fogom, s ő a pártomon lesz, kit szemem lát, az nem lesz majd idegen. (19,25-27) Gyönyörű ez a szakasz, Händel Messiás oratóriumának vége jut eszembe róla, amikor az Alleluja ünnepe után a szoprán lassan, békésen így énekel: Tudom, hogy él az én Megváltóm – mondta a pápa. Vagyis tudom, Istenem, hogy te nem üldözöl engem, hanem igazságot szolgáltatsz nekem. Ez az Isten feltámadásába vetett hit, amikor hiszünk Jézus Krisztusban és abban, hogy az Úr mindig vár minket és el fog jönni.

Jób könyvének példája drámaian és példaértékűen megmutatja azt, ami a való életben történik. Amikor egy személyt, családot vagy népet túl nagy súlyok gyötörnek, aránytalanul nagy próbatételeket kell kiállniuk az emberi lét kicsinységéhez és törékenységéhez mérten. Ezt úgy mondjuk: még az ág is húzza szegényt. Van sok ember, akinek látszólag túlzott és igazságtalan mennyiségű rosszat kell kiállnia. Mindannyian ismerünk ilyeneket. Egyfelől megdöbbent minket kiáltásuk, másfelől csodáljuk állhatatos hitüket és szeretetüket, mellyel csöndben kitartanak. Gondoljunk a súlyos fogyatékkal élő gyermekek szüleire, vagy azokra, akiket állandó betegség gyötör, vagy ilyen családtagot ápolnak. Ezeket a helyzeteket gyakran tovább nehezítik a szűkös anyagiak. A történelem bizonyos korszakaiban úgy tűnik, hogy összeadódnak ezek a csapások: ilyen volt az elmúlt években a Covid-járvány, és ilyen a most Ukrajnában zajló háború.

Az áldozatnak joga van a tiltakozáshoz, a gonosz misztériumával szemben. Ferenc pápa hozzátette: olykor jönnek hozzám emberek, akik elmondják, hogy tiltakoztak Istennél ügyes-bajos dolgaik miatt. Erre én azt válaszolom: Tudod, barátom, a tiltakozás is az imádság egy formája ilyenkor. Mint a gyermekek, akik tiltakoznak a szüleikkel szemben, hogy felhívják magukra a figyelmet, hogy foglalkozzanak velük. Ha van egy seb a szívedben, valamilyen fájdalom és úgy érzed, tiltakoznod kell ellene akár Istennel szemben is, ő meghallgat téged. Isten Atya, ő nem ijed meg tiltakozó imánktól. Megért minket. Légy szabad, imádkozz szabadon, ne zárd előítéletek börtönébe az imádat. Fohászkodj spontán, mint gyermek az apjához, aki mindent elmond neki, ami eszébe jut, mert ő megérti.

Isten csöndje, hallgatása a dráma pillanatában ezt jelenti. Hagyja, hogy Jób kifakadjon, tiltakozzon, Isten meghallgatja őt. Ezt a tiszteletet és gyöngédséget meg kellene tanulnunk tőle. És Istennek nem tetszenek a mi végeláthatatlan magyarázkodásaink, mint ahogy Jób barátai beszéltek. Ez a fajta vallásosság, ami szóval mindent megmagyaráz, miközben a szív hidegen marad. Ezt nem szereti Isten. Inkább választja Jób tiltakozását vagy hallgatását – hangsúlyozta Ferenc pápa. Jób hitvallása végül egy szinte misztikus tapasztalásra jut el: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak.” (42,5) Hány emberrel történik ez, miután rossz élmények érték, hogy jobban megérti Istent. Időskorban ez a tanúságtétel még hitelesebb, mert az öregek már annyi mindent megértek életükben. Az esendőség, a veszteségek nőnek az idő előrehaladtával, megtapasztalják az emberi állhatatlanságot. A törvény, a tudomány, sőt a vallás emberei is olykor összekeverik az üldözőt az áldozattal, és őt hibáztatják fájdalmáért. Ez hiba! Tekintsünk az öregekre szeretettel, nézzük élettapasztalatukat. Tanuljuk meg tőlük, hogy Máriához hasonlóan egyesülve imádkozzunk, kitartóan várakozva Istenre. A hívők tekintete ez, mely a Feszületre szegeződik. Az idősek sokat szenvedtek, sokat tanultak életük során, de a végén meglelik ezt a szinte misztikus békét, mely az Istennel való találkozásból fakad, mint amikor Isten Fia a kereszten ráhagyatkozik Atyja akaratára.

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Ferenc pápa

Az életszentség mindennapi szeretetből áll – Ferenc pápa homíliája

Közzétéve

Szerző:

Húsvét ötödik vasárnapján, a szentté avatási szertartáson Ferenc pápa a krisztusi szeretetparancshoz fűzte gondolatait: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is”. Elemezte Krisztus végrendeletének két összetevőjét: ahogyan Jézus szeret minket és ahogy mi szeretjük felebarátainkat. Ennek ismérve alapján tudjuk ugyanis megállapítani, hogy valóban Krisztus tanítványai vagyunk-e.

A pápa szentbeszédében a keresztény élet egyszerűségét hangsúlyozta, megjegyezve, hogy gyakran mi tesszük azt bonyolultabbá. Életünk sötét időszakaiban se feledjük el soha, hogy Isten szeret bennünket, mindnyájunkról van egy álma, amelyet nekünk kell örömmel megvalósítani. Az életszentség, amelyre mindannyian meghívást kaptunk a keresztség szentségében, felebarátaink szolgálatában, a mindennapi szeretetben, önátadásunkban nyilvánul meg – fejtette ki homíliájában Ferenc pápa.

„Meghallgattuk Jézus néhány szavát, amelyeket övéire bíz, mielőtt elment ebből a világból az Atyához” – kezdte homíliáját Ferenc pápa. Arra mutatott rá, hogy ezek a szavak meghatározzák, mit jelent kereszténynek lenni: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is” (Jn 13,34). Ez a végrendelet, amelyet Krisztus ránk hagyott, alapvető kritériuma annak, hogy tisztázzuk, valóban tanítványai vagyunk-e, vagy sem: ez a szeretet parancsolata – mondta a pápa, majd a parancsolat két lényeges elemét elemezte, amelyek a következők: Jézus irántunk való szeretete– „amint én szerettelek titeket” – és az a szeretet, amelyet Jézus kér tőlünk, hogy megéljük – „ti is úgy szeressétek egymást”.

Először az „amint én szerettelek titeket” szavakhoz fűzte gondolatait Ferenc pápa. Hogyan szeretett minket Jézus? A végsőkig, önmaga teljes átadásáig. Megrendítő, hogy ezeket a szavakat egy sötét éjszakán ejti ki, miközben a Cenákulumban, a felső teremben uralkodó légkör tele van érzelmekkel és aggodalmakkal: érzelmekkel, mert a Mester búcsúzni készül tanítványaitól, aggodalmakkal, mert bejelenti, hogy éppen egyikük árulja el őt. Elképzelhetjük, milyen fájdalom járta át Jézus lelkét, milyen sötétség sűrűsödött az apostolok szívében és milyen keserűséget éreztek, amikor látták, hogy Júdás, miután megkapta a Mester által számára bemártott falatot, kiment a teremből, hogy belépjen az árulás éjszakájába. És pontosan az árulás órájában Jézus megerősíti az övéi iránti szeretetét. Mert az élet sötétségeiben és viharaiban ez a lényeges: Isten szeret bennünket.

Ez a kijelentés álljon hivatásunk és hitünk megnyilvánulásainak középpontjában: „nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket” (1Jn 4,10) – idézett a pápa János apostol első leveléből. Ezt soha ne feledjük el. A középpontban nem a mi ügyességünk és a mi érdemeink állnak, hanem Isten feltétlen és ingyenes szeretete, amelyet nem érdemeltünk meg. Keresztény létünk kezdetén nem tanok és művek állnak, hanem a csodálkozás, amikor felfedezzük, hogy szeretnek minket, megelőzve bármilyen válaszunkat. Miközben a világ gyakran arról akar meggyőzni bennünket, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha eredményeket érünk el, az evangélium emlékeztet minket az élet igazságára: szeretve vagyunk, szeretnek minket. Ez a mi értékünk: szeretnek minket – szögezte le Ferenc pápa, majd idézte korunk egy lelkiségi mestere, Henri Jozef Machiel Nouwen holland katolikus pap, teológus, író szavait: „Mielőtt még bármilyen emberi lény látna bennünket, már látott minket Isten szerető szeme. Mielőtt még bárki hallana minket sírni vagy nevetni, Istenünk már meghallgatott bennünket, ő mindig figyelemmel hallgat minket. Mielőtt még valaki ezen a világon beszélne velünk, az örök szeretet hangja már szólt hozzánk” (H. Nouwen, Érezni, hogy szeretve vagyunk, Brescia 1997). Ő szeretett minket előbb, Ő várt ránk. Ő szeret bennünket továbbra is. Ez a mi identitásunk: Isten szeret minket. Ez a mi erőnk: Isten szeret minket – mondta nyomatékkal Ferenc pápa. 

Ez az igazság azt kívánja, hogy megváltoztassuk az életszentségről alkotott elképzelésünket. Olykor, túlságosan ragaszkodva saját erőfeszítéseinkhez, hogy jó cselekedeteket hajtsunk végre, az életszentségnek olyan eszményét hoztuk létre, amely túlságosan önmagunkon alapul, személyes hősiességünkön, azon a képességünkön, hogy lemondjunk, hogy feláldozzuk magunkat egy díj elnyerése céljából. Ez olykor az élet, az életszentség túlságosan pelagiánus felfogása. Így az életszentséget egy nehezen megközelíthető céllá változtattuk, elválasztottuk a mindennapi élettől, ahelyett, hogy kerestük volna és magunkhoz öleltük volna a mindennapi életben, az út porában, a konkrét élet küzdelmeiben és mint ahogy Ávilai Szent Teréz mondta nővértársainak: „a konyha fazekai között”. Jézus tanítványainak lenni és az életszentség útján járni mindenekelőtt azt jelenti, hogy hagyjuk átalakítani magunkat Isten szeretetének ereje által. Ne feledjük el Isten elsőbbségét önmagunkkal szemben, a Lélek megelőzi a testet, a kegyelem megelőzi a cselekedeteket – hangsúlyozta Ferenc pápa a szentté avatási szentmisén mondott homíliájában.

Fotó: CNA

Szentbeszédében kifejtette, hogy a szeretet, amit az Úrtól kapunk, az az erő, ami átalakítja életünket: kitágítja a szívet és készségessé tesz a szeretetre, majd rátért a második szempont elemzésére: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is”. Ez az „úgy” – nem pusztán felszólítás arra, hogy kövessük Jézus szeretetét; azt jelenti, hogy csak azért tudunk szeretni mert Ő szeretett minket, mert szívünknek adja a saját Lelkét, az életszentség Lelkét, szeretetet, amely meggyógyít és átalakít bennünket. Ezért hozhatunk olyan döntéseket és tehetünk olyan gesztusokat minden helyzetben és minden testvérünkkel, amelyek a szeretetből fakadnak. Ahogy engem szeretnek, én is tudok úgy szeretni. Az én felebarátok iránti szeretetem mindig egyesül Jézus irántam való szeretetével. „Úgy”, ahogy Ő szeretett engem, úgy tudok én is szeretni. Olyan egyszerű a keresztény élet! – jegyezte meg a pápa, hozzátéve, hogy mi tesszük olyan sok mindennel bonyolultabbá, de olyan egyszerű!

És konkrétan mit jelent ennek a szeretetnek a megélése? – tette fel a kérdést a pápa. Mielőtt ránk hagyta volna ezt a parancsolatot, Jézus megmosta tanítványai lábát; miután kihirdette ezt a parancsot, feláldozta magát a keresztfán. Szeretni annyit jelent, mint szolgálni és életünket adni – foglalta össze Ferenc pápa. Szolgálni azt jelenti, hogy nem saját érdekeinket helyezzük előtérbe; megtisztítjuk, méregtelenítjük magunkat a kapzsiság és a versengés mérgeitől; küzdünk a közöny rákja és az önreferencia férge ellen, megosztjuk másokkal az Istentől kapott karizmákat és adományokat. Konkrétan azt jelenti, hogy feltesszük magunknak a kérdést: „mit teszek a többiekért?” és a mindennapokat a szolgálat lelkületének megfelelően, szeretettel és hangoskodás nélkül éljük meg, anélkül, hogy bármit is követelnénk.

Az életszentség jelentését elemezve a pápa kifejtette: életet adni nem pusztán azt jelenti, hogy felkínálunk valamit, mint például saját javainkból valamit mások számára, hanem azt, hogy önmagunkat adjuk. Ferenc pápa hozzáfűzte, hogy meg szokta kérdezni azoktól, akik tanácsot kérnek tőle, hogy adnak-e alamizsnát? „Igen, Atyám, adok alamizsnát a szegényeknek” – hangzik a válasz, de a pápa tovább kérdez. „És amikor alamizsnát adsz, megérinted-e a személy kezét, vagy csak odadobod az alamizsnát és utána megtörlöd a kezed?”. Ilyenkor elpirulnak és azt válaszolják, hogy „nem, nem érek hozzájuk”. „Amikor alamizsnát adsz, a szemébe nézel-e annak a személynek, akinek segítesz, vagy másfelé nézel?” – erre a kérdésre is nemleges a válasz: „Nem nézek rá”. Megérinteni és ránézni Krisztus testére, aki szenved testvéreinkben. Ez nagyon fontos – hangsúlyozta a pápa. Ez jelenti azt, hogy életünket adjuk. Az életszentség nem pár hősies gesztusból áll, hanem olyan sok mindennapi szeretetből. Ferenc pápa ekkor idézett az életszentségre szóló meghívás témájának szentelt, „Gaudete et exsultate” k. apostoli buzdításának 14. pontjából „Szerzetesnő vagy? Szerzetes vagy? Úgy légy szent, hogy örömmel éled meg önátadásodat. Házas ember vagy? Úgy légy szent, hogy szereted és gondozod a férjedet vagy a feleségedet, ahogyan Krisztus törődik az Egyházzal. Munkás ember vagy? Úgy légy szent, hogy becsülettel és szakértelemmel végzed a munkádat a testvérek szolgálatában. Szülő, nagymama vagy nagypapa vagy? Úgy légy szent, hogy türelemmel tanítod a kicsiket Jézus követésére”. Megszakítva az idézetet a pápa megjegyezte, hogy a téren sok hatalommal rendelkező személy van jelen, majd így folytatta: Felteszem nektek a kérdést: hatalom birtokában vagy?  „Úgy légy szent, hogy küzdesz a közjóért és lemondasz egyéni érdekeidről”. Ez az életszentség útja, ilyen egyszerű! Mindig lássuk meg Krisztust a többiekben! – buzdított rá Ferenc pápa.

Az evangéliumot és a testvéreket szolgálni, életünket felkínálni, anélkül, hogy viszonzásra számítanánk – ez egy titok: felkínálni anélkül, hogy viszonzást várnánk – anélkül, hogy világi dicsőségre törekednénk: erre kaptunk mi is meghívást – foglalta össze homíliájának tanítását Ferenc pápa. A mai napon szentté avatott útitársaink így élték meg az életszentséget: lelkesen vállalták hivatásukat – papként, szerzetesként, világi hívőként. Az evangéliumért éltek, páratlan örömet fedeztek fel és az Úr ragyogó tükörképei lettek a történelemben. Egy szentéletű férfi vagy egy szentéletű nő az Úr ragyogó tükörképe a történelemben.

Ferenc pápa végül a következő buzdítással fordult a Szent Péter teret megtöltő, a világ számos részéből érkezett hívősereghez: „Mi is próbáljuk meg: az életszentséghez vezető út nincs lezárva, egyetemes, mindannyiunknak szóló meghívás, a keresztséggel kezdődik. Próbáljuk meg mi is, mivel mindannyian az életszentségre, egyedi és megismételhetetlen életszentségre kaptunk meghívást. Az életszentség mindig eredeti – idézte a pápa a fiatalon elhunyt Boldog Carlo Acutis szavait: nincs fénymásolt életszentség, az enyém, a tiéd, mindannyiunk életszentsége eredeti. Egyedi és megismételhetetlen. Igen, az Úrnak mindannyiunk számára van egy szeretetterve, van egy álma a te életedről, az én életemről, mindannyiunk életéről. Mi mást mondhatnék nektek? – mondta közvetlen szavakkal Ferenc pápa, majd a következő szavakkal zárta homíliáját, utalással Isten mindnyájunkra vonatkozó álmára: Örömmel valósítsátok meg!”.

Forrás: Vatican News | Vertse Márta

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű