fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Az alázat nem az, aminek a legtöbb ember gondolja

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Ne essünk abba a hibába, hogy félreértelmezzük az igazi alázatot.

Sokan az alázatot kétes értékű erénynek tarják, mivel gyakran azt értik rajta, hogy az ember állandóan megalázkodik, vagy mások előtt lebecsüli önmagát.

A félreértelmezett alázat veszélyes lehet, ha a Biblia szellemiségével, és a zsidó-keresztény hagyományokkal ellentétesen értelmezzük. Az alacsony önbecsülésű ember számára gyakran azt jelenti az alázat, hogy lenézően vagy agresszíven tekint önmagára. Sőt, akár a képmutatás egy formája is lehet, vagy jó kifogás, mentség a lustaságra, amikor szándékosan alábecsüljük magunkat. Így elkerüljük azt a nehézséget, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk magunkból, hiszen tagadjuk, hogy egyáltalán képesek vagyunk rá.

Ami nem az alázat

Az alázatot nem szabad összekeverni az alacsony önbecsüléssel, a félénkséggel, a kisebbségrendűség érzésével vagy önmagunk lealacsonyításával. Míg alázatosnak lenni annyit tesz, mint elismerni nehézségeinket, gyengeségeinket és korlátainkat, nem jelenti viszont azt, hogy dicsekednünk kell vele. Az alázat azt jelenti, hogy ragaszkodunk az igazsághoz, elfogadjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Az alázatosság nem önmagunk lealázásáról szól, hanem a valóságról, a realitásról. Sokan azt gondolják, hogy alázatosak, amikor a valóságban állandóan arról beszélnek, hogy milyen szerencsétlenek, másokhoz képest mennyivel rosszabb a helyzetük. Közben pedig csak magukkal vannak elfoglalva, és ez a kevélység egyik rejtett formája.

Az igazi alázat nem egyenlő azzal, hogy állandóan saját kicsinységünkre tekintünk, és magunkat másokhoz hasonlítjuk. Ezzel csak azt érjük el, hogy folyamatosan magunkkal foglalkozunk, és másokat csak fenyegetésként látunk. Az alázatos embereknek nem kell azt érezniük, hogy jobbak másoknál. Ugyanakkor nem kell állandóan alávetniük magukat mások akaratának, vagy hagyniuk, hogy elnyomják őket. Nekik egyszerűen alaposabb rálátásuk van a valóságra, amelyben jól érzékelik saját helyüket, anélkül, hogy azon kéne gondolkodniuk, kinek jobb, vagy rosszabb a helyzete. Az alázatosság erényére nem azért törekszünk, hogy elérjük a tökéletességet – ami gyakran túlzott büszkeséghez vezet – hanem hogy jobban megismerjük és elfogadjuk magunkat.

A jól ismert kifejezés, a „szerény véleményem szerint” nem más, mint jól palástolt büszkeség. Amikor a szerénység és az alázat szavakban nyilvánul meg, már nem alázat többé. Amikor valaki azt mondja, „én csak egy egyszerű ember vagyok”, akkor nem alázatos. Az alázatosság nem reklámozza magát, hanem csendben mutatkozik meg, csendben gyakorolják. Ha valaki alázatos, azt a környezete mondhatja róla, de senki nem állíthatja önmagáról, hogy „én alázatos vagyok”. Ezért van az, hogy az alázatos embert alig veszik észre, mert ő nem keresi a nyilvánosságot, nem hirdeti a „szerénységét”.

Az alázat hitelességet jelent

A modern pszichológia az alázatosság helyett inkább a hitelesség kifejezést használja. Ez utóbbi azt jelenti, hogy hűek vagyunk önmagunkhoz, és becsületesek vagyunk magunkkal és másokkal szemben. Az alázatosság a pszichológiai és lelki érettség és a belső szabadság jele. Nem különböző viselkedésmintákat kell magunkévá tennünk, hanem szerényen, alázatosan fordulni másokhoz. Az alázatosság megmutatkozik abban, ahogyan elfogadjuk és értékeljük önmagunkat.

A keresztény hagyomány szerint az alázatosság azt jelenti, hogy életünk középpontjába nem önmagunkat, hanem Istent állítjuk. Elfogadjuk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, nem körülöttünk forog a világ. Az ókori keresztény lelkiség mesterei megértették, hogy önmagunk bátor megismerése sokkal emberibbé tesz bennünket, tudatosítja kicsinységünket és korlátainkat anélkül, hogy másnak akarnánk látszani, mint amik vagyunk. Ahogy Szent Ágoston mondta, „Minden alázatod abban rejlik, hogy mennyire ismered önmagad”.

Az alázat azonban nem jelent beletörődést. Aranyszájú Szent János minden erények anyjának nevezte az alázatosságot. Ez az alapja és a gyökere mindennek, mert csak akkor lehetünk erényesebbek, ha előbb felismerjük és elfogadjuk, mely területeken vagyunk gyengék, hol kell fejlődnünk. Az alázatos ember szeretne jobbá válni, és meg is tudja tenni, mert nem hazudik sem önmagának, sem másoknak. Önmagához hűen él. Nem kevély, mert hajlandó felismerni a hibáit. Nem borúlátó, mert hiszi, hogy képes megváltozni az isteni kegyelem segítségével, hiszen Isten meghívta a szentségre. Aki nem fél attól, hogy elismerje a hibáit, az képes a fejlődésre és arra, hogy érettebbé váljék.

Ugyanakkor az igazán alázatos ember örül annak, ha másokkal jó dolog történik és az őket körülvevő szépségnek. Nincs kisebbségi komplexusa, nincs szüksége arra, hogy magát másokhoz hasonlítgassa. Az alázatos ember szabad: nincs szüksége állandó dicséretre, elismerésre, az erényei ünneplésére, mert tudja, hogy kicsoda és hogy vannak értékei.

Az igazi alázat ezért a magabiztosság, a bátorság és a szabadság forrása. Az alázatos ember nem kunyerál elismerést, és nem bátortalanodik el, ha azt nem kapja meg, mert a boldogsága nem függ mások véleményétől. Ezzel szemben a gőgös ember nagyon érzékeny a kritikára, könnyen megsértődik és elcsügged. Chesterton úgy tartotta, hogy az alázatosság természetes alapja a humor, mert azok, akik nevetni tudnak önmagukon, mentesek a gőgtől.

Az alázatos emberek jó hatással vannak másokra is

Az igazán alázatos és hitelesen élő ember mellett mások is kellemesen érzik magukat. Tudják, hogy nem kell úgy bánniuk vele, mint a hímes tojással, mert az alázatos ember nem épít védvonalakat, de nem is akaszkodik rá másokra. Az alázatos ember felismeri, ha hibát követett el. Képes bocsánatot kérni, segítséget kérni, és nyilvánosan elismerni a hibáját. Könnyű vele lenni, mert nem akarja a saját véleményét rátukmálni másokra, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindig igaza legyen. Nem fél a kritikától, mert nem kell a látszatot fenntartania. Az alázatos ember hálás, képes felismerni mások nagylelkűségét, és együttérző, tudja, hogyan legyen elnéző mások gyengeségeivel szemben.

Az igazi alázat nem tesz bennünket gyenge, tehetetlen, önmagunkat lebecsülő, igazi lehetőségeink kibontakoztatására képtelen emberekké. Nagyon távol áll ettől: emberibbé, szabadabbá, érettebbé, együttérzőbbé és hálásabbá tesz bennünket.

Forrás: Aleteia

Fordította: Eiben Ingeborg

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Lelkiség

Valóban készen áll a gyermeke az elsőáldozásra?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Marko Vombergar / ALETEIA

Meg kell-e valóban várni, hogy a gyermek képes legyen értelmesen közölni kívánságát, hogy engedjék közeledni az Eucharisztia asztalához? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás valóságos találkozás lehet Jézussal, és kezdete lehet a tényleges belső életnek.

Az okok, amit a gyermekek felhoznak, hogy az elsőáldozásban részesüljenek, gyakran nem éppen elfogadhatók. Paul és Victoire ikrek. Viki „úgy szeretne tenni, mint a nagyok”, és elege van már abból, hogy vasárnaponként keresztbe tett karokkal álljon a pap elé és áldást kérjen. Paul viszont semmi másra sem gondol, mint az ajándékokra, amelyeket erre az alkalomra kaphat! Mit tegyünk ilyenkor? Várjunk, míg a gyermek kellően éretté és tökéletessé válik? Megvárjuk, amíg betéve tudja a katekizmust? Várjunk, amíg ugyanolyan idős lesz, mint a többiek? Ez néhány szülő fájdalmas tapasztalata, sokan elhalasztják a döntést a jövőre, a következő évre tolják el gyermekük elsőáldozását.

Néha maguk a papok kérik ezt. És mi van, ha a felnőttek tétovázásának alapja végül is csak a hit és a remény hiánya a gyermek iránt, akinek még gyermeki a tekintete, gyermeki a hite és az élete? Valóban meg kell várni, amíg a gyermek képes a kívánságát értelmesen előadni ahhoz, hogy engedjék az Úr asztalához járulni? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás lehet tényleges találkozás Jézussal és a belső élet kezdete.

Igazi vonzódás Jézushoz az Eucharisztiában

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a gyermek kész-e a szentáldozásra? (És mi vajon készek vagyunk-e valamikor is Krisztus befogadására?) „Azt gondolom, hogy az első, amit figyelembe kell venni: a gyermek vágyakozása” – magyarázza Florence, két gyermek anyja. „Ez olyan, mint egy hívás, amit nem lehet mindig szavakban kifejezni. Azt hiszem, a gyermekeimben tényleg megvolt a valóságos vonzás Jézus felé az Eucharisztiában, ami hatalmas erővel segítette őket Isten misztériumának megközelítésében.” Majd hozzátette ragyogó mosollyal: „Mindez végtelenül meghalad minket!” Ez a vágyakozás különbözőképpen nyilvánulhat meg, ne felejtsük el azonban, hogy egyes kisgyermekek nagyon gátlásosak lehetnek, hogy belső érzéseikről szóljanak. „A fiam azt magyarázta, hogy szeretné Jézust jobban megismerni és „teljesen” részt venni a szentmisén, ez adta meg a zöld jelzést arra, hogy engedjük elsőáldozásra” – mondja Armelle.

De mi legyen azokkal, akiknek látszólag nincsenek ilyen erős motivációi? „Ez nem olyan súlyos dolog” mondja Victoire és Paul anyja. „Gyakran előfordul, hogy egy gyermeknél, aki látszólag nem kíván áldozáshoz járulni, a szentségre történő felkészülés során támad fel a vágy. A többiek evangelizálják, és természetesen a felkészítés maga”. Szent II. János Pál pápa hangsúlyozta: „Krisztus mindig különleges szeretettel volt a gyermekek iránt. Apostolaihoz így szólt: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10, 14) Ne felejtsük el, hogy ha elindultak e felé a nagy szentség felé, akkor biztosan volt valamikor egy pillanat, amikor fellobbant egy szikra, egy vágy, egy szomjúság…

A gyermeknek ismernie kell a vasárnapi szentmise szertartását

Azonban más kritériumok is léteznek. Elengedhetetlen, hogy a gyermek meg tudja különböztetni a jót a rossztól – ezért szükséges a szentgyónás az elsőáldozás előtt – és hogy kinyilvánítsa a vágyat arra, hogy jobban megfeleljen Jézus kívánalmainak. „Amikor a fiam a hitoktatáson készülődött az elsőáldozásra, észrevettem, hogy sokkal szolgálatkészebb lett és igyekezett a háztartási munkákban segíteni”, meséli Florence. „És amikor együtt imádkoztunk, sokkal több mindent kért, és bensőségesebb volt az imában.”

Hogy a gyermekek ismerjék a vasárnapi szentmise szertartását, az szintén szükséges feltétel. „Azt hiszem, hogy a négy fiam akkor vált igazán késszé a szentáldozásra, amikor rádöbbentek, hogy Jézus irántunk való szeretetből halt meg a keresztfán, és feltámadása a remény nagy üzenete. Lehet, hogy nem értették meg teljesen abban az életkorban, de abban a pillanatban befogadták a szívükbe” emlékezik vissza Armelle.

A leglényegesebb kritérium: a hit a valóságos Jelenlétben

Végül a leglényegesebb kritérium a hit a valóságos Jelenlétben. „Amikor a gyermek különbséget tesz a közönséges kenyér és az Eucharisztikus Kenyér között, és valóságként éli meg, hogy az átváltoztatás előtt és után tényleges változás következik be– még akkor is, ha láthatóan nem történik semmi –, akkor járulhat szentáldozáshoz”, jelenti ki Rémi abbé. Tehát nem elsősorban tudásról van szó, hanem hitről, a kisgyermek hitéről, amely néha felülmúlja a felnőttekét is, akármilyen sziklaszilárd is legyen az! “Nagyon kérem, ne becsüljük alá az Úristen kegyelmét!

Írta: Marie Lucas
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Hogyan érjük el, hogy ne merüljön ki az Ukrajna iránt érzett empátiatartalékunk?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: AFP

Már több mint két hónapja tart az ukrajnai háború, és folyamatosan áradnak a drámai hírek. Vannak köztünk olyanok, akik a konfliktus első napjai óta szolidaritást vállaltak az ukrán menekültekkel, de most úgy érzik, „ennyi volt”, “kiégtek”. Hogyan tartható fenn az empátia? Erre adunk hat könnyen kivitelezhető tippet.

“Az Ukrajnában kibontakozó tragédiához és az ott élő emberek bajához viszonyítva az én aggodalmaim és hangulataim helytelen, sőt illetlen reakciónak tűnnek” – ismeri be Agnès, egy 37 éves nő az Île-de-France régióból. Még azt is bevallja, hogy bűntudatot érez, hiszen az ő hétköznapjai egyelőre egyáltalán nem változtak. Mégis nehéz nem elismernie, hogy kezd elege lenni. Ez az általános iskolai tanárnő a háború kezdete óta belevetette magát az ukrán menekültek megsegítésébe. Részt vesz az adománygyűjtésekben, és a közösségi hálózatokon keresztül információkat közvetít a menekültek elhelyezéséről és az adminisztratív eljárásokról. Agnès mára úgy érzi, hogy szolidaritásának a háború elején tapasztalható lendülete kezd alábbhagyni. “Szégyellem magam emiatt, hiszen mindennap látom az ukránok bátorságát. De hát lelkileg kimerültnek érzem magam, mintha én lennék az, akinek el kell viselnie az oroszok bombázását… Nem tudok aludni, és látom, hogy az empátiám egyre kisebb” – mondja az Aleteiának.

Megmarad-e az empátia?

Igaz, hogy a háború elsősorban azok mentális egészségét befolyásolja közvetlenül, akik az elszenvedői, és olyan zavarokat okoz, mint a depresszió, a szorongásos rohamok, a poszttraumás stressz (ami a WHO 2019-ben végzett kutatása szerint a háborúban lévő országok lakosságának 22%-a esetében fordul elő), de az áldozatok iránti empátia más országok lakosaiban is erős szorongást válthat ki, ez pedig az Agnèséhez hasonló lelki kimerülésben nyilvánul meg.

Ahogy az egyik drámai hír követi a másikat, vajon megmarad-e az empátia a háború áldozatai iránt? Vagy visszatérünk “korábbi” hétköznapi életünkhöz, és minden fokozatosan elhalványodik? Boris Cyrulnik neuropszichiáter, számos könyv szerzője interjút adott a France Inter-nek, amelyben megerősítette, hogy semmi nem fog elmosódni. “Ez az esemény nyomokat hagy maga után. Elsősorban az ukránokban. De ha segítünk az ukránoknak, akkor mibennünk boldog nyomokat hagy. Viszont a szégyenkezés nyomait hagyja, ha nem segítünk nekik” – vélekedik. Tehát – teszi hozzá – „megpróbáljuk megoldani, de nem fogjuk tudni elfelejteni. Az ilyen elutasítás tudatosul bennünk, de azt mondjuk magunknak: gyerünk, lépjünk tovább, ennek már vége van! A valóságban nem, még nincs vége!”

Hogyan maradhatunk elég erősek ahhoz, hogy megőrizzük az empátiát anélkül, hogy kockáztatnánk az érzelmi és pszichológiai kimerülést? A drámai körülmények ellenére hogyan engedhetjük meg magunknak az élet apró örömeit lelkiismeret-furdalás nélkül? Végül pedig hol találhatjuk meg a szükséges forrásokat ahhoz, hogy mentálisan egészségesek maradjunk és hatékonyan tudjuk támogatni azokat, akiket közvetlenül érint a háború tragédiája? Néhány egyszerű módszert tanácsolunk a kezdéshez.

1. KORLÁTOZZUK AZ ÁLLANDÓ HÍRHALLGATÁST

Nagyon káros lehet, ha minden létező médiacsatornából állandóan figyeljük a híreket. Az egész napos aggódás nem fog igazán változtatni a dolgokon, és nem is erősíti empátiánkat. Ellenkezőleg: szem elől tévesztjük a cselekvés értelmét. Természetesen fontos, hogy tájékozottak legyünk, de csak józanul és mértékkel.

2. KERÜLJÜK A KIZÁRÓLAG NEGATÍV ÜZENETEK OLVASÁSÁT

A pusztán negatív üzenet hosszú távon pánikhoz, utána pedig egyfajta védekező reakcióhoz vezethet, amely bizonyos közömbösséget eredményez. Ezért lényeges, hogy az építő jellegű üzenetekre koncentráljunk, különösen a közösségi hálózatokon. Ezek segítenek megerősíteni a belső biztonságérzést. Ez a feltétele annak, hogy továbbra is konkrétan és pozitívan tudjunk cselekedni, és örüljünk annak, hogy képesek vagyunk javítani a szenvedők életén. Nagyon hasznos lehet, ha a hálózatokon szép történeteket osztunk meg, amelyek a háborús drámával szemben a remény szikráját villantják fel.

3. SZOLIDARITÁSUNK SZIMBOLIKUS KINYILVÁNÍTÁSA

A támogatásnak számos formája van: lehet tüntetéseket szervezni, petíciókat aláírni, de akár ukrán zászlókat is kitenni a közösségi hálózatokra. Christophe André, a híres pszichiáter és a nemrég megjelent, Vigasztalások című könyv szerzője számára mindezek a lépések “a helyzethez képest teljesen nevetségesnek tűnhetnek”, hiszen Putyin még mindig ott van a hadseregével, a konfliktus tartós lesz és még tovább romlik… Az Aleteiának adott interjúban így folytatja: “Ennek ellenére, mindannyian úgy érezzük, hogy a támogatás minden jele vigasztalást nyújt az ukránok számára. Látják, hogy nem hagyjuk magukra őket. Még ha nem is tudjuk megakadályozni a viszontagságokat, a jelképes empátia és a lendületes vigasztaló támogatás bizakodássá és erővé változtathatja az ukránok reménykedését.”

4. ADJUK MEG MAGUNKNAK AZ APRÓ ÖRÖMÖK JOGÁT

Lényeges, hogy megpróbáljuk megtalálni, hogyan tudjuk másként élni mindennapi életünket. Nem arról van szó, hogy úgy tegyünk, mintha nem történne semmi, és még kevésbé arról, hogy közömbösek lennénk, hanem arról, hogy a drámai körülmények ellenére, lelkiismeret-furdalás nélkül igenis adjuk meg magunknak és másoknak a jogot, hogy megéljük saját nyugtalanságainkat vagy apró örömeinket. Ha teljes mértékben megéljük a kis örömöket, például iszunk egy pohárral a barátainkkal, vagy akár a nagy örömöket is, és megünnepeljük az unokatestvérünk esküvőjét vagy unokaöcsénk keresztelőjét, akkor ez segít abban, hogy értékelni tudjuk a szabadságot, amelyben megélhettük ezeket az örömöket, és ezáltal (újra) felpezsdítsük magunkat, hogy empatikusak maradjunk azok iránt, akik a szabadságért harcolnak.

5. KERESSÜNK ERŐFORRÁSOKAT

A szolidaritásban a minden bizonnyal tartós háborúval szemben nem maratoni futásról van szó, de azért hosszútávfutásról. Az Aleteia megkérdezte Malgorzata nővért, lengyel Teréz anyát, aki sok ukrán menekültet fogad be, hogy mi a kitartás titka. Szerinte a kitartáshoz tudnunk kell hagyni magunknak néhány pillanatot a pihenésre, olyan perceket, amikor tényleg kiengedünk. A kulcs az, hogy “gondoskodjunk a jólétünkről: aludjunk, együnk, sétáljunk egyet az erdőben, és utána cselekedjünk”. Lehet, hogy önzőnek hangzik, de ahhoz, hogy megőrizzük az empátiánkat, elengedhetetlen, hogy megőrizzük a belső nyugalmunkat” – tanácsolja.

6. IMÁDKOZZUNK A BÉKÉÉRT

Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a békéért, azért, hogy Krisztus szeretete lakjon az emberek szívében, és hogy a megosztottság megszűnjék. Ez nem azt jelenti, hogy arra kérjük Istent, hogy varázsütésre egy csapásra vessen véget a háborúnak, hanem arra kérjük Őt, hogy változtassa meg szívünket, és a konfliktusban érintett minden egyes embernek adjon erőt a béke gesztusainak kezdeményezéséhez. A békéért imádkozni annyit jelent, mint közelebb kerülni Krisztushoz, a “Béke Fejedelméhez”, aki még életét is adta annak bizonyítására, hogy a szeretet és a béke mindig győz a gyűlölet és az erőszak felett. “A békéért való imádkozás a kulcs. Ha megpróbálunk azzal a tudattal élni Krisztussal, hogy Ő küld bennünket, és a mi munkánk csak az, hogy készen álljunk a szolgálatra, akkor ez rendkívüli belső hajtóerőt ad ahhoz, hogy mindvégig megmaradjon az empátiánk” – fejezte be Malgorzata nővér.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Említi Szent Márkot a Biblia?

Közzétéve

Szerző:

Sok bibliatudós szerint Szent Márk evangélista neve különböző helyeken jelenik meg az Újszövetségben, rávilágítva ténykedésére a korai egyházban.

Szent Márk evangélista, a Szent Márk evangélium írója több helyen megtalálható a Bibliában. Bár magukban az evangéliumokban soha nem említik, az Újszövetségben több alkalommal is feltűnik.

Először az Apostolok cselekedeteiben, aholSzent Márkot gyakran „János Márk”-ként említik.

„Barnabás és Saul feladatukat elvégezve visszatértek Jeruzsálemből. Jánost, vagy másik nevén Márkot, is magukkal vitték.”

Apcsel 12,25

Másodszor Szent Pál leveleiben is megjelenik Szent Márk, mint például a Timóteushoz írt levélben.

„Csak Lukács van mellettem. Márkot is vedd magad mellé, és hozd el, jó szolgálatot tenne nekem.”

2Tim 4, 11

Még ennél is fontosabb, hogy minden bizonnyal a Szent Péter levelében említett Márk azonos Szent Márkkal.

Üdvözöl titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban, és Márk, a fiam.

1Pt 5, 13

A Katolikus Enciklopédia magyarázatot ad arra, hogy a korai hagyomány szerint Szent Márk Szent Péter tanítványa volt, és evangéliuma a Szent Péterrel folytatott beszélgetéseiből származtatható.

Amikor a hagyományok felé fordulunk, Krisztus után legkésőbb 130-ban (ld. Eusebius, Egyháztörténet III.39) Hierapoliszi Szent Papiasz megállapította egy „vénre” hivatkozva, hogy Márk Péternek volt a tolmácsa (hermeneutes), és pontosan, bár nem időrendben írta le Péter tanításait.

A modern bibliatudósok hajlamosak nem egyetérteni Márk személyazonosságát illetően, míg a korai egyházi hagyományok Márk valamennyi megjelenését az Újszövetségben az evangélium írójával azonosítják.

Bár Szent Márk nem tartozott a tizenkét apostol közé, Szent Péterben olyan közvetlen, elsődleges tanúra találhatott, akitől mindent megkérdezhetett, míg evangéliumát írta.

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű