fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Az égi házmester – Mese az Epifániáról

Közzétéve

Fotó: Shutterstock

Ez a szép mese a napkeleti bölcseknek utat mutató csillagról szól, hogy mindannyian meglássuk a Krisztustól kapott fény csillogását. 

A mesét Yolande Calvet írta 1993-ban kisunokája számára, és aztán 2006-ban az annecyi egyházmegye egyik plébániai újságjában is megjelent. Gondolata Robert Farelly baptista lelkipásztor egyik szövegéből származik, amely 1964-ben jelent meg „A zavarba jött házmester” címmel, egy „Gyertyás Karácsony” címet viselő és tizenöt mesét tartalmazó gyűjteményes kötetben. Ennek a szövegét alakította át Yolande Calvet, hogy a gyermekek számára is könnyebben olvashatóvá tegye. A 2017-ben elhunyt Calvet a Rózsaszín Köpenyek elnevezésű egyesületben tevékenykedett, ahol színielőadásokat szervezett kórházban fekvő beteg gyermekek számára. 

A történet szerint, miután a csillag elvezette a napkeleti bölcseket a jászolig, az Ég házmestere azon kezdett morfondírozni, mit is lehetne csinálni ezzel az új csillaggal, hova is lehetne rakni. Az eget pásztázta tekintetével, számba vette az összes csillagképet és a milliónyi csillagtól megkérdezte, nem tudnák-e egy kicsit összébb húzni magukat, hogy egy kis helyet adjanak az újonnan jöttnek. 

„Szó sem lehet róla” – válaszoltak a csillagok. – „Nekünk ez az elrendezésünk öröktől fogva, ezen lehetetlen változtatni!” Ugyanez a válasz érkezett a Tejút részéről és a Nagymedvétől: „Nincs hely!” 

„Hát mit tegyünk?”- gondolkodott a házmester. – „Ennek a csillagnak különleges sorsa van, ez vezette el a bölcseket a világ Megváltójához. Különleges törvényeknek engedelmeskedett. Nagyon közel van a Földhöz. Hohó, hát meg is van a megoldás! Odaadom a világnak.” 

Bement a műhelyébe, és a csillagot ezer apró darabra zúzta, ezer kicsiny szikrává, majd megtöltötte velük a kötényét. Aztán kiment, és mint a magvető, a csillogó darabkákat széles mozdulattal széthintette az egész Földön. 

De a darabkák nem akárhol estek ám le! Némelyek kórházi kórtermekbe kerültek, és éjjeli fényként szolgáltak az éjszakánként félős betegek számára. Mások bányák mélyére hullottak, ahol a bányászoknak szükségük van arra, hogy homloklámpa mutassa nekik az utat. Voltak, amelyek hajólámpaként szolgáltak, vagy világítótornyokba kerültek, hogy a hajók ne zúzzák szét magukat a sziklákon. Legtöbbjük azonban az emberek szívébe került. 

Mindannyian kaptunk egy darabkát a Karácsonyi Csillagból. A mi feladatunk, hogy engedjük csillogni és világítani, és szívünkben szüntelenül élesztgessük a fényt. 

Fordította: Solymosi Judit 
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lelkiség

Szent József szól – nem sokat, de az elég

Közzétéve

Szerző:

Marcantonio Franceschini Szent József és a Gyermek Jézus című festménye

MEGJEGYZÉS: Melyik szó lehet fontosabb Jézus Szent Nevénél?

Számtalanszor csináltam ezt én is. De többé már nem fogom. És ezzel, mint egyfajta búcsúajándékkal a Szent József Évtől, a többi prédikátornak is fel kell hagynia.

Igen, gyakran mondtam azt, hogy az evangéliumok Szent József egyetlen szavát sem jegyezték fel. Ezt meg lehet érteni, ám nem teljesen igaz. Az evangéliumok nem beszélik el pontosan, hogy József mit mondott egy adott helyzetben, ami közvetlen idézet lenne tőle. Nincs megfelelője Mária búcsúszavainak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2, 5), nem is beszélve az ő költői Magnificat-járól.

Szent Máté azonban ezt mondja nekünk: „József erre fölébredt álmából és úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta. Magához vette feleségét, de nem ismerte meg, míg világra nem hozta fiát, akinek a Jézus nevet adta.” (Mt 1, 24-25)

Tudjuk, hogy Keresztelő János elnevezése Zakariásra hárult, aki – némasága következtében – azt írta le: „János az ő neve” (Lk 1, 63). Így bizonyosan tudjuk, hogy József az alkalmas időben igenis kimondhatta: „Jézus az ő neve” vagy legalábbis azt, hogy „Jézus”.

A hitszónok felfogása tehát nem az, hogy József sohasem beszélt, hanem csak az, hogy az evangéliumok nem foglalták írásba szavait. A Mt 1, 25 mégis hűen őrzi meg beszédét, igaz nem idézőjeles formában. Mindazonáltal nagy jelentőségű dologról van szó.

Megszoktuk a gondolatot, hogy József hallgatag, mert nem mondanak nekünk semmit arról, mit is mondott olyankor, amikor elvárnánk, hogy mondott volna valamit. Sem Betlehemben, sem a jeruzsálemi templomban. Amikor a Gyermek Jézus három nap után előkerült, Mária az, aki az ő nevében beszél: „atyád és én”. (Lk 2, 48)

Az evangéliumok nem minden beszédet rögzítenek pontosan, idézőjelekkel. Gondoljunk csak az első apostolok meghívására. Szent Márk jegyzi le, amit Jézus mondott Simonnak és Andrásnak: „Kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.” – idézőjellel, közvetlen idézetként (Mk 1, 17). A következő igehelynél azonban Jézus megpillantotta Jakabot és Jánost a bárkájuknál, és „őket is mindjárt meghívta”. (Mk 1, 20) Nem tudjuk, mit mondott pontosan, de sejthetjük, hogy ugyanazzal a „kövessetek” kifejezéssel hívta meg őket, amivel előzőleg Simont és Andrást szólította meg.

Ismerünk egy másik példát is Szent Pál révén arra, hogyan jegyezték le a beszédet az Újszövetségben. Az ApCsel 20,35-ben azt mondja:

Minden tekintetben példát adtam nektek, hogyan kell dolgozni, s a gyengéknek támaszukra lenni, Urunk Jézus szavaira emlékezve: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

Jézus ezen szavai sehol sem bukkannak fel az evangéliumokban, sem közvetlen, sem közvetett formában. Szent Pál mégis közvetlenül idézi Jézust. Itt tehát Szent Lukács, a Cselekedetek szerzője közvetlenül idéz Páltól, aki viszont közvetlenül idéz Jézustól, de mégis úgy döntött, nem foglalja bele ezt a Jézustól származó idézetet az evangéliumába. Szóval számos módja van a beszéd megörökítésének.

Tudjuk, hogy József legalább egy lejegyzett szót mondott ki: „Jézus”. Melyik szó lehet fontosabb Jézus Szent Nevénél? A nevet az angyal közölte Máriával és Józseffel is. Lukács evangéliuma csak annyit ír, hogy a gyermek megkapta nevét a megfelelő módon (Lk 2, 21); Máté viszont elmondja nekünk, hogy József adta a nevet, ahogyan azt elvárható Jézus törvény szerinti apjától.

A névadás cselekedetének nagy jelentősége van a Szentírásban. Az első feladat, amit az Úristen Ádámnak ad az Édenben, az a kert művelése és őrzése. (Ter 2, 15) A második feladat a bűnbeesés, sőt még Éva megteremtése előtt pedig ez: „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter 2, 19)

Ádám minden teremtménynek megadta a nevét. Azt az identitást veszik fel, amelyet Ádám ad nekik. Ez a teremtésben betöltött atyai tekintélyének jele.

Tehát amikor az Örökkévaló Fiú magára vett egy teremtett természetet, „Ádámnak, Isten fiának” (Lk 3, 38) a leszármazottjára hárul, hogy egy nevet és egy küldetést adjon a számára. Lukács nemzetségtáblája (Lk 3, 23-38) Józsefet egyértelműen összeköti Ádámmal.

Azzal, hogy József felhatalmazást kap az Örökkévaló Fiú elnevezésére, az Úristen tőle várja el, hogy kimondja a gyermek fölött az a nevet, mely egy küldetést nyilvánít ki: és akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől (Mt 1, 21).

József eleget tesz a küldetésnek. Szól. Nem sokat, de az elég. Jézus Szent Nevét mondja ki.

Írta: Raymond J. de Souza atya
Fordította: Jámbor Tibor

Forrás: ncregister.com

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Milyen a szép mise?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Cathopic

Egy liturgiaprofesszor egyszer feltette ezt a kérdést a szemináriumban: “Mitől szép egy mise?” Erőteljes, sőt életbevágóan fontos kérdés. Az Eucharisztia, amely “forrása és csúcspontja keresztény életünknek”, családként hoz össze minket, és keretet ad megszentelődésünkhöz.

De melyek azok a kritériumok, amelyek liturgikus választásainkat irányítják a szép ünneplés érdekében?

Gondoljunk elsősorban a dalok minőségére? De mikor szépek énekeink? Akkor, amikor megríkatnak minket, vagy amikor imádságra késztetnek? Amikor a szavak költőiek, vagy amikor jól tükrözik hitünket és tolmácsolják a napi szövegeket? Akkor szebb a zene, ha az egész közösség énekel, vagy amikor az énekeket kórus és zenészek adják elő színvonalasan? Amikor gyönyörű szakrális zenét hallunk, vagy amikor a zene a helyi kultúrát tükrözi, netán amikor egyszerű dallamok csendülnek fel, amelyeket a zuhany alatt is el lehet énekelni?

Mi a helyzet az egyház liturgikus normáinak való megfeleléssel? Elsőbbséget élvez a misekönyv tisztelete? Mire figyelünk az ünneplésben: mindenekelőtt a papok gesztusaira és mozdulataira, a szertartás tökéletességére, a mise tempójára vagy a holtidő hiányára?

Vegyük figyelembe azt is, mi az ünneplés és az elhangzottak értelme. Szép-e egy szentmise, ha szép szakaszokat hallottunk a Bibliából, vagy ha jól hirdették az Igét? Mi a helyzet a szentbeszéddel? Vajon egy jó mise nem egyéb, mint egy jó homília, amely megérintett, megrendített, megvilágosított, megtérített bennünket? Vajon kevésbé szép a mise, ha a prédikáció megzavart minket, netán untatott, bosszantott vagy felháborított?

Számít-e a pap személyisége? Mi a helyzet, ha a pap barátságos, mogorva, szívélyes, fiatal vagy idős? “Y” atya miséje szebb, mint “Z” atya miséje?

Beszéljünk a hívek közösségről is! Ugye ennek is része van a liturgia szépségében? Hát nem az a legcsodálatosabb dolog, ha egy egységes, figyelmes, vidám, jól öltözött, összeszedett és befogadó közösség időben érkezik és aktívan részt vesz az ünneplésben? És a liturgiában való szerepvállalás nem meghatározó-e abban, hogy a mise valóban megérintsen bennünket? Vagy a barátok vagy rokonok jelenléte a templomban? És mi van akkor, ha fordított a helyzet, ha egy kis csoport készített mindent elő, míg a többiek csak nézők?

A megkerülhetetlen technikai részleteket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Fontos a hangosítás jó működése, a fények, az időtartam, az időbeosztás, a fogadás, a hirdetések, a mise körüli szolgálatok, a mise köré kínált szolgáltatások, a díszek esztétikája, maga a templom, a díszítés, a tisztaság, a virágok, a műalkotások.

Végül tegyünk fel három alapvető kérdést: A szép mise a jó plébánia jele? Lehet-e az istentiszteletet úgy megítélni, mint egy tévéműsort (ebben az esetben a liturgia szépsége a résztvevők érzéseitől függne, mint egy kollektív terápia, amelynek célja, hogy mindenki jobban érezze magát utána)? És akkor a liturgia Istenért vagy az emberekért van?

A magam részéről egyetlen elvet javaslok követni ahhoz, hogy minden ünneplés szép és jó legyen, bármilyen eszközt is használjunk. Ennek az elvnek a követésével az összes előző kérdés (amelyeket igenis fel kell tenni!) természetfeletti dimenziót kap. Ez a kritérium minden véleményt és minden ízlést egyesít: ez a szeretet!

Az Eucharisztia az Istennel és egymással való emberi közösség szentsége. Minden szentmise tettekkel valósítja meg az Úr parancsolatát:

“Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.

A szeretet tehát az egyetlen elem, amelynek meg kell jelennie az összes többi mozzanatban, az összes emberben, az összes cselekedetben, a mise minden pillanatában, előtte, utána és közben.

Csak a szeretet teszi széppé a misét. Nélküle a liturgia már nem Isten műve, csak zengő érc vagy pengő cimbalom.

Írta: Fr. David Macaire,
Saint-Pierre és Fort-de-France érseke

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: martinique.catholique.fr

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

A jókívánságok 6 másféle módja

Ne csak mindig „Boldog új évet, jó egészséget” mondjunk!

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Minden évben ugyanúgy kínlódunk ihletért, hogy eredeti mondanivalót agyaljunk ki újévi jókívánságaink céljaira. Most adunk néhány tanácsot, hogy ne essünk mindig az olyan konvencionális formák csapdájába, mint a „Boldog új évet” és a „Minden jót kívánok”.

Az év vége egybecseng azzal a kötelezettséggel, hogy muszáj jó kívánságokat küldözgetnünk? Vagy alkalom arra, hogy figyelemmel forduljunk azok felé, akik messze kerültek tőlünk, és elmélyítsük a kapcsolatot azokkal, akik drágák nekünk? A Pápa maga is az új év alkalmából rengeteg nyelven nyilvánítja ki jókívánságait, hogy mindenkit elérhessen. Egy telefonhívás, vagy egy egyszerű levelezőlap pár szívből jövő szóval megédesítheti a magányt, még akkor is, ha ez nem helyettesít egy látogatást. Lehetséges, hogy ez a kis megemlékezés egyike lehet az év folyamán kapott gyér figyelmességeknek.

„Számomra – vallja Cyril – ez egy módja annak, hogy jelen legyek agyonzsúfolt életünkben. Ezt igazán meg lehet tenni egyszer egy évben, nem?” Stéphane ez évben rájött, hogy nem korlátozhatja jó kívánságait barátai zárt körére, és úgy döntött, hogy „legjobb ellenségének” is elküldi őket. Julie úgy határozott, hogy ír a férjének, a szüleinek és a gyermekeinek is: „Olyan kevés időt szakítunk arra, hogy elmondjuk nekik, hogy szeretjük őket, néha pedig megnehezíti ezt a közelség ténye”. Ezért hát ebben az évben miért ne szakítanánk időt arra, hogy meggondoljuk, kinek szeretnénk elsősorban jókívánságainkat továbbítani? És főleg azt, hogy ezt más formában tegyük, ne mondjunk egy szokványos „Boldog új évet, jó egészséget”.

1. Mondjunk jót a másikról (Ez nagyon jót tesz!)

Kapcsolatainkat a többiekkel többnyire „a veszekedések, a bírálatok, az ítéletek, az elítélés uralja, sokkal inkább, mint az áldás, a szív megnyitása” – magyarázza Yves Boulvin pszichológus. Újra megtalálni fogadalmaink mély értelmét abban állna, hogy jót mondunk a másikról (benedicere latinul szó szerint annyit jelent, mint „jót mondani”). Ez annyit tesz, hogy belépünk a szeretet gondolkodásmódjába, amely a jót veszi észre, a szép dolgokat, mindennek a jó oldalát és ezért hálát is ad. Idézzünk fel egy jótulajdonságot vagy mutassuk ki hálánkat egy váratlan reagálásért: „Az áldásos szavak jót tesznek a léleknek” – állítja Anselm Grün bencés szerzetes.

2. Kölcsönösen áldjuk meg egymást

Erzsébet megáldja Szűz Máriát, amikor az meglátogatja őt, és meglátja benne az asszonynak a misztériumát, a gyermekét, akit hord. Ez a kifejezés nincs fenntartva a szellemi elit számára, mivel Isten közülünk mindenkit megáldott. Ha Isten mindegyikünket teljesen ingyenesen szeret, akkor mi is megáldhatjuk egymást. Ezáltal az áldás forrásaivá válhatunk, ugyanúgy, mint ahogyan mások a mi számunkra. A keresztény hagyományban az áldást mindig szavak kísérik. Szavainkkal kifejezzünk a megáldott személynek, hogy Isten mit nyújthat neki, hogyan látja őt és hogy mit jelent Neki. A megáldás több, mint egy közbenjáró ima, mivel biztonsággal közli: „Isten szeret téged, értékes vagy számára”.

3. Használjunk személyes szavakat

„Amikor telefonálok vagy írok jókívánságokat, meséli Perrine, igyekszem emlékezni arra, hogy mi a levelem címzettjének legfőbb kívánsága.” A személyes szavak használata jobban megérinti a levél címzettjét, mint bármely kész fordulat. Feltéve persze, hogy ezeket a szavakat óvatosan választjuk meg, hiszen a szó személyes kapcsolatot teremt a másikkal.

Az a mód, ahogyan megfogalmazzuk a mondanivalót, ugyanolyan lényeges, mint a tartalom. Nem kell hosszan írni, hanem pontosan megközelíteni azt, amit a másik vár tőlünk, anélkül, hogy valaha is megtudnánk, hogy elértük-e célunkat. Ez egy módja a lemondás megtanulásának, a viszonzásmentes cselekvésnek. Mi esik jól a másiknak? Mi a vágya? A jókívánságaink, az udvariassági formákon túl, ebben az esetben olyan rokonszenvet fejezhetnek ki, ami megérintheti a másikat. Néha érkezik válasz, ami igazolhatja szavaink helyességét, mint „az egyik barátom esetében, aki egy rövid kis választ küldött, amit nem is vártam” – mondja Sophie. – „Amit mondasz, örömmel tölt el és megvilágít olyan dolgokat, amiket éreztem, de nem tudtam megfogalmazni.” Sajnos a legjobb indulattal megfogalmazott gondolatok is ellaposodhatnak, vagy hiányozhat belőlük a tapintat. Hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, „imádkozom előbb az Oltáriszentség előtt – vallja Sophie – és arra kérem a Szentlelket, hogy adjon ihletet, amikor az egyes személyekre gondolok”.

4. Fogadjuk el, hogy kimondjuk érzelmeinket

Az őszinte jókívánságok megkívánják, hogy vegyük a bátorságot kimondani mély érzelmeinket, ez egy módja, hogy valóságosan mutassuk meg magunkat, hagyjuk magunkat szeretni. Ezek az érzések különböző regisztereken mutatkozhatnak meg: a barátságén, a kegyelmi pillanatokért érzett háláén, a megpróbáltatásokat átélőkkel szemben érzett rokonszenvén, egy meglazult kötelék újrafelvételén vagy a bocsánatkérésén, amely minden esetben a szeretet kifejezése és megélése. Elősegítik az autentikus találkozást. Anne-Charlotte, a barátaitól távol élő családanya számára „ez egy mód arra, hogy megosszuk mindazt, amit mi élünk meg, ugyanakkor elismerjük a másik félnek az ő helyzetét, tiszteletben tartva az ő életét”.

5. Igazságban kívánjunk jót

A jókívánságokat megfogalmazása nem jelenti azt, hogy el akarjuk hitetni, hogy a következő évben nem lehet részünk szenvedésekben, nehézségekben. Csak azt kívánhatjuk, hogy bizalommal fogadjunk el mindent, ami jön, és higgyünk abban, hogy az Úr vár minket, hogy mindezt vele éljük meg. „Nekünk, keresztényeknek, talán ez egy alkalom, hogy új születésként tekintsünk erre az új évre, mint egy kis gyermek, aki mindent vár” – mondja Anne-Charlotte.

Békességgel fejezzük ki jókívánságainkat, ne diadalénekkel – ezt a tanácsot adta XVI. Benedek pápa 2006. október 19-én a Veronában tett pápai látogatásán elmondott beszédében. „Éltessen minket annak tudata, hogy egyedül Krisztus képes kielégíteni minden emberi szív legmélyebb vágyait, és választ adni a legzavarbaejtőbb kérdésekre a fájdalommal, igazságtalansággal, gonoszsággal, a halállal és a túlvilági élettel kapcsolatban.”

6. Tegyünk tanúságot Isten jelenlétéről

Hogy visszatérjünk a hagyományok kezdetéig, még régebbre kell visszatekintenünk, mint a régi római időkre, amikor madarakat reptettek fel magasba a Capitoliumról, hogy azok elvigyék jókívánságaikat a Birodalom túlsó végébe. Minden évben, január elsején, a miseliturgia végén szerepel Isten Áronra adott áldása, ez a szöveg több mint háromezer éves. „Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget!” (Szám 6, 24-26). Az eredeti szövegben Isten nevének háromszoros megidézése biztosítja Izraelt a Szövetség Istenének jelenlétéről, aki minden áldás forrása.

Amikor személyesen megáldunk valakit, szavainknak ki kellene fejezniük Isten irántunk tanúsított anyai gyengédségét, amely érvényben marad az idők végezetéig.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű