fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Az élet újra kezdődik Jézussal, aki új utakat nyit meg – a pápa homíliája Húsvét Vigíliáján

Közzétéve

Fotó: Vatican Media

Április 3-án este a Szentatya vezette a Szent Péter-bazilikában a húsvéti vigíliaszertartást, mely bár idén a súlyos járvány miatt a szokásosnál rövidebb volt, ünnepélyessége és meghittsége méltó volt az ünnep nagyságához és mélységéhez.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes egészében közreadjuk.

A nők azt hitték, hogy a megkenendő holttestre találnak, de helyette egy üres sírra leltek. Halottat gyászolni mentek, helyette életről szóló híradást hallottak. Ezért – az evangélium szerint – „ijedtek voltak, és csak ámultak” (Mk 16,8). Ijedtek voltak, féltek és ámuldoztak. Ámulat: ebben az esetben ez örömmel vegyes félelem, mely eltölti szívüket, amikor meglátják, hogy a nagy kő el van hengerítve a sírról, bent pedig egy fehér ruhájú fiatalember van. Csodálkozva hallgatják ezeket a szavakat: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt!” (Mk 16,6). És aztán a felhívás: „Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt” (Mk 16,7). Fogadjuk el mi is ezt a felhívást, a húsvéti felszólítást: menjünk Galileába, ahol a feltámadt Úr megelőz bennünket. De mit jelent „Galileába menni”?

Galileába menni mindenekelőtt újrakezdést jelent. A tanítványok számára ez visszatérést jelent arra a helyre, ahol az Úr először kereste és hívta meg őket, hogy kövessék őt. Ez az első találkozás helye, az első szerelem helye. Ők attól a pillanattól kezdve elhagyták hálóikat, követték Jézust, hallgatták prédikációját, és tanúi voltak csodáinak.

Annak ellenére, hogy mindig vele voltak, nem értették meg teljesen, gyakran félreértették a szavait, a kereszt elől elmenekültek, és magára hagyták.

E kudarc ellenére a feltámadt Úr úgy mutatkozik meg előttük, mint aki ismét megelőzi őket Galileában; megelőzi őket, vagyis előttük halad. Hívja őket és – anélkül, hogy belefáradna – újra hívja őket, hogy kövessék őt. A feltámadt Jézus azt mondja nekik: „Kezdjük újra onnan, ahol elkezdtük! Kezdjük elölről! Ismét szeretném, hogy velem legyetek, minden kudarc ellenére és minden kudarcon túl!” Ebben a Galileában megtanulunk álmélkodni az Úr végtelen szeretetén, aki új ösvényekre vezet vereségeink útján belül. Ilyen az Úr: új ösvényekre vezet vereségeink útján belül. Ő ilyen, és Galileába hív, hogy ezt tegyük.

Ez tehát az első húsvéti örömhír, amelyet szeretnék átadni nektek: mindig lehet újrakezdeni, mert mindig van új élet, amelyet Isten minden kudarcunkon túl képes újraindítani bennünk. Isten szívünk romjaiból is – mindenki ismeri szívének romjait –, tehát Isten szívünk romjaiból is képes műalkotást létrehozni, emberségünk törmelékeiből is Isten új történelmet indít.

Ő mindig megelőz bennünket: a szenvedés, az elhagyatottság és a halál keresztjében, s ehhez hasonlóan a feltámadó élet, a megváltozó történelem, az újjászülető remény dicsőségében.

És a járvány e sötét hónapjaiban halljuk a feltámadt Urat, aki újrakezdésre hív bennünket, arra hív, hogy sose veszítsük el a reményt.

Galileába menni – másodszor – azt jelenti, hogy új utakra lépünk. A sírral ellentétes irányban haladunk. A nők a sírnál keresik Jézust, vagyis azért mennek, hogy emlékezzenek arra, amit vele együtt éltek át, de ami mostanra már örökre elveszett. Szomorkodni mennek. Ez annak a hitnek a képe, amely egy szép, de már véget ért s csak felidézni érdemes tényre való visszaemlékezéssé vált.

Sokan az „emlékek hitét” élik – mi is! –, mintha Jézus a múlt szereplője lenne, egy már távoli ifjúkori barát, egy régen történt esemény, akkor, amikor gyermekként hittanra jártam.

Ez a szokásokból, múltbeli dolgokból, gyermekkori szép emlékekből álló hit, amely már nem érint, nem szólít meg engem. Ezzel szemben Galileába menni annak megtanulását jelenti, hogy a hitnek ahhoz, hogy élő lehessen, újra útra kell kelnie. Fel kell elevenítenie mindennap az út kezdetét, az első találkozás ámulatát. És bíznia kell anélkül, hogy azt hinnénk, hogy már mindent tudunk, azok alázatával, akik hagyják magukat meglepni Isten útjaitól.

Mi félünk Isten meglepetéseitől, általában tartunk attól, hogy Isten meglep bennünket.

És ma az Úr arra hív bennünket, hogy engedjük meglepni magunkat. Menjünk Galileába felfedezni, hogy Istent nem tarthatjuk gyermekkori emlékeink között, hanem ő élő, és mindig meglep bennünket. A feltámadt Jézus sosem szűnik meg bámulatba ejteni bennünket!

Itt a második húsvéti örömhír:

a hit nem a múlt repertóriuma, Jézus nem egy elavult személyiség. Ő él, itt és most.

Veled jár mindennap, veled van abban a helyzetben, amelyet átélsz, a megpróbáltatásban, amelyen átmész, az álmaidban, amelyeket szívedben hordasz. Új utakat nyit előtted ott, ahol szemlátomást nincsenek, arra késztet, hogy szembeszállj az önsajnálattal és ne a „már látott” határozzon meg téged.

Ha minden elveszettnek tűnik is számodra, kérlek, nyílj meg ámulattal az ő újdonságára: meg fog lepni téged!

Galileába menni azt is jelenti, hogy a határok felé megyünk. Mert Galilea a legtávolabbi hely: abban a vegyes és tarka térségben azok élnek, akik a legtávolabb vannak Jeruzsálem rituális tisztaságától. Jézus mégis onnan kezdte küldetését, örömhírrel fordult a mindennapi életben nehezen boldoguló emberekhez, a kirekesztettekhez, az esendőkhöz, a szegényekhez, hogy Isten arca és jelenléte legyen számukra, aki fáradhatatlanul keresi az elcsüggedteket és elveszetteket, aki a létezés határáig is elmegy, mert szemében senki sem utolsó, senki sincs kizárva.

A feltámadott azt kéri övéitől, ma is, hogy oda menjenek, Galileába, ebbe a „tényleges” Galileába.

Ez a mindennapi élet helyszíne, azok az utcák, amelyeken mindennap járunk, városaink legkisebb zugai, ahol az Úr megelőz bennünket, jelenvalóvá teszi magát, pontosan azok életében, akik elmennek mellettünk, és osztozik az időnkön, az otthonunkon, a munkánkban, az erőfeszítéseinkben és a reményeinkben. Galileában megtanuljuk, hogy a feltámadt Jézust testvéreink arcában találhatjuk meg: az álmodozók lelkesedésében, a csüggedők beletörődésében, az örülők mosolyában, az szenvedők könnyeiben, de különösen is a szegényekben és a peremre szorultakban. Meg fogunk lepődni azon, ahogyan Isten nagysága megjelenik a kicsiségben, ahogyan szépsége ragyog az egyszerűeken és a szegényeken!

Itt van tehát a harmadik húsvéti örömhír: Jézus, a Feltámadott határokat nem ismerve szeret bennünket, és meglátogatja minden élethelyzetünket. A világ szívébe ültette jelenlétét, és minket is meghív, hogy legyőzzük az akadályokat, legyőzzük az előítéleteket, közel lépjünk azokhoz, akik körülöttünk vannak nap mint nap, újra felfedezzük a mindennapiság kegyelmét.

Ismerjük fel, hogy jelen van a mi Galileánkban, mindennapi életünkben! Vele megváltozik az életünk!

Mert minden vereségen, rosszon és erőszakon túl, minden szenvedésen túl, a halálon túl a Feltámadott él és a Feltámadott vezeti a történelmet.

Nővérem, testvérem, ha ezen az éjszakán sötét órát, még fel nem virradt napot, betemetett fényt, beteljesületlen álmot hordozol szívedben, menj, nyisd ki szívedet a húsvét örömhíre előtt: „Ne félj, feltámadt! Galileában vár rád!”

Várakozásaid nem maradnak beteljesületlenek, könnyeid letöröltetnek, félelmeidet legyőzi a remény, hiszen tudod, az Úr mindig megelőz téged, mindig előtted jár. És vele az élet mindig újrakezdődik!

Forrás: Magyar Kurír

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ferenc pápa

Járjunk a szolgáló szeretet útján – Ferenc pápa Úrangyala imádsága

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Vatican Media

A vasárnap délelőtti püspökszentelési szentmisét követően Ferenc pápa az Apostoli Palota dolgozószobájának ablakából köszöntötte a Szent Péter téren összegyűlt híveket. Az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédében arra buzdította őket, hogy Jézus példáját követve járjanak a szolgáló szeretet útján.

Ne saját dicsőségünket keressük, hanem legyünk együttérzők szükséget szenvedő testvéreinkkel, hajoljunk le hozzájuk és szolgáljuk őket, mint ahogy az Úr tette ezt mindnyájunkkal. Kérjük ma a Szentlelket, hogy újítsa meg bennünk a keresztségben kapott kegyelmet. Fohászkodjunk Mária közbenjárásáért, hogy találkozhassunk Jézussal – mondta beszédében Ferenc pápa.

A vasárnapi evangéliumi szakasz azt beszéli el, hogy két tanítvány, Jakab és János azt kérik az Úrtól, hogy egy napon mellette ülhessenek dicsőségében, mintha „miniszterelnökök”, vagy valami ehhez hasonlók lennének – kezdte beszédét Ferenc pápa.  A többi tanítvány azonban hallja őket és felháborodik. Jézus ekkor türelemmel egy nagyszerű tanítást kínál fel nekik: a valódi dicsőséget nem úgy nyerjük el, hogy mások fölé helyezkedünk, hanem úgy, hogy megéljük ugyanazt a keresztséget, amelyben Ő fog hamarosan részesülni Jeruzsálemben vagyis a keresztet. Mit akart ezzel mondani? – tette fel a kérdést a pápa, majd elmagyarázta: a „keresztség” szó „alámerülést” jelent:

Kínszenvedésével Jézus alámerül a halálban, felkínálja életét, hogy üdvözítsen bennünket. Dicsősége, Isten dicsősége, tehát szeretet, amely szolgál, nem pedig hatalom, amely uralkodásra törekszik. Ezért Jézus a következő szavakkal zárja beszédét, amelyet tanítványaihoz, de hozzánk is intéz: „aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok” (Mk 10,43). Ahhoz, hogy naggyá legyetek, a szolgálat, mások szolgálatának az útján kell járnotok – fejtette ki Ferenc pápa.

Jézus és a világ logikája ellentétesek egymással

Két eltérő logikával állunk szemben: a tanítványok a felszínre akarnak törni, Jézus pedig alá akar merülni – mondta a pápa, majd a két ellentétes jelentésű igét elemezte.  Az első a kiemelkedni, kitűnni, felszínre törni ige. A világi gondolkodást fejezi ki, amely mindig kísért bennünket: mindent úgy éljünk meg, kapcsolatainkat is, hogy tápláljuk ambícióinkat, hogy felfelé haladjunk a siker lépcsőfokain, hogy fontos helyekre eljussunk. A személyes hírnév, presztízs keresése a lélek betegségévé válhat, amely álcázza magát még a jó szándékok mögött is; például, amikor valójában csak önmagunkat akarjuk megvalósítani jócselekedeteinkkel, amelyeket hirdetünk és megteszünk, vagyis törtetünk, felfelé kapaszkodunk, előbbre akarunk jutni. Ezt az egyházban is látjuk – állapította meg Ferenc pápa. Hányszor előfordul, hogy mi, keresztények, akiknek szolgálnunk kellene, törtetünk, előbbre akarunk jutni. Ezért mindig ellenőriznünk kell szívünk valódi szándékait és fel kell tennünk a kérdést: „Miért folytatom ezt a munkát, miért vállalom ezt a felelősséget? Hogy szolgálatot tegyek vagy azért, hogy észrevegyenek, dicsérjenek és bókoljanak?” Ezzel a világi logikával Jézus a sajátját állítja szembe: ahelyett, hogy mások fölé emelkedne, leszáll a talapzatról, hogy szolgálja őket; ahelyett, hogy mások fölé emelkedne, alá akar merülni mások életébe.

A pápa itt felidézte, hogy nézte az olasz közszolgálati televízió „Az Ő képmására” c. vallási programjában a Karitász műsorát. A Karitász célja, hogy senkinek ne hiányozzon az élelem. Törődjünk mások éhségével, mások szükségleteivel – mondta a pápa, utalva rá, hogy olyan sokan szenvednek ma szükséget, egyre többen a pandémia következményeként. Tekintsünk körül és hajoljunk le, másokat szolgálva, ahelyett, hogy saját dicsőségünket keresve felfelé törekednénk.

És itt van a második ige: alámerülni. Jézus azt kéri tőlünk, hogy szenvedélyesen merüljünk alá. És hogyan? A pápa ismét utalt a Karitász műsorára, amely bemutatta az éhséget. Vajon mi gondolunk-e együttérzéssel olyan sok ember éhségére? Amikor előttünk van az étel, ami Isten kegyelme, hogy mi tudunk táplálkozni, miközben sokan vannak, akik dolgoznak és nem jutnak hozzá elegendő élelemhez egész hónapon át. Gondolunk-e erre? Merüljünk alá együttérzéssel, legyünk együttérzők. Ezek nem egy lexikon adatai, nem, nagyon sokan éheznek. Személyekről van szó. Vajon együtt érzek ezekkel a személyekkel? Érezzünk együtt azoknak az életével, akikkel találkozunk, mint ahogy Jézus tette ezt velem, veled, mindannyiunkkal, együttérzéssel közeledett hozzánk – hangsúlyozta Ferenc pápa.

A szeretet alázatos és éltet

Tekintsünk a Keresztre feszített Úrra, aki mélyen alámerült sebzett történelmünkbe és felfedezzük, hogyan cselekszik Isten. Meglátjuk, hogy Ő nem maradt fent az égben, hogy felülről lenézzen ránk, hanem lehajolt, hogy megmossa lábunkat. Az Isten szeretet és a szeretet alázatos, nem emelkedik fel, hanem leereszkedik a mélybe, mint ahogy az eső hull a földre és életet hoz. De felmerül a kérdés, hogy hogyan haladhatunk Jézussal egy irányban, hogyan juthatunk el a felemelkedéstől az alámerülésig, a tekintélyt kereső mentalitástól a szolgálatig? – folytatta beszédét a pápa. Szükség van elkötelezettségre, de ez nem elegendő. Önmagunkban nehéz, mondhatnánk, hogy lehetetlen, de van bennünk egy erő, ami segít. A keresztség ereje, azé az alámerülésé Jézusban, amelyet már mindannyian megkaptunk kegyelemből és ami irányít bennünket, arra késztet, hogy kövessük őt, hogy ne saját érdekeinket keressük, hanem szolgáljunk. Ez egy kegyelem, egy tűz, amit a Lélek gyújtott meg bennünk és amelyet táplálnunk kell. Kérjük ma a Szentlelket, hogy újítsa meg bennünk a keresztség kegyelmét, a Jézusban való alámerülést, hogy még inkább szolgáljunk, hogy szolgák legyünk, mint ahogy Ő tette ezt velünk.

És imádkozzunk a Szűzanyához: ő, bár a legnagyobb, nem törekedett arra, hogy felülemelkedjen, hanem az Úr alázatos szolgáló leánya volt, és teljesen alámerült szolgálatunkban, hogy segítsen nekünk Jézussal találkozni – fejezte be Máriához fohászkodva az Úrangyala előtt mondott beszédét Ferenc pápa.

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Ferenc pápa

Találkozás, meghallgatás, felismerés – új szinódust hírdetett Ferenc pápa

Közzétéve

Szerző:

Fotó: CNS photo/Remo Casilli, Reuters

Október 10-én, vasárnap délelőtt 10 órakor a Szent Péter bazilikában Ferenc pápa szentmisét mutatott be, amellyel ünnepélyesen megnyitotta a szinodalitás témájának szentelt szinódust. A Szentatya homíliájában három fő feladatként jelölte meg a találkozást, a meghallgatást és a felismerést.

A Szentatya homíliáját Márk evangéliumának szavaival kezdte: „Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk 10,17). Jézust az evangéliumok gyakran utcai környezetbe helyezik, aki az emberekre figyel, meghallgatja a szívüket nyomasztó kérdéseket. Ez azt is mutatja, hogy Isten az emberek között van és velük együtt jár az élet rögös útjain is. A szinódus kezdetén tegyük fel a kérdést: Vajon mi, mint keresztény közösség, megtestesítjük Isten stílusát, aki jelen van a történelemben és osztozik az emberiség eseményeiben? Készen állunk a kihívásokra, vagy félünk, és inkább a „mindig így történt” és „nincs rá szükség” kifogások mögé bújunk?

A szinódus pontosan azt jelenti, hogy együtt és ugyanazon az úton járunk, Jézushoz hasonlóan. Jézus találkozik a gazdag ifjúval, meghallgatja és segít neki felismerni a megoldást. A szinódus három fő feladata pontosan ez: találkozni, meghallgatni és felismerni.

A találkozás: egy igazi találkozás megváltoztatja az életet

A Szentatya homíliájában magyarázatot adott e három fő feladatra. A találkozás során figyelmesnek kell lenni, időt kell rá szentelni, és nyitottnak kell lenni a másik emberre, Jézushoz hasonlóan, aki nem közömbös, aki teljes érdeklődéssel van a másik iránt. Jézus nem sietett, nem az óráját nézte, hogy minél hamarabb végezhessen. Jézus közelsége ilyen, aki tudja, hogy egy találkozás megváltoztathatja az életet. Az Evangélium tele van olyan találkozásokkal Krisztussal, amelyek gyógyítók és felemelők. A szinódus sem csak elmélkedés, hanem találkozás Jézussal és egymással, az ima és a szentségimádás ideje, a Szentlélek meghallgatása, hogy mit üzen az egyháznak.

A szentmise képekben

A meghallgatás: meghallagtni az egyház, a népek és nemzetek aggodalmait, reményeit

A második feladat a meghallgatás, egy igazi találkozás a meghallgatás által jön létre. Jézus a gazdag ifjúval való találkozásakor nem egy gyors vagy kedves válaszra törekedett, hanem egyszerűen meghallgatta őt, sietség nélkül. Jézus nemcsak a füleivel, hanem a szívével hallgatja a másikat, amely során a másik ember szabadon szólhat, befogadottnak és nem elítéltnek érezheti magát.

A szinódus alatt őszintén tegyük fel kérdést – szólította fel a jelenlévőket Ferenc pápa. Hogyan viszonyulnunk a meghallgatáshoz? Tudunk a szívünkkel meghallgatni másokat? A szinódus alatt az emberré lett Ige útját kell követni, meghallgatva az Úr Szavát és másokat is. A szinódus továbbá a Szentlélek sugallatának felfedezése, aki új utakat és új nyelvezeteket mutat. A Szentlélek arra hív minket, hogy hallgassuk meg az egyház, a népek és a nemzetek kérdéseit, aggodalmait, reményeit. Ne hallgattassuk el szívünket és ne zárkózzunk be a megszokott, biztos dolgok mögé, hanem hallgassuk meg egymást.

Nyitószentmise képei

A felismerés: mit vár tőlünk Isten

Végül a harmadik feladat, a felismerés. A találkozás és a meghallgatás után már nem azok vagyunk, akik voltunk – magyarázta Ferenc pápa. Ezt a mai Evangélium is megmutatja. Jézus a párbeszéd során segít felismerni, elkülönböztetni és felfedezni a megoldást. A szinódus is egy felismerési folyamat, spirituális és egyházi „belátás”, amelyet a szentségimádáson, az imán és Isten Szava által lehet elnyerni. Isten Szava segít abban, hogy a szinódus ne egy egyházi konferencia, tudományos összejövetel vagy politikai kongresszus legyen, hanem a kegyelem eseménye, a Szentlélek vezette gyógyulási folyamat. Ezekben a napokban tehát Jézus pontosan arra hív minket, amire a gazdag ifjút, vagyis, hogy szabaduljunk meg a világi dolgoktól és hallgassuk meg, hogy Isten mit vár tőlünk és melyik irányba terel minket.

A Szentatya homíliájának végén a szinódus minden résztvevőjének „jó utat” kívánt a szinódusi munkálatok során. Azt kívánta, ho  gy sikerüljön kihasználni az alkalmat a találkozásra, a meghallgatásra és a felismerésre. Az Úr szeretetével jelen van és segít minket.

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Ferenc pápa

„Isten nem könyvelő, hanem szerető Atya” – Ferenc pápa Úrangyala imája

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Vatican Media

Vasárnap délben Ferenc pápa, a püspöki szinódust megnyitó ünnepélyes szentmisét követően az Apostoli Palotában lévő dolgozószobája ablakából köszöntötte a Szent Péter téren összegyűlt híveket. A Jézus és a gazdag ifjú találkozását elbeszélő evangéliumi szakaszt elemezve a következő három mozzanatra mutatott rá: a gazdag ifjú kérdése, Jézus tekintete és végül meghívása.

A példabeszéd jó alkalom arra, hogy feltegyük magunknak a kérdést, milyen a mi hitünk? – mondta a pápa. Vizsgáljuk meg, hogy az „adok, hogy te is adj” elméletet követjük-e, vagy hagyjuk, hogy Isten szeretetteljes tekintete magához vonzzon bennünket és ráébredjünk, hogy a hit szabadság és szeretet kérdése, amit nem lehet megvásárolni. Az első lépés az, hogy hagyjuk, hogy Jézus ránk tekintsen és szeressen bennünket. A pápa arra is figyelmeztetett, hogy jótékony szeretet nélkül hitünk nem teljes. Beszéde végén pedig arra buzdított, hogy Mária példáját követve mondjunk feltétel nélküli „igent” Isten hívására.

A vasárnapi evangéliumi szakasz Jézus és egy „nagy vagyonnal rendelkező” férfi találkozását beszéli el (Mk 10,22), aki „a gazdag ifjú” néven került be a történelembe (vö. Mt 19,20-22) – kezdte beszédét Ferenc pápa. Nem ismerjük a nevét. Márk evangéliuma valójában „valaki” néven nevezi, anélkül, hogy meghatározná életkorát és nevét, azt sugallva, hogy mindannyian önmagunkat láthatjuk abban az emberben, mint egy tükörben. A Jézussal való találkozása alkalmat ad arra, hogy próbára tegyük hitünket – mondta a pápa javasolva, hogy tegyük ezt, olvasva a gazdag ifjúról szóló példabeszéd szövegét.

Az az illető egy kérdéssel kezdi: „Mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?” – mutatott rá az első lépésre a pápa, felhívva a figyelmet a kérdésben szereplő igékre: kell tennem – elnyerjem. Íme a gazdag ember vallásossága: egy kötelesség, egy cselekvés, hogy birtokolhasson; „teszek valamit, hogy elnyerjem, amire szükségem van”. De ez egy kereskedelmi kapcsolat Istennel: egy „do ut des” – „adok, hogy te is adj” – használta a pápa a római jogból származó kifejezést. A hit azonban nem egy hideg és gépies szertartás, egy „kell-megteszem-elnyerem”. Szabadság és szeretet kérdése. A hit szabadság kérdése, a szeretet kérdése – hangsúlyozta Ferenc pápa. Íme az első próbatétel: mit jelent számomra a hit? Ha elsősorban egy kötelesség vagy egy cserepénz, egy alkualap, akkor ez félrevezet bennünket, mert az üdvösség egy adomány és nem egy kötelesség, ingyenes és nem lehet megvásárolni. Az első teendőnk, hogy megszabadítsuk magunkat egy kereskedelmi és mechanikus hittől, amely hamis képet sugall Istenről, mintha könyvelő és ellenőr lenne, nem pedig apa – mutatott rá a pápa, majd hozzátette: „Az életben hányszor megéljük ennek a „kereskedelmi” hitnek a kapcsolatát: én megteszem ezt, hogy Isten adja meg nekem, amit én kérek.

Ferenc pápa ezután a második lépésre mutatott rá: Jézus segít annak az illetőnek, felkínálja számára Isten valódi arcát. A szöveg ezt mondja: „rátekintett” és „megszerette őt”: ilyen az Isten! Hitünk ebből születik és születik újjá: nem egy kötelességből, nem egy tennivalóból, nem amiért fizetnünk kellett, hanem egy szeretetteljes tekintetből, amelyet be kell fogadnunk. A keresztény élet akkor válik széppé, ha nem képességeinken és terveinken alapul, hanem Isten tekintetén – hangsúlyozta Ferenc pápa, majd a következőket javasolta: „A te hited fáradt és szeretnéd felélénkíteni? Keresd Isten tekintetét: borulj le az Oltáriszentség előtt, hagyd, hogy Isten megbocsássa bűneidet a gyónás szentségében, állj meg a Feszület előtt, hagyd, hogy Ő szeressen téged. Ez a hit kezdete: hagyjuk, hogy Ő, aki az Atya szeressen minket”.

A kérdés és a tekintet után jön a harmadik és utolsó lépés – Jézus meghívása, amely így szól: „Valami még hiányzik neked”. Mi hiányzott annak a gazdag embernek? Az ajándék, az ingyenesség: „Menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt”. Talán ez az, ami nekünk is hiányzik – jegyezte meg a pápa. Gyakran csak a legszükségesebb minimumot tesszük meg, miközben Jézus a lehető legnagyobbra hív bennünket. Hányszor megelégszünk a kötelességekkel – az előírások megtartásával és néhány imával – miközben Isten, aki életet ad nekünk, azt kéri, hogy életünket lendülettel töltsük meg. A vasárnapi evangéliumi szakaszban jól látható ez az átmenet a kötelességből az adományozásig; Jézus emlékeztet a parancsolatokra: „ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj…” és eljut a pozitív javaslatig: „menj, add el, amid van, kövess engem!” A hit nem korlátozódhat a tagadásra, mert a keresztény élet egy „igen”, a szeretet „igenje” – szögezte le beszédében a pápa.

Aláhúzta, hogy egy hit ajándék és ingyenesség nélkül hiányos hit, nem teljes. Hasonlíthatnánk egy gazdag és tápláló élelemhez, amelynek azonban nincs íze, vagy egy többé-kevésbé jól lejátszott, de gól nélküli meccshez: ami ízetlen, „sótlan”. Egy hit ajándék és ingyenesség nélkül, a szeretet jócselekedetei nélkül végül szomorúvá tesz: mint azt a valakit, akire bár maga Jézus személyesen szeretettel tekintett, ő mégis szomorúan és leverten tért haza. A pápa azt tanácsolta a híveknek, hogy tegyék fel ma a kérdést: „Hol áll a hitem? Gépiesen élem-e meg, mint egy kötelesség- és érdekkapcsolatot Istennel? Emlékezek-e rá, hogy tápláljam hitemet úgy, hogy hagyom, hogy Jézus rám tekintsen és szeressen? És amikor Ő magához vonz, viszonzom-e ingyenességgel, nagylelkűséggel, teljes szívemmel?

Szűz Mária, aki Istennek egy feltétel nélküli igennel válaszolt – nem könnyű igent mondani „de” nélkül, Szűz Mária azonban így tett, igent mondott „de”, vagyis feltétel nélkül – ő ízleltesse meg velünk annak a szépségét, hogy életünket ajándékká tesszük. 

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű