fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Az én adventem

Közzétéve

Mottó: „Mily tévedtek a gondolataim, milyen szétszórt az áhítatom, oh be szomorú, beh szomorú színjáték vagyok neked, Uram!” [Prohászka Ottokár]

Az én adventem – írtam a címben. De mögötte ott lapul az igazi, a megtapasztalt üzenet: húsvéti fények az advent homályában. Mert nekem azóta minden advent a húsvét jegyében áll. Ezt szeretném most elmesélni egyszerű szavakkal, rövidre vágott mondatokkal.

Három éve történt.

Közeledvén az adventi időhöz, egyik nap lebénult a bal lába. Aztán a másik. Fiatal volt, nagyon fiatal a testi pusztuláshoz. Mentő, kórház. Trombózis. Aztán a diagnózis. Daganat a gerincen, gyermekfejnyi daganat a hasban. És elhangzott a rettenetes szó. Szarkóma. Menthetetlen. A sebész megmutatta a felvételeket. Ketten ültünk az elsötétített, tágas szobában. Szemközt a vetítővászonnal. Láttam a daganatot a vásznon.„Imádkozzon, sokat imádkozzon” – mondta a főorvos. Igen, mondtam. Daganat és Isten.

Akkor már tizenöt éve volt a társam. Életfogytiglanra „szerződtünk”. És eljött az advent, az utolsó. Bénán feküdt az intenzív osztályon. Az életem ingajárat volt. Nemcsak a kórház és a falusi ház között. Ingáztam az ágya és a kórházi kápolna között. Az utóbbi vertikális ingajárat volt. Minden nap fölfelé a lépcsőn az emeleti kápolnába, az Istenhez, aztán lefelé a lépcsőn a kórházi ágyhoz, a daganathoz. Ott ültem az oltár mögött függő, hatalmas üvegkereszt előtt. Egy évekkel korábban itt fekvő beteg alkotása. Ha jól emlékszem, a lábát amputálták. Aztán nem sokkal később meghalt. De élete alkonyán még elkészítette ezt a keresztet. Így adott hálát az Istennek, várakozva a halálra. Sok időt töltöttem el ott, a kápolnában, a keresztre szegzett szemmel. Mintha faggatni akartam volna Őt. Eszembe jutott Pilinszky mondata: „Minden jó, amit megérdemeltünk.” Azokban az adventi napokban, a lassú agónia évadában értettem meg igazán ezt a mondatot: „Legyen meg a Te akaratod.” Beköltözni a várakozásba. Az Ő akaratára való várakozásba. Ez is advent.

Az üvegkereszt előtt ülve egyszer elővettem a noteszomat. Sziénai Szent Katalinra gondoltam, próbáltam pontosan fölidézni a szavait. Azokat a szavakat, amelyeket az égre mutatva Domenico is fölidéz Tarkovszkij Nosztalgiájában. Én az vagyok, aki van, mondja az Úr Katalinnak, te az vagy, aki nincs. Később, odahaza, megkerestem a pontos szöveget. Nem az Isten mondatát, hanem ahogy azt Katalin továbbadja egyik levelében. „Ő az, aki van, mi pedig azok vagyunk, akik nincsenek; ezért nekünk van szükségünk Őreá.” A kápolnában ülve, a kereszt árnyékában, sorokat róttam egymás alá. Aztán otthon, késő este, legépeltem a végleges, Szent Katalin ihlette szöveget. Kinyomtattam, másnap elvittem neki. Összehajtogatva betettem az imakönyvébe.

Végzéseid én nem értem.
Adtál, mikor nem kértem,
s elkoboztad, mire vágytam.
Lett asztalom, székem, ágyam,
valék mégis hontalan:
hittem igaznak konokul
magam-koholta igazam.
Pedig megtanultam egykor
golgotás-szép fiadtól:
akkor vagyok, ha nem vagyok,
ha Te lélegzel bennem,
ha indulok, Te mozdulsz
tétova lépésemben,
vagyok a száj, Te a hang,
az agysejt, Te a gondolat,
s ha rombolok, Te építsz
romjaimból támfalat.
Kimérted ezt az éjszakát,
perceit Te számlálod –
oltalmad súlya rajtunk,
mennyei architrávod.

Betegsége kezdetén két könyvet vittem magammal a kórházba. Ösztönösen emeltem le a polcról Prohászka utolsó nagyböjti elmélkedéseit és az Imaórák liturgiája első kötetét (Advent, karácsonyi idő). Ösztönösen? Nem. A kéz az enyém, a mozdulat az Övé, gondoltam. Külön szobában feküdt. Minden nap zsolozsma és Prohászka. Adventi szövegek és nagyböjti elmélkedések. Így várakoztunk. Annak az akaratára, Aki van. Kezdetben persze lázadtam. Perlekedtem az Istennel. „Miért, Istenem?” Aztán, ahogy vihar után a tenger hullámai elsimulnak, bennem is elcsitult a lélek háborgása. Beléptem a várakozás csendjébe. Annak a csöndjébe, Aki van. Aki nélkül én nem vagyok. Kiürülni, hogy megérkezzen az, Aki van.

Így teltek adventi napjaink. Zsolozsma és Prohászka. S otthon, éjjelente, Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései. És Pilinszky. Az idő szinte megszűnt vagy inkább fölborult, olykor azt sem tudtam, milyen nap van. Csak azt tudtam, odakint nappal van. És éjszaka van. Idebenn pedig a várakozás homálya. És van a daganat. És van az Isten.

Advent idején, az éjszakát leszámítva, a kórházban éltem. Ahol más időszámítás működik. Ahol minden percben tanulsz. Hogyan kell egy béna testet oldalra fordítani. Hogyan kell sztómazsákot cserélni. Fogni az alvó kezét – olyan, mint egy alélt falevél. Aztán hazafelé a lépések. Ahogy az emberek lépnek. Ő már nem lép, ez az ige neki már csak szótári szó. A kórházban is a lépéseket figyelni. Egyszer csak megfogalmazod magadban, ez itt a lépések múzeuma. Torlódik a múlt, a jelen és a homályos jövő. Várakozás. És belül a csönd. Isten csöndje. Hogyan is írta Pilinszky? „Egyedül az öröklét működik.” Ekkor és itt, a kórházban értettem meg igazán ezeket a szavakat is.

Ez az advent volt életem igazi adventje. Prohászka Ottokár írta:

„A régi Advent elmúlt; a mostani Advent folytonos s minden egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik…..téved……dermed; föl kell ébresztenünk. /…/ Minden ember többé-kevésbé szonambul az isteni világban; él, jár, de inkább csak alvajáró; le van borítva öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel s az isteni élet kő- és jégkérgeken iparkodik áttörni. Bennem is mennyi egyoldalúság, hiba, hiány, kis-kaliber, idegesség, ellenszenv, – mennyi pára, árny és homály, – mennyi kitaposott útja az öntudatlan indulatjárásnak. /…./ Félre a lelki szonambulizmussal; abnormális tünet az, betegség s gyengeség. Aki hibáit látni kezdi, az már ébredez, s aki erős kézzel fog azok megjavításához, az már bele is állt az Isten napszámába.”

Igen, bele kell állni Isten napszámába. Szonambulizmus (alvajárás) helyett egy pontra szegzett, tűpontos figyelem. Az Ő akaratára hagyatkozni. S várakozni annak biztos tudatában, hogy – mindez kegyelem.

Az advent elmúlt. Eljött a karácsony. Az utolsó karácsonyunk. Szenteste a rendház kápolnájában. Aztán vissza a kórházi ágyhoz. Krisztus születésével megérkezett a fuldoklás. Szonda, oxigén. Aztán késő este elindultam hazafelé. Fuldoklott bennem a remény. Mentem a kihalt utakon, fölnéztem az ablakokra. Karácsonyi fények. Nekem nem volt karácsonyfám. Elfelejtettem venni, más időben éltem. Odahaza elővettem a fából készült kis betlehemet. Néhány fenyőágat tettem egy tálra, gyertyát gyújtottam. Az adventi várakozás véget ért. Megszületett a kisded. S benne is, a kórházi ágyon fekve, az adventi időben megszületett valami. Bár mindkét lábára lebénult, a keserű tétovaság első napjai után határozott léptekkel indult el. Fölfelé. Ahogy pusztult a test, úgy fénylett föl egyre erősebben a lélek. Ékkő egy homályos szobában. Eltávozása után került a kezembe kórházi naplója. Betegsége idején nem tudtam a füzetről. Az advent, a várakozás, a halálra való várakozás homályában írta le ezt az egyszerű, napsütötte mondatot: „Hálát adok a Jóistennek, hogy megteremtett.” A halála után nem sokkal eltávozott nagy költő, Tandori Dezső írta: „romlani kell, kijavulni”. Romlás, leépülés a testben – javulás, építkezés a lélekben. Alkonyi homály és napfölkelte. Ez is adventi mondat. Nekem.

Pilinszky ezt írja az adventről: „Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.” Ezeket a sorokat akkor lejegyeztem egy lapra. Majd egyszer, talán, bekeretezem, kiteszem a falra. Feszület mellé. Vagy inkább alá.

Vízkereszt után néhány nappal szólította magához az Úr. Péntek volt, Jézus kereszthalálának a napja. Ez is kegyelem, gondoltam, amikor azon a kora hajnalon a kihűlő test mellett ültem. Gondolom ma is.

*

Ez az én adventem. Immár halálom napjáig. Isten különös, golgotás, de húsvéti fényekkel átszőtt, életfogytiglan gravitáló adventi ajándéka, hogy a földi élet folytonos adventjében tévelygő gondolatokkal, szétszórt áhítattal ne legyek szomorú színjáték az Úrnak.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, a pesti bölcsészkaron szereztem diplomát. Szeretek erős mondatokban megkapaszkodni. A Balaton nagy festője, Egry József írta: "Néha az az érzésem, mintha értékeink egy részét igényünkkel együtt zálogházba tettük volna." Az elzálogosítás ellenében áll a jézusi parancs: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem; ami ezeknél több, a gonosztól van." (Mt. 5,37)

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Lelkiség

Robert Barron püspök: Miért tragikus botorság a tudomány és a vallás közötti feltételezett konfliktus

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Word on Fire

Robert Barron püspök írása

Éppen a múlt héten (március közepén – szerk.) volt szerencsém beszédet mondani a Los Angeles-i Valláspedagógiai Kongresszus ifjúsági napján. Az ország különböző pontjairól mintegy négyszáz középiskolás diák ült a hallgatóságban, és a kongresszus szervezőinek kérésére a vallás és a tudomány kapcsolatával foglalkoztam. Ők is tudták, mint ahogyan én is évek óta ezt mondom, hogy a tudomány és a hit közötti állítólagos konfliktus az egyik fő okozója annak, hogy sok fiatal elszakad egyházainktól. Elmondtam fiatal hallgatóimnak, hogy ez a “hadakozás” valójában kitalálás, illúzió, egy tragikus félreértés gyümölcse. És megpróbáltam ezt úgy bemutatni nekik, hogy négy témát taglaltam, amelyeket röviden összefoglalok ebben a cikkben.

Először is, a modern természettudományok a vallásból jöttek létre, nagyon is valóságos értelemben. A tudomány nagy alapítói – köztük Kepler, Kopernikusz, Galilei, Newton és Descartes – kivétel nélkül egyházilag támogatott iskolákban és egyetemeken tanultak. Az egyház égisze alatt értették meg és fogadták be a fizikát, a csillagászatot és a matematikát. Pontosabban szólva, a kísérleti tudományok fejlődéséhez szükséges két, alapvetően teológiai igazságot ezekben az intézményekben tanulták meg – nevezetesen azt, hogy a világegyetem nem azonos Istennel, és hogy a világegyetemet minden szegletében az érthetőség, az értelem jellemzi. Ha a természet lenne Isten – ahogyan ezt számos vallás, filozófia és miszticizmus is tartja -, akkor soha nem lehetne megfigyelések, elemzések és kísérletezések alkalmas tárgya. És ha a természet egyszerűen kaotikus, formák nélkül való lenne, akkor soha nem mutatná azokat a harmóniákat és strukturált értelmeket, amelyeket a tudósok oly szívesen keresnek. Ha eljutunk ehhez a két igazsághoz, amely mindkettő a teremtésről szóló tanítás függvénye, akkor indulhatnak el a tudományok.

Másodszor, ha helyesen értjük a tudományt és a teológiát, akkor nem állnak ellentétben egymással, mivel nem ugyanazon a pályán versenyeznek az elsőségért, nem úgy versengenek, mint az egymással szemben álló futballcsapatok. A tudományos módszert alkalmazó fizikai tudományok az empirikusan ellenőrizhető szférába tartozó eseményekkel, tárgyakkal, dinamikával és kapcsolatokkal foglalkoznak. A teljesen más módszert alkalmazó teológia Istennel és Isten dolgaival foglalkozik – Isten pedig nem egy tárgy a világban, nem a természet kontextusában körülhatárolt valóság. Ahogyan Aquinói Tamás megfogalmazta, Isten nem ens summum (a legfőbb létező), hanem ipsum esse (maga a létezés mint olyan) – ez annyit jelent, hogy Isten nem egy lény a lények között, hanem ő az az ok, ami miatt egyáltalán létezik empirikusan megfigyelhető világegyetem. Ilyen módon olyan, mint egy dús, bonyolult regény szerzője. Charles Dickens soha nem jelenik meg szereplőként egyik terjedelmes művében sem, mégis ő az okozója annak, hogy ezek a szereplők egyáltalán léteznek. Hasonlóképpen, a tudományok mint olyanok soha nem dönthetnek Isten létezésének kérdésében, és nem is szólhatnak az ő tevékenységéről vagy attribútumairól. Más típusú racionalitásra van szükség ezeknek a kérdéseknek az eldöntéséhez, olyanra, amely nem áll versenyben a tudományos racionalitással.

Ezzel el is érkeztem a harmadik pontomhoz: a szcientizmus (a tudományos felfogás elsőbbsége a hitre alapozottal szemben – a szerk.) nem tudomány. A szcientizmus, amely sajnálatos módon manapság nagyon elterjedt, különösen a fiatalok körében, minden tudást a ismeretek tudományos formájára redukál. A fizikai tudományok tagadhatatlan sikere és az ezek révén kifejlesztett technológiák rendkívüli hasznossága alakította ki sokak fejében ezt a meggyőződést, de ez tragikus elsivárosodást jelent. Lehet, hogy egy kémikus meg tudja mondani, hogy milyen kémiai összetételű festékeket használt Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetén, de akármilyen tudós, semmit sem tudna mondani arról, hogy mi teszi annyira széppé ezt a műalkotást. Egy geológus képes lehet megmondani nekünk, hogy milyen földrétegek vannak Chicago városa alatt, de tudósként soha nem tudná megmondani, hogy a várost igazságosan vagy igazságtalanul vezetik-e. A tudományos módszert nyomokban sem lehet felfedezni a Rómeó és Júliában, de ki lenne olyan ostoba, hogy kijelentse, ez a darab nem mond semmi igazat a szerelem természetéről? Ugyanígy a Biblia és a teológiai hagyomány nagy szövegei sem “tudományosak”, mégis a legmélyebb igazságokat mondják el Istenről, a teremtésről, a bűnről, a megváltásról, a kegyelemről stb. Sajnos, felsőoktatási intézményeinkben a bölcsészettudományok gyengülésének szintén a szcientizmus az oka és a következménye is. Ahelyett, hogy az irodalmat, a történelmet, a filozófiát és a vallást az objektív igazság csatornáiként értékelnék, ma sokan ezeket a szubjektív érzések körébe utalják, vagy pedig lesújtó ideológiai kritikának vetik alá.

Negyedik, egyben utolsó megjegyzésem a következő: Galilei egy nagyon hosszú könyv egyetlen fejezetének egyetlen bekezdését jelenti. A nagy csillagászra gyakran hivatkoznak azon hős tudósok patrónusaként, akik a vallás homályosságától és irracionalitásától való megszabadulásért küzdöttek. Az egyház és a tudomány kapcsolatában sötét paradigmának tekintik azt, hogy könyveit az egyház cenzúrázta, és a nagy tudóst a pápa parancsára virtuálisan bebörtönözték. Világos, hogy a Galilei-epizód aligha volt az egyház történetében a legszebb pillanat, és ami azt illeti, II. János Pál, valódi bűnbánatot mutatva, kifejezetten bocsánatot kért érte. De alapvetően nem megfelelő, ha ezt az epizódot használjuk a hit és a tudomány közti játék szemlélésének egyetlen lencséjeként. A modern tudományok kezdeteitől fogva több ezer mélyen vallásos ember vett részt tudományos kutatásokban és vizsgálatokban. Hadd említsek közülük néhányat. Kopernikusz, a forradalmár kozmológus harmadrendi domonkos volt; Nicholas Steno, a geológia atyja és az Egyház püspöke; Louis Pasteur, a mikrobiológia egyik megalapítója és hívő katolikus világi ember; Gregor Mendel, a modern genetika atyja és ágostonrendi szerzetes; Georges Lemaître, a kozmikus eredetről szóló ősrobbanás-elmélet megfogalmazója és katolikus pap; Mary Kenneth Keller pedig, az első olyan nő az Egyesült Államokban, aki informatikából doktorált, katolikus apáca volt. Úgy gondolom, joggal mondhatjuk, hogy ők mind megértették azokat az alapvető pontokat, amelyeket kifejtettem ebben a cikkben, és ezért úgy látták, hogy teljes odaadással tudják szolgálni mind tudományágukat, mind pedig hitüket.

Végezetül talán különösen arra buzdítanám napjaink katolikus tudósait – kutatókat, orvosokat, fizikusokat, csillagászokat, kémikusokat stb. -, hogy beszélgessenek a fiatalokkal erről a kérdésről. Mondják el nekik, hogy valójában miért téveszme a vallás és a tudomány közötti állítólagos háborúskodás, és ami még ennél is fontosabb, mutassák meg nekik, hogyan békítették össze a kettőt ők a saját életükben. Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy a kettéválasztásnak ez az ostoba igazolása továbbra is megmaradjon.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Word on Fire

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

In hoc signo vinces – E jelben győzni fogsz – Konstantin császár látomása, amely megváltoztatta a világot

Közzétéve

Szerző:

Az apostoli hagyomány számol be Konstantin császár megtéréséről a 312. évben a Milvius-hídi csatában aratott győzelme után. Állítólag maga Krisztus adta meg neki ezt a győzelmet. Akár szépítjük, akár nem, ez az esemény volt a Római Birodalom és az egész világ arculata átalakulásának kezdete. Nagy Konstantint az Egyház május 21-én ünnepli.

Róma, 313. Futótűzként terjedtek a császárról szóló pletykák a főváros utcáin. Új szelek fújnak a birodalomban. Miután Konstantin legyőzte riválisát, Maxentiust, ő lett a Nyugat vitathatatlan ura. Semmi meglepő nem volt ebben egy olyan katonai vezető esetében, mint ő. Jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy inspirálja, ösztönözze katonáit. De az előző nyáron a Milvius-hídnál vívott híres csata győzelmét a császár a keresztények Istenének tulajdonította.

Nem volt titok senki előtt, hogy Konstantin hisz az istenekben. Azt mondták róla, hogy amikor fiatalabb volt, Apollón istenről és egy dicsőséget szerző győzelemről is látomása volt. Túlzott ambíciója ebből születhetett. Konstantin a hódításaiban az istenek által számára fenntartott sorsot látta. Ám a híres Milvius-hídi csata előtti napon a császárnak új álma volt. Ebben egy fehér ruhás férfit látott, aki keresztet mutatott fel neki és ezeket a szavakat mondta. E jelben győzni fogsz.

Konstantint felzaklatta az éjszakai látomás, de nem volt kétsége az isteni hírnök kiléte felől. Jézus volt, az Isten fia, akit édesanyja, Ilona (Heléna) imádott. Reggel ezt a jelet vésette katonái pajzsára (Szerk: Más források szerint a zászlóira, illetve a katonái ruháira varratta a jelet.), mielőtt a csatába indultak. Az összecsapás egyenlőtlen volt, Konstantin fegyveres erői hamar átvették a vezetést, Maxentius pedig a Tiberisbe zuhant. Teljes volt a győzelem. Konstantin győzött.

A kereszténység terjedése

Bár nehéz ellenőrizni ennek a látomásnak a tényeit, az biztos, hogy a császár egészen átalakulva tért haza ebből a győzelemből. Pénzérmékre verette a keresztet és még ugyanabban az évben kihirdette a milánói ediktumot. “Mindenki a maga módján imádhatja a mennyben élő istenséget.” Ezzel Konstantin olyan toleranciát tanúsított, amilyent korábban római császárnál még nem tapasztaltak. Nem írta elő, hogy szakítani kell a pogány istenségekkel, és a bálványimádókat sem ítélték el… A kereszténység terjesztéséért dolgozott, de a birodalom egysége is közel állt szívéhez.

Konstantin élete hátralevő részében a kereszténységért dolgozott. Kedvezményekben részesítette az Egyházat, 325-ben az első ökumenikus zsinat elnöke volt, 330-ban pedig Konstantinápolyt a kereszténység fővárosává nyilvánította. Számos keresztény szentélyt építtetett, például a Szent Péter bazilikát és a Szent Zsófia (Hagia Sophia) bazilikát. Édesanyja, a később szentté avatott Ilona a Szentföldre ment, hogy megkeresse Krisztus ereklyéit. Ezt követően építtette fel ott a Szent Sír templomot.

I. Konstantin 337-ben halt meg a kisázsiai Nikomédiában. Bármilyen meglepőnek is tűnik, az első keresztény császárt csak a halálos ágyán keresztelték meg. A kereszténység továbbra is hullámvölgyeken ment át a birodalomban. De a láng, amit Szent Konstantin gyújtott, soha nem fog kialudni.

Ezt a cikket Hegedüs Katalin önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.

Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Valóban készen áll a gyermeke az elsőáldozásra?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Marko Vombergar / ALETEIA

Meg kell-e valóban várni, hogy a gyermek képes legyen értelmesen közölni kívánságát, hogy engedjék közeledni az Eucharisztia asztalához? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás valóságos találkozás lehet Jézussal, és kezdete lehet a tényleges belső életnek.

Az okok, amit a gyermekek felhoznak, hogy az elsőáldozásban részesüljenek, gyakran nem éppen elfogadhatók. Paul és Victoire ikrek. Viki „úgy szeretne tenni, mint a nagyok”, és elege van már abból, hogy vasárnaponként keresztbe tett karokkal álljon a pap elé és áldást kérjen. Paul viszont semmi másra sem gondol, mint az ajándékokra, amelyeket erre az alkalomra kaphat! Mit tegyünk ilyenkor? Várjunk, míg a gyermek kellően éretté és tökéletessé válik? Megvárjuk, amíg betéve tudja a katekizmust? Várjunk, amíg ugyanolyan idős lesz, mint a többiek? Ez néhány szülő fájdalmas tapasztalata, sokan elhalasztják a döntést a jövőre, a következő évre tolják el gyermekük elsőáldozását.

Néha maguk a papok kérik ezt. És mi van, ha a felnőttek tétovázásának alapja végül is csak a hit és a remény hiánya a gyermek iránt, akinek még gyermeki a tekintete, gyermeki a hite és az élete? Valóban meg kell várni, amíg a gyermek képes a kívánságát értelmesen előadni ahhoz, hogy engedjék az Úr asztalához járulni? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás lehet tényleges találkozás Jézussal és a belső élet kezdete.

Igazi vonzódás Jézushoz az Eucharisztiában

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a gyermek kész-e a szentáldozásra? (És mi vajon készek vagyunk-e valamikor is Krisztus befogadására?) „Azt gondolom, hogy az első, amit figyelembe kell venni: a gyermek vágyakozása” – magyarázza Florence, két gyermek anyja. „Ez olyan, mint egy hívás, amit nem lehet mindig szavakban kifejezni. Azt hiszem, a gyermekeimben tényleg megvolt a valóságos vonzás Jézus felé az Eucharisztiában, ami hatalmas erővel segítette őket Isten misztériumának megközelítésében.” Majd hozzátette ragyogó mosollyal: „Mindez végtelenül meghalad minket!” Ez a vágyakozás különbözőképpen nyilvánulhat meg, ne felejtsük el azonban, hogy egyes kisgyermekek nagyon gátlásosak lehetnek, hogy belső érzéseikről szóljanak. „A fiam azt magyarázta, hogy szeretné Jézust jobban megismerni és „teljesen” részt venni a szentmisén, ez adta meg a zöld jelzést arra, hogy engedjük elsőáldozásra” – mondja Armelle.

De mi legyen azokkal, akiknek látszólag nincsenek ilyen erős motivációi? „Ez nem olyan súlyos dolog” mondja Victoire és Paul anyja. „Gyakran előfordul, hogy egy gyermeknél, aki látszólag nem kíván áldozáshoz járulni, a szentségre történő felkészülés során támad fel a vágy. A többiek evangelizálják, és természetesen a felkészítés maga”. Szent II. János Pál pápa hangsúlyozta: „Krisztus mindig különleges szeretettel volt a gyermekek iránt. Apostolaihoz így szólt: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10, 14) Ne felejtsük el, hogy ha elindultak e felé a nagy szentség felé, akkor biztosan volt valamikor egy pillanat, amikor fellobbant egy szikra, egy vágy, egy szomjúság…

A gyermeknek ismernie kell a vasárnapi szentmise szertartását

Azonban más kritériumok is léteznek. Elengedhetetlen, hogy a gyermek meg tudja különböztetni a jót a rossztól – ezért szükséges a szentgyónás az elsőáldozás előtt – és hogy kinyilvánítsa a vágyat arra, hogy jobban megfeleljen Jézus kívánalmainak. „Amikor a fiam a hitoktatáson készülődött az elsőáldozásra, észrevettem, hogy sokkal szolgálatkészebb lett és igyekezett a háztartási munkákban segíteni”, meséli Florence. „És amikor együtt imádkoztunk, sokkal több mindent kért, és bensőségesebb volt az imában.”

Hogy a gyermekek ismerjék a vasárnapi szentmise szertartását, az szintén szükséges feltétel. „Azt hiszem, hogy a négy fiam akkor vált igazán késszé a szentáldozásra, amikor rádöbbentek, hogy Jézus irántunk való szeretetből halt meg a keresztfán, és feltámadása a remény nagy üzenete. Lehet, hogy nem értették meg teljesen abban az életkorban, de abban a pillanatban befogadták a szívükbe” emlékezik vissza Armelle.

A leglényegesebb kritérium: a hit a valóságos Jelenlétben

Végül a leglényegesebb kritérium a hit a valóságos Jelenlétben. „Amikor a gyermek különbséget tesz a közönséges kenyér és az Eucharisztikus Kenyér között, és valóságként éli meg, hogy az átváltoztatás előtt és után tényleges változás következik be– még akkor is, ha láthatóan nem történik semmi –, akkor járulhat szentáldozáshoz”, jelenti ki Rémi abbé. Tehát nem elsősorban tudásról van szó, hanem hitről, a kisgyermek hitéről, amely néha felülmúlja a felnőttekét is, akármilyen sziklaszilárd is legyen az! “Nagyon kérem, ne becsüljük alá az Úristen kegyelmét!

Írta: Marie Lucas
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű