fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Evangélium

Az én Fiam! Őt hallgassátok! – Gondolatok Urunk megkeresztelkedésének ünnepén

Közzétéve

Fotó: Cathopic

Sebestyén Péter atya gondolatai Urunk megkeresztelkedésének ünnepén.
Az evangélium ide kattintva olvasható.

1.  Nézzétek a szolgám…, kiárasztom rá lelkemet… (Iz 42,1–4.6–7)

Az Úr Szolgájának énekéből már az ószövetségben is a Megváltó alakja körvonalazódik. A próféta felsorolja az eljövendő tulajdonságait, hogy amikor eljön, mindenki felismerje: nem hangoskodik az utcákon, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki, betölti őt a Szentlélek, ő az, akit Isten kiválaszt. Jézusban nemcsak stimmelnek ezek a látomások, hanem kezdettől fogva magára érti és veszi ezeket.

2. Valóban… Isten nem személyválogató… (ApCsel 10,34–38)

Péter apostol Kornéliusz házában érti meg, hogy az igehirdetés a pogányoknak is szól, és hogy Isten kiterjesztette megváltását minden emberre. Minden nép fia helyet talál az ő országában.

3. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá… (Mk 1,6b–11)

„Az ifjú názáreti ács nem vett fel újabb rendelést – írja Hajnal Róbert egyik elmélkedésében. A szerszámokat összecsomagolta, a műhelyt bezárta, ajtajára kifüggesztette az »Elutazás miatt zárva« táblát. Magára vette köpenyét, kezébe fogta vándorbotját és elköszönt édesanyjától, aki egy szóval sem tartotta vissza fiát…” Eljött a Jordán partjára, beállt a sorba a bűnösök közé, és alámerült a jánosi keresztség vizében.

A többi evangélista is említést tesz Jézus megkeresztelkedéséről, de csak Szent Márk írja le konkrétan, kifejezetten, hogy Jézus alámerült. Istenfiúi színrelépésekor nem rendezett különleges látványosságot, nem csapott afféle „kozmikus show”-t, hanem alámerítette magát a sodró folyóba annak jeléül, hogy meg akarja járni poklainkat, kezünkre/be adja, kiszolgáltatja magát nekünk, hogy belemerítsük bűnben fuldokló életünkbe. Istentelenségünk elhagyatottságát veszi magára, engedelmesen egészen a kereszthalálig.

Nem a mai értelemben vett keresztelés volt ez, hanem afféle beavató szertartás, amely az esszénusok kultikus fürdőjének új értelmet adott. Beteljesítette és túl is haladta János vonalát. Az evangélista ezért jelzi – habár a környezet erről nem szerzett tudomást –, hogy itt teofániáról, Isten-jelenésről van szó. Ezért is vált szét Urunk megkeresztelkedése vízkereszttől. A Lélek, mint egy galamb, az Atya szózata, mint az eget megnyitó hang szentesíti jelenlétével ezt az isteni „ősbemutatót”.

Jézus megkeresztelkedése hitünk szent titka, egyben biztos történeti tény. De itt nemcsak Jézus megkereszteléséről van szó, hanem a miénkről is. A jánosi keresztség más értelmet nyert. Jézus teljesen új üdvrendet hozott. A mi keresztelkedésünk már nemcsak rituálé, nemcsak anyakönyvi bejegyzéshez szükséges jelképes gesztus, hanem isteni életet adó, bűn eltörlő cselekedet. Szentség. Megváltottakká válunk.

Jézusnak ugyan bűne nincs, de azért jött, hogy elvegye a világ bűneit, az enyémet, a tiédet – mindazokét, akik hajlandók vagyunk kiszolgáltatni neki életünket. Akik készek arra, hogy lelkük kemény páncélját előtte feltörjék, hagyják, hogy nyíljék meg az ég, és maga az Atyaisten hagyja jóvá életüket: te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik! Milyen érdekes epizód, hogy ez a mennyei hang nem nyilvános, különleges csodái idején hangzik el – kenyérszaporítás, vihar lecsendesítése, gyógyítások stb. –, hanem most, üdvösségünk hajnalán, amikor emberi természetének leginkább szüksége van arra, hogy az Atya megerősítse, s a Szentlélek felkenje megváltói küldetésére.

Krisztus megkeresztelkedésének ünnepe lezárja a karácsonyi ünnepkört. Mintegy záróakkordként ez már nem édeskés, gyermeki fantáziával kiszínezett történet, hanem fajsúlyos, üdvtörténeti esemény, amely döntésre késztet: megtaláltam-e, megvallottam-e Jézusban a várva várt Megváltót? Beállok-e a bűnösök sorába, hogy beköszöntsön életembe az istengyermekség új korszaka? Sorban állok-e, bizalommal várakozva a természetfeletti javakért, vagy már csak a koncertjegyekre, vagy bankautomatánál vagyok képes várakozni? Keresztelésemkor vagy gyermekeim, unokáim keresztelésekor Isten szeretetét akarja most is kinyilvánítani. Lélek-áradás történik. Megfürödtem-e már ebben a végtelen isteni szeretetben? Büszke lehet-e rám Isten? Kedve telik-e bennem? Ha van egyáltalán elvárás, amelynek meg kell, amelynek érdemes megfelelni, hát az övé az.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Evangélium

Uralkodni vagy szolgálni? – gondolatok évközi 29. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Cathopic

 1. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri szenvedéssel… (Iz 53,10–11)

Másod-Izajás Jézus Krisztusról jövendöl. Jézus megváltó szenvedéséből és kereszthalálából születik az egyház. Urunk értünk vállalt engesztelő áldozata hozta meg nekünk a bűntől való szabadulás és az üdvösség lehetőségét.

2. Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, legyünk állhatatosak a hitvallásban… (Zsid 4,14–16)

Valójában az egész Zsidókhoz írt levél Krisztus örök főpapságáról szól. A mai részben a szentíró arra bíztat, hogy forduljunk bizalommal Krisztushoz mint Istenhez, mert ő tudja, mit jelent embernek lenni.

3. Közöttetek azonban ne így legyen… (Mk 10,35–45)

Zebedeusnak, a halászmesternek fiai, Jakab és János, talán anyjuk kérésére, talán maguktól, még idejében be szerették volna biztosítani helyüket a jövendő messiási országban: Jézus mellett, jobb és bal felől. Mentegethetnénk őket azzal, hogy: de hát Jézus maga ígért tanítványainak százannyit, s hogy ítélkeznek majd Izrael tizenkét törzse felett, hisz mindent elhagytak érte. A szenvedés kelyhét is kiitták, a kereszt tövében is ott volt János, az ő ismeretsége alapján engedték be Pétert a főpap udvarába, ő volt, aki felismerte a feltámadt Urat…, és sorolhatnánk.

A szentírástudósok egyöntetű véleménye, hogy ez a történet már azelőtt elevenen élt a keresztények tudatában, mielőtt még Márk evangélista papírra vetette. A feltámadt Krisztus megváltó áldozatát megünnepelni összegyűlt közösség tanítására szánták, mert a keresztények közt nincs helye az uralkodásnak. Jézus nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Követői közösségében legfeljebb csak szolgálati fokozatok vannak, semmiképpen nem rangok és titulusok.

A márki beszámolóban Jézus nem fojtja el apostolai fiatalos becsvágyát, nem szégyeníti meg őket ambiciózus terveik miatt. Inkább arról kezd beszélni nekik, és a jogosan felháborodott társaknak, ami voltaképpen rájuk vár. Arra a másfajta dicsőségre és elismerésre, amelyet az Isten készít azoknak, akik szeretik. Az Atya azokat részesíti előnyben, akik a vértanúság és a szenvedés győzelmi serlegét kiisszák, mint a nagy szentek. Akik a végsőkig kitartó önfeláldozó szeretet „kimagasló teljesítményét” nyújtották. A szenvedés kelyhét mindenképp ki kell inniuk, a jobb és bal lator „helyezése” az Atya szuverén joga, de Jézus igazából egyébre nyitja fel szemüket: ne a világi zsarnokok, törtetők, karrieristák példáját kövessék, hanem szolgáljanak. Versenyezzenek egymás szolgálatában.

Jézus előre látta, hogy nem tudjuk magunkat függetleníteni a hatalom kísértésétől. Szinte zsigereinkben lapul az uralomvágy, hogy kitűnjünk a többiek közül. Alighogy magasabb pozícióba kerültünk, kimutatjuk, milyenek is vagyunk valójában, és mintha kicseréltek volna: megszűnnek barátságok, emberség, érzelmek. A hatalom elvakít.

Amikor a kitüntetések után ácsingózunk, amikor dörzsölt fickók módjára karrierünket építgetjük, amikor a naggyá levés hamis útjait választva folyton dirigálni szeretnénk, a Mester minket is megró, és a szolgálat szellemére irányítja figyelmünket.

Társas, közösségi lények vagyunk. Sokkal jobban illik hozzánk a szolgálat, az együttműködés a közösségért, mint a magányos dúvad törtetése a hatalom igézetében. Jézus tanítványaként szolgálnunk kell mindhalálig, utolsó leheletünkig, életünk teljes odaadásáig. Viszonzást nem várva, előnyöket nem keresve, jutalmat-pozíciót nem méricskélve. Szolgálni ott, ahol vagyunk – szeretetből.

Mindennap lehetőség adódik a szolgáló szeretetre: ahogy a gyerek haját fésüljük, ahogy férjünk ingét vasaljuk, ahogy a kisbabát tisztába tesszük, ahogyan a beteg, szenvedő szüleinket ápoljuk, ahogyan zokszó nélkül végezzük munkahelyi kötelességünket, és nem úgy állunk a feladathoz, ahogyan megfizetik… Szeretetszolgálat, amilyen lelkülettel vacsorát készítünk, mosogatunk, porszívózunk, bevásárolunk. Ha nemcsak haszonélvezői vagyunk mások munkájának, hanem otthon- és közösségépítőként kivesszük részünket egymás szolgálatában. Ha kérés és noszogatás nélkül felkínáljuk, közösbe tesszük időnket, pénzünket, figyelmünket, tehetségünket, erőnlétünket, egyszóval szolgáló szeretetünket, mert az imává magasztosul. Ha nem azt akarjuk, hogy minket kiszolgáljanak, hanem azt keressük, hol van ránk szükség – Krisztushoz hasonlítunk A megváltás ügyét szolgáljuk, ha nem elvárjuk mások segítségét, hanem mi állunk készséggel szeretteink rendelkezésére. Amikor felajánljuk szolgálatainkat családunk-népünk-egyházunk javára, máris „elsők lettünk” az Úrnál.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Valami még hiányzik belőled… – gondolatok évközi 28. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Pixabay

1. Esdekeltem, s leszállt rám a bölcsesség lelke… (Bölcs 7,7–11)

A héber bölcsességi irodalom, habár az ókori Kelet közkincse, mégis magasabbrendűbb és sajátosabb a keleti életbölcsességeknél, mert minden esetben kapcsolatban áll a személyes istenhittel. Az Ószövetség legfiatalabb könyvét, a Bölcsesség könyvét a hagyomány Salamonnak tulajdonítja. A könyv szinte megszemélyesíti a bölcsességet, amelyben nem nehéz felfedeznünk Isten Szentlelkét. Az Isten lelke által vezérelt szív bölcsességét nem a tudásban vagy könyvtárunkban kell keresni, hanem bensőnkben, és ami életvitelünkön is megmutatkozik. Mit ér a megalapozott tudás, mit érnek a gyakorlati ismeretek, ha valaki nem tud mit kezdeni velük? Platón szerint nem az a bölcs, aki sokat tud, hanem aki tudja, mitévő legyen. Egy kortárs filozófus szerint pedig az okos kijavítja azokat a hibákat, amelyeket a bölcs el sem követ…

2. Isten szava eleven és átható, élesebb minden kétélű kardnál…(Zsid 4,12–13)

Isten igéje szó szerint belehasít lelkünkbe, és megmagyarázhatatlan módon áttüzesíti azt. Ha nyitott szívvel olvassuk, személyesen szólít meg. A lelkiismeret hangja mellett leginkább szava által szól hozzánk.

3. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába…(Mk 10,17–30)

Egyes bibliamagyarázók szerint, a teve és a tű foka szokatlan szembeállításának konkrét alapja állítólag a gyalogos számára szolgáló kicsiny kapu volt Jeruzsálem városfalában. Ezen nagy állat, egy csomagokkal felmálházott teve (kamélosz) nem tudott bemenni a városba. De Keleten léteztek olyan közmondások is, amelyekben az elefánt és a tű foka szerepelt. Egyes másolatokban kamilosz szó szerepel, ami hajókötelet jelent. A hajókötelet sem lehet áthúzni a tű fokán… Mindenesetre ez a kiélezett beszédforma – amely a vidék legnagyobb állatát a legkisebb réssel állítja szembe – valójában szemléletes figyelmeztetés a gazdagság veszélyeiről. Jézusnak az a célja vele, hogy elgondolkodtasson, felrázzon, önvizsgálatra késztessen. Nem mintha a gazdagok nem jutnának az üdvösségre, inkább azért, mert a Krisztus-követés sokkal nehezebb, ha az anyagiak teljesen lefoglalnak minket.

Szemben más evangélistákkal, Márk Jézus követésére helyezi a hangsúlyt. Jézusnak mindjárt rokonszenves lesz ez a fiatalember, aki jó mesternek szólítja őt, és gyermekkora óta minden parancsot hűségesen megtart. Az a kérdés hajtja, mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet? Jézus látja, hogy az ifjú nem éri be az átlagos törvénytisztelettel, a kevéssel, és testreszabott tanácsot ad neki: menj, add el, amid van, oszd szét a szegények között, így kincsed lesz az égben, aztán jöjj és kövess engem. Személyesen motiválja, és készteti a még nagyobb jó megtételére. A lelkigyakorlat elkezdődött.

Erre a kezdeti mosoly az ifjú arcára fagy, lelkesedése alábbhagy, és leverten távozik. Amikor szembesült volna a sok helyett a teljességgel – feladja. Jézus szabaddá akarta volna tenni őt: hagyja a csudába vagyonát, az csak gond, függőség, elnehezíti a szívet, önzésbe zár és megkeményít. Visszariadt az isteni nagylelkűségtől. Vagyonát többre becsülte. Azzal, hogy szétosztotta volna, enyhített volna az égbekiáltó igazságtalanságon gazdagok és szegények között. Egy fantasztikus lehetőségtől esett el. Jézus nem parancsolta, hanem tanácsolta neki – mint ahogy szentek, szerzetesek a történelem folyamán mind a mai napig lemondtak és lemondanak a vagyon birtoklásáról –, hogy szívét felforrósítsa, hogy teljesen az övé legyen.

Vajon mi hiányzik még belőlünk? Miközben egyre emelkedik az életszínvonal, és kényelmünk érdekében szinte mindent feláldozunk: lelkünket, eszményeinket, értékeinket… Hajtunk, meg gürcölünk, gyűjtünk, és folyton az árleszállításokat figyeljük. Bevásárlólistánk egyre hosszabb, és a legyen ön is milliomos-féle vetélkedőket tátott szájjal figyeljük, titkon arra gondolva: erre a kérdésre én is tudom a választ?! Nem látunk tovább zsigeri vágyainknál, elidegenedtünk Istentől, ő már nem is hiányzik…

A gazdagság nem bűn, de veszélyforrás. Korunk banánhéja, amelyen könnyedén elcsúszhatunk. Jézus szavai megdöbbentenek. Bizonyos ésszerű kereteken túl a túlzásba vitt anyagi hajsza kapzsivá és lelketlenné, örök sóvárgóvá és elégedetlenné zülleszt mindenkit, szegényt és gazdagot egyaránt. Vannak szegény gazadagok, s gazdag szegények. Jézus figyelmeztetése elsősorban azoknak szól, akiknek szíve a pénzükben van. Nekik, de egyúttal mindazoknak, akik nyomába szegődnek, hallatlan ajándékot kínál fel. Nem teszi kötelezővé, de ajánlja: „állítsuk át” szívünket, időnket, energiánkat Istenre és felebarátainkra. Akkor leszünk a legszabadabbak és a legboldogabbak.

A gazdag ifjú elszomorodott és meghátrált. Kilépett a világ világosságának fényköréből. Beleütközött birtoklási szenvedélyének határába és visszarettent. Ezzel kiderült az is, hogy vallásossága csak jogkövetésből, teljesítményből állt. Mi már tudjuk: a tíz parancs betartása csak az alsó határ! A minimum. Jézus követése viszont az újszövetség többlete: a szeretet odaadása. Személyében Isten országa nyílt meg köztünk, amely „duzzad, mint a megkelesztett kenyér, növekszik, mint a palánta, terebélyesedik, mint a fa. Mindent mozgásba lendít. Embereket indít cselekvésre” – írja Sulyok Elemér bencés.

A Krisztus-követés nem annyira tanok, paragrafusok betartása, sokkal inkább egy találkozás-szülte döntés. Aki Jézussal találkozik, az nem tud ellenállni vonzásának. Bátran vállalja a lemondást és az elvesztést, nemcsak a „százannyiért” cserébe, hanem a „ráadásért” is, hisz ez maga az örök élet. Már itt a földön megtapasztalja a hiánypótló teljességet.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Házasodni vagy elválni? – Gondolatok évközi 27. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Pixabay

 1. Nem jó az embernek egyedül. (Ter 2,18–24)

A házasságok az égben köttetnek. Az életfogytig tartó szövetség intézményét Isten „találta ki”. A házasságban a legszorosabb kapcsolat jön létre férfi és nő, két emberi személy között, ami egyben az élet titokzatos továbbadásának jele és helye. Férfi és nő együtt testesítik meg az ember fogalmát, a házasságban pedig – mint férj és feleség – egyenrangú társként hordozzák Isten titkát. A héber nyelvben az asszony szó az is(férfi) szónak nőnemű alakja: isa.

2. Jézus… Isten irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált. (Zsid 2,9–11)

Jézus Krisztus mint igaz Isten és igaz ember egyszerre fölötte áll az angyaloknak, de kisebb is náluk, hogy megtestesülésével és megváltásával felemelje az embert.

3. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.
(Mk 10,2–16)

A mai kor írástudói és farizeusai is azzal torkollják le az egyházat – maradinak és idejétmúltnak nevezve házasságról, nemiségről alkotott felfogását –, hogy „ilyen a világ, minek az a papír, minket ne kényszerítsen senki, jobb, ha nincsenek kötöttségek. És különben is, mit szól bele a pap vagy a pápa, aki azt sem tudja, mi a házasság, hisz nem él benne”… Mint ahogyan az orvos sem operálta ki saját szívét, hogy fogalma legyen egy szívműtétről. És a futballbírók jelentős része sem volt élfocizó…

A női egyenjogúság és a nemi szerepcserék világában – ahol egyre gyakrabban találkozunk nőies férfiakkal és férfias nőkkel – a feleség nem akar „lábjegyzet lenni férje élettörténetében”, egyes országok majdnem házassági rangra emelik az ún. élettársi kapcsolatot. Pedig az is világos, hogy aki csak majdnem érte el a vonatot, az lekéste.

Jézus az Isten által teremtett rendről nem nyit vitát. Hiába szeretnék a farizeusok Mózesre hivatkozva a válás igazolását keresni. Ő visszautal Isten eredeti tervére. Isten a férfit és a nőt egymásnak teremtette, hogy felbonthatatlan kötelékben, életre szóló szövetségben, visszavonhatatlan döntéssel együtt járják az élet útját. Azzal, hogy kölcsönös hűségben és termékenységben az élet gyarapodását szolgálják és munkálják, a Teremtő szándékát valósítják meg.

A felbonthatatlanság, a kizárólagosság vágya szívünkbe van kódolva. Ezt jelzik a fiatal szerelmesek vallomásai, az a szent naivitás, amellyel a paradicsomi állapotokat idézik. Hiába a „felvilágosult” korszellem, a szabadelvű média próbálkozásai, hiába a sok beteges eltévelyedés és istentelen lazítás (lásd gender-ideológia, fogyasztói szemlélet, szingli életmód, egyneműek házassága, abortusz törvényesítése és hasonlók), hiába a szabadidős keresztények az irányú szándéka, hogy lejjebb tegyék az erkölcsi mércét. Az egyház nem áll a kinyilatkoztatás fölött, de nincs is alárendelve a világ elvárásainak. Jézus Krisztus akaratának megfelelően ma is védelmezi a házasság szentségét, a tiszta szerelmet „a maga feltétlenségében, tisztaságában és kizárólagosságában”
(B. B.) Vallja, hogy az erkölcsi törvényeket, az élet alapértékeit nem lehet meg-, illetve leszavazni. Az egyház nem a társadalomhoz és kordivatokhoz méri magát, hanem zsinórmértéke az örök Isten. Prófétai küldetése Krisztus lelkületéből táplálkozik.

A házasság Isten féltve őrzött kincse. Ezért teherbíróbb a házasság szentségén alapuló családi kötelék, mert Isten akaratára és a vele való állandó, mély, személyközi kapcsolatra épül. A házastársak nem egymástól, s nem is a házasságtól lesznek boldogok, hanem attól, hogy egymás kölcsönös szeretetében és elfogadásában felismerik Istent. Az agapét: szeretlek, mert vagy, úgy, ahogy vagy, mert szereteted az Úr szeretetének lenyomata. Ebből merítenek erőt az újrakezdéshez, a megbocsátáshoz, ahhoz, hogy ne szürküljön el kapcsolatuk, hogy megbecsüljék a másikat, és folyton bizalmat szavazzanak egymásnak.

Bruno Ferrero története szerint egy aranylakodalmas házaspár ünnepségén előjött a kérdés: – Mi a titka a jó házasságnak? A ragyogó arcú ünnepelt, háziasszony pedig ezt felelte: – Tudjátok, az esküvőm napján elhatároztam, írok egy tízes listát a férjemnek azon rossz tulajdonságairól, amelyeket hajlandó leszek minden körülmények között elnézni. Erre megkérdezték tőle: – És mik voltak azon a listán? Az asszony elpirulva azt felelte: – Az a lista sosem készült el. De valahányszor a férjem valami olyasmit tett, amivel felmérgesített, azt mondtam magamban: Szerencse, hogy ez rajta van!

A házasság hosszú utazás ismeretlen tájra. Elhatározzuk, döntünk és belevágunk, bár nem látjuk előre a váratlan eseményeket. De kézbe vehetjük a térképet, az útikönyvet, megismerhetjük a hely történelmét, tudva azt, hogy az oroszlánt nem jelzi a térkép. Nem takaríthatjuk meg az önálló döntéseket, szükség lesz személyes bátorságra, gyors cselekvésre, megfontolt helyzetfelismerésre, józan ítélőképességre. Nem az ígéret földje, de az benne a szép, az a csodálatos kihívás és kaland, hogy Istennel együtt gyalogolhatunk az ígéret földje felé, akár 40–50 éven keresztül, mint az izraeliták. Közben nyeljük a port, szenvedünk a hőségtől, de rábukkanunk néhány oázisra is, amelytől azt érezzük, sőt meggyőződtünk arról, hogy megérte. Megtaláltuk azt az utat, amit Isten nekünk szánt. Fejlődik, érik személyiségünk, kilépünk önzésünkből, gazdagítjuk egymást, és eggyé válnak gondolataink, érzéseink. Isten tapintatos szeretetét fedezzük fel házastársunk titkában, amikor gyengéden magunkhoz szorítjuk, amikor a gyermek felkéredzkedik ölünkbe, és unokáink csillogó tekintete elárulja, hogy a szülők mennyire szeretik egymást.

Aki szeretetben odaadja magát a másiknak, feltétel nélkül – az szent. Ezért is szentség a házasság. Isten maga kísér el bennünket házas állapotunkban, és egy életre elkötelezi magát velünk.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű