Lépj kapcsolatba velünk

Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus

Az Eucharisztiáról őszintén

Közzétéve

Szentségimádás - Fotó: Pixabay

Az Eucharisztia előtt az ember vagy őszinte, vagy nincs is ott. A megszólítás, a megkérdezés, hogy mit jelent számomra az 52. Eucharisztikus Világkongresszus ténye, valóban megtisztelő. Annál is inkább, mert 2020-tól Nyitrára, Bangha Béla SJ szülővárosába kaptam kinevezést mint egyetemi lelkész. Eddigi helyem, Kassa idén ünnepli a helyi jezsuita vértanúk 400. évfordulóját. Ahogy azokról, úgy most Banga Béláról sem szabad megfeledkeznem. Ő volt az, aki felhívta figyelmünket egy lányra, s ezzel egy szinte feledésbe merült erényre: az Isten országát építők alázatára. A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Emlékkönyvében így ír erről a lányról Bangha atya:

„Tamisier Mária Márta, mihelyt tervei teljesülését biztosítva látta, egyszerre szerényen háttérbe vonult. Még huszonegy kongresszuson vett részt, mindegyiken ott volt, de sohasem szerepelt többé, csak az ájtatos és hódoló tömegben húzódott meg és onnan imádta az Urat, akinek a modern világ rengetegében utat készített a társadalmi diadalra.”

Manapság is az emberek két csoportra osztódnak: vannak, akiket a reflektorfény vonz, ott érzik hivatásukat, mások (ál)szerényen valahol hátul (templomban a kórus alatt) húzódnak meg. Mindig sokkal kevesebben voltak azok, akik, hogy hatékonyabban tudjanak dolgozni Isten szőlőjében, inkább a háttérben dolgoztak. Ilyen lehetett az a lány is, akiről írni szándékozom, rendtársam tollaival ékeskedve (őt idézve).

„Az eucharisztikus kongresszusok voltaképpeni kezdeményezője egy francia leány, Tamisier Mária Márta, boldog Eymard lelkigyermeke, aki különösképpen ugyanabból a délfranciaországi városból, Tours-ból származott (szül. 1834. november 1-jén), amelyben a valóságos jelenlét első kétségbevonója, tours-i Berengár élt […]. Tamisier Márta már kora gyermekségétől fogva körül volt véve az Oltáriszentség tömjénillatos légkörével. Elsőáldozása olyan volt, mint a korabeli francia kislányoké. Semmi különösebb nem történt egész életén át: mintha Isten a mai korban nem annyira misztikusokkal, mint inkább átlagemberekkel akarná véghezvitetni világraszóló terveit. A Tamisier-házban sokszor megfordult Dupont abbé, egy fehérhajú pap, aki szerfölött serénykedett az Oltáriszentség imádásának terjesztésében és sikerült is neki 1849-ben bevezetnie Tours-ban az éjjeli szentségimádást… (a kislány ekkor 15 éves).

Tamisier Mártát is meglepte a zárdába vonulás vágya; (ezt) a zárdaiskolai nevelése is elősegítette […]. Húszéves volt, amikor egy szikár s örökkön mosolygó abbé, Eymard Péter Julián lelkivezetése alá került, aki a Szentségimádó-papok Társulata (a szakramentinusok) mellé egy szentségimádó női kongregációt is akart szervezni. Nagy szerepet szánt ebben Tamisier Mártának, aki szerint: »Bárhogy lesz, ne feledje, hogy az Oltáriszentségnek fel kell ragyognia az egész világon!« Később a rongyos francia koldusok és útszéli csavargók apostola, Chevrier abbé, a lyoni szent pap volt Tamisier lelkivezetője, aki a plébániai éjjeli szentségimádásokat honosította meg mindenfelé. »Ennek oka még egy középkori eucharisztikus csodára vezethető vissza.»”

Puss Sándor SJ – Fotó: Fábián Gergő / ma7.sk

Ahogy Páter Bangha leírja, „egy zűrzavaros kor kezdetén, 1873 nyarán (június 29.) látta Paray-le-Monialban Tamisier Márta azt a megkapó jelenetet, amikor a legnagyobb hitrombolás idején hatvan francia képviselő és a hívők ezernyi tömege ünnepélyesen felajánlotta Franciaországot az Isteni Szívnek. Felvetődött Tamisier lelkében a gondolat, milyen szép lenne, ha az Oltáriszentségben személyesen jelenlévő Krisztust csakugyan a társadalom királyaként és megváltó forrásaként lehetne elismertetni. Hogyan kellene ezt tenni, még nem tudta, de mint eszmény ott lebegett előtteLüttichi Szent Juliánna, aki az Úrnapért esztendőkön át fáradozott, s Alacoque Szent Margit, akinek műve szintén csak másfélszáz év múlva hajtott igazi virágokat. Eleinte Tamisier Márta valami áhítatos sejtésként eucharisztikus zarándoklatokat szervezett […]. Márta mindenfelé szervez, ír és lelkesít, röpiratban is terjeszti eszméjét A társadalom megmentése az Oltáriszentség által címmel. A szervezkedés eredményeként meg is indult elég népes zarándoklat több megyéből és 1874 júliusában nagy hívősereg gyűlt össze Avignonban. Ugyanazon év augusztusában új zarándoklat indult Arsba, hogy Vianney Szent János halála évfordulóján eucharisztikus kegyelettel hódoljon a Szentnek. Mermillod, a száműzött genfi püspök ezzel kapcsolatban továbbment és »eucharisztikus kongresszus« gondolatával próbált foglalkozni.

A következő, 1875. év májusában már ilyen kongresszusnak nevezhető az az eucharisztikus zarándoklat, amely Douaiben öt püspök elnöklésével s ötvenezer hívővel sereglett össze. Ezen elhatározták, hogy minden évben nemzeti eucharisztikus zarándoklatokat szerveznek s azt külön kongresszussal fogják bezárni, amelyen főleg Jézus szociális királyságával fognak foglalkozni. Tamisier ötszáz neves francia férfivel kérőívet íratott alá, Dubois püspökkel áldást és beleegyezést eszközölt ki XIII. Leó pápától, majd művének keresztülvitelével szerzetescsaládokat akart megbízni. Ám kérését három szerzetesrend is elhárította, hiszen közelgett a szerzetesüldözés kitörése, mely földönfutóvá tett tízezer francia szerzetest. Tengernyi nehézség (ráadásul Tamisier betegsége, melynek oka kimerültség volt) ellenére mégis összeült a francia katolikusság első nemzeti eucharisztikus kongresszusa épp ezekben a sötét napokban, 1875 szeptemberében Faverneyben, ahol minden templom zsúfolásig megtelt zarándokokkal s a kongresszust a város melletti nagyréten kellett megtartani. »…de az adott politikai helyzet e téren kilátástalannak bizonyult. A franciaországi akadályok végett Belgiumban látta a lehetséges folytatást.«

A szentéletű vak párizsi püspökkel, Ségurrel mindent elintézett Tamisier Márta s már-már a pápához került az ügy, amikor a belga választási és iskolaharcok miatt az egész terv kútbaesett. Tamisiert ekkor Hollandiába küldték tervével. A hivatalos tényezők egyelőre ott is kivihetetlennek tartották az egész ügyet, visszaküldték Tamisier iratait Ségurnek, ő pedig lemondóan és a sok kellemetlenségtől megtörten visszaadta az egészet Tamisiernek azzal, hogy ez a »mi vágyunk csupán a mi élő hitünk és égő szeretetünk egyszerű kívánsága”, mely megvalósulhatatlan abban a világban, amelyben »megnövekszik a gonoszság és sokakból kihűl a szeretet« (Mt 24,12). Tamisier csakugyan az Oltáriszentség vándorkoldusa lett: három országot is bejárt és tervével mégis koldusszegény maradt…”, olvassuk Bangha atya tanulmányában. Más forrásokból tudjuk, hogy élete későbbi szakaszában aktívan, anyagilag is támogatta a szegényebb papnövendékeket. Mindez azután történt, hogy megismerkedett, bár gazdag, mégis szentéletű emberekkel, akik végül is átsegítették az indulási nehézségeken és megélhette a nyugodtabb, békés éveket: „Amikor már minden reményből kifosztottan állt a mozgalom, akkor volt legközelebb az isteni segítség. Tamisier párizsi munkatársai: a bankár De Benque és De Nicolay gróf az akkor már élénk észak-franciaországi iparvárosnak, Lille-nek akkor már igen előnyösen ismert eucharisztikus életére hívta fel Tamisier figyelmét, s mindjárt kérték is a két szentéletű lille-i gyáros, Vrau Fílibert és Féron-Vrau Kamill közreműködését. Ezek kapva kaptak a gyönyörű eszmén és Duquesnay cambraii érsekkel megalakították az első szervezőbizottságot, elkészítették a programot és az egész világ katolikusainak meghívására elindultak Rómába.”

Most pedig itt állunk az 52. kongresszus előtt… mindebből mi a tanulság? Ha az ember lelkesen teszi is a dolgát, ha meg is találja kora szent embereit, minden indulás nehéz. A nagy dolgok indulása nagyon lassú és nagyon nehéz. Ez az egyetlen biztos jel, hogy jó úton haladunk, s ha mindenek ellenére kitartunk, békésebb időket is megélünk. Persze ehhez azt is meg kell tanulnunk, hogy a kellő időben félreálljunk, átadjuk a stafétát a fiatalabbaknak. Hadd fejezzem be írásomat azzal az idézettel, amellyel indítottam: Tamisier Mária Márta, mihelyt tervei teljesülését biztosítva látta, egyszerre szerényen háttérbe vonult. Még huszonegy kongresszuson vett részt (1910. június 12-én halt meg), mindegyiken ott volt, de sohasem szerepelt többé, csak az ájtatos és hódoló tömegben húzódott meg és onnan imádta az Urat.

O.A.M.D.G.!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

1989-ig akik nem ismertek Frankie-nek hívtak,– tudni illik minden földalatti szerzetesnek volt egy-egy álneve. Akik meg csak látásból ismertek, egy Jean Reno-t láttak bennem. Kaptam is pár ilyen testhezálló feladatot a titkos földalatti egyházban. Még jóanyám se tudta, - aki 1960-ban hozott a világra, hogy fia jezsuita lett. A helyi magyar gimnázium elvégzése után előbb egy állami árvaházban, majd Szlovákia akkori egyetlen onkológiai intézetében helyezkedtem el. Mindkét munkahely lehetőséget teremtett egyrész betekintést szerezni az emberi nyomorúságba, másrészt a munka mellett elvégezni a szerzetesi főiskolát (is). 1992-ben szenteltek pappá, majd küldtek rendi elöljáróim Rómába, hogy egy konkrét lelkiségi területen szakosodjak, amit szerencsémre szabadon választhattam. Mivel az ún. szexuális forradalom kellős közepén voltam tinédzser, így abból idővel kinőve a film, a virtuális világ okozta szenvedélybetegségek váltak szívügyemmé. Ahhoz, hogy normális maradhassak Kárpátalja és Erdély nyújt a mai napig táptalajt. A renden belül járhatnám a nagyvilágot, de az én világom a Kárpát-medence – itt igyekszem segíteni a kisebbségben élő magyarokat, szerkeszteni a katolikus.ma –t.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű