Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Az Isten tart a kezében engem! – interjú Timár Sándor P. Asztrik OFM kaplonyi házfőnökkel

Közzétéve

Tudom, kire bíztam az életemet, kit szolgálok, kire várok. Az után megyek, aki szeretett engem, és önmagát adta értem

Szülőfalujában, Csíkszentmiklóson, a Szent Miklós tiszteletére szentelt plé-bániatemplomban mutatott be szentmisét november 16-án Timás Sándor P. Asztrik OFM kaplonyi házfőnök, plébános, pappá szentelése 25. évfordulóján. Ez alkalomból beszélgettünk az ezüstmisés atyával.

– 1964. június 10-én született Csíkszentmiklóson, hitgyakorló családba. Hogyan emlékszik vissza a családi légkörre, mit adott a lelki fejlődéseben, hogyan bonta-kozott ki ferences és papi hivatása, és kik voltak ezen a téren meghatározó szemé-lyek?

– Egyszerű, de vallásos családban születtem. Nagyon sokat köszönhetek szüleimnek. Az élet nagy ajándékát és főleg, hogy megkereszteltettek, ami Isten gyermekévé és az Anyaszentegyház tagjává tett. Nagyon sokat köszönhetek nagymamáimnak, testvéremnek, volt plébánosaimnak, Oláh Áronnak, Gergely Fülöpnek és Gergely Gézának. Különös hálával gondoltam az Istentől kapott sok ajándékáért, amellyel gyermek- és ifjúkoromban elhalmozott, egészen a ferences, illetve a papi hivatás kegyelméig. Sokszor kérdezték meg tőlem gyermekkoromban, hogy mi szeretnél lenni. A válaszom egyértelmű és lelkes volt: pap! Emlékszem erre a kérdésre, de nem emlékszem, hogy a felelet az enyém volt-e, vagy VALAKIÉ, AKI mindig mellettem volt. Azt tudom, hogy már jött is a következő kérdés: És miért szeretnél pap lenni? Erre nem tudom, hogy mit feleltem akkor. De a szemináriumi, illetve a ferences képzés alatt erre a kérdésre nagyon sok és lelkes választ adtam: azért szeretnék szerzetes, pap lenni, hogy az emberek között legyek. Hogy segítsem őket. Hogy Istennel legyek. Hogy üdvözüljek. Hogy jó legyek és jót tegyek. Hogy szeressek. Azért, mert… Azért, mert… Azért, mert Isten így akarta, és én nem tudtam ellenállni az Ő akaratának. Most újra és újra hallom: Miért vagyok pap? Miért vagy pap? Kiért? Miért? Mit csinálsz? Hogyan csinálod?

Először 1974-ben, 4. osztályos koromban, a szülőfalumban tartott adventi lel-kigyakorlat alkalmából találkoztam Stelli Benedek ferences atyával. Akkor ő mondotta nekem, hogy „belőled papot imádkozok”. Lehet, hogy soha többet nem jutott ez eszébe, de 20 év múlva, 1994-ben mint ferences papok, együtt szolgáltunk Vajdahunyadon. Majd 1975-ben a nagyböjti lelkigyakorlatot Bartok Albert ferences atya tartotta, és az akkori plébános úr Oláh Áron megkért, hogy kísérjem el az atyát a filiába Borzsovába. Gyalogosan mentünk, így útközben, beszélgetés közben elmondtam az atyának, hogy én olyan szeretnék lenni, mint ő. Az atya nagyon kedvesen elmondta, hogy sajnos nem lehetek, mert a ferencesek nem vehetnek fel a rendbe senkit, ugyanis a rendet feloszlatták. De az atya azt tanácsolta, hogy ha szeretnék egyházi iskolába menni, akkor majd 8. osztály után jelentkezzek a gyulafehérvári Kántor Iskolába, miután leértettségiztem kérjem a felvételemet a Teológiára, és meglátom, majd lesz lehetőség arra, hogy ferences szerzetes legyek. És ez a lehetőség 1990-ben lett, amikor kértem a felvételemet a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartományba. Isten kegyelméből azóta 29 év telt el.

– 25 éve tett örökfogadalmat a Kisebb Testvérek Szent István Királyról nevezett Rendtartományba. Mit jelent önnek a ferences lelkiség, hogyan élhető meg a mai társadalomban?

– Assisi Szent Ferenc gazdag kereskedőcsaládban született. Világias életéből megtérve Krisztust akarta követni, figyelve a felszólításra, amit a San Damianó-i feszületről intézett Hozzá a Megváltó: „Menj, Ferenc, építsd újjá Egyházamat, mely omladozik.” Ferenc egész életében nem akart semmi mást, mint úgy élni, ahogyan Krisztus tanította. Az evangéliumi életre vágyott, és megalkuvás nélkül járta annak útját. Amikor Szent Ferencre gondolok, gyakran szemlélem az Ő kicsinységét, alázatát, Isten minden teremtményére kiterjedő szeretetét. Ferenc egyik fontos jellemzője a kicsinység és alázat. A másik ilyen jellemző az a végtelen, feltétel nélküli szeretet, amellyel az egész mindenséget testvérként átölelte – az embereket, a madarakat, mindenféle állatokat, bogarakat, a természetet…, sőt még a „halál nővér”-t is. Nem véletlenül emeltem ki a fenti két tulajdonságot. Gyakran gondolok arra, hogyan érhető el számunkra, hogyan gyakorolhatjuk ezt az erényt. Érzem a fontosságát, de vajon miért olyan fontos? Assisi Szent Ferenc Krisztus parancsának hűséges Követője. Krisztus mindnyájunkhoz így szól: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Ti is úgy szeressétek egymást.” Szent Ferenc életében ennek a felszólításnak hűséges követését láttam meg. Ferenc nem mérlegelt, nem ítélkezett a szeretet gyakorlásával kapcsolatban. Nem akarta saját maga megítélni, hogy ki érdemel szeretetet, mert tudta, hogy nem a mi dolgunk ennek megítélése. Tudta azonban, hogy ha feltételek nélkül szeretünk, akkor szívünk a jó Isten szeretetének csatornájává, eszközévé lesz; tudta, hogy ha szívünk nyitva van az emberek felé, akkor szívünkön keresztül az Úr érinti meg az embereket, és Ő gyakorolja a szeretetet. A szív eme nyitottságához pedig alázatra van szükség, hogy ne akarjuk akadályozni, hogy az Úr szóljon szívünkön keresztül.

–    25 éve szentelte pappá Jakubinyi György gyulafehérvári érsek. Melyek voltak eddigi szolgálati helyei, az egyes helyeken milyen lelki gyümölcsökkel gazdagodott?

– 1994. november 12-én volt a pappá szentelésem a csíksomlyói Kegytemplomban, még három ferences testvérrel együtt. 25 éves papi életem alatt három helyen működtem: 1994–2003 között Vajdahunyadon segédlelkész, majd plébános, 2003–2011-ig a csíksomlyói kegytemplom igazgatója voltam, 2011-től Kaplonyban vagyok házfőnök és plébános. Most visszanéztem, és látom a 9 évet, a vajdahunyadi szolgálatot. Fizikailag nagyon strapáns volt az egyházközség szolgálata, de a nyitott lelkű és szívű emberek között nagyon szép volt, otthon éreztem magam, nem éreztem a súlyát. Majd jöttek a szép csíksomlyói évek. Először megijesztett a kegyhely szolgálata, de a sok szép szolgálat és igényes lelkű hívek, a búcsúk és más lelki programok szervezése, levezetése, felejthetetlenné tette számomra. Azután a Kaplonyban töltött rendkívül szép és boldog 8 év. Az ottani hívek, felnőttek, fiatalok, gyerekek szeretete, ragaszkodása tette és teszi ma is széppé az ottani szolgálatomat.

Sokat gondolkodom azon, hogy kitől mit kaptam. Sok nagyon fontos hely van számomra, ahol sok szép órát töltöttem el kedves emberek között. A számvetésem nagyon felszínes és hézagos lenne, ha kihagynám belőle, hogy ferences szerzetesként, papként mit csináltam jól, mit csinálhattam volna jobban, mit rontottam el. És mivel az ember hiú természetű, azt is megkérdezi magától ilyenkor, hogy marad-e utánam itt valami maradandó. A sok kérdés közül talán ez utóbbi a legnehezebben megválaszolható. Mert milyen maradandó dolgot hagyhat maga után egy pap, ha nem épít templomot, vagy nem ír könyvet? Ez a hivatás olyasmi, mint a tanároké, nehezen mérhető az eredménye, hiszen, aki a szószéken vagy a katedrán áll, az többnyire beszél, de mint tudjuk, a szó az elszáll…

–    Mit jelent az Ön számára, hogy ezüstmisés?

– „Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára.” „Tudom, kinek hittem” – ezt írta Szent Pál apostol Timóteusnak. Tudom, kire bíztam az életemet, kit szolgálok, kire várok. Az után megyek, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Ezzel a hálával a szívemben ünnepeltem meg szülőfalumban az ezüstmisémet.

– Milyen mottót választott és miért?

– A 137. zsoltárból választottam jelmondatot: „Áldom szent nevedet, hűséges szeretetedért.” Nem véletlenül. Ennek igazságát ízlelteti velem Isten gyerekkorom óta. Határhelyzeteknél ezt az igét hozta elém.

Gyermekként az ember úgy érzi, lehetőségek sokasága áll előtte. Annyi mindent kezdhet az életével. E lehetőségek között számomra az egyik az volt: ferences pap leszek. Ez vonzott, mert láttam, éreztem, ebben a hivatásban a legnagyobb odaadással is mindennap csak várjuk a csodát, amit valójában Isten tud végezni az emberi szívekben, mert Ő a lelkek igazi pásztora. Éreztem, hogy ebben a hivatásban nem én tartom kézben a dolgokat. Az Isten tart a kezében engem! Én ezt elhittem. Azért állok ma itt. És az azóta eltelt években tapasztaltam, hogy így van. Hogy ott, ahol éppen a szolgálati helyem van, az Úr a kezében tart, és örömöm van abban, amit tehetek.

–    Keresett szónokként ismerjük, számos lelkigyakorlatot, triduumot vezetett, búcsús szónoknak hívják. Hogyan készül ezekre az alkalmakra?

– A felkészülésben az a legnehezebb, hogy megkapjam, mire van szüksége az adott közösségnek. Isten üzenetét kell közvetítenem.

Manapság nagyon szükség van egy átfogó szemléletű tanítói munkára, amely során nemcsak megtérnek az emberek, hanem fel is tudnak nőni a keresztény érettségre. Ezért arra törekszem, hogy minden prédikációnak legyen egy központi üzenete, egy kulcs-igazsága. Ennek nagyon egyértelműnek kell lennie, mindennek rá kell mutatnia, és ezt kell „felemelnie”. Olyan prédikációkra van szükség, ami után ha tíz embertől megkérdezzük, hogy mi volt a lényege az igehirdetésnek, nem tízfélét mondanak, hanem ugyanazt. Ekkor volt központi az üzenetem. Az előzetes olvasmányélményeim formálják a gondolkodásomat. Gyakran találok olyan idézeteket, melyek jól illusztrálják a témát. Ha ilyenre bukkanok, igyekszem belefoglalni a prédikációmba.

A személyes életemben, a szolgálatomban gyakran történnek olyan események, amelyek szintén érdemesek rá, hogy megemlítsem őket. A felkészülés legfontosabb szakasza a megértett igazságok alkalmazása a saját életemben. Időt hagyok magamnak arra, hogy a hétköznapi életemben gyakorlattá váljon mindaz, amit a Szentírásból nyertem. Sokkal hitelesebben és gyakorlatiasabban tudom Isten üzenetét átadni, ha a szöveg nemcsak értelmem, hanem az életem szűrőjén is keresztülmegy.

–    Gyakran hallunk arról, hogy ma nehezebb az evangéliumot hirdetni, sok ember mond nemet a „klasszikus egyházra”. Lelkipásztorként a plébániákon, ahol szolgált és szolgál, mire helyezi a hangsúlyt? Ezen alkalmakra, hogyan választja meg a témákat, és mi az, amit a hallgatóival ilyenkor meg akar osztani?

– Az egyház nagy problémája ma: megküzdeni azoknak a tömegeknek a közömbösségével, amelyek számára az evangélium már túlságosan ismerős dolog. Jézus beszédének nem a tartalma hatott rendkívüli módon. Nem az tűnt fel hallgatóinak, amit mondott, hanem az, ahogyan mondta. Nekünk is erre kell helyeznünk a hangsúlyt.

–    Lelkipásztorként hogyan látja, milyen kihívások előtt áll ma az egyház, különösképpen a helyi részegyházmegyék a lelkipásztorkodást illetően?

– A napokban került kezembe Robert Sarah bíboros „Esteledik, a nap már leme-nőben” című könyve. Ebben a könyvben olvastam a következő nagyszerű gondolatokat: „Ne féljünk kimondani: az Egyháznak mélységes reformra van szüksége, és ez csak a mi megtérésünkkel valósul meg. Az Egyház egysége négy oszlopon nyugszik, ezekre kell épülnie lelki életünknek és minden cselekvésünknek: az imádságra, a katolikus tanításra, Péter szeretetére és a kölcsönös szeretetre.” Assisi Szent Ferenc is hallotta az Úrtól: „Ferenc! Menj, és építsd újjá Egyházamat.” Azt írja a továbbiakban Robert Sarah bíboros, és ez mindannyiunknak szól: „Építsd újjá hiteddel, reményeddel, szereteteddel! Építsd újjá imádságoddal és hűségeddel! És akkor neked köszönhetően Egyházam újra az én házam lesz.”

– Melyek papi életének legkedvesebb élményei, emlékei?

– Szemléletessé tenni 25 év történéseit lehetetlennek tűnik, de ha arra gondolok, hogy 13 770 szentmisét, 502 keresztelőt, 351 esküvőt, 545 temetést és számtalan gyóntatást és betegellátást végeztem ez idő alatt, fogalmat alkothatunk a bejárt útról. A papszenteléstől kezdve a plébániai munka, az elsőáldozások, a bérmálások, a zarándokutak a Szentföldre, a Szűzanya és más szentek zarándokhelyeire, a 2008-ban az akkori Szentatyával, Benedek pápával való lourdes-i találkozás, a kórustalálkozók, a csíksomlyói pünkösdi búcsúk, a sok szép ünnep, mind megannyi élmény és emlék, amelyek építőkövei voltak papi és szerzetesi életemnek.

–    Mit gondol, melyek azok a gyakorlatok, amelyek bennünket, világi hívőket megtarthatnak és megerősíthetnek az egyházban, ebben a rohanó világban?

– Bill Peckman atyát szeretném idézni ebben a kérdésben: „Kezdjük azzal, hogy ismét a természetfelettire fókuszálunk. Azután Isten elsődlegességét visszaállítva az életünkben, kezdjünk ismét szembeszállni a világi kultúrával. A világban élünk, de nem a világnak. Kovászok vagyunk, világosság, só, és minden egyéb képletes leírás, amit Jézus a sajátjaira használ. A szemünk a célon kell, hogy legyen. A szemünk Krisztuson kell, hogy legyen.”

Benedek Enikő
Az interjú nyomtatásban is megjelent a Hargita Népe hasábjain.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű