Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Az IVT legfontosabb üzenete: Ne legyetek szomorúak! – Interjú Huszti Zoltán káplánnal

Közzétéve

Huszti Zoltán atya helyiekkel Panamában az Ifjúsági Világtalálkozón - Fotó: Huszti Zoltán személyes képtára

Etelközi viseletben vezette Huszti Zoltán káplán (Budapesti Magyar Szentek plébánia) a panamai Ifjúsági Világtalálkozón résztvevő magyar csoportot. IVT-s tapasztalatairól kérdeztük.

– Zoltán atya részt vett a Panamában rendezett Ifjúsági Világtalálkozón. Mi indít egy káplánt, hogy a fiatalokkal együtt részt vegyen ezen a hatalmas eseményen?

A válasz nagyon egyszerű. Kedves barátom az ifjúsági referens az egyházmegyében és megkért, hogy én menjek el a találkozóra. Ez a profán része, amit látunk. Hiszem azt, hogy a Szentlélek kívánta, hogy ezekkel az emberekkel, akikkel kimentem a zarándoklatra meg kellett ismerkednem és azokkal is, akik fogadtak bennünket.

– Papként hogyan élte meg a találkozót?

Pap is voltam, vezető is és zarándok is. Sokszor kegyelmi segítséget tudtam nyújtani mind a fogadó családoknak, mind pedig a zarándok társaimnak; legyen szó akár szentségkiszolgáltatásról, áldásról, vagy éppen imádságról. Számomra mégis a most alakult kapcsolatok adták a legnagyobb impulzusokat. Ezekből élek. Legfontosabb tapasztalat az volt, hogy közös dolgokat fedeztünk fel. Sok helyről jöttünk az országból sok sok egyházmegyét képviselve. Úgy éreztük és hisszük is, hogy a Szentlélektől közös küldetést kaptunk a közelgő Eucharisztikus Kongresszusra, hogy összefogó módon munkálkodjunk a Magyar Katolikus Ifjúság egységén.

Zarándokcsoportok találkozója az IVT-n

– Együtt táncolt és énekelt a fiatalokkal. Milyennek találja az ott tapasztalt dicsőítési módokat?

Az ott tapasztalt dicsőítési módok valamennyire a vérmérsékletből fakadnak. Ehhez hozzájárul az időjárás állandó meleg állapota és az embereknek az élethez való hozzáállása is. Nem rejtik sohasem véka alá az érzelmeiket; ha szomorúak akkor azt hamar megmutatják. Ha vidámak, nagyon nagy erővel kifejezik; így lehet mondani, hogy lendületes, erőteljes állandó érzelemkifejezésben élnek. Magyarországon a csendes dicsőítéseknek talán nagyobb a hagyománya. Ha megnézünk egy szentségimádást, sokszor csendben zajlik és az Úrral való bensőségességre koncentrál. Úgy gondolom, hogy ami eltanulható tőlük az a belső igények őszinte kifejezése. Tehát ha az Úr arra késztet, hogy táncolj, mint akár Dávid az ő ládája előtt, akkor tedd meg, ha pedig a csendre hív és sokszor hív, menj be bátran a templomba és figyelj a te mesteredre.

– Mi az Ön legkedvesebb IVT-s élménye?

Panamában esténként, amikor hazaérkeztünk a programokról, a fogadó családok tagjai minden nap csoportosan vártak bennünket a templom előtt, hogy hazakísérhessenek bennünket. Megvárták az utolsó érkező embert is. A mindenféle nyelvi akadályok ellenére is szeretettel kérdezgettek minket a napi programokról. Megöleltek, megcsókoltak bennünket mint hazaérkező családtagokat. Meleg étellel, frissítő itallal vártak bennünket, és teljesen az otthon bensőségességét nyújtották.

Áldás a repülőtéren

– Milyennek látta, tapasztalta Ön mint pap az ottani Egyházat? Miben tér el az itthonitól?

Evvel kapcsolatban meg tudok fogalmazni egy képet. A mi egyházunk itt Magyarországon és Európában is hasonlít egy hatalmas, öreg tölgyfához, amelynek a gyökerei mélyek, erősek. Ismerik a hagyományokat és sok mindent megéltek már. Ha kívülről megnézzük ezt a fát, talán egy csonkot látunk tarvágás után. Ágak itt-ott, hajtások azért vannak rajta. A közép-amerikai egyház pedig hasonlít egy fiatal dzsungelnövényhez; hatalmas, szép zöld levelekkel, piros virágokkal, sárga gyümölccsel. Gyökerei, hagyományai pedig a fiatal növényre jellemzőek. Nem szeretném azt mondani, hogy van itthoni meg az ottani helyzet. Azt tapasztaltam, hogy a világegyház egy egyetlen csodálatos paradicsomkert, amibe beletartozik a mi fánk is, meg ez a burjánzó növény is. Ki tudjuk egymást egészíteni életenergiával és hittel. Csak kérni kell a segítséget tőlük, hogy imával, lendülettel, a Szentlélek közvetítésével segítsék meg a mi tölgyünket, hogy újra hatalmas, erős fává nőhessen és például, amikor majd nekik szükséges a mi segítségünk, oda tudjuk hajtani védőágainkat. Egyetlen kertről van szó, ismétlem egyetlen csodálatos paradicsomkertről: ez a világegyház Krisztus akarata.

– Zoltán atya ősi magyar öltözetben látogatott el a találkozóra. Mi vezette Önt erre, illetve mit kíván üzenni ezzel? Hogyan reagáltak öltözetére a zarándokok?

A ruha Wieber Marianne jelmeztervező saját, kézi varrású alkotása. Az ősi magyar öltözék abban segített bennünket, hogy jobban észrevegyék amúgy is kis létszámú csoportunkat. Nagyon sok jó helyzetet generált. Rengeteg közös fényképet készítettünk mindenféle népekkel. Egyik barátom hortobágyi csikósnak öltözött. Így könnyebben megjegyeztek bennünket, magyarokat.

– Megtekintve a helyszíni tudósításokat, felvételeket kimagasló és tapintható öröm, szeretet és hit sugárzik a fiatalokról és az őket kísérő atyákról. Ha szétnézünk a közösségeinken, a miséken, akkor ez nem mindig jellemző. Hogy lehet ezt itthon is megvalósítani?

Kaptam a Szentlélektől egy üzenetet. Szent II. János Pál azt mondta: “Ne féljetek!” Úgy gondolom az idei világtalálkozó legfontosabb üzenete: Ne legyetek szomorúak! Kérlek, te is mutasd meg a benned lévő örömet, amit az evangélium által kapsz, amit mások által kapsz, amit az Isten minden nap bőven ad neked. Ne rejtsd véka alá! Soha ne titkold, hogy Krisztushoz tartozol! Beszélj erről mindenkinek és akkor meglátod, hogy gyümölcsöt hozol, és ennek a gyümölcsnek a szépsége a többiek számára is kívánatos lesz. Meg fogják kérdezni, hogy honnan van mindez és éppen általad, a te örömöd által fogják megtapasztalni az emberek, hogy közöttünk van az Isten országa. Ámen!

A BonumTV Délelőtt című műsorában is beszámolt az IVT-ről Huszti Zoltán és Radnai Kinga.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Interjú

Merjük elmondani a fiataloknak, hogy szépek vagytok, örülünk nektek, veletek vagyunk! – Interjú Bíró László püspökkel

Közzétéve

Bíró László tábori püspök - Fotó: kapmegyer (flickr)

Kórházban, egy átlagos szobában fogadott Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke. Várnom kellett, amíg megérkezik, ugyanis 3 órát egy hideg műtőben vizsgálták és elhúzódott a vizsgálat. Nincsenek jó hírei. A püspök atya ennek ellenére vidáman és barátságosan köszöntött, egészségügyi állapotával ellentétes öröm és remény jellemzi. Kacag, viccelődik, őszintén beszél. A Házasság hete rendezvénysorozat kapcsán készítettem interjút a családreferens püspökünkkel fiatalokról, jegyességről, házasságról, családról, válásról és özvegységről.

– Sokan követték figyelemmel és kísérték imával kórházi kezelése idején, most hogy érzi magát?

Köszönöm szépen az imádságokat. Tulajdonképpen egy hosszú betegség elején vagyok még mindig, bár már 14. hete kórházban vagyok. Műtétek sorozata előtt állok. Egy nagyon sajátos szövődményét kaptam meg a diabétesznek, amire próbáltam mindig vigyázni. Nekem sosem volt cukrom tulajdonképpen, mert mindig vigyáztam rá, ennek ellenére egy sajátos szövődményét kaptam meg. Ez egy nagy misztérium, hogy miért kapja meg az is, aki vigyáz rá és miért nem kapja meg az, aki sosem vigyáz rá. Ezt nem tudja senki sem. Nálam a makro keringés, a nagy keringés, a fő keringés nagyon jó és ép, szép a lábam, nem sebes. Sosem volt az, bár ilyen rémhírek terjengnek rólam. A mikrokeringés az, ami elakasztotta a lábamat, a csontjaimat belül nagyon gyenge keringés éri és emiatt nagyon hosszadalmas ez a kezelés. Nagyon ritka betegség és kevés gyakorlata van a magyar egészségügynek ennek a kezelésére. Nagyon nagy szeretettel és igazából hozzáértéssel kezelnek itt Pécsett és bízom benne, hogy ennek a kezelésnek a gyümölcse az lesz, hogy szobán belül tudok saját lábamon közlekedni. Tehát ha odateszik a hűtőbe a vacsorámat, akkor ki tudom venni és nem kell valakit riasztani, hogy vacsoráztasson meg. Ennyi tulajdonképpen a távlat.

Az aktivitásom megszűnik. A régiek azt mondták, hogy per peedem apostolorum, azaz az apostolok lába által közlekedtem, magyarul gyalog. Hát most éppen az apostolok lába tűnt el a testem alól és így most egy eléggé helyhez kötött papi praxist fogok gyakorolni. A lényege az egésznek az, amit szeretnék mondani, hogy a pap az konszekrált, fölszentelt ember, a házas is az, ahogyan a pápák újra meg újra mondogatták. Most nekem a konszekrációt ebben a szobához kötöttségben kell hogy megélnem, hogyha a legpozitívabb kimenetele lesz ezeknek a kezelésimnek. Még egyszer köszönöm az imádságokat –ahogy mondtam az elején-, abból élek. A jó kedvem is abból van. Az imádságból fakad.

Bíró László püspök előadást tart – Fotó: YouTube

– Házasság Hetében olyan jó tapasztalni, hogy néhány napig írnak, cikkeznek, előadásokat tartanak a családi élet alapját képező házasság fontosságáról. Mire alkalom, püspök atya szerint, a Házasság Hete?

Ismerjük a fogalmat, pláne ahol ortodoxok is laknak: fényes hét. Én azt gondolom, hogy a Házasság Hete a jó Isten kegyelméből Magyarországon a házasok, a házasság ragyogó hetévé változott. Én kezdettől fogva részt veszek a Házasság Hetének a szervezésében és nagyon meglepett engem is az, hogy mint egy vákuum szívta be a magyar társadalom a házasság hetét. Társadalmi, felekezeti hovatartozáson, a különbözőségeken túllépve egy gyönyörű hete ez a házasságnak. A kormány, az egész társadalom rá van hangolva, hogy pozitívan szóljunk a házasságról. Az elején még nem volt ilyen erős ez a társadalmi és állami ráhatás a Házasság Hetére illetve a házasság szemléletére. Kezdettől fogva az írott média, az elektronikus média a társadalom ezen a héten pozitívan szól a házasságról, a családról, az életről. Ez nagyon nagy ajándék. A társadalomban valamikor arról cikkeztek, hogy mennyivel olcsóbb egy abortuszos ágy, mint egy szülészet. Ebben a társadalmi közegben hála Istennek egy nagyon-nagyon pozitív hang szólal meg az élet, a házasság, a család védelmében.

– Magyarország családpolitikája és családpasztorációs hálója is már sok jó példát adott, mégis adódik a kérdés: mit tehet az Egyház, mit tehetnek a lelkipásztorok vagy a közösségek azért, hogy a házasságban élők megtalálják erőforrásaikat, ápolják és gyarapítsák a kapcsolatukat a hétköznapokban?

Szinte közhelynek számít részemről, hogy az Egyháznak az ereje a prevencióban van. Tehát vigyázni, óvni az egészséges házasságot és szolgálni az egészséges házasságok kapcsolatát. Én azt gondolom, és magamnak is mint pap így fogalmaztam meg a saját ars poeticámat, hogy a pap az a kapcsolatoknak a szolgája. Akár vertikálisan, akár horizontálisan. Azt gondolom, hogy a házasság szolgálata az a kapcsolatok szolgálata. Nagyon fontos, hogy a házasság önmagában erősödjön, hogy a jó házasság kapcsolata erősödjék. Én azt látom, hogy ahol a jó házasságok összetalálkoznak, csoportot alkotnak, ott megszületik az élet. Nem azért, mert a papjuk azt mondja, hogy „nosza, rajta”, hanem mert valóban hitben és szeretetben növekednek azok az emberek. Van bátorságuk a hitben és a szeretetben elfogadni reménységben az életet. Azt mondanám a találkozás, a kapcsolatok erősítése a cél. Az egész, de most beszéljünk csak a magyar társadalomról, a magyar társadalom hivatása, hogy ne atomizálódjon tovább, hogy a kapcsolatok megmaradjanak, erősödjenek. Visszatekintve a papi életemre -most 45 éves pap vagyok-, annyi maradt meg a papi szolgálatomból emberileg, amennyi kapcsolat körülöttem megszületett. És ezek a kapcsolatok nélkülem működnek már, hála Istennek. Azért szinte rokoni kapcsolattá válnak. Ezt mondja az ősegyház testvéri kapcsolatnak. De valami egészen csodálatosan szép világ ez. Éppen most betegen tapasztalom meg. Ez a kapcsolatrendszer hordoz most a betegségemben.

Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke a Family Summiton – Fotó: csalad.hu

– Ferenc pápa az Amoris Laetitia-ban írja, hogy közös a felelősségünk abban, hogy a házasságra készülőket nem megfelelően támogattuk a házasságra való felkészülésben. Említi, hogy a felkészítő találkozások egyben a kerügma örömének hirdetése is kell legyen, nemcsak életvezetési tanácsok. Mit tudunk tenni, hogy hatékonyak legyünk a jegyesek felkészítésében?

Ez egy nagyon jó kérdés. Ferenc pápa tisztán látja a helyzetet. Sajnos félek tőle, hogy nagyon sok olyan népszerű házasságra való fölkészítési kurzus működik akár a hazánkban, akár a határokon túl is, amelyek életvezetési tanácsokat osztanak. Életvezetési tanácsokat mindenki tud adni! Ugye: nem szabad elválni, hogy a kis újadat meg kell fogni, ha sikerül a nagy újadat is. Ezek fontos dolgok, de nem erre van szükség. Sokkal nagyobb összefüggésben működik a házasság. A pápának az Amoris laetitiá-ból idézett gondolata is ezt mondja, hogy kerügma. A kerügma négy tényezőből áll: tanítás, tanúságtétel, liturgia és közösségépítés. Ezen a négy ponton kell találkoznia a házasságra való fölkészítésnek. Nem elég pragmatikus tanácsokat adni, hanem szükség van egy nagyon mély tanításra. Benedek pápa szokta mondani azt, hogy szükségünk van a házasság és a szeretet igazságának a hirdetésére. A szeretet és a házasság nem katolikus fogalom, hanem antropológiai valóság. Nem szabad eltérni. Az antropológia, nagyon mély emberközpontú, emberre épülő valóság. Ugyanakkor a házasság és a szeretet túl lép az antropológiai dimenziókon, ami belegyökerezik Istenbe. Tehát tulajdonképpen a házasság a szentháromságos Isten valóságába gyökerezik. Éppen ma valahol volt erről szó, a mai szentírási szakaszok kapcsán, hogy az Istenképmásiságunk az nem az értelemben és a szabad akaratban nyilvánul meg elsődlegesen, hanem a kapcsolatban. Az, hogy én mennyire élem meg az Istenképmásiságomat az a kapcsolatomról szól. És erről megfeledkezünk, erről az antropológiai és teológiai dimenzióról. Akkor mondhatunk tücsköt-bogarat, de nincs többé mélysége annak, amiről beszélünk. És nincs mélysége a házasságunknak. Ezt igazából egy interjú keretében nem lehet kifejteni, de nagyon-nagyon mély valóság ez. A szeretet és a házasság igazságát kell hirdetni, ami az Isten igazságából gyökerezik. A másik a valóságos közösségek létrehozása, aminek éppen a haszonélvezője vagyok. Tehát amikor nemcsak ilyen sajnálkozás, meg társai, hanem amikor törődünk egymással. Ez sok házas csoportban nagyon szépen megvalósul. De nem biztos, hogy működik özvegység vagy házassági válság szintjén. Ez egy nagyon nagy felelősség és feladatunk. Erre nagyon oda kellene figyelnünk a megözvegyült emberekre, és Benedek pápa szavaival élve, akik nem képesek tükrözni Isten teljes szeretetét a saját kapcsolatukban, amit Jézus Krisztus állít elénk. Ők is továbbra is, amint az Ferenc pápának a vesszőparipája, továbbra is megkeresztelt emberek maradnak. Nagyon fontos lenne odafigyelni. A közösség nem egy ilyen szeressük egymást féle hangulat, hanem szolidaritás és csak a szolidaritásban nyilvánul meg, hogy valós közösség vagyunk-e vagy látszatközösség. Hangulatiság vagy pedig egy kirándulás a hétköznapokban. A közösség, a liturgia, az Egyház, a hétköznapoknak az istentisztelete és a vasárnapoknak az istentisztelete, az eucharisztia. A liturgiának bele kell épülnie a katolikus családba. Ez egy másik, a harmadik pedig a tanúságtétel. Hála Istennek nagyon sok szép házasság van és nem szabad nekünk örökké siratni a házasságot. Észre kell venni az egészséges házasságokat és megszólaltatni őket. A sok-sok tanúságtételből élhetnek a családjaink.

– Családbarát Egyház. Mi ennek az aktualitása, kihívása vagy mik a hiányosságaink ezen a téren Magyarországon és a Kárpát-medencében? Hogyan formálható ennek tudata? Mik lehetnek az ide elvezető út szakaszai?

Nyílván más a helyzet Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján. Mindegyik részt ismerem, hisz sokat jártam mindegyik területen. Azt mondom, az Erdély érzi legkevésbé az egymásra szorulást, a találkozásnak a fontosságát. A partiumi részek azok talán jobban érzik, hogy rászorulunk egymásra, a felvidéki világunk is nagyon szétesett. A Délvidék is ugyanez, bár ott a Bánát és a bácskai rész azért különbözik. Igazából néhány nagyon buzgó lelkipásztornak köszönhetjük, hogy a Bánátban és a Bácskában nem távolodtak el egymástól a katolikus családok.

A családbarát Egyházban azt gondolom, otthon érzik magukat az emberek. Ez sok mindent jelent. A családbarát egyházközségben örülnek egy párkapcsolatnak. Ki mondja ma egy fiatal szerelmes párnak, hogy szépek vagytok, örülünk nektek, büszkék vagyunk rátok. Ki mondja? Nem azt mondja a szülő is, a lelkipásztor is nekik, hogy „vigyázzatok, nehogy valami bajt csináljatok?!” Tehát kimondani a fiataljaink felé, hogy szépek vagytok, veletek vagyunk, örülünk nektek. Itt kezdődne a családbarát Egyház. Persze vissza kellene menni távolabbra is. Nagyon fontos az, hogy Kodály Zoltánt szoktuk idézni, hogy a gyereknevelés az 9 hónappal a gyerek édesanyjának a születése előtt kezdődik. Nagyon-nagyon korán. Az óvodai oktatásunkban mennyire jelenik meg a házasság, a család szépsége? Tehát egy picit gyerekkortól. Éppen most februárban lesz itt Máriabesnyőn egy nagyon szép együttlét, bízom benne. Azt a címet adtuk neki, hogy „Útban a jegyesség felé”. Ha beszűkülünk a jegyesoktatásnak a szűkösségébe, akkor nem készítjük föl a házasságra. Amikor jegyes oktatásra jönnek a fiatalok, már minden készen van. Minden eldőlt. És hogyha csak pusztán a testiségre épül egy kapcsolat, akkor nem lesz stabil alapja. Akkor talán borítékolható a válás. Itt nagyon messze kell kezdeni, egészen újra kell gondolni azt a bizonyos házassági katekézist. Messze a jegyesség előtt kell kezdeni.

Nagyon érdekes: én sok esztendőn, évtizeden keresztül tartottam szerelmes hittant vagy páros hittant és sosem maradtak el a fiataljaim, mert nagyon-nagyon itták a szót. Nem én beszéltem, hanem ők beszéltek. Egymástól tanultak. Nagyon nagy bátorítást kaptak, hogy hogy is kell tulajdonképpen udvarolni. Miről kell beszélgetni, mi az egésznek a tartalmi része. Hogy ne az ösztönnek a szintjén maradjon egy kapcsolat. Amikor ez így van, akkor az nagyon szép és nagyon vonzó, de nem sokáig tart.

Nagyon összetett a családbarát Egyház. Tanulgatjuk ezt. Valamikor nem volt erre szükség, mert volt család. Most nincs család, nagyon a nulláról vagy a mínuszból kell indulni, hogy eljussunk oda, hogy a család saját értékrendünk szerinti házasság, családkép alakulhasson ki az elkövetkezendő nemzedékben. Aztán a másik az, hogy megfelelő közösségi terek alakuljanak ki. Ebben már a magyar állam is segítőkész. Legyenek közösségi tereink, ahol a házaspárok, a házasságra készülők találkozhatnak egymással, találkozhatnak hiteles házasságokkal. Aztán végül a családbarát Egyház törődik a válságba jutott családdal és törődik az özvegységre jutottakkal is. Ez mind családbarát Egyház. Sokkal többet lehetne meg kéne erről beszélni, de ennyi fér bele az interjú keretei közé.

Bíró László püspök Farkas Béla atya aranymiséjén – Fotó: YouTube

– Együtt vagyunk Isten nagy családja, házasok, papok, szerzetesek, de özvegyek, egyedülállók, elváltak és más rendkívüli életállapotban élők. A családpasztorációban hogyan figyeljünk a nehéz helyzetben élő, nem házas testvéreinkre?

Benedek pápa is mindig mondogatta, hogy akik nem tudták megélni Krisztusnak a szeretetét a házastársi kapcsolatban továbbra is az Egyház tagjai. Ne érezzék magukat másodrendű állampolgároknak az Egyházban. Nos, ez hogy tud megvalósulni? Például úgy, hogy vannak olyan szolgálatok az Egyházban, amelyeket ők is elvégezhetnek. Ha a megkeresztelt ember házasságot köt azért ő tudja, hogy mi a házasság. Ő arról a házasságról álmodik. Vagy saját hibájából vagy párja hibájából, akármilyen szerencsétlen eset miatt nem valósult meg az álom. Nos ezért nem szabad őt kitagadni az Egyházból. Továbbra is bele kell vonni az Egyház közösségébe. Nyilvánvaló olyan területeken, ahol nem ez a központi kérdés. Van elég szolgálat az Egyházban, amit rá tud bízni az egyházközség. Ne érezze magát másodrendű állampolgárnak, másrészt pedig az egészséges családok segítsék a gyereknevelésben, hívják meg különféle együttlétekre, kirándulásra őket, hogy lássanak az ő gyerekeik is egész családot. Nagyon nehezen alakul ki egy egészséges attitűd a zátonyra futott házasságok irányában.

– Mi van Püspök Atya szívében most, mit szeretne elmondani, üzenni az olvasóknak?

Örülök annak, hogy vagyunk, hogy van katolikus ma. Most nem az oldal címére gondolok, hanem a katolikus családokra, a katolikus fiatalokra, akik szentségi házasságról álmodnak. A fiatalokat arra bátorítom, hogy ne féljenek. Nagyon sok rossz házasságot láthatnak ma, talán a szüleiké is az, nagyon sok felbomlott házasságot láthatnak, de ne higgyék azt, hogy a házasság élhetetlen életforma. Higgyenek abban, hogy a házasság ma is élhető életforma. Sőt az egyetlen jövőt adó életforma. Hála Istennek nagyon sok lakodalmat, gyémántlakodalmat, ezüstlakodalmat áldhatok meg és ezek nagyon nagy bátorítások a jövő számára. Egyházunk szorgalmazza is, hogy ünnepeljük meg a házassági évfordulónkat, hogy bátorítást nyerhessenek a következő nemzedékek arra, hogy a házasság szentsége élhető. És ebben higgyünk mindnyájan. Szóval van katolikus ma!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Interjú

Hivatás, papság, paphiány – Interjú Dallos Tamás püspöki szertartóval

Közzétéve

Dallos Tamás püspöki szertartó (Pécsi Egyházmegye) - Fotó: Loósz Róbert

Udvardy György pécsi megyéspüspök minden hónap első csütörtökén szentségimádást, majd szentmisét tart a papi hivatásokért. Ha épp nincs Pécsen, akkor ott, ahol tartózkodik. Február 7-én 17 órától a Székesegyház Corpus Christi kápolnájában csatlakozhatnak imáikkal a hívek a főpásztorhoz, aki 2018 februárjában Dallos Tamás püspöki szertartót nevezte ki hivatásreferenssé. Őt kérdeztük az elmúlt egy év tapasztalatairól, hivatásról, paphiányról.

– Az elmúlt években egyre többet hallunk arról országos szinten, hogy szerzetes- és paphiány van. Plébániákat összevonnak, egy szolgálatot teljesítő papra sokkal több közösség hárul, mint korábban. Hogy jutottunk ide?

Erről a kérdésről sokat lehet hallani mostanság, nagyon sokan meg is válaszolják. Gyakran előhozzuk azokat a statisztikákat, amelyek arról szólnak, hogy évekkel ezelőtt ennyien voltunk, most már csak annyian vagyunk. Szerintem sokszor a számok önmagukban becsapósak lehetnek. Az egyik egyházmegyéről olvastam, hogy alig több mint 110 plébániájuk van, amire jut 90 aktív lelkipásztor, akiknek az átlagéletkora 45 év, és ezek az atyák általában 2000 fős közösségeket vezetnek. Megjegyzik, az, hogy abban az egyházmegyében szinte minden közösségnek van egy papja a sajátos településszerkezetnek köszönhető, mivel nem aprófalvas körzet. A mi egyházmegyénk kimondottan aprófalvas körzetnek számít, sok kicsi apró településsel. Valószínűleg sokaknak a pécsi egyházmegye hallatán beugrik, hogy itt teljesít szolgálatot a rekorderként emlegetett atya, aki 28 település lelkipásztori ellátásáért felelős. Amikor ezt a számot halljuk, leírjuk, vagy egyszerűen csak megpróbálunk belegondolni abba, hogy ez mekkora nagy falat lehet egyetlen embernek, akkor tényleg megfogalmazódik a vágy, de jó lenne, ha többen lennénk. Másrészt az a kérdés is fölmerül, hogy hová tart az Egyházunk, mi fog történni és persze hogyan jutottunk ide és mit tehetünk.

– Tamás atya! Mi a papság értelme? Miért lesz valakiből pap?

A szabadon választott elköteleződés Isten és az emberek szolgálatára, a meghívott ember személyes válasza Isten hívására. Tulajdonképpen egy élet személyes válasza arra a belső vágyakozásra, amely mindenki szíve, lelke mélyén másra szól. A mi esetünkben a papságra szól. Rengeteg öröm van a papi életben, ugyanúgy, ahogy nyilvánvalóan a házas életben vagy bármely más hivatásban is. A papra kitüntetett feladatot bíz a Jóisten a krisztushívők közösségében: jelesül, hogy mint kiválasztott és erre fölszentelt személy, Krisztusnak, a Főnek személyében gyakorolja a tanító, kormányzó és megszentelő hatalmat, és így pásztorként gondoskodjon az ő népéről.

– Milyen feladatokat lát el hivatásreferensként?

Szent II. János Pál pápa Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában azt mondja, hogy a hivatásgondozás első számú felelőse az egyházmegyében a püspök, és neki kell, hogy gondja legyen erre a feladatra. De számos munkatársat választhat maga mellé. Még azt is mondja a pápa, hogy a püspök azt se feledje el, hogy igen nagy segítséget kaphat az egyházmegye papságától, amikor ők együtt és felelősen összefognak a hivatások keresésében és előmozdításában. Úgy gondolom, hogy hivatásgondozó referensként nem egyszemélyű felelőssé kell válni, hanem a közös feladatunk élére állni, segíteni és koordinálni. Kell egy személy, akinél a szálak összefutnak a kapcsolattartás tekintetében azokkal a fiatalokkal, vagy adott esetben akár idősebbekkel is, akik a hivatásgondozás látóterébe kerülnek egy hittanos közösség, vagy egy plébánia életében.

A programok szervezése, a hivatástisztázó alkalmak szervezése is fontos feladat. De az is, hogy az iskolákba elmenjünk és tanúságot tegyünk arról, hogy mit jelent papként élni.
Amikor püspök úr rám bízta ezt a feladatot, akkor két területet jelölt meg. Egyrészt összefogni és a kapcsolattartást segíteni az egyházmegye hazai és külföldi szemináriumokban tanuló papnövendékei között, másrészt pedig egy tervszerű foglalkozást azokkal a fiatalokkal, akik elhívást éreznek erre a hivatásra.

– Ma azt látjuk, hogy nem elég vonzó a papi hivatás, de ugyanakkor talán már a családos sem. Ön hogy látja? Mitől válik vonzóvá a papság?

A mai világ viszonyai között is lehet vonzó ez az életállapot egy mai fiatal számára is. Hiszen látjuk, hogy a fiatalok, akiket különféle társadalmi változások megsebeznek, erős vágyakozást éreznek arra, hogy legyen valami, ami vonzerővel bír az életükben. Keresik azt, ami hiteles és keresik a személyes kapcsolatokat. Több papnövendék körében végzett felmérés például megerősíti azt, hogy a papnövendékek 90%-a számára az Istentől való elhívásuk fölfedezésében, felismerésében és a papi hivatásra szóló döntésük meghozatalában nagyon fontos szerepe volt a lelkes, aktív és örömteli lelkipásztori szolgálatot végző plébánosukkal vagy káplánnal való személyes kapcsolatnak. Ez egy nagyon fontos hivatásgondozó feladata lehet minden papnak.

– 2013. június 22-én szentelték pappá Tamás atyát. Ennek lassan 6 éve. Hogyan találta meg, fedezte fel Ön papi hivatását? Hogy lett pap?

Sokszor azt gondolják az emberek, hogy, ha valaki papnak megy, akkor biztos ultra katolikus családból származik és akkor ez így adott. Az én esetemben ez nem így volt. Mi amolyan „ünnepnapi keresztények” voltunk. Nővérem is, én is meg voltam keresztelve gyerekkorunkban, de csak karácsonykor jártunk el templomba. Általában mindig apukám kísért el bennünket, édesanyám egyéb otthoni teendőket végzett. Határozottan emlékszem, hogy nem szerettem templomba menni, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Megfoghatatlan volt ez gyerek fejjel. Aztán következett egy érdekes fordulat. Egy utcában laktunk keresztanyukámékkal és az unokatestvéreimmel, akik nagyjából velem egy idősek. Egyik szeptemberben, amikor mentek beiratkozni a plébániára hittanra, akkor becsöngettek hozzám is, hogy ugye én nem jártam eddig, de volna-e kedvem elmenni. A mai napig is emlékszem, fogalmam sem volt, hogy mi az a hittan, de ha ők mennek, akkor persze én is elmegyek velük –gondoltam. Beiratkoztam, elkezdtem járni a hittanra és onnantól kezdve nagyon felgyorsultak az események. Lassan a szüleim is elkezdtek egyre inkább visszatalálni a hit útjára saját életükben. Nehéz egy-egy pillanatot felidéznem, mert egyszerűen csak azt tudom, hogy beszippantott ez az egész egyházias világ. Hétről-hétre hallani az evangélium tanítását, a szentek életéről, a hitünk igazságairól. Eljártunk vasárnaponként szentmisére is. A korombeli fiúk meghívtak nagyon hamar a ministráns csoportba is, így én is elkezdtem az oltár szolgálatát. Ez volt a következő lépcsőfok, ami nagyon-nagyon elkezdett megmozgatni valamit bennem. Alig, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem ezzel a világgal, plébános váltás következett be nálunk. Oda került egy fiatal pap, Kövesi Feri atya személyében, aki rendkívül aktív volt, fiatalokra nyitott. Az ő személyes papi élete nagy hatással volt rám akkoriban. Láttam, hogy ez egy vonzó élet, egy nagyon szép szolgálat és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy én is szeretném ezt végezni. Teltek, múltak az évek, aztán a gimnáziumot is kimondottan eszerint választottam, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumot. Persze serdülőkor évei alatt azért jöttek különböző hatások, nekem is újra és újra kellett reflektálni az életemre. De valahogy mindig volt egy belső bizonyosság a papságra vonatkozóan. Ezért gondoltam azt, hogy ez az én hivatásom, ehhez vannak megfelelő képességeim, adottságaim, amiket kibontakoztathatnék. Így jött el az, hogy a szemináriumba jelentkeztem. Összességében tehát egyfajta páli fordulatról nem tudok beszámolni, hanem inkább azt mondanám, hogy mindig egy adott életkori sajátosságnak megfelelően az Úr körültekintően gondoskodva élesztgette, bontogatta a szívemben a gondolatot és hívogatott önmaga felé.

– Van egy olyan társadalmi jelenség, hogy, ha egy fiatalban jelentkezik a papi, szerzetesi hivatás utáni vágy, akkor a környezete megpróbálja lebeszélni róla. Ön hogy vélekedik erről? Helyes magatartás? Mit tanácsos ilyenkor tenni szülőként, rokonként?

Döbbenetes volt az a beszélgetés, amikor még otthon voltam, de a plébániai közösségben tudták, hogy a papságra készülök. Egyik édesanya, akinek nagyjából velem egykorú fia volt, azt mondta: „milyen szép hivatást választottál, a szüleid is büszkék lehetnek.” Úgy tűnt, hogy ennek a mondatnak a vége ez lesz: Milyen jó lenne, ha az én fiamat is a Jóisten erre hívná. A mondat vége azonban az lett: „milyen szép ez a hivatás, csak az én fiamat el ne hívja az Úristen erre”. Hasonló gondolatokkal gyakran találkozni, elgondolkodtat, vajon milyen lehet az imádság, amiben valaki a papi hivatásokért imádkozik, de hozzáteszi, hogy csak az én családomból ne hívjál el senkit. Úgy gondolom, hogy egy szülőnek, a tanároknak, a nevelőknek az is a feladata, hogy segítsék a fiatalt abban a felismerésben, ami neki szól, és ha ez megvan, akkor ennek a kibontakoztatásában segédkezzenek. Amikor egy szülő nem ezt teszi, hanem lebeszélni akarja valami kibontakozóról, akkor azt hiszem, hogy nagyon nagy károkat okoz gyermeke növekedésében, életében.

Nagyon sokszor azt látom, hogy egy helytelen, rossz pap-kép él az embereknek a fejében. Amikor elmondják, hogy miként gondolják a pap életét és mindennapjait, arra mondjuk én is azt mondanám, ilyen pap én sem szívesen lennék. Ez egy probléma lehet. Fontos feladat a papi élet valóságát bemutatni az embereknek.

A másik, hogy sokszor a szülők úgy gondolják, hogy ha az Egyháznak adják a gyermeküket, akkor elveszítik, tehát az Egyház elveszi őt. Egyöntetű azonban a papszülőknek a beszámolója és tapasztalata, hogy bár megfogalmazódott bennük ez a gondolat, mégis a szentelés pillanatától fogva, amint gyermekük az Egyház szolgálatába állt, azt tapasztalták, hogy méginkább visszakapták őt. Szerintem ez is egy megerősítő tapasztalat lehet, hogy nem kell ettől félni.

– Ez igen csak érdekes aspektusa ennek a kérdésnek. Hogyan lehet tehát a gyakorlatban ezen túllendülni?

A szülők a megismeréssel és a türelmes szeretettel teli támogatással tudnak segíteni gyermekeiknek. Ismerjék meg azt, hogy miről is szól az, amire a gyermekük hívást érez a szívében és szeretettel támogatják ebben. Sajnos a szemináriumi évek alatt sok szomorú tapasztalatot láttunk. Valakit például azzal fenyegettek meg a szülei, hogy ha elmész a felvételire és beköltözöl a szemináriumba, akkor minket felejtsél el… Nagyon fontos a biztos, szeretetteljes családi háttér a hivatás bontakozásában és egészséges növekedésében.

– Ha egy fiatalban felmerül a papi hivatás gondolata, mit kezdjen vele? Hogyan ismerhető fel, hogy tényleg az?

Valahol azt olvastam, hogy a hivatás nem más, mint Isten szeretetteli álma rólunk. Ha ez így van, akkor az biztos, hogy hivatás nem lehet az az élet, ami hazugságokra épül fel és ezért mindig feszültségekkel és nehézségekkel, önellentmondásokkal, boldogtalanságokkal teli életet szül. Ez inkább egy lidércnyomásos álom, mintsem egy szeretettel teli.
Nehéz azt konkrétan megfogalmazni, hogy kinek, mit, hogyan és miként kell tapasztalni, hogy milyen jelek kísérik, mert egy biztos: Isten az üdvösség tervében mindenkinek sajátos és különleges feladatot ad. Nekünk az a feladatunk, hogy akár az egész életünk során keressük, megtaláljuk és betöltsük ezt a hivatásunkat. Ezek sorában ott találjuk a papi hivatást is. Vannak olyanok, akik picit ebbe nőnek bele, és akár a liturgia szeretete, a hittan szeretete, a papi életmód, szolgálat egyes aspektusainak tetszése lehet olyan, ami kezdetben megmozgatja a szívüket.
Vannak olyanok is, akik felnőtt korukban élik át, hogy az eddigi életük nem az az élet volt, amit az Úristen róluk álmodott, hanem valami más és szintén ráébrednek a isteni elhívásukra. Olyanok is vannak, akik pedig gyerekkoruktól fogva vallásos emberként élnek és aztán megint csak egy későbbi időpontban találják meg az életükben. Kinek mik a konkrét mozzanatok és pontok? Ezt nem is lehet általánosan meghatározni. Nincs egy kész recept. Plébánosok, lelkivezetők és hivatásgondozók feladata, hogy ezeket a személyeket beszélgetésekben kísérjék és segítsék a konkrét jelek felismerésében és értelmezésében, hogy valóban papi hivatásuk van, vagy valami más.

– És akkor a nagy kérdés így a végén: paphiány van a Pécsi Egyházmegyében?

Van egy számszerű csökkenés a papság létszámában. Van, aki ezt úgy értelmezi, hogy katasztrófa előtt állunk. Van, aki meg úgy, hogy ebben semmi ijesztő nincs. Alapelv lehet ebben a kérdésben a többször idézett gondolat, nem sok pap kell, hanem jó papok kellenek.

Fotók: Loósz Róbert
via: Pécsi Egyházmegye

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Interjú

Felemelő, megható és egyben riasztó volt az IVT Panamában – Interjú Kiss Zita zarándokkal

Közzétéve

Kiss Zita az Ifjúsági Világtalálkozón Panamában

Kiss Zita debreceni fiatal, a Szólj be a papnak! szervezői csapatának oszlopos tagja.  Néhány helyi társával Huszti Zoltán káplán kíséretében zarándokolt el Panamába, az Ifjúsági Világtalálkozóra. Erről kérdezte a Katolikus.ma.  

– Milyen érzés volt magyar katolikusként részt venni egy ilyen nagy multikulturális, világegyházi találkozón? Hogy érezted magad?

Felemelő, megható és egyben egy kicsit riasztó is.

Felemelő, megható, azért mert sajnos csak néhányunknak adatott meg, hogy ott lehettünk, néhányan tapasztalhattuk meg azt a sok-sok élményt, amit most nehéz lesz továbbadnunk, de igyekszünk. Igazi kuriózumnak számítottunk odakint, sokan kérdezték, hogy Magyarországon milyen nyelven beszélnek, illetve, hogy a magyar nyelv melyik ismertebb nyelvvel áll szoros kapcsolatban. A befogadó családjaink igazi vendégszeretetét, az ottani ima-kultúrát, ima-módot jó lenne átvennünk.

És riasztó is volt, hiszen most, hogy hazajöttünk, rajtunk a magyar fiatalok szeme, most nekünk kell itthonra elhozni a változást!

– Hogy lehet elképzelni egy IVT-s zarándok napját?

A 40 fős magyar csapattal már január 17-től Costa Ricában a Shalom közösség előtalálkozóján vettünk részt. Itt kicsit kötetlenebb volt az időbeosztásunk, a shalomos rendezvények, közös szentmisék, szentségimádások mellett több időt tudtunk a befogadó családjainkkal tölteni, mint később Panamában. Volt olyan nap, amit mindenki a saját családjával töltött. Néhányan egy vízeséshez látogattak el, többek az óceánpartra mentek strandolni, minket ekkor egy helyi búcsúba vittek el, este pedig közösen beszélgettünk a családi házban. Panamába utazásunk előtt az Irazú vulkánhoz volt lehetőségünk ellátogatni, ami egy nagyon szép zárása volt az előtalálkozónknak.

Panamában, az Ifjúsági Világtalálkozó ideje alatt délelőttönként a romániai zarándokokkal együtt vettünk részt Böcskei László nagyváradi megyéspüspök katekézisein, így ekkor saját nyelvünkön tudtunk elmélkedni. Különösen tetszett nekem, hogy püspök atya köztünk volt, bármikor meg lehetett őt szólítani, volt lehetőségünk kérdezni is tőle. Délutánonként a pápával közös programokon vettünk részt (nyitó szentmise, keresztút, virrasztás, záró szentmise).

Magyar zarándokok egy csoportja – Fotó: Kiss Zita személyes albuma

– Melyik a legkedvesebb élményed az IVT-ről?

Számomra a megérkezés és a távozás pillanata volt a legszebb. Megérkezésünkkor hatalmas örömmel vártak bennünket, elmondták, hogy három éve várják ezt a pillanatot, nagyon sokat jelentett ez a fogadtatás nekem is. Kis táblácskákon tartották a családok a neveinket és így jutottunk el hozzájuk.

A búcsúzás mindig nehéz, most sem volt ez másképpen, a panamai San Pedro plébánia hívei és a plébános atya arra kért minket, hogy kézlenyomatainkat helyezzük el a helyi plébánia falán. Ez nagy megtiszteltetés is, hiszen ezek a kéznyomok sokáig ott fognak maradni, emlékeztetve az arra járókat, hogy mi ott voltunk. Cserébe imáinkat kérték, melyet természetesen már akkor elkezdtünk.

– Megváltozott-e benned valami így a találkozó után?

Nekem ez a 2011-es madridi és a 2016-as krakkói világtalálkozó után a harmadik Ifjúsági Világtalálkozó volt, amin részt vettem, így nagy meglepetések nem értek, cserébe a találkozások, az ima-módok, az ima-kultúrák megdöbbentettek.

Volt „Boscós” (az Albertfalvi Don Bosco Katolikus Általános Iskolába jártam) diákként meglepetésként ért, hogy Olaszországtól ilyen távol, Bosco Szent Jánost mennyien ismerik és szeretik. Nem csak az IVT egyik védőszentje volt, hanem még az 1-es metró vonalán megálló is van róla elnevezve, sőt a fogadó plébániánkon egy csontereklyéjét is őriznek, ráadásul az egyik családnál egy őt ábrázoló plakátot fedeztem fel, később kiderült, hogy a család mára már három felnőtt fia szalézi neveltetésben részesült. Öröm volt ezeket a pillanatokat átélni.

Már korábban is érlelődött bennem, hogy Magyarországra változást kell hozni, a fiatalokat jobban be kell vonni a keresztény hitünk gyakorlásába, ez most megerősödött bennem. És úgy érzem, most kell bátran az ott megismerteket előtérbe hozni Magyarországon.

Magyarországi és romániai zarándokok kézlenyomata a helyi plébánia felán – Fotó: Kiss Zita személyes albuma

– Hogyan képzeled el a változást? Mit tennél?

Csodás volt megtapasztalni, hogy a szentmiséken örömmel, boldogan vesznek részt a helyiek. A Miatyánk után vidáman mennek körbe, ölelkeznek, nem szégyenkezve kezet ráznak a mellettük ülővel, ahogyan azt sokan tesszük idehaza. Persze itt előjönnek a kulturális különbségek, de ezt szívesen hazahoznám, bevezetném itthon is!

Nagy élmény volt még, hogy a nálunk általában egy gitárral kísért dalok, náluk különböző hangszerekkel, hangosan, örömmel énekelve szólnak.

Magyar zarándokok egy csoportja Böcskei László nagyváradi püspökkel – Fotó: Kiss Zita személyes albuma

– “Fiatalok, ti vagytok Isten jelene!” – ezekkel a szavakkal bátorított Ferenc pápa. Hogyan élted meg a Szentatya tanításait, homíliáit?

Számomra mindig sokat jelentenek Ferenc pápa szavai. Különösen tetszik, mikor arra kér minket, fiatalokat, hogy beszélgessünk a nagyszüleinkkel, ezt most is említette. Nekem már csak az apai nagymamám él, fontosnak tartom az ő emlékeinek a megőrzését, továbbadását.

Nagyon lelkesítően hatott rám a pápának mind a virrasztáson, mind a záró szentmisén elhangzott beszéde. Bátran kell szembenéznünk a jövővel, nem szabad meghátrálnunk. Komoly, felelősségteljes döntéseket kell hoznunk, nem érdemes halogatni a dolgainkat.

Az, hogy mi nem a jövő, hanem a jelen vagyunk, nagy felelősséggel is jár.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű