fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Evangélium

Az okosak és az okoskodók – Gondolatok évközi 32. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Cathopic

Sebestyén Péter atya gondolatai évközi 32. vasárnapra.
Az evangélium ide kattintva olvasható.

1. A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és könnyen megtalálják, akik keresik. (Bölcs 6,12–16)

Az ószövetség legfiatalabb könyve görög nyelven íródott. Szerzője elsősorban a diaszpórában élő zsidókhoz szól. Bennük erősíti meg a személyes Istenbe vetett hitet, amely messze továbblát, mint a görög filozófia.

2. Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. (1Tessz 4,13–18)

A pogányok hittek ugyan a lélek halhatatlanságában, de nem remélték a test föltámadását és az örök igazságszolgáltatást sem. Ezért bátorítja az apostol a pogányságból megtért tesszaloniki híveket, és fejti ki az ezzel kapcsolatos keresztény tanítást.

3. Míg azok vásárolni jártak, megjött a vőlegény, s akik készen voltak, bevonultak a menyegzőre…(Mt 25,1–13)

„Történt, hogy a nagy király meghirdette jó előre, hogy ha fia nagykorú lesz, nagy lakodalmat fog ülni! Készült is rá az egész királyság! A divattervezők csinos lányokat szerződtettek, és új ruhakölteményeket alkottak az ünnepre. A felsőbb tízezrek jó előre előjegyezték a modelleket, amiket az autógyárosok külön erre az alkalomra gyártottak; a busz- és a légi társaságok különjáratokat hirdettek: Már most takarékoskodjon! jelszóval a középosztálynak, és a szegények kiszámolták, hogy ha azonnal felkerekednek, épp a jeles napra érnek oda. Eljött a várva várt nap, a média nagy zajjal köszöntötte, de a nászünnep előtti éjszakán egy hurrikán pusztított végig az országon, az utak járhatatlanokká vártak, a hidak beomlottak, és a repülőknek nem volt hova leszállni. Így aztán amikor megnyíltak a palota kapui, csak a koldusok álltak ott, akik még a vihar előtt odaértek. És sehol nem volt egy riporter, aki megörökítette volna! Nem garantálom, hogy a hasonlóság mai történésekkel pusztán a véletlen műve!” Kiss Ulrich SJ modern történetét nem véletlenül idéztem…Az utolsó ítéletkor megérkezik a vőlegény, Krisztus, hogy egybekeljen szeretett menyasszonyával, az egyházzal. Hogy mikor, azt pontosan továbbra sem lehet tudni. De szép lett volna ez a tíz szűzről szóló példabeszéd, ha az okosak adnak a butuskáknak az olajból, és akkor azok mentegetőzhettek volna, hogy a szeretet gyakorlása miatt nem maradt nekik (sem…). A jóságos vőlegény még külön díjazta is volna…

Igen ám, de a példabeszéd nem a jótékonykodásról szól. Hanem az örömünnepről, a lakodalomról, amelyet az Atya készít Fiának és jegyesének, a benne hívők közösségének. Erre készülünk egész életünkben. A földi élet Jézus tanítása szerint nem pusztán a születés, növekedés, alkotás, leépülés majd halál ívében játszódik, hanem az örök találkozásra való állandó felkészülés jegyében. Növekedés és fejlődés, kibontakozás és végső beteljesülés, amelyet a halál sem ront el, csak ajtót nyit neki.

Az ószövetség népében is élt a tudat, hogy a házasság Jahve és választott jegyesének szeretetszövetsége, a lét legmélyebb titkát hordozza. Ezért lényegül át a földi szerelem képe az isteni szeretet misztikus himnuszává már az Énekek énekében. Jézus is sokszor használja hasonlataiban a nász, a menyegző, a lakodalom képét. Ő maga is a kánai menyegzőn kezdte nyilvános működését, és mutatta meg isteni erejét.

A zsidóknál egy hétig ünnepelték a lagzit. A vőlegény rokonaival együtt jött a menyasszony házához, hozta a jegyajándékot. A tíz szűz kézben fogott, ovális cserépedényben világító olajmécsessel várt a fogadására. A lakodalmat éjjel tartották. A kikérés elhúzódott, nem lehetett tudni, mikor érkezik a vőlegény.

A példabeszéd értelme nem az éberség, hanem a készenlét. Az okos szüzek is elaludtak. A balgák is tudták, hogy lesz menyegző, de cselekedetük nem ezt tükrözte. Ezek az ostoba leányzók nem vittek tartalék olajat, az okosak igen.

A balga szüzek gondolkodása gyakran megfertőz minket is. Egyrészt szívesen halogatjuk döntéseinket az utolsó pillanatra, mert mindig sietünk. Mindig valami más a fontos. Aztán amikor jön a nagy roham – lásd karácsonyi bevásárlás, családi vagy közösségi ünnep –, akkor tolongunk és agyonstresszeljük magunkat, hogy idejében sikerüljön minden. Eleinte fel sem fogjuk, hogy olajunk „kifogy”: elfogy a türelmünk, megkeményedik a szívünk, elpárolgott a kezdeti szerelem és hűség. Akármilyen szuperautónk van, és akármilyen modern autópályán utazunk, egyszer csak elfogy az üzemanyag, és a benzinkutat nem vihetjük magunkkal… Időnként meg kell állni és töltekezni. Mert nem biztos, hogy holnap be lehet pótolni, jóvátenni, amit ma elmulasztottunk. Nemrég egy idős házaspárnál jártam egy közös beszélgetésre és imádkozásra, ahol megdöbbentett az a tiszta, romlatlan szeretet és gyengédség, amellyel a feleség ápolja beteg férjét, akivel 54 éve élnek boldog, szentségi házasságban. Az ő olajuk nem fogyott ki…

Másrészt nagyon sok mindent meg lehet és meg kell osztanunk másokkal. Bármennyire is sietős az életünk, bármennyire is komoly veszteségek érnek emiatt – van, amit nem szabad megosztanunk, egyszerűen azért, mert nem lehet. Azt, amit nekünk kell elvégeznünk, senki más nem teheti helyettünk. Mások helyett nem lehet táplálkozni, tanulni, imádkozni, bűnbánatot tartani – üdvözülni! Az utolsó ítéletre sem lehet más helyett felkészülni. Isten sem szerethet senki mást helyettem. Még Jézus sem tartott helyettünk bűnbánatot… És mindezt most, a jelenben, nem akkor, amikor nyugdíjba vonulunk vagy időnk lesz rá. Az üdvösségből csak saját hibánk miatt maradhatunk ki, s arra nincs orvoslás, másokat nem hibáztathatunk.

Isten az idő ura. Ő határozza meg a menyegző kezdetét, nincs értelme a szektás időpont-számítgatásnak. Jézus ezzel a példabeszédével minősíteni akarja a földi időt. Töltsük hát ki azt hűséggel, állhatatos készenléttel, hogy a kegyelem olaja kitartson a végső találkozásig.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Evangélium

Vigasztalás Lelke – gondolatok húsvét 6. vasárnapjára

Közzétéve

Fotó: Cathopic

1. Az első apostoli zsinat (Ap Csel 15, 1–2. 22–29)

A Judeából származó és az antióchiai keresztények között történelmi jelentőségű vita bontakozott ki, és a Szentlélek bölcs sugallata nélkül könnyen szakadáshoz vezethetett volna. Ez a(z első egyetemes) zsinat Szent Pál első és második missziós útja között is határkőnek számít. Látszólag a körülmetélésen különböztek össze, de az igazi kérdés az volt: szükséges-e az üdvösséghez a mózesi törvények megtartása? Az Apostolok Cselekedeteit olvasva rádöbbenünk a közösségi döntések igazi hátterére is. Mi és a Szentlélek úgy döntöttünk… – vagyis az apostolok a vitás kérdést megimádkozták és a Szentlélekben döntöttek. Félelem nélkül, elszánt küldetéstudattal erősítették meg a pogányságból megtért testvéreiket. A hívők közössége azért igazodik az apostoli egyház döntéseihez, mert, tudja, hogy fölötte a Szentlélek őrködik. Az Egyházi Tanítóhivatal is a Szentlélek segítségével maradhat a hit tisztaságának őre és Krisztus tanításának hiteles magyarázója.

2. A mennyei Jeruzsálem (Jel 21, 10–14. 22–23)

A szentíró látomásában az Egyház is az örök boldogság jelképe, előkészítője. Az ősegyház fokozatosan éri el nagykorúságát, s így előrevetíti a mennyei Jeruzsálem képét. Isten új népe, az egyház a végső idők Izraeljét testesíti meg, ahol egységben lesz a szétkergetett nyáj, szabad, nagykorú, önkéntes szeretetben, örök fiatalon váltja valóra Krisztus akaratát. Az egyház is isteni alapítású, Isten oltalma alatt áll, az ószövetség jogutódja és Isten új választott népe. Krisztus a szegletkő, alapköve az apostolok tanítása. Létében, szolgálatában, liturgiájában, közös imájában és dicsőítésében elővételezi a mennyei Jeruzsálemet.

3. Jézus megígéri a Szentlelket (Jn 14, 23–29)

Jézus megosztja velünk Lelkét és nevet ad neki: Vigasztaló, Szószóló, Segítőtárs. Egy fel nem fogható és mégis valóságos titokra utal, amelyet az apostolok is igazából pünkösd után értenek meg. A megígért segítőtárs ugyanis Jézushoz hasonlóan személy. Jézus és az Atya közös lelke. Belülről érint meg, a szívünket teszi fogékonnyá, hogy emlékezzünk arra az igazságra, ami Jézus által jutott el hozzánk. Nem a hazugság lelke, amely hamis reményeket ébresztene, hanem az igazságé, amelyben megismerjük a teljes igazságot, és azt meg tudjuk különböztetni a tévedéstől, a félrevezető áligazságoktól.

A Szentlélek az Isten éltető lelke, akit Krisztus egyházára árasztott, hogy világító fáklya, belső tűz, lendületet, állandó lelkesedést és frissességet adó őserő legyen, aminek folyton érződnie kellene hétköznapi szeretetünkön és tenni akarásunkon is. A Szentlélek által ápolja egyházunk a kinyilatkoztatást, gondozza a jézusi tanítást és hirdeti az örömhírt. A Szentlélek segít minden hívőt, hogy saját magában is elmélyítse az evangéliumot, újból és újból felszítsa az istenszeretet tüzét, hogy ne akadjunk fönn az apostol ügyetlenségén, hanem érdeklődéssel és bizalommal fogadjuk a hétről-hétre hirdetett bibliai tanítást. Ha nem így történik: velünk, befogadókkal van a gond. Az ember az Isten kegyelmének edénye. Az edény csak akkor alkalmas a folyadék befogadására, ha ép, ha nem lyukas. De gyarló emberek vagyunk, hitünk is megfogyatkozhat, a kegyelem kicsöpöghet a lyukas edényből. Az egyház hitét is gyöngíthetik a tagok bűnei, felszínessége, közömbössége, lustasága, amikor kényelmesen berendezkedünk a középszerűség nyugodt, felelőtlen állapotára és képtelenek vagyunk a változásra, amikor hiányzik a bátorságunk, és nem merünk kockáztatni. Ilyenkor – ahogyan Ferenc pápa nemrég fogalmazott – olyanok vagyunk, mint az alkalmi gyermekgondozó, akinek az a fontos, hogy a kisbaba aludjék, és ne rosszalkodjon. Nem anya(szent)-egyház vagyunk, aki szüli gyermekeit a Lélekben, hanem csak pesztrálunk, „bébiszitterkedünk”, hogy fenntartsuk a változatlanság megkövesedett biztonságát. Csodálkozunk, hogy így nem hagyunk teret, helyet, szerepet a megújító Szentléleknek?

Jézus, amikor lelkét küldi apostolaira, mintha azt mondaná nekünk: vállaljátok önmagatokat és egymást. Szegődjetek bátran szolgálatomba, legyetek a Szentlélek munkatársai, merjetek dönteni! Ha kell, menjetek szembe a fennálló kordivatokkal és trendekkel, és éljétek a szeretet parancsát akkor is, ha nem jövedelmező. Ne a triumfalista, győzedelmes egyház mögé bújjatok, hanem szolgáljatok és fedezzetek fel engem a legkisebbikben, azokban, akik között éltek.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

A régi parancs újdonsága – gondolatok húsvét 5. vasárnapjára

Közzétéve

Fotó: Pixabay

1. Pál Antióchiában (Ap Csel 14, 20b–27)

A ma idézett szentírási szakasz Szent Pál első missziós útjának befejezéséről tudósít. A szíriai Antióchiában a tanítványok megnyitották az üdvösség lehetőségét a pogányok számára. Kialakult a vezetés rendje, a hívek élére elöljárók kerültek. Ezt mindig böjt és imádság előzte meg. A már megalapított közösségekbe erőt öntöttek. Képet kapunk a tanítványok toborzásáról, a missziós munka nehézségéről és áldozatáról. Az emberséges lelkipásztorkodás ma is művészet. Állandó szentségre törekvést, az Úrra való odafigyelést igényel. A lelkipásztor csak így kerülheti el a dölyfösség, az önteltség csapdáját, és így maradhat nyitott, hogy senkit ki ne rekesszen, hanem inkább mindenkinek nyissa meg az üdvösség kapuit.

2. A menyei boldogság (Jel 21, 1–5a)

Szent János látomásában a végidőbeli „új Jeruzsálem” Isten hajléka lesz köztünk. Isten újjáalkotó Szentlelke megszüntet minden szakadást, gyászt, megosztottságot. Talán nekünk is figyelmeztetés, hogy túl díszes, funkcionális, de üres templomainkban engedjünk nagyobb teret neki, hogy jól érezze magát bennük. A templom attól válik otthonossá, hogy Isten asztaltársaságában érezhetjük magunkat.

3. Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást…
(Jn 13, 31–33a. 34–35)

Bibliánk alcíme is új parancsként emlegeti Jézus utolsó vacsorán elmondott szeretetparancsát. De mitől, miért új ez a parancs? Hiszen az emberi együttélés szabályai egyidősek az emberiséggel… Mi ez a kétezer év a megközelítőleg 30 ezerhez képest? A tízparancsolat is valamiképpen az emberi szívbe van belevésve. Az ember mindig is tudta, érezte, hogy ha meg akar maradni, akkor nem ölnie kell a másikat, hanem összefogni, támogatni, szeretni. Így győzi le az állatot, a természet erőit. Miért új akkor a szeretet parancsa, ha az ószövetség is kifejezetten beszél róla? Mind az Isten, mind az ember szeretetéről.

Azért új parancs, mert Jézus látva a közelgő keresztet, amelyen a maga részéről megdicsőíti az Atyát és visszavezeti hozzá az embereket – kiüresíti önmagát. Odaadja életét szeretetből. Belehal az Atya iránti szeretetbe. A válasz tehát ebben a szócskában van: amint én szerettelek titeket. Ne csak úgy szeressétek egymást, hanem legyetek képesek meghalni egymásért. Szeretetünk mindig meg van jelölve a halállal. Szeretni mindhalálig, szeretni akkor is, ha belehalunk. Isten nem úgy győzi le a rosszat, hogy bosszút áll, és látványosan elnémítja, kiiktatja, hanem „kiszenvedi” belőlünk, meghal értünk. Magára veszi annak gyalázatát, átkos következményeit, és segít minket felemelni, hogy el ne vesszünk. Ez a jézusi szeretet. Ez győzi le a világot. Ilyen a keresztény szeretet. Óriási újdonság ez ma is, ha az üzleti korrektséget, a politikai, jószomszédi viszonyok és megnemtámadási szerződések kényes békéjét vesszük alapul.

De akár azért is új lehet, mert emberi természetünk ösztönösen tiltakozik ellene. Ezért magunkat is szüntelenül le kell győznünk, ahhoz hogy szeressünk. Túllépve vonzáson és szimpátián, érdeken és hasznossági szempontokon, sutba dobva az olyan kérdést, hogy: érdemes egyáltalán, megéri?

Amint én szerettelek titeket… – ez különböztessen meg titeket az átlagembertől. Mintha csak azt mondaná: ebben legyetek többek, mások, tartóra tett mécsesek. Haljatok meg mindennap önzéseteknek, haljatok bele mindennap a világ elvárásaiba, és szeressétek ki belőle az istenarcot, amelyet belerejtettem. Úgy szeressétek a másik ember, hogy mentsétek is meg. Mentsétek meg önmagától, mentsétek ki a gonosz karmaiból…

Ha meg akarjuk érteni, tanulni, mi a szeretet, nézzünk Jézus Krisztusra. Az ő földi története, a szentek élete révén beavatást nyerhetünk a titokba. És megszűnnek a kérdéseink: hogyan, miért… Nem lesz értelme akadékoskodni, és egérutat keresni: csakhogy, de hát, igen de… – hanem tetten érjük bennük a szeretet titkát. Nagypéntek és húsvét titkát. Akár már egy családban is, ahol a szeretet nem alkalmi hőstettek vagy fellángolások sorozata, nem a világnak szánt bűvészmutatványok esetleges, amatőr próbálkozásai, hanem: életet adni a másikért… megvalósulhat a krisztusi szeretet. Odaadni magunkat kölcsönösen, elégni a hűség, a bizalom és az „értelmetlen” szeretet oltárán. Jézus erre nem példa, hanem maga az alap, az erőforrás és a jutalom egyben.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Nyájas pásztor – gondolatok húsvét 4. vasárnapjára

Közzétéve

1. Sokan követték… (Ap Csel 13, 14. 43–52)

Az Apostolok Cselekedete a fiatal egyházról, Pál és Barnabás munkamódszeréről tudósít, ahogyan először a zsinagógákban hirdették Isten igéjét.

2. Ezután nagy sereget láttam… a Bárány előtt állni… hosszú, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal (Jel 7, 9. 14b–17)

A látnok János apostol a megdicsőült, győztes Krisztust látja mint bárányt Isten jobbján. A pálmaág a győzelmet, a fehér ruha a mennyei dicsőséget jelenti.

3. Jézus a jó pásztor (Jn 10, 27–30)

A zsidó templomszentelés ünnepe – héberül hanukka –  arra az időszakra vezethető vissza, amikor a szírektől megszentségtelenített második salamoni templomot Makkabeus Júdás pap és szabadságharcos
Kr. e. 165-ben megtisztította. Meggyújtották a nyolckarú gyertyatartó, a menóra gyertyáit, és nyolc napon át ünnepelték, hogy Isten „visszaköltözhetett” házába. Ez a mi naptárunk szerint december tájékán lehetett. Ezért is jegyzi meg Szent János tömören: tél volt. A zsidók számára ez egy szabadságharc pillanatnyi győzelmét jelezte, aminek megerősítését Jézustól is elvárták volna. Ekkor beszél Jézus magáról mint jó pásztorról. Furcsa is tőle, hogy ilyen környezetben ilyen képet használ. Salamon tornácában azonban kézenfekvő a hasonlat, hisz a templom az Atya karámja, ahol a szokás szerint a gazda legbátrabb fia őrzi a juhokat, míg a béresek alszanak.

A szentmiséinkben három részben idézett „jó pásztoros” hasonlat harmadik részén elmélkedünk idén, ahol Jézus azt mondja: „Az én juhaim hallgatnak szavamra… ismerem őket… senki sem ragadhatja ki kezemből azt, amit Atyám adott…, mert én és az Atya egy vagyunk.”
A korabeli vallási vezetőknek ez már sok. Betelt a pohár. Ez a mondat
– Én és az Atya… – a biblikusok szerint a jánosi evangélium mértani közepe is. Mintha azt sugallná olvasóinak: ez a gondolkodásom, hitem szíve közepe.

Vajon nekünk lényünk centruma az Istennel való személyes kapcsolatunk? A feltámadt Krisztus lakik lelkünk templomában vagy rablók barlangjává tettük azt? Jézusnak az igazhitűekkel folytatott egyre meddőbb és elmérgesedő vitájában a jó pásztor hasonlat nagyon is kézenfekvő. A pásztornépek mindennapi tapasztalatát tükrözte, hogy a bárányok teljesen rábízzák magukat a pásztorra. Ő vigyáz rájuk, forráshoz, jó legelőre vezeti, és nem terelgeti, hanem gondjukat viseli minden tekintetben.

Önállósulni akaró, egyedeire szétbomló társadalmunkban még keresztény körökben is idegennek, idejétmúltnak tűnik Jézus pásztorképe. Vágyódunk ugyan a líderre, aki megmondja nekünk, kijárja helyettünk, elintézi, kiharcolja… – másrészt kínosan féltjük önállóságunkat, nehezünkre esik engedelmeskedni, sőt mi jobban tudnánk, hogyan vezényeljen a karmester a zenekarnak. Félünk a hatalomtól, félünk, hogy vezetőink visszaélnek bizalmunkkal, kihasználnak, egyenesen feláldoznak „érdekeik oltárán”. Holott pásztor és juhok között nem alá- és fölérendeltség van, hanem a szőlőtő és venyigék életadó, egymást átjáró viszonya.

Simone Weil szerint a jó pásztor és juhai-bárányai együttélése mindig hordoz magában valami feloldhatatlan tragikumot: a pásztor az, aki végül leöli a bárányt… Valóban, igaza lehet a múlt század kimagasló misztikus-filozófusának, ha csak a „természet” rendjét vesszük alapul. Ez a gondolat már Jézus Urunk előtt is megjelent vádként a népet kihasználó ószövetségi papok ellen. De jézusi összefüggésben teljesen másról, más gondolkodási és létbeli szintről van szó.

Ilyenkor, húsvét táján hívő tapasztalatunk ugyanis teljesen feloldja és átírja ezt a „tragikumot”. Húsvéti bárányunkat leölték, feláldozták, hogy nekünk életünk legyen. Jézus Krisztus egyszerre áldozati bárány és jó pásztor. Szent Péterre bízza nyáját: legeltesd juhaimat! Az ő áldozata nyomán nyer értelmet a pásztor és nyáj hasonlata, mert a bárány vére fehérre mosta a vértanúk ruháját.

Ez a tény kötelez ma is minden pásztort és minden juhot. A mai pásztornak is fel kell áldoznia magát a nyájért. Ez a hivatása. Van pásztorunk, aki vezet minket és gondoskodik rólunk. Minél inkább hasonlít egy lelkipásztor örök főpásztorához, minél inkább tudatosul a hívőben, hogy az összetartozás nem a keretekre (karám, bot, pásztorkutyák), hanem elsősorban a kölcsönös bizalomra támaszkodik, annál inkább eljutunk arra a felismerésre, hogy érdemes mindent feláldozni érte, és semmit sem érdemes elébe helyezni.

Így tárul fel az egyház misztériuma, ahol Péter és apostoltársai emberhalászok és pásztorok egyben, akik Jézus nevében, őt helyettesítve, akár életüket is feláldozva összefogják, vezetik és óvják minden veszélytől a rájuk bízott nyájat. A feltámadt Jézus saját magával ajándékozza meg nyáját, saját magában ad örök életet, – ami már itt a földön elkezdődik.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű