Az egyházközségemben élő emberek, különösen a hitoktatásra járó gyerekek szülei esetleg csodálkoznak, hogy miért ragaszkodom annyira a vasárnapi misén való részvételhez.
Néha már azt fontolgatom magamban, hogy még a sírkövemre is rá fogom íratni: „Kérem, feltétlenül menjen el szentmisére minden vasárnap!”
Tudom, hogy nagyon sokan – eléggé evilági módon – úgy tekintenek a misére, mint amire ugyan nagyon szép dolog elmenni, de nem teljesen szükséges az identitásukhoz. Tudom, hogy egyesek halálra unják magukat a misén.
Tudom, hogy egyesek a kisgyerekeikkel küzdenek a mise alatt végig, és úgy érzik, hogy nem kaptak semmit. Tudom, hogy vannak olyanok is, akik annyira énközpontúak, hogy a saját vágyaikon kívül semmi mást sem tudnak imádni.
Tudom, hogy vannak, akiket súlyosan megbántott az élet, egy egyházi személy vagy egy templomba járó világi személy.
Azoknak, akik szerint a misére járás szép, de nem szükséges, ezt üzenem:
Igenis szükséges! Az Egyház úgy hivatkozik az Eucharisztiára, mint hitünk forrására és csúcsára. Jézus az utolsó vacsorán azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.
Az Eucharisztia jelenti a mi közvetlen részvételünket Krisztus keresztáldozatában. Ennek az áldozatnak minden számunkra szükséges jótéteményét az Eucharisztia vétele által kapjuk. Ha ezt összekapcsoljuk a Sabbát megszentelésének parancsával (aminek része az Isten imádása), akkor a szentmise nagyon is szükséges ahhoz, hogy kik is vagyunk mi, katolikusok.
Néha abba a hibába esünk, hogy ha nem érezzük, hogy valamit meg kell tennünk, akkor az úgy rendben is van. Ha pedig Isten, akinek az örök otthonába be akarunk lépni, azt mondja nekünk, hogy ez a dolog az oda vezető út része, akkor megtesszük. Nem azért vagyunk a misén elsősorban, hogy kapjunk valamit (bár az Eucharisztia vétele által igenis kapunk). Azért vagyunk ott, hogy imádjuk Istent, úgy, ahogyan Ő mondta nekünk.
Mivel törődöm az örök üdvösségetekkel, azt a kihívást intézem hozzátok, hogy a saját és a rátok bízottak üdvözüléséért – különösen az apukákéért – gyertek el a misére!
Azoknak, akik halálra unják magukat, ezt üzenem:
Nem minden azért van csupán a világon, hogy szórakoztasson minket. Bár sok pap úgy tesz, mintha a misének az lenne a feladata, hogy szórakoztasson, ez nem így van.
Tudom, hogy néha unalmas lehet. Néha a pap vagy a diakónus prédikációja nem valami jó vagy nem összefüggő. Néha a zene rettenetes, vagy nincs is.
Sokszor a mise csak egy gyenge produkciónak tűnik, amely nem is foglalkozik azzal a fenséggel vagy misztériummal, ami valójában történik. Ezt megértem. Bárcsak több pap és szolgálattevő is megértené.
Azonban sokkal fontosabb az, hogy te mit hozol Isten elé abból, aki vagy. Ez persze nem mentesíti a papokat az alól, hogy megteremtsék a fenség és a misztérium érzését, amelynek át kell hatnia a szentmisét.
Néha túl kell lépnünk az ilyen hiányosságokon, és mindent meg kell tennünk, hogy Istent imádjuk. Ismétlem: mivel törődöm az örök üdvösségetekkel, kihívást intézek hozzátok.
Azoknak, akik kicsinyekkel és gyerekekkel küszködnek, ezt üzenem:
Megértem a küszködésüket.
Néha úgy érezzük, mintha macskákat hajkurásznánk, amikor a mise alatt a gyermekeket arra próbáljuk rávenni, hogy viselkedjenek rendesen (vagy legalábbis ne zavarják a misét). De a megfelelő viselkedés megtanításának egyetlen igazi módja az, ha részt vesznek a misén.
Lehet persze, hogy az emberek majd titeket bámulnak. Néha eléggé ferde szemmel. Igen, tudom, hogy néha legszívesebben elbújnátok a pad alá.
Elsősorban viszont ti szégyelljétek magukat, ti, akik ferde szemmel néztek. Türelmet igényeltetek, amikor rólatok volt szó, most pedig ti legyetek türelemmel. Néha az a gyerek figyelemhiányos, hiperaktivitásban szenved vagy autista, és egyszerűen többre van szüksége. Adjátok meg neki azt a türelmet, amit magatoknak is kérnétek.
Kedves szülők, én soha nem fogok így nézni rátok. Örülök, hogy ott vagytok. Ha a gyerek megzabolázása egy kicsit túl nehéznek tűnik, akkor egy időre beoszthatjátok magatok közt a misére járást, ha feltétlenül szükséges. De egyházközségként az a dolgunk, hogy osztozzunk a küzdelemben, nem pedig az, hogy ítélkezzünk felettetek emiatt.
Azoknak, akik annyira énközpontúak, hogy a misét lényegtelennek tartják, ezt üzenem:
A világ nem rólatok szól. Egyszerűen nem rólatok szól. A világ nem fog alkalmazkodni a vágyaitokhoz. Isten nem válik olyanná, amilyennek ti akarjátok. Az önimádat nem csak ebben az életben teszi az embert nyomorulttá, hanem ráadásul a mennyországtól is megfosztja.
Az élet sokkal inkább arról szól, hogy hogyan adj magadból, mintsem arról, hogy mit tudsz elvenni. A szentmise ideális esetben arra késztet, hogy lépj egy lépéssel hátrébb önmagadtól, és összpontosíts Istenre.
Ismétlem, mivel törődöm az örök üdvösségeddel, kihívást intézek hozzád.
Azoknak, akiket megbántottak, ezt üzenem:
Egyszer én is ebbe a kategóriába tartoztam. Kiléptem az Egyházból, és felhagytam a személyes Istenben való hittel, mert egyháziaktól sérelmet szenvedtem. Ismerem a fájdalmat és az önvédelem által kiváltott fenntartásokat, ha a visszatérésről van szó.
Ismerem a neheztelést, amikor úgy érzitek, hogy kényszerítettek benneteket arra, hogy távozzatok. Megértem ezt.
Én magam néhány év múlva elkezdtem visszavágyódni, és nem akartam foglalkozni azzal, ami elűzött. Az a pap és az a katolikus akartam lenni, aki kinyújtja a kezét, aki törődik másokkal, aki gondoskodik a küszködőkről … nem pedig a küszködés okozója.
Mindaz, ami elűzött engem, még mindig létezik az Egyházban, de elszántan törekszem arra, hogy elérjem a szükséges változásokat.
Ez az én kihívásom a számotokra. Nehéz. Tudom, hogy nehéz. De megéri.
Tudom, hogy Krisztust és az Ő Egyházát nem mások csúfsága képviseli, hanem az Ő szeretete, és ezt a legtökéletesebben a kereszt fejezi ki.
Ismétlem, mivel törődöm az örök üdvösségetekkel, és mivel magam is voltam ebben a bizonyos gödörben, ismerem a kiutat, és kihívás elé állítalak benneteket.
Írta: Bill Peckman atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Churchpop
