Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Az ünneplési kultúránk mély zuhanást mutat – Interjú Balla Imre atyával

Közzétéve

Balla Imre atya - Fotó: Facebook

Balla Imre atya Marosvásárhelyen, a Keresztelő Szent János plébánián szolgál segédlelkészként, illetve a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Iskola lelkésze. Imre atyát kértük fel, hogy adventben segítsen elmélkedéseivel, buzdításaival ráhangolódni az ünnepre. Írásai  szombat délutánonként fognak megjelenni a Katolikus.mán. Ez alkalomból kérdeztük az atyát ünnepről, ünneplésről, adventről és a karácsonyról.

 

– Kedves Imre atya! Milyennek látja népünk ünneplési szokásait, ünneplési kultúráját?

A kérdésre válaszolnom nem egyszerű. Az az igazság, hogy rövid papi szolgálatom során három egymástól merőben eltérő közegben fordultam meg, így az általánosítások szintjén hitelesen nem tudnám visszaadni azt, amit külön-külön megéltem. De  nem akarok a kérdés alól kibújni.

Nagyon hagyományos közegből indul az életem és a hivatásom. Felcsíki székely vagyok. Ehhez az alaptapasztalathoz kapcsolnám gyorsan a még hagyománytisztelőbb elveken működő gyimesi világot, ahol az első papi éveimet éltem. Ez a két vidék és kultúrkör erősen vallásos alapokon szerveződik, még akkor is, ha mostanában ez már legtöbb helyen felbomlani látszik.

Csíkban és Gyimesekben az ünneplés kultúráját mindig a vallásosság járja át, legyen szó családi ünnepségről vagy akár közösségi eseményről (pl. szüreti bálról.) Főleg a gyimesi ember életében sarokpont az ünnep. Szinte ünneptől-ünnepig él a csángó. Mivel hétköznapra eső egyházi ünnepből is bőven van a naptárban, amit munkaszünettel és szentmisével ünnepelnek meg, szinte versenyt futnak nyáron az idővel, hogy a gazdaság körüli teendőket rendre el tudják végezni (különösen, ha esős a nyár). Ott még nagyon erős kontrollja van a közösségnek. Így hát ezek az ünneplések szinte kikényszerítettek, amelyekben nem biztos, hogy a lélek felemelkedik.

Csíkban viszont már érződik a hagyományos közösség felbomlása, így egyre jelentéktelenebbek lesznek a különféle ünnepek, mintha az emberek belefáradtak volna az ünneplésbe. Hosszan lehetne még ezeket a tényezőket elemezni. Nem tudnám ezt ebben az interjúban kimerítően átfogni. Az ünneplési szokásokkal kapcsolatban sajnos így egy rossz érzésem alakul ki, ha a gyimesi és csíki emberre gondolok. Nem kendőzöm el azt a tényt sem, hogy az ünneplések elengedhetetlen része a tömény és kontrollálatlan italozás is (gondolok egy családi eseményre, például eljegyzés, lakodalom vagy temetés). Nem szeretnék egy negatív képet nyújtani ezekről a vidékekről, mivel a sajátjaim, és mindennél jobban tisztelem, de azt észlelem, hogy az ünneplési kultúránk mély zuhanást mutat. Ennek számos oka van, de amit én kiemelek ebből, az hogy a hagyományos társadalmi rend megbomlott és erősen hullafoltossá lett. Ez egyben feladat is a helyi egyház számára, hogy kiépítsen egy öntudatos, személyes jellegű hit- és vallási kultúrát. A hagyományosból, meg kell tartani és felhasználni mindazt, ami még éltető, de el kell hagyni mindent, ami nem élet-ízű. Meg kell tanítani újból az embereket az igaz öröm lényegére, vagyis az ünneplésre.

Röviden a másik két közegről is szólnék, ahol megfordultam: Székelyudvarhelyről és Marosvásárhelyről. Általánosságban elmondható, hogy az ünneplés kultúrája itt nem annyira hagyományelvű, hanem sokkal személyesebb jellegű és öntudatos. Jobban meghatározza a magyarságtudat és történelmiség ezekben a városokban élő embereket. Így minden ünnep egy kicsit a magyar öntudatról is szól (nemhiába, hiszen a protestáns egyházak befolyása érzékelhető). Ugyanakkor itt is feladat lenne az egyház részéről, hogy az igazi ünnep meghittségének és átélésének az elemeit tanítsa, erősítse a hívekben. A vallásos ünneplésekben viszont egyre több az öntudatos és aktív hívő bekapcsolódása, ami örvendetes. Ennek az igénye növekedni látszik.

Hát csak így tudok erre a bonyolult kérdésre röviden válaszolni. Reménnyel tekintek összességében erre a kérdésre: van munka és van munkatárs is, akikkel építeni kell az erdélyi katolikus ünneplés kultúráját.

Úrnapi körmenetre készülve a Marosvásárhelyi Keresztelő Szent János plébániatemplomban – Fotó: Velicsek László

– Papként egyfajta külső, de belső szemlélőként is rálát arra, hogy mi van ilyenkor a hívek lelkében, szívében. Mi a tapasztalata? Sikerül az embereknek lélekben átélni a karácsony üzenetét? Hol tévedünk?

Ebben a kérdésben is óvatosan fogalmaznék. A külső tekintetében azt látom, hogy az erdélyi katolikus hívő mindent próbál megteremteni, hogy az ünnep feltételei adottak legyenek. Ez nagyszerű dolog, mert jelzi, hogy még nagy érzékenység él bennünk azzal a kapcsolatban, hogy tegyünk önmagunkért, az ünnep sikeréért (takarítás, ajándék, sütés-főzés stb.), mert fontos számunkra az ünneplés, nem vagyunk kiégve és közömbösségbe borulva. A belső átéléssel kapcsoltban pedig szintén örömmel nyugtázom a törekvést, a komoly készületet, amelyet az adventi idő biztosít. Ilyenkor viccesen fogalmazva – facebookon olvastam – mindenki komoly keresztény üzemmódba kapcsol.

Viszont, gyakran tapasztaljuk, hogy a komoly hozzáállás minduntalan kudarcba fullad, alig néhány nappal karácsony ünnepe után. Miért? Hol tévedünk?  Szerintem ott tévedünk, mint amikor az imádkozó ember az imában megtapasztalt kegyelmi kényeztetést akarja minduntalan átélni, amelyet egyszer életében megismert. Karácsonykor, szerintem sokan a gyermekkorukban megélt karácsonyok idillikus karácsonyát szeretnék visszakapni. És itt van a hiba! Ezért fullad meg az ünnep. Isten minden nap valami újjal akar megajándékozni, de ha a régit görcsösen szorítjuk, akkor az újnak, az élettel telinek nem jut hely. Így egy vágyott múltbeli élmény visszaidézésének a csúfos kudarca lesz a karácsony, amely a lelket nem elégíti ki, mert nincs részünk igazi bensőséges megrendülésben a születés öröme láttán, és nincs élet az ünnepben, csak a külső máz csillog. De azért látok olyan ünneplőket is, akit mernek az új karácsony új tömlőjéből új bort inni.

– Mindenki igyekszik ajándékot vásárolni, készíteni a szeretteinek. Sokszor az az érzésem, hogy többen vannak vasárnap a plázában, mintsem a templomban. Adventben. Hogy van Imre atya ezzel?

Az ajándékozás az egy nagyon erős szeretet-tett, minden korban és kultúrában ez így volt.  Ha megajándékoznak, akkor azzal a nagyrabecsülésüket, ragaszkodásukat és tiszteletüket fejezik ki az emberek. Vannak, akiknek az ajándékozás az elsődleges szeretetnyelvük, ők így tudnak csak hitelesen szeretni. Ha viszont az ajándékozásnak csak az a célja, hogy az ünnep külső kereteit erősítse, akkor én nagyon szomorúnak és elkeserítőnek tartom a helyzetet. Nagyobb érettséget feltételez szerintem úgy ajándékot adni, hogy abba önmagunkat adjuk bele. Sokszor ezt nem látom karácsonykor az ajándékbontogatásában. Éppen akkor hiányzik ez, amikor azt szemléljük az egyházban, hogy Isten SEMMIT sem akart az embernek adni önmaga helyett. Isten nem örömet akart okozni és meglepni minket, hanem ÖNMAGÁT adta. Szeretném egyre többször azt látni, hogy ez valósul meg az ajándékozásokban! Remélem, az idén sokszor felfedezhetem ennek a nyomait karácsonykor.

 

– Mi lenne az a három tanács, amivel ellátná az ünnepre készülődőket?

Az első: Teremts meghittséget! A meghittség bizalmas együttlétet jelent. Bizalmas és bensőséges megnyílás Isten számára, a szeretteid számára, önmagad számára!

Második: Adj időt! Ne siess és ne rohanj! Engedd kipihenni a tested, a lelked, a pszichéd fáradtságát!

Harmadik: Játszódj! Légy gyermek, aki őszintén nevet és sír! Vedd le az álarcot és dobd el a játszmáidat. Merd gyermeki énedet megmutatni!

Ne maradj le tartalmainkról. Kövess minket a Facebookon is!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű