fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Christiana Reemts OSB apátnő: „Szkeptikus vagyok a női papságot illetően”

Közzétéve

Christiana Reemts OSB apátnő - Fotó: InfoCatolica.com

Teológusnő: „A nők és a férfiak különbözőek – mégpedig a természetből adódóan, nem csupán a nevelés eredményképpen.” – Továbbá felteszi a kérdést: „Valóban spirituális bántalmazás volna, ha tisztán látjuk, mi jó valaki másnak, és azt szeretettel közöljük is vele?”

„A nők és a férfiak különbözőek – mégpedig a természetből, nem csak a nevelésből adódóan. Ezért sajnos nem fog megváltozni az a tény, hogy a nőknek jobban kell tartaniuk a férfiaktól, mint fordítva. Hiszen elég ritkán fordul elő, hogy öt nő erőszakol meg egy férfit.”

Erről értekezik Christiana Reemts, a Mariendonk női bencés apátság főnöknője a kolostor honlapján megjelent blogjában. A női papságot illetően ennyiben még akkor is szkeptikus álláspontot képviselne, „ha eltekintenénk minden teológiai érvtől”. A bencés apáca arra is emlékeztet, hogy „egyházunk időben és térben egyszerre tekint az egész világra, míg néhány honfitársunk csak a saját faluját látja, vagy úgy véli, hogy Németország lenne a követendő mérce az egész világ számára. Mely országokban lehetséges egyáltalán, hogy egy nő szabadon felléphessen a nyilvánosság előtt, családokat látogathasson egyedül vagy beülhessen a gyóntatószékbe?”

Az apátnő sajnálja, de nem hisz „sem az esélyegyenlőségben, sem a nemek közötti igazságosságban, vagy legfeljebb csak mint olyan célban, amelyet nem szabad a szemünk elől tévesztenünk.” Ezután rámutat, milyen fontos, hogy a szülői ház kulturális szempontból sokoldalú motivációval, szeretetteljesen segítse elő a gyermek fejlődését.

A doktori fokozattal rendelkező szerzetesnő egy másik blogbejegyzésben a „spirituális bántalmazás” fogalmát boncolgatja, amelyet – megfogalmazása szerint – „manapság minden templomtoronyból harsognak”. Előfordul ugyan, ismeri el, „hogy némelyek a hittel visszaélve másokat manipulálnak, függőséget alakítanak ki bennük, illetve kihasználják őket saját céljaik érdekében”, ami pedig nem más, „mint annak beteges kifordítása, amit az Evangélium valójában hirdet: „Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól”(Gal 5,13).”

Egyúttal megjegyzi azt is, hogy az evangéliumi szabadsághoz felnövekedni élethosszig tartó folyamat, amelynek során „szükségünk van olyan emberek segítségére, akik már nálunk előbbre járnak. A spirituális hagyományban engedelmességnek hívják az ilyen vezetésre való ráhagyatkozást. Az engedelmesség azonban már nem tartozik a közkedvelt szavak sorába.” Ehelyett inkább „lelki önrendelkezést” szokás emlegetni. Igaz ugyan, hogy „az engedelmesség okán sosem szabad kikapcsolnunk saját lelkiismeretünket, mégis téves az a vélekedés, hogy alapjában véve mindenki maga tudja a legjobban, mi jó neki”. Ugyanis „önmagunk vonatkozásában […] gyakran igencsak vakok vagyunk!”

Majd így folytatja elgondolkodva: „A spirituális bántalmazásról szóló egyes szövegek alapján, amelyeket az utóbbi időben olvastam, eltűnődöm azon, vajon nem kellene-e esetleg számos szentet, akár Szent Pált, sőt magát Jézust is spirituális bántalmazással vádolnunk. Valóban spirituális bántalmazás volna, ha világosan látjuk, mi jó valaki másnak, és azt szeretettel közöljük is vele?”

Christiana Reemts OSB 2005 óta tölti be az Aachen közelében található Mariendonk apátság apátnői tisztségét. Többek között patrisztikai tanulmányokat publikál. A mariendonki nővérek tevékenységéhez fűződik az 1990 óta megjelenő Fontes christiani (A kereszténység forrásai) c. könyvsorozat, amely az egyházatyák írásait kétnyelvű kiadásban közli. A nővérek közreműködnek a Vetus Latina (a Vulgata előtti latin bibliafordítások) és a Novum Testamentum Patristicum (egyházatyák Újtestamentum-értelmezéseit tartalmazó sorozat) szerkesztői munkálataiban is.

Fordította: Vágyi Vata Mihály
Forrás: Kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
1 Hozzászólás

1 Hozzászólás

  1. Báthori Anna

    2021-10-28 at 14:18

    Az apátnővérnek igaza van, úgy hiszem magam is! Jó olvasni ezeket a gondolatokat!

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Lelkiség

In hoc signo vinces – E jelben győzni fogsz – Konstantin császár látomása, amely megváltoztatta a világot

Közzétéve

Szerző:

Az apostoli hagyomány számol be Konstantin császár megtéréséről a 312. évben a Milvius-hídi csatában aratott győzelme után. Állítólag maga Krisztus adta meg neki ezt a győzelmet. Akár szépítjük, akár nem, ez az esemény volt a Római Birodalom és az egész világ arculata átalakulásának kezdete. Nagy Konstantint az Egyház május 21-én ünnepli.

Róma, 313. Futótűzként terjedtek a császárról szóló pletykák a főváros utcáin. Új szelek fújnak a birodalomban. Miután Konstantin legyőzte riválisát, Maxentiust, ő lett a Nyugat vitathatatlan ura. Semmi meglepő nem volt ebben egy olyan katonai vezető esetében, mint ő. Jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy inspirálja, ösztönözze katonáit. De az előző nyáron a Milvius-hídnál vívott híres csata győzelmét a császár a keresztények Istenének tulajdonította.

Nem volt titok senki előtt, hogy Konstantin hisz az istenekben. Azt mondták róla, hogy amikor fiatalabb volt, Apollón istenről és egy dicsőséget szerző győzelemről is látomása volt. Túlzott ambíciója ebből születhetett. Konstantin a hódításaiban az istenek által számára fenntartott sorsot látta. Ám a híres Milvius-hídi csata előtti napon a császárnak új álma volt. Ebben egy fehér ruhás férfit látott, aki keresztet mutatott fel neki és ezeket a szavakat mondta. E jelben győzni fogsz.

Konstantint felzaklatta az éjszakai látomás, de nem volt kétsége az isteni hírnök kiléte felől. Jézus volt, az Isten fia, akit édesanyja, Ilona (Heléna) imádott. Reggel ezt a jelet vésette katonái pajzsára (Szerk: Más források szerint a zászlóira, illetve a katonái ruháira varratta a jelet.), mielőtt a csatába indultak. Az összecsapás egyenlőtlen volt, Konstantin fegyveres erői hamar átvették a vezetést, Maxentius pedig a Tiberisbe zuhant. Teljes volt a győzelem. Konstantin győzött.

A kereszténység terjedése

Bár nehéz ellenőrizni ennek a látomásnak a tényeit, az biztos, hogy a császár egészen átalakulva tért haza ebből a győzelemből. Pénzérmékre verette a keresztet és még ugyanabban az évben kihirdette a milánói ediktumot. “Mindenki a maga módján imádhatja a mennyben élő istenséget.” Ezzel Konstantin olyan toleranciát tanúsított, amilyent korábban római császárnál még nem tapasztaltak. Nem írta elő, hogy szakítani kell a pogány istenségekkel, és a bálványimádókat sem ítélték el… A kereszténység terjesztéséért dolgozott, de a birodalom egysége is közel állt szívéhez.

Konstantin élete hátralevő részében a kereszténységért dolgozott. Kedvezményekben részesítette az Egyházat, 325-ben az első ökumenikus zsinat elnöke volt, 330-ban pedig Konstantinápolyt a kereszténység fővárosává nyilvánította. Számos keresztény szentélyt építtetett, például a Szent Péter bazilikát és a Szent Zsófia (Hagia Sophia) bazilikát. Édesanyja, a később szentté avatott Ilona a Szentföldre ment, hogy megkeresse Krisztus ereklyéit. Ezt követően építtette fel ott a Szent Sír templomot.

I. Konstantin 337-ben halt meg a kisázsiai Nikomédiában. Bármilyen meglepőnek is tűnik, az első keresztény császárt csak a halálos ágyán keresztelték meg. A kereszténység továbbra is hullámvölgyeken ment át a birodalomban. De a láng, amit Szent Konstantin gyújtott, soha nem fog kialudni.

Ezt a cikket Hegedüs Katalin önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.

Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Valóban készen áll a gyermeke az elsőáldozásra?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Marko Vombergar / ALETEIA

Meg kell-e valóban várni, hogy a gyermek képes legyen értelmesen közölni kívánságát, hogy engedjék közeledni az Eucharisztia asztalához? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás valóságos találkozás lehet Jézussal, és kezdete lehet a tényleges belső életnek.

Az okok, amit a gyermekek felhoznak, hogy az elsőáldozásban részesüljenek, gyakran nem éppen elfogadhatók. Paul és Victoire ikrek. Viki „úgy szeretne tenni, mint a nagyok”, és elege van már abból, hogy vasárnaponként keresztbe tett karokkal álljon a pap elé és áldást kérjen. Paul viszont semmi másra sem gondol, mint az ajándékokra, amelyeket erre az alkalomra kaphat! Mit tegyünk ilyenkor? Várjunk, míg a gyermek kellően éretté és tökéletessé válik? Megvárjuk, amíg betéve tudja a katekizmust? Várjunk, amíg ugyanolyan idős lesz, mint a többiek? Ez néhány szülő fájdalmas tapasztalata, sokan elhalasztják a döntést a jövőre, a következő évre tolják el gyermekük elsőáldozását.

Néha maguk a papok kérik ezt. És mi van, ha a felnőttek tétovázásának alapja végül is csak a hit és a remény hiánya a gyermek iránt, akinek még gyermeki a tekintete, gyermeki a hite és az élete? Valóban meg kell várni, amíg a gyermek képes a kívánságát értelmesen előadni ahhoz, hogy engedjék az Úr asztalához járulni? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás lehet tényleges találkozás Jézussal és a belső élet kezdete.

Igazi vonzódás Jézushoz az Eucharisztiában

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a gyermek kész-e a szentáldozásra? (És mi vajon készek vagyunk-e valamikor is Krisztus befogadására?) „Azt gondolom, hogy az első, amit figyelembe kell venni: a gyermek vágyakozása” – magyarázza Florence, két gyermek anyja. „Ez olyan, mint egy hívás, amit nem lehet mindig szavakban kifejezni. Azt hiszem, a gyermekeimben tényleg megvolt a valóságos vonzás Jézus felé az Eucharisztiában, ami hatalmas erővel segítette őket Isten misztériumának megközelítésében.” Majd hozzátette ragyogó mosollyal: „Mindez végtelenül meghalad minket!” Ez a vágyakozás különbözőképpen nyilvánulhat meg, ne felejtsük el azonban, hogy egyes kisgyermekek nagyon gátlásosak lehetnek, hogy belső érzéseikről szóljanak. „A fiam azt magyarázta, hogy szeretné Jézust jobban megismerni és „teljesen” részt venni a szentmisén, ez adta meg a zöld jelzést arra, hogy engedjük elsőáldozásra” – mondja Armelle.

De mi legyen azokkal, akiknek látszólag nincsenek ilyen erős motivációi? „Ez nem olyan súlyos dolog” mondja Victoire és Paul anyja. „Gyakran előfordul, hogy egy gyermeknél, aki látszólag nem kíván áldozáshoz járulni, a szentségre történő felkészülés során támad fel a vágy. A többiek evangelizálják, és természetesen a felkészítés maga”. Szent II. János Pál pápa hangsúlyozta: „Krisztus mindig különleges szeretettel volt a gyermekek iránt. Apostolaihoz így szólt: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10, 14) Ne felejtsük el, hogy ha elindultak e felé a nagy szentség felé, akkor biztosan volt valamikor egy pillanat, amikor fellobbant egy szikra, egy vágy, egy szomjúság…

A gyermeknek ismernie kell a vasárnapi szentmise szertartását

Azonban más kritériumok is léteznek. Elengedhetetlen, hogy a gyermek meg tudja különböztetni a jót a rossztól – ezért szükséges a szentgyónás az elsőáldozás előtt – és hogy kinyilvánítsa a vágyat arra, hogy jobban megfeleljen Jézus kívánalmainak. „Amikor a fiam a hitoktatáson készülődött az elsőáldozásra, észrevettem, hogy sokkal szolgálatkészebb lett és igyekezett a háztartási munkákban segíteni”, meséli Florence. „És amikor együtt imádkoztunk, sokkal több mindent kért, és bensőségesebb volt az imában.”

Hogy a gyermekek ismerjék a vasárnapi szentmise szertartását, az szintén szükséges feltétel. „Azt hiszem, hogy a négy fiam akkor vált igazán késszé a szentáldozásra, amikor rádöbbentek, hogy Jézus irántunk való szeretetből halt meg a keresztfán, és feltámadása a remény nagy üzenete. Lehet, hogy nem értették meg teljesen abban az életkorban, de abban a pillanatban befogadták a szívükbe” emlékezik vissza Armelle.

A leglényegesebb kritérium: a hit a valóságos Jelenlétben

Végül a leglényegesebb kritérium a hit a valóságos Jelenlétben. „Amikor a gyermek különbséget tesz a közönséges kenyér és az Eucharisztikus Kenyér között, és valóságként éli meg, hogy az átváltoztatás előtt és után tényleges változás következik be– még akkor is, ha láthatóan nem történik semmi –, akkor járulhat szentáldozáshoz”, jelenti ki Rémi abbé. Tehát nem elsősorban tudásról van szó, hanem hitről, a kisgyermek hitéről, amely néha felülmúlja a felnőttekét is, akármilyen sziklaszilárd is legyen az! “Nagyon kérem, ne becsüljük alá az Úristen kegyelmét!

Írta: Marie Lucas
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Hogyan érjük el, hogy ne merüljön ki az Ukrajna iránt érzett empátiatartalékunk?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: AFP

Már több mint két hónapja tart az ukrajnai háború, és folyamatosan áradnak a drámai hírek. Vannak köztünk olyanok, akik a konfliktus első napjai óta szolidaritást vállaltak az ukrán menekültekkel, de most úgy érzik, „ennyi volt”, “kiégtek”. Hogyan tartható fenn az empátia? Erre adunk hat könnyen kivitelezhető tippet.

“Az Ukrajnában kibontakozó tragédiához és az ott élő emberek bajához viszonyítva az én aggodalmaim és hangulataim helytelen, sőt illetlen reakciónak tűnnek” – ismeri be Agnès, egy 37 éves nő az Île-de-France régióból. Még azt is bevallja, hogy bűntudatot érez, hiszen az ő hétköznapjai egyelőre egyáltalán nem változtak. Mégis nehéz nem elismernie, hogy kezd elege lenni. Ez az általános iskolai tanárnő a háború kezdete óta belevetette magát az ukrán menekültek megsegítésébe. Részt vesz az adománygyűjtésekben, és a közösségi hálózatokon keresztül információkat közvetít a menekültek elhelyezéséről és az adminisztratív eljárásokról. Agnès mára úgy érzi, hogy szolidaritásának a háború elején tapasztalható lendülete kezd alábbhagyni. “Szégyellem magam emiatt, hiszen mindennap látom az ukránok bátorságát. De hát lelkileg kimerültnek érzem magam, mintha én lennék az, akinek el kell viselnie az oroszok bombázását… Nem tudok aludni, és látom, hogy az empátiám egyre kisebb” – mondja az Aleteiának.

Megmarad-e az empátia?

Igaz, hogy a háború elsősorban azok mentális egészségét befolyásolja közvetlenül, akik az elszenvedői, és olyan zavarokat okoz, mint a depresszió, a szorongásos rohamok, a poszttraumás stressz (ami a WHO 2019-ben végzett kutatása szerint a háborúban lévő országok lakosságának 22%-a esetében fordul elő), de az áldozatok iránti empátia más országok lakosaiban is erős szorongást válthat ki, ez pedig az Agnèséhez hasonló lelki kimerülésben nyilvánul meg.

Ahogy az egyik drámai hír követi a másikat, vajon megmarad-e az empátia a háború áldozatai iránt? Vagy visszatérünk “korábbi” hétköznapi életünkhöz, és minden fokozatosan elhalványodik? Boris Cyrulnik neuropszichiáter, számos könyv szerzője interjút adott a France Inter-nek, amelyben megerősítette, hogy semmi nem fog elmosódni. “Ez az esemény nyomokat hagy maga után. Elsősorban az ukránokban. De ha segítünk az ukránoknak, akkor mibennünk boldog nyomokat hagy. Viszont a szégyenkezés nyomait hagyja, ha nem segítünk nekik” – vélekedik. Tehát – teszi hozzá – „megpróbáljuk megoldani, de nem fogjuk tudni elfelejteni. Az ilyen elutasítás tudatosul bennünk, de azt mondjuk magunknak: gyerünk, lépjünk tovább, ennek már vége van! A valóságban nem, még nincs vége!”

Hogyan maradhatunk elég erősek ahhoz, hogy megőrizzük az empátiát anélkül, hogy kockáztatnánk az érzelmi és pszichológiai kimerülést? A drámai körülmények ellenére hogyan engedhetjük meg magunknak az élet apró örömeit lelkiismeret-furdalás nélkül? Végül pedig hol találhatjuk meg a szükséges forrásokat ahhoz, hogy mentálisan egészségesek maradjunk és hatékonyan tudjuk támogatni azokat, akiket közvetlenül érint a háború tragédiája? Néhány egyszerű módszert tanácsolunk a kezdéshez.

1. KORLÁTOZZUK AZ ÁLLANDÓ HÍRHALLGATÁST

Nagyon káros lehet, ha minden létező médiacsatornából állandóan figyeljük a híreket. Az egész napos aggódás nem fog igazán változtatni a dolgokon, és nem is erősíti empátiánkat. Ellenkezőleg: szem elől tévesztjük a cselekvés értelmét. Természetesen fontos, hogy tájékozottak legyünk, de csak józanul és mértékkel.

2. KERÜLJÜK A KIZÁRÓLAG NEGATÍV ÜZENETEK OLVASÁSÁT

A pusztán negatív üzenet hosszú távon pánikhoz, utána pedig egyfajta védekező reakcióhoz vezethet, amely bizonyos közömbösséget eredményez. Ezért lényeges, hogy az építő jellegű üzenetekre koncentráljunk, különösen a közösségi hálózatokon. Ezek segítenek megerősíteni a belső biztonságérzést. Ez a feltétele annak, hogy továbbra is konkrétan és pozitívan tudjunk cselekedni, és örüljünk annak, hogy képesek vagyunk javítani a szenvedők életén. Nagyon hasznos lehet, ha a hálózatokon szép történeteket osztunk meg, amelyek a háborús drámával szemben a remény szikráját villantják fel.

3. SZOLIDARITÁSUNK SZIMBOLIKUS KINYILVÁNÍTÁSA

A támogatásnak számos formája van: lehet tüntetéseket szervezni, petíciókat aláírni, de akár ukrán zászlókat is kitenni a közösségi hálózatokra. Christophe André, a híres pszichiáter és a nemrég megjelent, Vigasztalások című könyv szerzője számára mindezek a lépések “a helyzethez képest teljesen nevetségesnek tűnhetnek”, hiszen Putyin még mindig ott van a hadseregével, a konfliktus tartós lesz és még tovább romlik… Az Aleteiának adott interjúban így folytatja: “Ennek ellenére, mindannyian úgy érezzük, hogy a támogatás minden jele vigasztalást nyújt az ukránok számára. Látják, hogy nem hagyjuk magukra őket. Még ha nem is tudjuk megakadályozni a viszontagságokat, a jelképes empátia és a lendületes vigasztaló támogatás bizakodássá és erővé változtathatja az ukránok reménykedését.”

4. ADJUK MEG MAGUNKNAK AZ APRÓ ÖRÖMÖK JOGÁT

Lényeges, hogy megpróbáljuk megtalálni, hogyan tudjuk másként élni mindennapi életünket. Nem arról van szó, hogy úgy tegyünk, mintha nem történne semmi, és még kevésbé arról, hogy közömbösek lennénk, hanem arról, hogy a drámai körülmények ellenére, lelkiismeret-furdalás nélkül igenis adjuk meg magunknak és másoknak a jogot, hogy megéljük saját nyugtalanságainkat vagy apró örömeinket. Ha teljes mértékben megéljük a kis örömöket, például iszunk egy pohárral a barátainkkal, vagy akár a nagy örömöket is, és megünnepeljük az unokatestvérünk esküvőjét vagy unokaöcsénk keresztelőjét, akkor ez segít abban, hogy értékelni tudjuk a szabadságot, amelyben megélhettük ezeket az örömöket, és ezáltal (újra) felpezsdítsük magunkat, hogy empatikusak maradjunk azok iránt, akik a szabadságért harcolnak.

5. KERESSÜNK ERŐFORRÁSOKAT

A szolidaritásban a minden bizonnyal tartós háborúval szemben nem maratoni futásról van szó, de azért hosszútávfutásról. Az Aleteia megkérdezte Malgorzata nővért, lengyel Teréz anyát, aki sok ukrán menekültet fogad be, hogy mi a kitartás titka. Szerinte a kitartáshoz tudnunk kell hagyni magunknak néhány pillanatot a pihenésre, olyan perceket, amikor tényleg kiengedünk. A kulcs az, hogy “gondoskodjunk a jólétünkről: aludjunk, együnk, sétáljunk egyet az erdőben, és utána cselekedjünk”. Lehet, hogy önzőnek hangzik, de ahhoz, hogy megőrizzük az empátiánkat, elengedhetetlen, hogy megőrizzük a belső nyugalmunkat” – tanácsolja.

6. IMÁDKOZZUNK A BÉKÉÉRT

Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a békéért, azért, hogy Krisztus szeretete lakjon az emberek szívében, és hogy a megosztottság megszűnjék. Ez nem azt jelenti, hogy arra kérjük Istent, hogy varázsütésre egy csapásra vessen véget a háborúnak, hanem arra kérjük Őt, hogy változtassa meg szívünket, és a konfliktusban érintett minden egyes embernek adjon erőt a béke gesztusainak kezdeményezéséhez. A békéért imádkozni annyit jelent, mint közelebb kerülni Krisztushoz, a “Béke Fejedelméhez”, aki még életét is adta annak bizonyítására, hogy a szeretet és a béke mindig győz a gyűlölet és az erőszak felett. “A békéért való imádkozás a kulcs. Ha megpróbálunk azzal a tudattal élni Krisztussal, hogy Ő küld bennünket, és a mi munkánk csak az, hogy készen álljunk a szolgálatra, akkor ez rendkívüli belső hajtóerőt ad ahhoz, hogy mindvégig megmaradjon az empátiánk” – fejezte be Malgorzata nővér.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű