Európa az istennélküliség felé vezető úton

Visszatekintés a társadalom 75 éve tartó mélyreható átalakítási folyamataira

A társadalmi környezetet figyelve bárki megállapíthatja, hogy az ellenszél egyre durvábban fúj: az emberek közötti érintkezés egyre rosszabb formát ölt, a képi és filmes megjelenítés egyre megalázóbb és obszcénebb, a televízióban rendezett viták egyre színpadiasabbak és a nyelvezet általában is egyre durvább, sőt egyre inkább vulgáris lesz… Az internet valóságos kincsesbánya ebben a tekintetben. Aki hozzám hasonlóan a második világháború idején született, az megtapasztalhatta a társadalmi viszonyok óriási változását. Érdemes visszatekinteni, de nem azért, hogy nosztalgiával idézzük fel a régi időket, hanem hogy támpontokat találjunk a ma ránk leselkedő veszélyek elhárításához.

Én még abban az időben nőttem fel, amikor a társadalom széles rétegei (köztük a nem-hívők is) által elfogadott társadalmi szabályokat még a keresztény szellemiség hatotta át. Hozzám hasonlóan, sokan nem éltek otthon hitéletet, mégis meg voltak keresztelve és bérmálkoztak is, és abban a magától értetődő szellemben váltak felnőtté, hogy a család fontos dolog és a házasság egy életre szól. Meggyőződésük szerint egy valamennyire is sikeresnek tekinthető élethez hozzátartozott az, hogy az ember gyermekeket vállal, ezért a babát váró nők a reménység forrásainak számítottak. Számukra nem volt kérdés az sem, hogy az időseknek meg kell adni a nekik kijáró tiszteletet.

A szüleinkre nagy hatással volt a háború utáni időszakban megélt nélkülözés, és energiáik nagy részét az újjáépítésre és életük anyagi javítására összpontosították. Hogy velem együtt minden gyerek élete is egy szép napon jobb legyen, ezért arra ösztönöztek bennünket, hogy mindent tegyünk meg egy újabb katasztrófa megelőzésére és a mindennapi életünk javításáért.

Aztán a hatvanas években a gazdasági fellendülés bűvöletében éltünk, a korlátlan anyagi növekedés lehetségesnek tűnt, a tudomány folyamatosan új ismeretekkel szolgált, a technika fejlődése újabb és újabb csodaeszközök gyártását tette lehetővé, ami egyre változatosabbá és kellemesebbé tette a mindennapi életet.

A televízió beköltözött az otthonokba, az emberek élvezték az elegáns ruhákat és az új készülékekkel felszerelt konyhát, a szeretettel ápolt autók pedig már nemcsak Olaszországba vittek bennünket nyaralásra. A világ a szemünk előtt változott folyamatosan, vált egyre jobbá, ahogy mi akkor gondoltuk.

A társadalom- és gazdaságtudományok is felvirágoztak. Az embereket a nagy társadalmi gépezet kis kerekeinek tekintették, ezt azonban nem hangsúlyozták különösebben. Az ő sikerük lett a haladás mércéje. „A Városháza téren a szövetségi kancellár örömmel jelentette be a fellendülést” – írta akkoriban a Kurier. Az új evangélium, az új örömhír a gazdasági növekedés lett.

Mindehhez a háború utáni teljesítményorientált nemzedék lelkesen csatlakozott, hiszen meg volt győződve arról, hogy végre az emberiség kezében vannak a szükséges eszközök ahhoz, hogy saját erőfeszítései révén elérje a boldogságot. A boldog állapot megvalósíthatóságába vetett hitet még a környezetvédelem részéről érkező vészjelzések sem tudták igazán megrendíteni. Mi ezeket a problémákat is megoldjuk, mondták nekünk, és mondják tulajdonképpen változatlanul azóta is.

Éppen ez a hit, ami a felsőbb társadalmi rétegekben a felvilágosodás óta megvan, miszerint az ember a saját maga ura, lassan a tömegeket is vakká tette arra az üzenetre, amely nyugati kultúránk bölcsőjénél állt, nevezetesen, hogy minden Isten kegyelmétől függ. Ez a hitet már nagyon kevesen élték meg személyesen a társadalom széles rétegeiben. Sokan azonban merítettek a keresztény hagyományok maradványaiból. Az egyik nagynéném például évente egyszer elment a „feltámadás ünnepére”, míg én gyerekként azt sem tudtam, hogy ott mi történik. Vidéken pedig, amíg a nők és a gyerekek bent voltak a templomban a vasárnapi misén, a férfiak kint, a templomajtó előtt beszélgettek, és az úrfelmutatáskor megemelték a kalapjukat.

A társadalomban elérhető sikerre való összpontosítással párhuzamosan azonban darabjaira esett a legjobb anyagi forrásokkal bebiztosított magánszféra. A válás megkönnyítésével a házasság destabilizálódott, a fogamzásgátlás és az abortusz engedélyezésével pedig a gyermekek száma csökkent, hiszen a gyermeket a nők szempontjából egyre inkább csak egy költségtényezőnek és a karrier akadályának tekintették. A többgenerációs családok megszűntek, mivel az idősek – egyre jobban felszerelt – otthonokba kerültek. Az egykor magától értetődő családi életmodellt a közbeszéd és a média is lejárt, elavult, „kifutó” modellként mutatta be. Egyre többen nőttek fel magukra hagyatottan, úgy, hogy nem tapasztalták meg az otthon biztonságát.

És az egyház? A felsorolt fejlemények az egyházat is magukkal rántották. A II. Vatikáni Zsinat következményeként az egyház sem akart többé a keresztény nyugat elavult modelljének védelmezője maradni. Haladni akart a korral és nyitni a világ felé. Ez volt az, amit kezdetben, megtérésemkor én magam is vonzónak találtam. Úgy véltem, Jézus Krisztussal a társadalmi fejlődés élvonalában menetelhetünk.

Csak később tudatosodott bennem, hogy ugyan keresztény zászló alatt, de rossz irányba, az emberek alkotta világ felé haladunk, ahol a termelés és a fogyasztás fokozására és a bennünket körülvevő világ átalakítására irányuló törekvés csak egy bálványt ismer, mégpedig az aranyborjút. Jézus így biztosan nem fogja a szekerünket tolni.

Jézus az út, az igazság és az élet. Az Ő útján kell járnunk, és ez az út ma is ugyanúgy ki van táblázva, mint 2000 évvel ezelőtt. Az egyházban azonban sokan szem elől tévesztették ezeket az útmutatókat, és a társadalomtudományok hamis eredményeinek bűvkörébe kerültek. Sigmund Freud, Alfred Kinsey, Wilhelm Reich és más pszichológusok hatással voltak rájuk, és így szembefordultak a pápai tanításokkal a szexualitás és a család kérdésében. A feminizmus is beférkőzött az Egyház mellett álló világi szervezetekbe, sőt, az eszméje magában az egyházban is követőkre talált. A nők pappá szentelésének követelése ma már több pap és püspök kánonjában is szerepel, és egyfolytában másról sem hallunk és olvasunk, mint keresztény férfiakról és keresztény nőkről, katolikus férfiakról és katolikus nőkről, zarándokokról és zarándoknőkről…

Mi pedig, akik ezt valójában elutasítjuk, mindezt csendben tűrjük. Végignéztük, ahogy a mandalafestés, a barkácsolás és jó közérzetet biztosító tevékenységek a pápai tanító írások ellenére is helyet kaptak az elsőáldozásra és a bérmálkozásra való felkészítésben, ahogy háttérbe szorultak a hívek, akik a gyónásról, Krisztus haláláról és feltámadásáról, valamint az Úrnak az Eucharisztiában való valóságos jelenlétéről akartak ott beszélni. Nem egy teológus akadt, aki a „legújabb kutatási eredmények” alapján megkérdőjelezte a hit központi igazságait. Ilyen körülmények között pedig világos lett, hogy az Egyház sem lehet többé védőbástya ezekkel az eltévelyedésekkel szemben.

Természetesen mindez egy rendkívül összetett eseménysor nagyon rövid leírása. Néhány jellegzetes jelenség azonban felismerhető. Sokan látják így a fejleményeket, mint például Geoffroy Lejeune francia újságíró, aki a First Things portálon 2019. májusban ezt írta:

„Az elmúlt évtizedeket összegezve azt mondhatjuk, hogy az egyház a világi hatalom elvesztése után úgy próbált túlélni, hogy megelégedett azzal, hogy pusztán eltűrik a jelenlétét, és főként alkalmazkodni próbált a világ nem kívánatos fejleményeihez, ahelyett, hogy a világ megmentésén fáradozott volna. Ez a szerepcsere pedig az egyházat tulajdonképpen öngyilkosságba vezeti. Ahhoz, hogy a világ megmentője legyen, ami nem lenne lehetetlen, talán szakítani kellene a hatvanas évek óta divatban lévő relativizmussal. Talán visszanyerné egykori fényét, ha nem „menő” próbálna lenni, hanem újra az istenfélelmet tanítaná, amely nélkül nincs szeretet sem.„

Katolikus keresztényként be kell ismernünk, hogy langyosak lettünk, részben azért, mert erősen hat ránk a körülöttünk uralkodó szellem. A világ mára otthonra lelt az istennélküliségben. A hit nyilvános védelmét megmosolyogják vagy egyenesen helytelenítik. Mi több, ez a keresztényellenes alapállás lassan állandósul. És mindez nem véres harcokkal történik, mint a kommunizmus alatt és nem is kíméletlen üldözéssel, mint a nemzetiszocializmus idején, hanem lépésről lépésre, finoman, kis dózisokban adagolva, de következetesen. Keresztényként érezzük az ellenszelet, ahogy egyre csak terjed egyfajta „kereszténygyűlölet”.

Ezt végre fel kell ismernünk, és le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket. Hosszú távon nem elég pusztán a keresztény értékek szerint élni, tegyük ezt bármennyire is jó szándékkal. A keresztény értékeket egymás után adják fel az őket magukénak valló pártok is, míg mára szinte semmi sem maradt belőlük. És az emberek jó része követte őket ebben.

Hogy mi mit tehetünk? Visszanyúlhatunk a bármely korban is élt szentek sikerének receptjéhez: irányítsuk minden várakozásunkat és reményünket Jézusra. Állítsuk az életünkben az első helyre az Istent. És ne csak elméletben, hanem a mindennapi életben is. Ijesztő, hogy az én életem is milyen messze áll ettől!

Pontosan emiatt annyira fontos, amire Sarah bíboros hív minket: „Kedves püspök- és paptestvéreim, és ti mind, akiket megkereszteltek, mindannyiunknak a hitünk iránti szeretetben kell égnünk. A hitünk ragyogása nem veszíthet fényéből, a hitünket nem hamisíthatjuk meg és nem ronthatjuk meg. Hiszen a lelkek üdvösségéről van szó, a miénkről és az embertársainkéiról!” Azon a napon, amikor megszűnünk a szeretettől lángolni, mások megfagynak a hidegben” – írta François Mauriac. Amint mi megszűnünk a hitünkért égni, a világ halálra fog fagyni, mert elvesztette a legértékesebb javát. A mi küldetésünk a hit védelme és hirdetése.”

Péter az őt fenyegető Nagytanács, vagyis ellenségei előtt, akik Jézust a keresztre feszítették, kijelentette: „Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek!”. Ugyanezért a bátorságért, ugyanezért a hozzáállásért kell imádkoznunk. Ha ezeket kérjük az Úrtól, Ő meg fogja adni nekünk ezekben az egyre fenyegetőbb időkben.

Christof Gaspari írása
Fordította: Frick József

Forrás: Vision2000.at