Lépj kapcsolatba velünk

Család

Családként a plébánián (I.)

Közzétéve

Remeteszegi Plébánia, Marosvásárhely, Fotó: Csatlós Ferenc Róbert

Plébániáról különféle tapasztalataink lehetnek. Érdekes lenne magunkba tekinteni és megnézni: nekünk mi jut elsőre az eszünkbe? Mi is nekem a plébánia?

Mit láttunk? Hogy tapasztaltuk ezt? A plébánia az a pap háza, lakása? Egy épület, ahol az egyházadót fizetjük? Könyvtár? Vagy régi bútorok jutnak eszünkbe? Vagy arcok, találkozások jutnak az eszünkbe? Esetleg lelkipásztorok, volt plébánosunk? Lelki beszélgetés? Hittanórák? Ima-élmények? Csoportok? Mindezek eszünkbe juthatnak.

Számomra és akkoriban sokunk számára Sepsiszentgyörgyön a plébánia majdnem hogy második otthonunk volt. Ide siettem iskola után. Ide jártunk hittanra. Itt pingpongoztunk, fociztunk. Itt tanultam meg angolul, mert ingyenes nyelvtanfolyam is volt. Egy tanárnő, családja mellett, hétről hétre élményszerűen osztotta meg velünk angol nyelvtudását. És itt születtek szerelmek, azokból később házasságok. És életre szóló barátságok is. A plébánián tanultunk táncolni is, itt szerettem meg a néptáncot.

A templom és a plébánia egy valóság volt, noha kisebb fizikai távolság választotta el egymástól. A templom is, a plébánia is jellemzően nyitott, befogadó és kellemes környezet volt. Megvolt a helye a hit ünneplésének és átadásának. Tere volt és hangulata egy mélyebb beszélgetésnek. És persze megvolt a hivatalos arca, szervezettsége és méltósága is. És folytathatnám, folytathatnánk…

Jelen cikk legyen lehetőség, hogy gyermekkorunk plébánia tapasztalatát egymással megosszuk. Nem tűnik izgalmasnak? Egy-egy csoportban beszéljetek erről… Neked milyen a gyermekkorod plébánia tapasztalata? Egészen biztos, meghatározó tényező mindez abban, hogy miként gondolkodok ma plébániáról, hogyan viszonyulok ma a plébániámhoz. Látnunk kell, hogy sokan sokféle tapasztalattal rendelkezünk. Miért szerettünk oda járni? Hogyan szereztünk ott barátokat? Hogyan tapasztaltuk meg Istent, a szeretetet, az összetartást?

Lehetnek persze olyanok is, akiknek valami fájdalmas kép rögzült a plébánia kapcsán. Feljön, feljöhet egy-egy rossz emlék. Ennek érzése nem melegíti át szívünket. Ez is lehetséges. Érdemes ezt is önmagában megnézni, tudatosítani. Mindez fontos lehet akkor, amikor meghívásunk van arra, hogy ki-ki a maga lakóhelyén, életállapotának megfelelően (házas, pap, szerzetes), és lehetőségeihez mérten részt vegyen a plébánia közösségének életében. Az Egyház, társadalom élhetősége, jövője azon is múlik, mennyire válik plébánia közösségünk éltető, vonzó élettérré az emberek számára. Ahol a családok, személyek, egyedülállók, Isten-keresők, gyermekek, fiatalok és idősek, együtt találnak otthonra. Családként a plébánián.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Család

Azt hittem, hogy: pedig, dehogy! – szeretet két felvonásban

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: The Herald-Mail

Farsang farkán, a Házasság Hetének végén történeteket olvasok. Épp Bruno Ferrero[1] van soron. Beleolvasztva mindennapjainkba továbbpörgetem esszenciájukat, és meglepő következtetések, tanulságok szűrődnek le belőlük. Adva van egy család, két házastárs, vagy egy hivatásszerűen „összezárt” közösség, esetleg „csak” egy sima párkapcsolat, ahol évek telnek el együtt, egymásra utalva a közös fedél alatt. Már azt hinnénk, ki-(meg)ismertük egymás rigolyáit, kipuhatoltuk természetét, hazulról hozott szokásait, és megtanultunk elnézőnek lenni iránta. A kölcsönös bizalom, a megbocsátás, az ’egyfelé húzzuk a szekeret’-elv összecsiszolt, mert együtt könnyebb a család terhét cipelni, így több az örömünk, a bánat megosztható, a fájdalom elviselhetőbb, szeretni kötelesség, és egyébként is: így szép ez az életre szóló kaland. Közben évek, évtizedek telnek el, és a (meg)szokás hatalma is nagy úr lesz, a figyelem is csökken, kialakul a ’nekem jó így’ érzés, rutinossá válnak a mozdulatok, gesztusok, már egy pillantásból értjük egymást, minek változtatni, vagy erőltetni a változást, főleg magunkon. Hisz a másik így is elfogad, úgy jó ő is nekünk, ahogy van. És el kell jönnie jobb esetben az esüstlakodalomnak, vagy a boldoggáavatásnak, nemritkán pedig a mennykőnek kell belecsapnia, hogy észrevegyük: a szeretett társam egy titok. És nekem eszem ágában sem volt megfejteni őt. Még csak meg sem próbáltam. Talán egy nem várt helyzet, fájdalmas élmény deríti ki: bizony mekkora hős, szent mellett éltük ki a magunk laza természetességét, jottányit sem mozdítva, hogy talán neki is könnyebb legyen. Mekkora türelem kellett neki hozzám, fel sem fogni. Pedig sokszor elég lenne egy zsebkendőnyi figyelem, beleérzés, vagy a másik által nyújtott tükör, hogy észrevegyük magunkat, és jobban szeressünk.

Első felvonás: Jenő és Joli

Jenő és Joli lelkesen beszélgettek, amikor jenő egy pillanatra elhallgatott, elővett egy fehér zsebkendőt a nadrágzsebéből. Kihajtogatta, majd kifújta az orrát. Joli zavartalanul beszélt tovább. Néhány erőteljes fújás után, az élek mentén gondosan visszahajtogatta a zsebkendőt, míg végül eredeti formájába nem került, majd visszatette a zsebébe.

Mikor ismét Jolira nézett, az asszony elnémult. Tátott szájjal nézett Jenőre. Nem hitt a szemének, s ezt tekintete is elárulta.

  • Valami baj van? – pillantott oda kérdőn Jenő.
  • Mindig ugyanígy visszahajtod a zsebkendődet, miután kifújtad az orrod?
  • Igen, de mi a baj ezzel?
  • Hát csak az, hogy huszonöt éve vagyok a feleséged, de sosem vettem észre, hogy orrfújás után visszahajtogatod a zsebkendődet.
  • És?
  • Csak annyi, hogy mikor ruhát mosok, és megtalálom a zsebedben a szépen hajtogatott zsebkendőt, azt hiszem nem is használtad, ezért mosás nélkül visszateszem a fiókba.

Erre Jenőnek esett le az álla. Néhány perc múlva felkiáltott:

  • Most már értem, miért kellett annyit vesződnöm a szemüvegem törölgetésével!…

Második felvonás: Kis Szent Teréz „boldogsága”

Kis Szent Teréz nagyon ellenszenvesnek találta egyik nővértársát, akit anélkül, hogy megnevezett volna, ekképpen írt le: „Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám.” Ahelyett, hogy kerülte volna, Teréz állandóan kereste őt, és úgy bánt vele, mintha ő lenne az, akit a legjobban szeret. Ez olyan jól sikerült, hogy a nővér egy nap megkérdezte: „Lenne olyan szíves, és mondaná meg, hogy mi az, ami annyira vonzza énfelém? Valahányszor csak rám néz, mindig mosolyogni látom. „

Teréz halála után, mikor a boldoggáavatási eljárás során tanúskodni hívták az ellenszenves nővért, ő elégedetten így szólt: „Ami engem illet, annyit elmondhatok, hogy élete során igazán boldoggá tettem.”

Csak tizenhárom évvel később tudta meg, hogy ő volt az a legkevésbé rokonszenves nővér, akit Teréz az írásaiban megemlít.

A káplán vallotta be neki az igazságot, végső elkeseredettségében…

***

Szent az, aki átengedi magán a fényt.

***

Mennyi titok van még a másikban: testvér, rokon, barát, házastárs, munkatárs, – amire még nem leltünk rá. Legyünk kíváncsiak, mi rejtőzik még benne. Ne szokjuk meg a jót. Legyen az inkább ajándék. Legyen bennünk készség a gyermeki rácsodálkozásra, a folytonos meglepődésre. Megfordíthatjuk az ellenérzések irányát is: még jobban szerethetjük őt. Tehetünk azért, hogy előcsalogassuk belőle a rejtett jót. Feltörve a héjat, meg fogunk lepődni. Magunkon is. Érdemes hát keresni, megnyílni előtte, lehetőleg még most, hogy ne vigye a sírba titkait, hanem minket gazdagítson velük.

Kincs, amiért hálásabbak leszünk.

In. Bruno Ferrero: ELÉRKEZETT A HAJNAL, Don Bosco Kiadó, Bp. 2015.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Család

Ima Házasság hetére

Közzétéve

Mennyei Atyánk!

Könyörülj rajtunk, segítségedre szorulunk! Nem álltathatjuk magunkat tovább, be kell vallanunk, nem tudunk élni ajándékaiddal. Elrontjuk magunk körül a világot. Pusztítjuk a földet, mérgezzük vizeinket, szennyezzük a levegőt. De elrontjuk legdrágább, legszentebb kapcsolatunkat: a házasságot, /a családot/ is.

Pedig Te a férfi és nő szerelmét arra méltattad, hogy példázza Krisztus mindent felülmúló szeretetét.  – Mi viszont, bár ismerjük a férfi és nő vonzalmának édességét, megfosztjuk magunkat az életre szóló hűség boldogságától, az egymásra hangolódás harmóniájától, a halálnál erősebb kötelék biztonságától, a bizalom és ragaszkodás erejétől. Lemondtunk mindarról az áldásról, amelyek – akaratod szerint – teljessé teszik a szerelem ajándékát. Visszájára fordítjuk a jót. Szenvedünk, fájdalmat okozunk egymásnak, magunknak. Önzésünkkel eljátsszuk gyermekeink reménységét, hitüket a szépben, az emberhez méltó jövőben.

Megváltásod hatalmas erejére szorulunk. Bocsánatodat, irgalmadat kérjük. A Szentlélek újjá teremtő munkájával formálj minket igaz-ember képünkre – Krisztus hasonlatosságára.

Segíts, hisz rajtunk keresztül újulhat meg a világ: családunk, otthonunk, társadalmunk, hazánk.

Ámen

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Család

Szalézi Szent Ferenc gondolatai a házasságról

Közzétéve

Szerző:

Szalézi Szent Ferenc - Fotó: szaleziak.hu

Január 24. Szalézi Szent Ferenc emléknapja. Az 1567-ben született genfi püspök kiemelkedő jellemvonása az a szeretet, amellyel az emberek felé fordult. Tanácsaival, írásaival igyekezett mindenkit az üdvösség felé vezető úton tartani. A februári Házasság Hetére készülve a házasságról szóló írását idézzük fel.

A házasság, ahogy Szalézi Szent Ferenc fogalmaz, két szív egybefonódása. Olyan öröm, amely a szegények és a gazdagok számára egyaránt rendelkezésre áll, és a boldogság megtalálásának egyik legbiztosabb útja. Filótea című könyvében egy teljes fejezetet szentel a házasság témájának. A házastársak számára megfogalmazott tanácsait – ahogy írásaiban máskor is – gyakran színesíti metaforákkal, amelyek közül hármat emelünk ki.

A SZÍVEK EGYESÍTÉSE

„Isten keze fonja a házasság kötelékét, amiért is a hitveseknek szent és természetfölötti szeretettel kell szeretniük egymást.” Ennek a szeretetnek pedig több „hatása” is van Szent Ferenc szerint, ezek közül az első a szívek felbonthatatlan egyesítése. Mint mondja, a férfi és a nő szívét Isten a saját vérével forrasztja egybe, ezért lesz ez az egység olyan erős, hogy könnyebb elválasztani a testet a lélektől, mint a férjet feleségétől. Szent Ferenc hangsúlyozza, hogy ez az egység, jóllehet fizikai köteléket is jelent, a gondolatokra és az érzésekre is kiterjed.

SZÍVÜNKBEN HORDOZNI HÁZASTÁRSUNKAT

A házastársak különös, mindenek felett álló szeretetének második hatása a töretlen hűség. „Ennek jelképe a gyűrű. Ezt az Egyház nevében megáldja a pap, s mintegy a Szentség pecsétjeképen először a férfiúnak nyújtja annak jeléül, hogy szívének minden szeretete egyedül hitvesét illeti.” A jegygyűrű olyan, mint egy pecsét a szíven. Azt jeleníti meg, hogy a házastársak szíve kölcsönösen egymáshoz tartozik. Amikor egy iratot pecséttel látunk el, egy csepp forró viaszt teszünk a papírra, majd pecsétet teszünk rá, hogy a viasz átvegye a pecséten ábrázolt képet. Éppen ez történik szívünkkel a házasságban: kirajzolódik benne a házastárs alakja. A pecsét a hűséget szimbolizálja, és azt, hogy két szív egymásért dobog.

KORONA A HÁZASTÁRSAK FEJÉN

Szent Ferenc a gyermekáldásról azt vallja, hogy érkezésével kiteljesedik a házastársak közötti szeretet. Azt javasolja az anyáknak, hogy a szent édesanyák példáját követve gyermekeiket még születésük előtt ajánlják Jézus Krisztusnak. Szent Bernát édesanyja is így tett: újszülött gyermekeit karjában tartva Krisztusnak ajánlotta őket, és attól a pillanattól kezdve olyan szeretettel fordult feléjük, amellyel az Istennek szentelt és az Istentől rábízott dolgok felé fordul az ember. A gyermekek nevelésével kapcsolatban pedig azt mondja Szent Ferenc, minden fáradozást és munkát vállalnia kell a szülőnek, mert a „gyermek az apa és az anya koronája”.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Népszerű