fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Cseh bíboros: A koronavírus-válság közelebb hozza az embereket a katolikus egyházhoz

Közzétéve

Fotó: CNA

Dominik Duka bíboros szerint a koronavírus világjárvány sok embert arra késztetett a Cseh Köztársaságban, hogy újra rátaláljanak a katolikus egyházra.

Prága érseke egy email interjúban azt mondta a CNA-nek (Catholic News Agency), hogy amikor lecsapott a koronavírus válság, a cseh lakosság olyan módon fejezte ki szolidaritását, amire az 1989-es bársonyos forradalom óta nem volt példa.

Dicsérőleg emlegette a fiatal papokat is, akik nagyon találékonynak bizonyultak, amikor szembesültek a misék látogatásának szigorú korlátozásával.

XVI. Benedek pápa 2010-ben bízta meg Duka érseket a katolikus egyház vezetésével a cseh fővárosban. Duka személyes története igen figyelemreméltó.

Miután 1970-ben a domonkos rend papjaként felszentelték, összetűzésbe került Csehszlovákia kommunista kormányával. 1975-ben a hatóságok visszavonták engedélyét, nem működhetett papként, ezért a Skoda gyárban dolgozott, de titokban továbbra is szolgált.

Amikor papi tevékenysége kiderült, ráadásul ellenzéki írások kiadásában is szerepet vállalt, a pilseni Bory börtönbe került, ahol többek között Václav Havel, a Cseh Köztársaság majdani elnöke is raboskodott. Duka sakkszakkörnek álcázott összejöveteleken tartott szentmisét a raboknak.

Most 77 évesen ismét a címlapokra került, amikor Twitter oldalát felfüggesztették. Amikor az oldalt újraaktiválták, Duka a kommunista idők módszereihez hasonlította a mai online médiacenzúrát.

Az interjúban vitába szállt azzal a sokak által hangoztatott véleménnyel, hogy a Cseh Köztársaság a világ egyik legkevésbé vallásos nemzete, és beszélt arról, hogy az elmúlt 30 évben milyen rendkívüli módon virágzott fel az egyház.

A Dominik Dukával készült teljes CNA interjú alább olvasható:

Mit gondol, a koronavírus-válság erősíti, vagy gyengíti az egyházat Prágában?

Úgy tűnik, a koronavírus válság okozta hangulat elhúzódik. Az első, tavaszi időszak során ez hasonlított ahhoz a helyzethez, melyet jól ismerünk a 30 évvel ezelőtti bársonyos forradalom idejéből, amikor a társadalom és a politika összefogott, hogy együttműködjenek egymással. Nem csak azt a lelkesedést értem ez alatt, ahogy az emberek elkezdtek házilag textil-maszkokat, fertőtlenítőszereket készíteni, hanem azt a jóakaratot, szívélyességet, ahogy az időseken vagy más rászorulókon segítettek. Szerzetes közösségek, teológusok és más szervezetek, mint pl. a Cseh Köztársaság Karitásza jelentősen kivették részüket a segítésből. Ezen felül megszervezték a kórházakban fekvő betegek látogatását is, hogy ők se szakadjanak el vallásos életüktől, és magukhoz vehessék az oltáriszentséget ebben a nehéz helyzetben is.

Templomaink nyitva álltak, de szigorúan korlátozták a látogatók számát. A fiatal papok sokféle módot találtak arra, hogy az interneten és más közösségi oldalakon közvetítsék a miséket, és ezért nagyon nagy dicséretet érdemelnek. Néhányan videós lelkipásztori anyagokat is kezdtek készíteni. Most igazán beléptünk egy új online környezetbe, amely kiegészítheti vallásos életünket, bár azt nem válthatja ki teljesen. Mert a szentségtartó az oltáriszentséggel, az oltáriszentség vétele Krisztus nevében hitünk sarkalatos, központi momentuma, tekintet nélkül a vírushelyzetre.

Később persze ez a szolidaritás alábbhagyott, a politikai részvétel visszatért hagyományos mélypontjára, mégis azt kell mondanom, hogy rengeteg jó energiát éreztem ebből a szolidaritási hullámból, ami azt sugallja nekem, hogy ha akarjuk, nagyon összetartó nemzet lehetünk.

Fotó: CNA

Gondolja, hogy a csehek a válság során közelebb kerültek a vallási élethez?

A koronavírus valóban nem csak az emberek testi egészségére hatott, hanem pszichológiai hatásai is voltak. Itt a szakértők azt állítják, hogy ebben a helyzetben az emberek tehetetlennek érzik magukat, az egész világ, a társadalom, még az egyén léte is értelmét veszti. Ezt veszélyesnek is tarthatjuk, de felfoghatjuk úgy is, hogy ezt az űrt az egyház betöltheti az örömhírrel.

Az egyház enyhíteni tudta ezt az érzést, amint hozzászoktunk ehhez a korlátozott életmódhoz, az oltáriszentséget pedig helyettesítjük vallási tanításokkal, ahogy ez most mindenhol történik. Azt kell mondjam, hogy valamilyen módon sokan visszataláltak az egyházhoz és az imádsághoz, sokan néhány évtizedes érdektelenség után. Úgy látom, a családokban is nagyobb az érdeklődés a vallási élet iránt, a közös imádkozások, hitoktatás terén, és általában a kereszténység iránt. Ebben a tekintetben tehát optimista vagyok.

A Cseh Köztársaságot gyakran úgy emlegetik, mint a világ egyik legkevésbé vallásos országát. Egyetért ezzel a nézettel?

Én személy szerint nagyon pontatlannak és elfogultnak tartom ezeket a statisztikákat. Az igaz, hogy a cseh nemzetben elég magasfokú a bizalmatlanság nem csak az egyházi, de bármilyen intézménnyel szemben. Ez az ország náci és kommunista megszállásának köszönhető.

Az évszázad eleje óta a megkeresztelt emberek száma 35%-kal csökkent, de ez nem csak az említett kommunista ateizmus következménye. A két háború között egy nemzeti egyház alakult ki, amely mára majdnem kihalt. A II. világháború után közel három millió német ajkú embert veszítettünk, részben a háborús veszteségek, részben a népesség áttelepítések miatt. Az 1948-as kommunista hatalomátvételt, majd a Varsói Szerződés csapatainak 1968-as megszállását újabb kivándorlási hullám követte. A társadalomra kényszerített ateizmus, a hívők zaklatása, az egyházi személyek bebörtönzése és az iskolákban folyó erőszakos átnevelés kétségkívül szerepet játszott abban, hogy a vallásos élet kiszorult a társadalomból.

Ma azt látom, hogy az elmúlt harminc évben több tucat új templomot és vallási központot, és több száz kápolnát építettünk. Az egyház ma része a felsőoktatási és a tudományos közösségnek, és részt vállalhat az egészségügyben, az általános iskolai oktatásban, megjelenhet a hadseregnél és a börtönökben.

A Mária oszlop – melyet a tömeg több mint száz éve ledöntött a köztársaság létrejöttekor, mondván, hogy az osztrák katolicizmus szimbóluma – visszatért Prága főterére, és az oszlop visszaállítását a társadalom kedvezően fogadta. Akkor, amikor hasonló vallási emlékműveket programszerűen lerombolnak a világon, ez igazán egyedülálló. Mindez azt erősíti meg számomra, hogy nem vagyunk ateista ország a szó valós értelmében, azaz nem állíthatjuk, hogy az ország a-theos, azaz Isten ellen van.

Mit gondol, mi a legjobb módja annak, hogy az erősen világias társadalmaknak az evangéliumot hirdessék?

A fő feladatunk volt és marad is a lelkipásztori munka és az evangélium hirdetése. Tudatában kell lennünk, hogy a társadalom állandó változásban van, és ha lépést akarunk tartani a korral, akkor a tevékenységünket ehhez kell igazítanunk. Nem kínálhatunk a ma emberének kész receptet. Az evangéliumot mély alázattal kell hirdetnünk, készen a párbeszédre. Vitassuk meg, beszéljük meg, nézzük meg!

Az evangélium alapelvei, amelyeket hirdetünk, civilizációnk alapelvei is, amely az ősi zsidó örökségből nőtt ki, de amelyet germán, kelta és szláv behatások is formáltak. Az új technológiákat – mint például a mikrofon, a telefon, a televízió vagy az internet – használnunk kell, de csak óvatosan. Ne bátorítsuk a propagandát vagy a szélsőséges megnyilvánulásokat. Ezek korunk eszközei, melyekre szükségünk van ahhoz, hogy a társadalmat megszólítsuk, hogy megértsenek minket. Az újdonság nem a lényegben, hanem a megközelítésben rejlik.

Egy elvilágiasodott társadalomban a kérdés az, hogyan valósítsuk meg, hogy egyrészt ne adjuk fel az értékeinket, másrészt viszont ne zárkózzunk be, mondván, hogy a kultúra a 17-18. századdal véget ért. A 21. században élünk, a globalizáció kellős közepén, és nem csak a katolikus egyháznak, de az egész keresztény világnak újra kell gondolnia, hogyan közvetíti Krisztus üzenetét a jövő nemzedéknek.

Ugyanakkor azt is világosan kell látnunk, hogy a kereszténység nem egy hanyatló vallás. Lehet, hogy Európában ez a valóság, de a világon nem így van, hiszen a keresztények száma az elmúlt évszázadban csaknem a duplájára nőtt. Ma az európai katolikusok csak negyedrészét teszik ki az egyháznak, és az egyházi figyelem középpontja az úgynevezett harmadik világ, mint például Ázsia, Afrika és Dél-Amerika országaira irányul.

Fotó: CNA

Az Ön Twitter oldalát nemrégiben felfüggesztették. Amikor újra megjelenhetett, az online cenzúrát a 80-as évek kommunista elnyomásához hasonlította. Úgy gondolja, hogy az online cenzúra komoly fenyegetés a keresztényekre nézve?

A szólásszabadságot az igazi demokrácia egyik alappillérének tartom. A cenzúra azonban nemcsak a kommunista elnyomás idejére vagy a diktatórikus rezsimekre jellemző. Még csak nem is külföldről jön. Nap mint nap látjuk az önkorlátozást, az öncenzúrát, a politikai korrektség mögé rejtve. Vagy abban, hogy megválogatjuk, kivel szállunk vitába, esetleg milyen témákat kerülünk. Megakadályozzák, hogy bizonyos témák szóba kerüljenek, vagy ha ezekről beszélünk, médialincselés következik, kínos helyzetbe hozva, cáfolva, nevetségessé téve az elmondottakat, sőt akár magát a beszélőt. Megtapasztaltam, hogy bizonyos keresztény témákról nem beszél a társadalom, ilyen például az emberi élet védelme, vagy a hagyományos család, amely egy férfi és nő szövetségére épül. Vagy azt is kérdezhetnénk, hogy kiket üldöznek leginkább a világon, és erre csak attól kaphatunk választ, aki kimondottan ezzel a témával foglalkozik.

A problémát abban a tendenciában látom, hogy az értékeket relativizálják. E szerint az állítás szerint az igazság nem létezik, kivéve persze azoknak az igazságát, akik azt hiszik, hogy akik nem az ő nótájukat fújják, azokat el kell hallgattatni, hiszen nem lehet igazuk. Következésképpen a megszólalót megbélyegzik, világossá téve, hogy aki hasonlóképpen gondolkodik, azzal nem helyénvaló beszélni. Ez egyben figyelmeztetésként is szolgál másoknak. Ilyen értelemben azt, hogy a médiahatalom néhány tech cég kezében összpontosul, fenyegetőnek látom. Mert akkor felhagyunk az igazság keresésével, hiszen készen kapjuk. Nem a Kinyilatkoztatás eredményeképpen, vagy Isten és ember találkozásaként. Nem évszázadokon át tartó elmélkedés vagy eszmecsere után, hanem a vállalatirányítás rosszul értelmezett döntéseképpen.

Történik olyasmi a prágai egyháznál, amit érdemesnek tart megosztani a katolikus világ többi részével?

A katolikus világnak azt szeretném üzenni, hogy ne féljen a hagyományaitól. Vannak a keresztény hitnek olyan részei, amiről ugyanúgy gondolkodunk, éljünk bár Délkelet-Ázsiában, Dél-Amerikában vagy Európában. Ugyanakkor minden országnak megvannak a maga, hitből kinőtt sajátosságai, kultúrája, hagyományai. A mai napig őrzöm a szívemben a Guadalupei Szűzanyához tett zarándoklatot (Mexikóváros), és egy dalt, ami így szól: „Guadalupana mexikói volt, mexikói volt”.

Nálunk a Cseh Köztársaságban az utóbbi időben sikerült feleleveníteni néhány ősi zarándoklatot. Megemlíthetném a Nepomuki Szent János tiszteletére rendezett Navalis eseményt, vagy a zarándoklatot a nemzet védőszentjéhez, Szent Vencelhez, amelyben a Cseh Köztársaság elnöke is részt vesz, vagy éppen a Szűz Mária oszlop visszaállítását a prágai Óváros térre. Mindebben megmutatkozik hitünk erőssége, ami igazi reményt ad a jövőre. A keresztény értékek egyetemesek, és megjelennek, ha az emberek azonosulnak azokkal.

A CNA valamennyi olvasójának kívánok áldott adventet, és a kisded Jézus karácsonyi örömét, aki Megváltónk és jövőnk. Emlékezzünk Isten ígéretére, különösen 2021-ben, amikor mindannyian egy, a távoli Kínából érkezett apró mikroorganizmussal harcolunk, amelynek sikerült mindent felborítania, ami eddig biztosnak tűnt az életünkben.

Az újszülött gyermekben, a Kisjézusban kapjuk meg azt a reményt, hogy Mennyei Atyánk soha nem hagy el minket. Nézzünk ezért előre, túl a 2021. éven, amely a halálos koronavírus-járvány után bizonyára a veszteségek számbavételéről szól majd, ugyanakkor arra késztethet minket, hogy elgondolkodjunk, vajon miért kellett ennek megtörténnie. Nem volt az emberiség túlságosan büszke és elbizakodott? Nem zártuk ki Istent az életünkből? Nem feledkeztünk meg a szeretet, a kölcsönös együttérzés és tisztelet forrásáról? Az elkövetkező évben bőségesen lesz idő arra, hogy ezekre a kérdésekre becsületes választ adjunk.

A Duka kardinálissal készült teljes interjú cseh nyelven itt található.

Forrás: CNA
Fordította: Eiben Ingeborg

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Interjú

Szent Péter, a remény jele a bűnösöknek

Közzétéve

Szerző:

Szent Péter Michael Pacher festményén (1435–1498), Belvedere Museum of Vienna - Fotó: Adam Jan Figel / Shutterstock

Egyszerű halász volt, Jézus mégis Pétert választotta, hogy Egyházának feje legyen. Állandóan csatároztak benne elkötelezettsége és kétségei, becsvágya és gyöngeségei, személye egyszerre rejtély és evidencia. ”Péter nélkül nincsen egység”, fejti ki az Aleteiának Christophe Dickès történész, aki nemrégiben adta ki „Szent Péter, a rejtély és nyilvánvalóság” c. könyvét.

Jézus után a leggyakrabban említett személy az Újszövetségben. Pétert, ezt az egyszerű galileai halászt választotta ki Jézus, hogy Egyházának feje legyen. „Három alkalommal látjuk Pétert, amint megbízást kap és háromszor nincsen a helyzet magaslatán” magyarázza Aleteiának Christophe Dickès történész, aki nemrégiben adta ki Szent Péter, a rejtély és a nyilvánvalóság c. művét. „Nos, annak ellenére, hogy Péter nem volt a helyzet magaslatán a három megbízáskor, Jézus mégis rábízza Egyházát! Itt találhatjuk magának az Egyház történetének összefoglalását: nagyságát és főként hiányosságait, sőt hibáit. Számunkra ez rejtély…”

Aleteia: Mit képvisel Szent Péter a keresztények számára?

Christophe Dickés: Péter elsősorban az Egyház történetének első vezéralakja. Ezért mondják, hogy ő az első pápa, még akkor is, ha a pappa kifejezés görögül jóval később, a IV. században jelenik meg. Abban az időben ez a kifejezés nem volt Róma püspökének fenntartva. Sokkal később, VII. Gergely pápa reformjai idejében, a XI. században lett a pápa elnevezés kizárólagosan fenntartva a római pápának. Tény, hogy elég keveset tudunk Péterről: emlékszünk tagadására, ügyetlenségeire, Jézusnak feltett kérdéseire, és ez körülbelül minden. Az volt a vágyam, hogy művemmel fellebbentsem a fátylat az igazságról, erről az emberről, akit 154 esetben említ az Újszövetség. Ami kevés a történész számára, de sok az Evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei esetében. Valójában Péter a leggyakrabban említett személy Jézus után.

Egyszerű halász volt, aki nem arra született, hogy elfoglalja az első helyet…

Valóban – és én arra törekszem könyvemben, hogy megmutassam, hogy Péter olyan ember volt, mint a többiek. Jézus választhatott volna egy nagy főpapot, katonát, vagy valakit, aki olyan, mint Keresztelő Szent János. Nem, ő egy egyszerű galileai halászembert választott, aki messze lakott Jeruzsálemtől. Azt mondanánk manapság: egy „vidékit”. Műveltsége csekély volt, olyan mesterséget űzött, ami elterjedt volt: halászatot kis közösségben. Hajója volt az egyetlen vagyontárgya, de valóságos befektetés abban a korban, alapos felszereléssel: horgászbotok, rövid és hosszú hálók, amelyek különböző technikák szerinti munkát tettek lehetővé, amit egyébként az evangéliumok is említenek. Ez az egyike azoknak a részleteknek, amik a legjobban megdöbbentettek: az evangéliumok leírják az akkori halászok technikáit. Ennek alapján kutatásokat végeztem ezen a területen, és igyekeztem megérteni, mit is jelentett halásznak lenni az I. századi Palesztinában.

Minden ember, akár hívő, akár nem, hallotta már ezt a mondatot: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16, 18) Mit mond ez róla és az Egyházról?

Ezeket a szavakat Máté Evangéliumából idézzük. Jézus az Egyházát Péterre bízza Fülöp Cezáreája környékén. Az Evangélium lényeges pontjáról van itt szó, még ha nem is feledkezünk meg Lukács evangéliumáról, ahol Jézus azt mondja Péternek, hogy erősítse testvéreit a hitben. Ez olyan részlet, amihez hozzá lehet illeszteni János evangéliumának utolsó fejezetét, amikor Jézus kéri, hogy legeltesse juhait. Három ízben láthatjuk, hogy Péter megbízást kap és három ízben nincsen a helyzet magaslatán. Máténál Jézus alighogy rábízta Egyházát, így szól hozzá: „Távozz tőlem, sátán!”. Lukácsnál Krisztus kijelenti Péternek, hogy imádkozott érte, hogy hite ne fogyatkozzék meg. Jánosnál Péter megvallja, hogy szereti Jézust, de barátként: nincs szó feltétel nélküli szeretetről. Mégis, annak ellenére, hogy Péter három alkalommal nem volt a helyzet magaslatán, Jézus rábízza az Egyházát! Láthatjuk itt magának az Egyház történetének összefoglalását: nagyságát, de főként hiányosságait és hibáit. Számunkra ez rejtély…

Azt mondja, hogy Péter evidencia. Miért?

Mert Péter nélkül nincsen egység. Mi sok mindent szemére vethetünk Péternek, első sorban háromszoros tagadását, de Péter nélkül csak széthúzás van. Vegyük csak Szent János utolsó fejezetét, melynek során Jézus Péterre bízza juhait. Tudjuk, hogy ezt a fejezetet a jánosi közösség írta, akiket megszomorított vezetőjük halála. Ekkor megértik, hogy az egyetlen megoldás számukra Péter közösségéhez „kapcsolódni”. Meg is teszik, az egységre való nyilvánvaló törekvés jegyében.

Hogyan vált Péter az apostolok „vezetőjévé”?

Péter nem „tukmálta magát rájuk” vezetőként. Ez személyiségének egyik vonása, amit megtalálunk az Evangéliumban és az Apostolok Cselekedeteiben. Nem követeli ki magának az első helyet. Azt írom, hogy tudatában van gyengeségeinek, így nincsenek személyes követelései, sem ambíciói. Egyébként, ő maga nem is írt evangéliumot. Fabre atya úgy magyarázza ezt, hogy ezáltal „egy lépéssel félreállt”. Nem akar középpontban lenni. És mégis, ő a vezér és az apostolok szóvivője. És ami a legfontosabb, ő az első az apostolok közül, aki hitet tesz Fülöp Cezáreájában. Ugyancsak ő az, aki ügyetlen módon kardot ránt az Olajfák kertjében, aki elsőnek lép be Jézus sírjába, vagy magához ragadja a szót Pünkösd után. Szintén ő az, aki először keresztel meg egy pogányt.

Hogyan került Jeruzsálemből Rómába?

Kevés dolgot tudunk Péter jelenlétéről Rómában. Azonban egyetlen komoly történész sem vitatja, hogy ott halt meg. Viták inkább arról folynak, hányszor járt Péter a birodalom fővárosában: egyesek szerint egyszer ment volna oda fel. Mások úgy vélik, mint Minnerath érsek, hogy több alkalommal járt volna ott. Nehéz az ilyen kérdés eldöntése, források hiányában. Még halálának éve is vitatott. Magam részéről azt gondolom, hogy Néró alatt végezték ki, a hírhedett római tűzvészt követően 64-ben. A történet nem dicsőséges: a keresztény közösség, mint Keleten, megosztott lett. Római Szent Kelemen, azaz az I. század végi I. Kelemen pápa szerint a hajthatatlan zsidó-keresztény irányzat jelentette fel Pétert a hatóságoknál. Ez a leghihetőbb feltevés. A hagyomány szerint Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre. Ténylegesen az apokrif evangéliumok említenek ilyen kivégzést.

Miért társítják Pétert és Pált?

Sajnos elég gyakran választják őket külön Szent Pál szavai miatt: Péter állítólag a zsidók megkeresztelését tartotta fenn magának, Pál pedig a pogányokét. De Szent Lukács, az Apostolok cselekedeteinek szerzője, rámutat a péteri üzenet egyetemes voltára. Egyébként, ha az első századok keresztényeinek azt mondta volna valaki, hogy külön kell választani Pétert és Pált, értetlenül bámultak volna rá. A teljes korabeli keresztény ikonográfiában észlelhetjük a két személy társítását: ezt nevezik apostoli egyetértésnek. Ábrázolták Pétert amint az új törvényt veszi át Jézus kezéből, Pál szeme előtt és Pál tanúságával, ezt nevezik Traditio Legis-nek (a törvény tanúsága). A régi római Szent Péter bazilika apszisa, amely Nagy Konstantin császár alatt épült és II. Gyula pápa idejében, a XVI. század elején bontották le, Jézust a két apostoltól körülvéve ábrázolja.

Azt mondják a pápáról, hogy „Szent Péter utóda”. Miért?

Ferenc pápa nem volt XVI. Benedek pápa utóda, és Benedek maga sem utódként követte II. János Pál pápát. Nem. Ezen pápák mindegyike Szent Péter utóda volt. Ez jelenti a péteri hatalmat, amely az Apostolok Cselekedeteiben leírt hagyomány szerint adódik át, kézrátétellel.  A protestánsok számára csak egy pápa volt: Péter. A katolikusok számára ez az utódlás ebben az apostoli hagyományban él, ami egyszerre érvényes a püspökökre, az apostolok követőire és magára a pápára is, Péter utódjára.

Péterrel kapcsolatban mi a keresztények reménye?

Ez lényegbe vágó. Az Apostolok Cselekedeteiben Péter Krisztussal azonosul. Számunkra könnyű Péterrel magával azonosulni: hibáival, gyengeségeivel, félelmeivel, de hitével, lendületével, lelkesedésével is. Amint ezt olyan jól írja Alexia Vidot újságírónő, néha a Tábor hegy magaslatán éljük meg az imádást, majd le kell onnan szállnunk és újra fel kell vennünk kicsinyes életünket a kis szokásainkkal és kisebb-nagyobb gyengeségeinkkel. Péter – ahogyan a jeruzsálemi bibliai iskola kutatói is mondják – az evangéliumi üzenet középpontjában van, mert bocsánatot és isteni irgalmat nyer tagadása után. Nem a remény jele ez minden bűnös számára? Nem véletlen, hogy Péter levelében arra kér, vegyük tudomásul a bennünk élő reményt.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Müller bíboros: Ferenc pápa minden tekintélyét latba vetette Ukrajnáért

Közzétéve

Szerző:

Müller bíboros - Fotó: Daniel Ibanez / CNA Deutsch

Müller bíboros: “Medycában voltam, az ukrán határtól tíz méter távolságra. Megdöbbentő és szívbemarkoló volt látni, hogyan özönlenek százával az édesanyák a gyermekeikkel együtt Lengyelországba.”

Oroszország és Ukrajna Mária Szeplőtelen Szívének történő felajánlásával “Ferenc pápa minden lelki és erkölcsi tekintélyét latba vetette, hogy a békét szolgálja és a jó győzelmét segítse”. Erről beszél Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció emeritus prefektusa. A bíboros Lengyelországban vett részt a felajánláson, az ukrán határ közelében, és a kath.net-nek adott interjúban nagyobb összefüggésbe helyezi a helyszínen szerzett friss benyomásait.

kath.net: Bíboros úr, ön ott volt a lengyel-ukrán határon. Mik a benyomásai?

Müller bíboros: Adam Szal przemyśli érsekkel és elődjével, Jósef Michalikkal tíz méterre voltam Medycán az ukrán határtól. Megrázó és szívbemarkoló volt látnom, ahogyan anyák százai gyermekeikkel Lengyelországba özönlöttek, miközben az a gondolat járt az eszemben, hogy egy lelkiismeretlen diktátor okozta mindezt a szenvedést, és jóakarattal meg lehetett volna akadályozni.

Másrészt nagyon meghatódtam a lengyelek végtelen készségessége láttán, ahogyan befogadják az üldözötteket és az otthontalanokat, ahogyan egy első korty vizet adjanak nekik, és ellátják őket mindennel, amire szükségük van. Már most 2,5 millió befogadott ukrán van Lengyelországban.

Már a háború előtt is élt itt kétmillió ukrán, akiket szívesen fogadtak, noha a brüsszeli és strasbourgi érzéketlen bürokraták és keresztényellenes ideológusok Európa-szerte kíméletlen hecckampányt folytattak Lengyelország ellen, idegengyűlölőnek kiáltották ki, és „szeretetmegvonással”, azaz a pénzügyi támogatások megvonásával fenyegették őket, ha nem akarják átvenni az olyan új európai “értékeket”, mint a gyermekek és az idősek meggyilkolása (abortusz és eutanázia), valamint a korai szexualizáción, a nemi ideológián és a nemi csonkításon keresztül történő gyermekbántalmazás.

Hála Istennek, Lengyelországban erős a hit, amely a humanista (természeti) és a keresztény (kegyelmi) emberképet teszi a társadalom és az állam pillérévé. Az egyházi intézmények (Caritas, plébániák, egyházmegyék) jól tudnak együttműködni az önkormányzati és állami hatóságokkal. Medycán találkoztam a polgármesterrel, aki napi 18 órán át megállás nélkül talpon van a menekültekért, és a legteljesebb összhangban dolgozik együtt a Przemyśli Főegyházmegye Caritas igazgatójával.

kath.net: Az ukrajnai Lvivbe megérkezett a “Meg nem született gyermekek hangja” nevű harang. Amikor Ferenc pápa a Szent Péter téren 2021.október 27-én felszentelte ezt az életvédő harangot, kevesen jósolták volna, hogy alig néhány hónappal később ennek a harangnak a leendő otthona egy ilyen brutális háborúnak lesz kiszolgáltatva. Mit gondol az életpárti elkötelezettségről a jelenlegi ukrajnai fejlemények tükrében?

Müller bíboros: Sajnos, az ukrajnai nagy szegénységet a gazdag “nyugatiak” brutálisan kihasználták. Nőket vásároltak béranyáknak, és használati örömre, pénzért, mint árucikket szereztek gyerekeket. Kijev volt a béranyaság világfővárosa, ahol évente 2500 gyermek „került piacra”. Ezért lett az életvédő harangszó egyfajta ébresztő kiáltás a gyermekek és a nők mint édesanyák életéért és méltóságáért.

Most ehhez jött még Putyin brutális háborúja, amely eddig tízezrek életébe került, testben és lélekben megcsonkította őket, és milliókat fosztott meg otthonuktól és lakásuktól. Teljesen érthetetlen a számomra, hogy Putyin és segítői, akik magukat ortodox hitű keresztényeknek tartják, hogyan akarnak ezért Isten ítélőszéke előtt felelni. Az isteni parancs szerint a moszkvai pátriárkának kellene Putyin lelkére beszélnie, és szembesítenie őt az örök kárhozattal, amely minden gyilkosra vár, ha nem tér meg. Saját népét és talán még önmagát is be tudja csapni a propagandájával, de Istent nem, aki belelát a szívekbe, és minden egyes embert megjutalmaz a jóért és megbüntet a rosszért, “amit földi életében tett”. (1 Kor 5:10).

kath.net: Utazása során Ön meglátogatta az Ulma család emlékművét a przemyśli főegyházmegyében. 1944-ben a nácik hidegvérrel lelőtték a szülőket, Jozef és Wiktoria Ulmát, mert segítettek a menekülő zsidóknak. Meghalt négy kisfiuk és két kislányuk is, akiknek az életkora 18 hónap és 7 év között volt, valamint a meg nem született gyermekük, akivel az anya előrehaladott áldott állapotban volt. Boldoggá avatási eljárásuk folyamatban van. Önre nagy hatással volt ennek a családnak a tanúságtétele – lát összefüggést a jelenlegi segítő szándékkal?

Müller bíboros: Igen, feltűnő a mai helyzettel való hasonlóság, még akkor is, ha a történelmi körülmények egészen mások voltak. Az üldözött embertársainkon való segítségnyújtásról van szó, anélkül, hogy félnénk azoktól a veszélyektől, amelyek a saját életünket, jó hírnevünket és biztonságunkat fenyegetik. Arról van szó, hogy védelmükbe vegyük őket a hatalommal rendelkezők gyilkos rosszindulatától. Sztálin és Hitler keresztényellenes ateisták voltak, de Putyin kereszténynek adja ki magát, még akkor is, ha a cezaropápista hagyomány szerint alárendeli az egyházat az államérdeknek. De mint misére járó megkeresztelt keresztény tudja, hogy a gyilkosok és más súlyos gonosztevők nem örökölhetik Isten országát. (1 Kor 10; Jel 22,15). Ide tartoznak a bálványimádók is, akik embereket áldoznak fel bálványozott nemzetük (vagy más relatív értékek) oltárán.

kath.net: Ön Ferenc pápa szándékával összhangban Lengyelországból vett részt Oroszország és Ukrajna felajánlásán Mária Szeplőtelen Szívének. Mit szólnak az emberek Lengyelországban ehhez a felajánláshoz? És Ön személyesen, hogyan minősíti ezt a spirituális eseményt?

Müller bíboros: Igen, még a háború kitörése előtt meghívást kaptam a Przemyśl melletti Lezajsk kolostor védőszentjének megünneplésére, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén. De aztán időszerű lett, hogy ezt összekössem Ukrajna és Oroszország felajánlásával Mária Szeplőtelen Szívének. A gyülekezettel együtt mondtuk el a kegykép előtt a Szentatya által megfogalmazott felajánlási imádságot. A híveket nagyon megérintette, mert szinte mindegyikük személyesen foglalkozik menekült nőkkel és gyermekekkel.

Egy valódi találkozás egészen más, mint amikor csak virtuálisan látja az ember a nyomorúságot a televízióban. A politikusok, diplomaták és médiaszakemberek már elérték az emberileg lehetséges cselekvés határait a katonai erőszak kitörésével szemben.

Itt csak az ima segíthet, mert “csak annak sikerülhet még megállítani a fejünk fölött lebegő kardot, aki imádkozik” (Reinhold Schneider). És csak az találja meg a helyes utakat a politikában, az üzleti életben, a tudományban, az igazságszolgáltatásban és a társadalomban, csak az tudja mindenki javára megvalósítani őket, aki imádkozik és megnyitja lelkiismeretét Isten parancsolatainak.

Ferenc pápa minden lelki és erkölcsi tekintélyét latba vetette, hogy a békét szolgálja, és győzelemhez segítse a jót. Ez messze meghaladja a vatikáni diplomácia lehetőségeit, amelyre semmiképpen sem szabad leszűkíteni a péteri szolgálatot.

Róma primátusa természetfeletti eredetű, ezzel szemben a pápai diplomácia csak az emberi lehetőségek határain belül mozog, még akkor is, ha keresztény szempontból érvényesíti azt az erkölcsi elvet, amely a politikában a jó irányába akarja terelni a “hatalom akarását”.

Fotó: Müller bíboros Lezajskban/Lengyelország

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Jézus Krisztus Szupersztár – A városmajoriak közelgő előadása

Közzétéve

Szerző:

Vajon mit kezdenének az emberek, ha a mai felgyorsult, túlhajszolt életünkbe, a közösségi média és a celebek világába jönne el közénk valaki, aki egy új, másféle, mindezektől a felszínes dolgoktól távoli életmódot mutat? Meghallanánk-e a szavát, követnénk-e őt? Vagy – akárcsak 2000 évvel ezelőtt – ismét csak kereszthalállal végződne a történet?

Ezekre a kérdésekre keresték a választ a Városmajori Plébánia fiataljai, amikor úgy döntöttek, színpadra állítják Andrew Lloyd Webber és Tim Rice nagy sikerű, töretlenül népszerű rockoperáját, a Jézus Krisztus Szupersztárt. A zenés színház történetének egyik legjelentősebb darabját láthatja most újra a közönség április 8-án este és 10-én, Virágvasárnap délután a Körösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban.

Van valaki, aki nem látta színpadon vagy filmen ezt az immár 50 éve világhírű rockmusicalt? Van, aki ne ismerné legalább néhány dallamát? Az 1971-ben keletkezett darab Jézus utolsó napjait mutatja be Júdás szemszögéből. Magyarországon is számos alkalommal tűzték műsorra, egy első, néhány hónap után betiltott 1972-es előadás-sorozat után 1986-ban, a szegedi Dóm téren, a székesegyház előtt került először színpadra. Az előadás előkészületeiről, a mű kiválasztásról és a felkészülésről kérdeztük dr. Mihálffy Imrét, a Városmajori Jézus Szíve plébániatemplom világi képviselőtestületének elnökét (aki a darabban Kaiafást játssza).

Katolikus.ma: Kérem, mutassák be a városmajori plébániatemplom katolikus közösségét. Mekkora? Milyen területeken, milyen formákban, hogyan tevékenykednek?

Dr. Mihálffy Imre

Dr. Mihálffy Imre: A Városmajori plébánia, ahogy a neve is sejteti, a Városmajor környékének területét, tehát Budapesten a XII. kerület déli részét foglalja magában a Martinovics-heggyel, részben átnyúlva az I. és a II. kerületbe is. Miután megszületett a döntés az új plébánia alapításáról, megkezdődött az építkezés a főváros által adományozott telken és a hívek adakozásának köszönhetően Csernoch János hercegprímás 1925-ben felszentelte az Árkay Aladár tervei alapján megépült templomot, melynek első plébánosa Kriegs-Au Emil, a templom építésének feladatával is megbízott atya lett. A felépült templom azonban- Istennek hála – hamarosan szűknek bizonyult, és megkezdődött egy nagyobb épület tervezése. Árkay Aladár halála után a munkálatokat fia, Bertalan fejezte be. Az 1932. július 29-i alapkőletételt követően 1933. Pünkösd vasárnapján Serédi Jusztinián hercegprímás már fel is szentelhette az új, nagyobb templomot. (Ekkoriban kapta a deszakralizálást követően a Kistemplom a Prohászka Ottokár Közösségi Ház nevet, bár a mai napig elsősorban Kistemplomként emlegetjük.) Természetesen a belső tér díszítésének munkálatai még jelentős időt vettek igénybe, de a kor számos jelentős művészének (Aba Novák Vilmos, Pátzay Pál, Sztehlo Lili, Zala György, Molnár C. Pál és mások) alkotásai egyedülálló művészeti értékké tették. A rövidesen kitörő háború megakasztotta ezt a lendületes fejlődést. A templom építése ugyan befejeződött, de a plébánia már nem készült el. A Budapest ellen 1942. szeptember 5-én lezajlott támadásban egy bomba éppen a harangtorony és a templom közé esett. Szerencsére az épületek szerkezetében nem tett kárt, de a Sztehlo Lili által addigra elkészített 6 üvegablakot a légnyomás teljesen elpusztította. Az épület burkolatát képező kőlapok jelentős része is lehullott a falakról, a sekrestye beomlott. A helyrehozatal anyagilag komoly megterhelést jelentett, de az üvegablakok pótlását néhány éve sikerült befejeznünk.

Ezek között a fizikai keretek között épült fel és működik plébániánk közössége, amely több pilléren nyugszik. Plébániánk élén évtizedekig Lambert Zoltán atya állt, 2020 nyara óta pedig Forgács Alajos plébános úr vezeti a közösséget. A liturgiát hosszú évek óta segíti a jól felkészült és népes ministránscsapat. A rendszerváltás után újraindult a cserkészet, és a korábban működő fiúcsapat mellett megalakult a lányok csapata is. Utánpótlásukat elsősorban a plébánia területén működő Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskolából nyerik, de máshonnan is csatlakoznak gyerekek. A cserkészet igen népszerűnek mondható a Városmajorban. Sok egykori cserkészvezető pedig mára szülőként vállal tevékeny részt plébániánk életében.

A plébánia közösségi életét több civil szervezet is segíti. A programok szervezését és lebonyolítását elsősorban a Városmajori Katolikus Egyesület, míg a forrásteremtést a Városmajori Márton Áron Alapítvány végzi. Az Árkay Aladár Alapítvány kifejezetten a templomok fenntartásának, a Zrínyi Miklós Alapítvány pedig a cserkészéletnek a segítésére jött létre.

Hogyan vállalkoztak egy rockmusical előadására? Óriási feladat, igazán nagy fába vágták a fejszéjüket! Ehhez nem elegendő például egy szavalóversenyen elért jó helyezés… Tartottak már korábban is ilyen jellegű – vagy akár prózai – előadásokat? Hogyan pattant ki a szikra?

A plébánián mindig is jól szervezett és aktív ifjúsági élet folyt. Egyesületünk is ifjúsági egyesületként jött létre 1990-ben, majd az alapítók élethelyzetének (és életkorának) változásával és az új tagok csatlakozásával került ki nevéből a korosztályra utaló jelző. Nem véletlenül említem az alapítás dátumát. A 30 éves jubileum ünneplése kapcsán indult meg a gondolkodás, hogy ezt a jeles évfordulót hogyan tudnánk méltó módon megülni. A musical bemutatásának ötlete Varga Balázstól, cserkészcsapatunk oszlopos tagjától származik. Ő jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-dráma szakos hallgatója. Jelentősebb amatőr színjátszói múlttal rendelkezik, és egy időben Színművészeti Egyetem rendezés szaka érdekelte nagyon. Balázs rendezte 2019-ben a hagyományos karácsonyi pásztorjátékot a templomunkban. Ekkor érett meg benne az elhatározás, hogy egy nagyobb szabású darabot is szeretne plébániai keretek között színpadra állítani.

Kik a szereplők, ki a rendező, kik a színpadra állítás többi felelősei?

Balázs legelőször Réti Katival osztotta meg az ötletét, aki szintén plébániánk aktív tagja. Kettesben gondolták végig, melyik szerepre kit látnának alkalmasnak. Ők végezték a szereplőválogatás mellett a háttérben segédkező stáb összeállítását is. Mindegyikünket személyesen ismerik, így el tudták dönteni, hogy az egyes darabbeli karakterek megformálásához ki rendelkezik a megfelelő hangi, illetve színészi adottságokkal. A felkérés személyesen történt, nem volt a profi világból ismert casting. Ugyanígy a plébánia tagjai között néztek körbe a háttérben segédkezők kapcsán: így a jelmezek és díszletek tervezésétől a sminkig, a grafikától a kommunikációig lényegében mindent belső erőforrásokból oldottunk meg.

A Városmajor első kántora és karnagya egyébként Bárdos Lajos volt, az ő leszármazottai közül ma is többen közösségünkbe tartoznak. Az éneklés, a zene fontos szerepet kap a plébánia életében, így – bár hasonló jellegű produkcióra még nem volt tudtommal példa nálunk – mindenki nagy örömmel fogadta a kezdeményezést, és azonnal örömmel állt mellé.

Kik profik és kik nem hivatásosok? Ők mivel foglalkoznak a mindennapjaikban?

A szereplők jelentős része a plébániai ifjúság és a cserkészcsapat köreiből verbuválódott. Komoly bázis még a Réti Kati vezette 4Akkord Showkórus, amelyben plébániánk fiataljai közül is sokan énekelnek. A szereplőgárda és a kórus tehát jellemzően középiskolás és huszonéves fiatalokból áll, zömmel középiskolások vagy egyetemisták, néhányan pályakezdők, ám senki sem profi zenész. Igen változatos munkákat űznek „civil életükben”, van köztük jogász, élelmiszermérnök, matematikus, gyógytornász, gépészmérnök, pszichológus… Néhány szerepben „régebb óta fiatalok” is feltűnnek: Jézus szerepében Rahner Mártont láthatjuk, aki civilben jogász. Egyesületünk elnöke, Semsey Gábor (aki egyébként egyetemi oktató) Júdást játssza, jómagam pedig Kaiafást alakítom. Mária Magdolna szerepében Gelley Veronika látható.

Fiataljaink számára az éneklés egyébként nem okoz gondot: sokan jártak közülük a Pannonia Sacrába. Ebben az iskolában – bár nem zenei általános – évtizedek óta rendkívül színvonalas zenei nevelés folyik. Blazsek Andrea tanárnőnek hála, az éneklés és zenetanulás természetes része a gyerekek életének, Andrea néni életre szólóan megszeretteti velük a muzsikát. Az onnan kikerülő fiatalok sokan ma is akár több kórusnak is tagjai. Örvendetesen sok a zeneszerető ember a plébánián, a Bárdos-féle zenei örökségnek köszönhetően is. Adódott tehát az ünnepi alkalom, az alkalmas hangok, a vallásos téma, és a darab fiatalos megközelítésmódjának a szerencsés együttállása, és ami a legfőbb: Balázs óriási elhivatottsága, motiváltsága és tenni akarása. Így a döntés – mondhatni – könnyen megszületett.

A darab rendezője Varga Balázs, zenei rendezője Réti Katalin, a dramaturg Tankó Zita. Balázs és Zita egyetemisták, Kati énektanár, így az amatőrök közt ő az egyetlen profi. Mindenki, aki a produkcióban részt vesz, önkéntes alapon teszi ezt, fizetséget senki nem kap a munkájáért.

Milyen körülmények között tudtak dolgozni? Hol próbáltak? Mennyi ideje tartanak a próbák, milyen gyakorisággal találkoztak?

Ahogy említettem, a darab bemutatását eredetileg a Városmajori Katolikus Egyesület 30 éves évfordulójára, tehát 2020 nyarára terveztük. 2020 elején megtörtént a szereplők felkérése, és elindultak az első próbák. Március közepéig hetente jöttünk össze próbálni. Sajnos azonban a Covid-járvány keresztülhúzta terveinket, és sokáig bizonytalanságban voltunk, hogy a bemutató mikor valósulhat meg, ha egyáltalán sikerül.

A helyzet 2021 őszén látszott jobbra fordulni. Felcsillant a remény, hogy a személyes találkozások elől elhárulnak az akadályok, és végre hozzáláthatunk a munkához. Az előkészületeket követően megindult az intenzív próbafolyamat, amely azóta is gőzerővel folyik, némileg megváltozott összetételű csapattal. A kezdeti heti egyszeri alkalmaktól a végére heti három, esetenként négyszeri találkozásokig nőtt az intenzitás. A plébánia rendelkezésünkre bocsájtotta a Prohászka Ottokár Közösségi Házat (a volt Kistemplomot), a próbák jelentős része itt zajlott-zajlik. Az előadások közeledtével azonban már a helyszínen, a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban is tartunk próbákat.

A színpadra állítás, a jelmezek, a díszletek, a terembérlet bizonyára nem ingyen pottyantak az egyesület ölébe. Hogyan lehetett előteremteni a forrásokat?

A Városmajori Katolikus Egyesület és a Márton Áron Alapítvány intenzív pályázati tevékenységet folytatnak, az anyagi fedezet előteremtését elsősorban nekik köszönhetjük. Tekintettel a jubileumi alkalomra, sikerült külön forrásokat is megmozgatnunk. Például megkerestük a térség országgyűlési képviselőjét is. Így a Nemzeti Együttműködési Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériumának segítsége mellett a Miniszterelnökség támogatására is számíthatunk. Természetesen a jegyértékesítésből származó bevétel sem elhanyagolható. Örömmel mondom ki, hogy mindkét előadás telt házzal megy majd, sőt vannak várólisták is. Külön köszönetemet szeretném kifejezni azoknak a kedves nézőinknek, akik támogatói jegy vásárlásával anyagilag is segítik a produkció megvalósulását.

Végezetül a legfontosabb kérdés. Mivel gazdagította Önöket a közös munka? Nem arra gondolok, hogy a közönségnek majd milyen öröme lesz az előadásban, hiszen ezt az örömet nézőként mindenki ismeri. Hanem arra, amit a próbák, a felkészülés, a közös cél adott lélekben, érzelemben személy szerint Önöknek, illetve a szereplő és résztvevő gárdának, sőt, tágabb értelemben az egész városmajori közösségnek.

Bámulatra méltó és magával ragadó az az óriási lendület, következetesség és céltudatosság, mindemellett alázat, ahogyan Balázs és Kati a teljes próbafolyamaton végigvezetnek bennünket, és ahogy összeforrott csapattá kovácsolják a társaságot. Olyan mennyiségű időt, energiát, hitet, szeretetet és odafigyelést áldoztak a produkcióra, ami a mai világban igencsak példaértékű. A Covid alatti kényszerű bezártságot és elszigeteltséget követően különösen is nagy ajándékként éljük meg mindannyian, hogy közösen dolgozhatunk egy nagyszerű célért. Bennem pedig mindez erősíti azt a reményt is, hogy az előadás a járvány után újrainduló plébániai közösségi életnek is nagy lendületet adhat.

Engem minden próbán magával ragad és meghat az az áldozatkészség, ahogy a résztvevők – szereplők és a stáb egyaránt – ehhez a munkához hozzáállnak. Mindenki teljes erővel, önként és lelkesen teszi oda magát, ami lenyűgöző. Pedig – ahogy említettem – igen sok időt vett igénybe a készülődés, mégsem volt senki számára kérdés a részvétel. Hétről-hétre, napról-napra nő bennünk az izgalom bizsergése, érezzük, hogy itt valami nagyszerű jön létre, aminek részesei lehetünk. Ahogy átéljük a szerepeinket, egyre jobban bele tudunk helyezkedni a történetbe, és ma, a XXI. században újra átéljük azt, ami kétezer éve történt. Újra és újra kérdéseket teszünk fel magunknak, újraértelmezünk egyes mozzanatokat, és válaszokat találunk. Ahogyan a címszerepet megformáló Rahner Márton mondta egy interjúban: neki egyedül nem könnyű belehelyezkednie a karakterébe, őt a színpadon a többiek teszik Jézussá, velük, az ő játékuknak is köszönhetően formálódik át, és éli meg a szerepét.

Remélem, hogy ebben az átélésben tudunk minden kedves nézőnek segíteni, és így a Virágvasárnapi és az azt megelőző pénteki előadással hozzájárulhatunk a húsvéti készülethez.

Nagyon szépen köszönjük a sokoldalú, részletes tájékoztatást, és sok sikert és örömet kívánunk a hétvégi előadásokhoz.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű